FOLYTATÁS.

– Egy nagy ijedségen nem lehet egyik pillanatról a másikra túltenni
magunkat. Belénk ragad. De most már jobb lesz – bizonygatja
mosolyogva.
Mivel Cloé továbbra sem szól semmit, barátnője megpróbál meggyőzőbben
fellépni.
– Hidd el nekem, hogy így van! Ez a szakmám… A félelmek kezelése.
Ehhez értek.
Cloé somolyog. Különös egy meghatározása az ápolónői hivatásnak.
– Holnap már eszedbe se jut! Legközelebb pedig vidd magaddal
a testőrödet.
– Igazad van.
– Az a lényeg, hogy az a fickó nem próbált bántalmazni… Hé, el
fog hűlni a pizzád! Sejtelmem sincs, hogy csinálod: folyton pizzát
eszel, és egy grammot nem hízol!
Végtére is, ez vagy bármi más, oly mindegy… Cloé úgy érzi,
mintha kaktuszt nyeldesne.
Holnap már eszedbe se jut.
Akkor miért érzem úgy, hogy ez csupán a kezdet?
Este kilenc. Cloé végre leállítja a kocsiját a Moulins utcában.
Meg akarta hívni Bertrand-t vacsorára, de kicsit késő van már a
konyhatündérkedéshez.
Az életben állítólag tudni kell, mit akarunk.
Talán elsősorban azt kellene inkább tudnunk, mit lehet…
Feláldozni a magánéletünket a siker oltárán. Különösen, ha nők
vagyunk. Bizonyságot tenni a rátermettségünkről, a képességeinkről,
az elhivatottságunkról vagy épp a diszkréciónkról.

Újra és újra bizonyságot tenni, mindennap elölről kezdeni. Sosem
lankadni.
Cloé kiveszi a postáját a levélszekrényből, majd olyan érzéssel lépdel
felfelé a verandára vezető lépcsőn, mintha egy kopár hegyet mászna
meg egy szeles napon.
Végre itthon… Csinos kis villa az ötvenes évekből, egy fákkal
teleültetett kert közepén. Pazar lakhely, aminek ő az egyedüli bérlője.
Többek között erre szolgálnak a túlórák: az embernek nem kell
egy szánalmas kis lakásban darvadoznia valami koszos külvárosban.
Csak éppen Cloé több időt tölt az irodájában, mint a szép házában.
Ezt a zavaró gondolatot azonban már rég száműzte a fejéből.
Az előszobában a márvány kisasztalra hajítja a postáját, egy pompás
japán bonszai mellé. Első útja a hálószobába vezet, ledobálja magáról
a ruháit.
Fehérneműben átsétál a nappaliba, kényelmesen hátradől a kanapén,
és Bertrand számát tárcsázza. Amikor a férfi felveszi, Cloé arca
ellazul, felderül. Semmi nincs rá akkora hatással, mint a hangja.
Lágy és mély, olyan érzéki, akár egy gyengéd, mégis erőteljes simogatás.
– Szia, drágám!
– Már azt hittem, elrabolt az Öreg!
– Négykor volt egy fontos találkozónk, szokás szerint végtelen
hosszúra nyúlt. Aztán meg Papy meg akarta ünnepelni. Pezsgőt hozatott
mindenkinek.
– Gondolom, jól kifáradtál, ugye?
– Igen. Különösen, hogy az éjszaka nem sokat aludtam.
– Ja persze, a híres parti! És? Jó volt?

Az árnyék megjelenik a szobában, gátlástalanul megáll a perzsaszőnyeg
kellős közepén. Cloé tetőtől talpig megborzong, védekezőn
húzza maga alá a lábát.
– Unatkoztam nélküled. Hiányoztál.
– Remélem is! Akarod, hogy átmenjek?
– Semmit nem főztem vacsorára.
– Már ettem. Épp csak egy kis desszertre vágyom…
Cloé felkacag, a lábát újra kinyújtja. Az árnyék eltűnt. Szertefoszlott,
mint tegnap éjszaka.
– Annyi időt azért adsz, hogy lefürödjek?
– Félórát kapsz – suttogja Bertrand. – Egy perccel se többet.
– Áll az alku. Akkor le is teszem, nincs vesztegetni való időm!
És pajzán mosollyal kinyomja a telefont.
Szerencsére a házban rend van és tisztaság, Fabienne jól végzi a
munkáját. A túlóra erre is való. Hogy ne kelljen a nyakunkba venni
még a takarítást is.
Cloénak nem kell mással foglalkoznia, csak azzal, hogy kicsinosítsa
magát annak a férfinak, aki olyan kellemesen kitölti létezésének
minden üres parcelláját. Vagy majdnem mindet.
Mert némi teret mindig kell hagyni magunk körül, hogy lélegzethez
jussunk, hogy mozoghassunk.
Cloé azt nem merné állítani, hogy szerelmes Bertrand-ba, azt viszont
tudja, hogy megtalálta azt az egyensúlyt, amire oly régóta vágyott.
Öröktől fogva – pedig egyszer már férjhez is ment.
Egy szörnyeteghez.
Hosszú percekig hezitál a ruhásszekrény előtt. Végül egy rövid, fekete,
vékony vállpántos ruha landol a franciaágyat takaró krémszínű
paplanon.

Egy pillanatra megáll az ablak előtt, tekintetét végigjártatja a kerten,
amit a szomszédos utcácska lámpái sápadt fényben fürösztenek.
Kezd feltámadni a szél, a tiszta égboltot csillagok pettyezik.
Hirtelen elakad a lélegzete. Egy árnyék suhant el a ház előtt.
Nem egy árnyék.
Az Árnyék.
A hatalmas, feketébe öltözött, kapucnis férfi az alacsony fal mellett
áll. A sötétségbe beleolvadva bámul az ablakra.
Cloét nézi mereven.
Cloé felüvölt, s mintha egy láthatatlan erő rántaná hátra. A falnak
dől, tenyerét a szájára tapasztja, rémülettől kikerekedett szemmel
hallgatja, ahogy szíve halálra váltan zakatol.
Itt van. Idáig követett. Engem akar.
Megölni – azt akar.
Rádöbben, hogy a bejárati ajtó nincs bezárva, kiront a keskeny
folyosóra.
Csak időben odaérjen!
Rohanás közben nekimegy egy bútornak, nem is érzi az ütközés
okozta fájdalmat. Ráveti magát az ajtóra, kétszer elfordítja a reteszt,
és felkapja a telefont.
A 18-at kell tárcsázni… Nem, a 17-et. Már nem is tudja, az ujjai
remegnek.
A csengő élesen felberreg, elejti a kagylót.
Nem moccan, bénultan áll.
Újra felberreg a csengő.
Igen, a 17-et kell hívni. Egy férfi meg akar gyilkolni!
A mobilja rezegni kezd, felveszi az asztalról, Bertrand arcát látja
a képernyőn. Itt a megmentője, többet ér, mint egy sereg rendőr!
– Bertrand! Hol vagy? – ordítja.

– Az ajtód előtt. Nem hallottad a csengőt? Mi a baj?
Cloé megint kirohan az előszobába, a rücskös üveg mögött eltorzult
sziluett rajzolódik ki. Kinyitja a reteszt, egy férfi áll az ajtó előtt.
A kedvese.
– Jó estét, drágám!
Bertrand magához vonja, Cloé megmerevedik, nem engedi, hogy
megcsókolja.
– Nem láttál valakit? Kinn, a kertben… amikor bejöttél.
Bertrand arckifejezése hűvösebbé válik.
– Nem, senkit nem láttam.
Cloé elhúzódik tőle, egy pillantást vet a kertre, mielőtt kétszer újra
ráfordítaná a reteszt.
– Egy fickó mászkált a túlsó oldalon, a hálószoba ablakával szemben.
– Hidd el, hogy nem láttam senkit! – bizonygatja Bertrand.
Kibújik a dzsekijéből, fürkészve nézi a fiatal nő nyugtalan arcát.
– Koromsötét van… Bizonyára képzelődtél.
– Nem! – torkolja le élesen Cloé.
Bertrand tekintete elkomorul. Meglepi ez a hangnem.
– Keress egy lámpát, körbejárom a házat, csak hogy megnyugodj.
– Ne, az veszélyes! Ha még itt van, meg is…
– Nyugalom! Add ide azt a lámpát, hadd nézzek körül. Rendben?
Cloé kivesz egy elemlámpát a beépített szekrényből.
– Légy óvatos!
– Ne aggódj, szépségem! Két perc múlva itt vagyok.
Ahogy nekivág a sötétségnek, hallja, hogy a retesz csattan a háta
mögött.

Cloé a nappali ablakához megy. Görcsösen markolja a függönyt,
zihálva nézi, hogy halad előre Bertrand a lámpa erős fénycsóváját
követve.
– Biztos vagyok benne, hogy láttam… Ott volt! Az isten szerelmére,
nem vagyok bolond!
A torkát mintha csomó fojtogatná.
Ez csak utóhatás. Egy nagy ijedségen nem lehet egyik pillanatról a
másikra túltenni magunkat.
Csak nem hallucinálok már?
A bejárati ajtó csengőjére összerezzen. Kiszalad az előszobába, fülét
az ajtóra tapasztja.
– Én vagyok az! Nyisd ki gyorsan, szétfagyok!
Cloé végre kinyitja az ajtót, Bertrand behúzódik a melegre.
– Sehol senki. Ha járt is itt valaki, biztosíthatlak róla, hogy már
elment.
– Köszönöm! Tényleg nagyon megijedtem.
– Hogy megnyugodj, azt hiszem, kénytelen leszek itt maradni éjszakára!
– Hidd el, hogy láttam!
– Elhiszem. De most már elment. Szóval felejtsük el, jó?
Elfelejteni… Cloé annyira szeretné, ha képes lenne rá. Kiűzni a
tudatából ezt a baljós árnyat.
Elfelejteni a homlokára tetovált céltáblát.

2. FEJEZET

Még nem virrad, de már nincs teljesen sötét. A szeme
hozzászokott a félhomályhoz.
Nézi. Ahogy mélyen alszik. A hasán fekszik, egyik karja a párna
alatt, fél lába felhúzva.
Szép. Ilyenkor még inkább az.
Védtelen. Ilyenkor szereti a legjobban, ilyenkor kívánja.
Amikor letette a modern idők harci felszerelését. Amikor a szeme
mélyéről nem lövellnek rakéták, nincs puska az övére tűzve, nem
meredeznek karmok az ujjai végén.
Amikor csak egy nő – sebezhető és fegyvertelen. Ilyennek akarja.
Nemrégen találkozott vele. Alig néhány hónapja.
De már valamivel korábban felfigyelt rá.
Egyedül volt, mert még nem heverte ki a volt férje okozta traumát.
Egyedül volt, mert túlságosan lefoglalta a karrierje építése, nem
volt ideje arra, hogy rokon lelket keresgéljen.
Elbűvölő nő, ám a férfiak többsége számára félelmetes.
Neki azonban nem. Ő kölyökkora óta arról álmodozott, hogy
nagyvadakat szelídít majd. Szóval szereti a nőstény oroszlánokat,
nőstény tigriseket… Cloé is az. Aki a gyengeségeit egy szinte tökéletes
páncél alá rejti.

Áthatolhatatlan volna, kikezdhetetlen? Semmi, senki nem az.
Mindig vannak szabad szemmel nem látható repedések. De jó
objektívvel, megfelelő szemszögből mindent észre lehet venni. És ő
meglátta. Azonnal tudta, hogyan kell a közelébe férkőzni, hogyan
kell láncra verni. Az ágyába vinni.
Tovább nézi: tejfehér bőre szinte világít a félhomályban. Hosszú,
vöröses fényű, világosbarna haja eltakarja felé forduló arcát.
Bertrand úgy dönt, felébreszti. Szép szelíden.
Cloé kinyitja a szemét, kiszakad az álomból, ahogy végigsimít a
hátán, a vállán.
– Ne haragudj! – suttogja Bertrand. – Mintha rosszat álmodtál
volna.
Igen. Rosszat álmodott. Mindig ugyanazt, már időtlen idők óta.
Egy rettenetes sikoltás, egy mélybe zuhanó test, ami összezúzódik
a lába előtt.
Bertrand karjába menekül – annyira megnyugtató.
– Kiabáltam? – kérdezi. – Felébresztettelek?
– Nem, már nem aludtam.
– Még korán van, nem?
– Igen, csak… mintha zajt hallottam volna.
Cloé összerándul, a férfi elmosolyodik a sötétben. Cloé lélegzete
felgyorsul, Bertrand szinte érzi a bőrén, ahogy dobog a szíve. Micsoda
gyönyör!
– A ház mögül jött… De biztosan csak álmodtam.
Cloé felül az ágyban, riadt testére húzza a takarót.
– Itt van – leheli.
– Kicsoda?… Ugyan, dehogy, senki sincs itt! – csitítja kaján élvezettel
Bertrand. – Nem kellett volna megmondanom, tiszta hülye
vagyok.

Cloé az éjjeli lámpa kapcsolója után nyúl. Tétovázik. Attól tart, a
fény ezüstös fürdőjében meglátja majd az ágy lábánál.
– Itt van – suttogja ismét.
A hangja jeges, a homloka forró.
– Nyugodj meg! Mondom, hogy nincs itt senki. Biztosan csak álmodtam.
Vagy talán a szél volt.
– Nem fúj a szél. Itt van.
– De hát kiről beszélsz?
– Arról a fickóról, akit este láttam a kertben! Követett az utcán…
Hívd a rendőröket!
Bertrand felkapcsolja a lámpát, Cloé lehunyja a szemét.
– Ne aggódj, kérlek… Átkutatom a házat, csak hogy megnyugodj.
Cloé kinyitja a szemét, nézi, ahogy Bertrand belebújik a farmerjába.
Akaratlanul is arra gondol, milyen szép, milyen hősies. Milyen
szerencse, hogy itt van, és vigyáz rá.
– Ne üres kézzel menj! – könyörög neki. – Vigyél magaddal valami
fegyvert!
A férfi elmosolyodik, kissé csúfondárosan.
– Pisztolyt tartasz tán a párnád alatt, bébi?
Cloé a szekrényhez siet, kivesz valamit, odanyújtja Bertrand-nak.
– Ez meg mi? – mereszt nagy szemeket a férfi.
– Egy… esernyő.
Bertrand felnevet, kedvesen odébb tolja.
– Látom, hogy esernyő. Bízd csak rám a dolgot, megoldom.
Elhúzza a függönyt, szemével fürkészőn végigpásztázza a ház
mögötti kertet, majd elindul a nappaliba vezető folyosón. Cloénak
nincs sok kedve egyedül maradni a hálószobában, úgy dönt, utánamegy.

Bertrand helyiségről helyiségre halad, egymás után kapcsolja fel
a villanyokat. Ellenőrzi a szekrényeket, benéz minden zugba, a kert
másik felére is vet egy pillantást.
– Látod, rajtunk kívül nincs itt senki – mondja végül.
Cloé szemlátomást nincs meggyőzve.
– Igazán sajnálom – teszi hozzá a férfi, és a karjába vonja –, én tehetek
róla. Jobban tettem volna, ha hallgatok. Mi ez a história, miféle
fickó követett az utcán?
– Azután történt, hogy eljöttem a partiról. Távol parkoltam le,
és… Követni kezdett egy fickó, én meg futásnak eredtem, hogy lerázzam.
De ott várt a kocsimnál.
– És… csinált veled valamit?
– Nem. Semmit nem mondott, semmit nem csinált. Egy idő után
elment.
– Különös – hümmög Bertrand. – De nem lett volna szabad egyedül
menned az autódhoz, ez igazán nagy óvatlanság!
Haragosnak látszik, Cloé a vállára hajtja a fejét.
– Egyetlen pasas nem volt azon a bulin, aki odakísérhetett volna
a kocsidhoz? Még ilyet! Ezer szerencse, hogy nem próbálkozott
semmivel!
– Igen, az… Tegnap este mintha őt láttam volna itt ólálkodni.
– Szerintem az előző napi ijedség miatt vannak hallucinációid.
– Carole is ezt mondja.
– Ha jól értem, Carole-nak elmondtad, nekem meg nem, így van?
– Nem akartalak ezzel traktálni – mentegetőzik gyatrán Cloé.
– Traktálni? Hát ez csúcs!
A két kezébe fogja Cloé arcát, mélyen a szemébe néz.
– Bízol bennem, ugye? Akkor pedig el kell mondanod nekem az
ilyesmit, érted?

Ha továbbra is olvasnád Karina Giébel művét, a könyvesboltban megtalálod, vagy azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

 

Oldal: KARINA GIÉBEL-CSAK EGY ÁRNYÉK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat