Fény és sötét, zavar és nyugalom –
egy elme műhelytitkai, egy arc
vonásai, egy fa levelei,
az Apokalipszis alakjai,
jelei, képei az öröklétnek,
kezdeti, végső, közbülső jelek.
William Wordsworth: The Prelude: Book Sixth
(Bevezetés: Hatodik könyv)

 AZELŐTT 

Cukor és só
Annyira vicces, hogy Gatlinben tényleg minden rosszban van valami
jó. Néha meg sem lehet különböztetni a kettőt. De akárhogy
is legyen, a piskótában mindig ott van egy csipet só a cukor
mellett, és minden csók mellé dukál egy fenékbe rúgás is, lega láb bis
Amma szerint.
Azt nem tudom, hogy máshol is így mennek-e a dolgok. Csak
Gatlint ismerem, és kizárólag a következőkről tudok beszámolni:
mire elfoglaltam a megszokott helyemet a Nővérek mellett a templomban,
a persely után még körbejárt a pletyka, hogy a Bluebird Caféban
ezentúl nem szolgálnak fel hamburgerlevest, a barackos pite
szezonja lassan lejár, és hogy valami huligánok lelopták a gumiabroncsból
készített hintát az Early tábornok szobra mellett álló vén
tölgyfáról. A fél gyülekezet még mindig ugyanabban a – anya szavaival
élve „vöröskeresztes” – bebújós cipőben csoszogott végig a sorok
közötti, szőnyeggel borított folyosón, mint régen.
A szűk harisnyák szegélyénél előtüremkedő térdek tengere mintha
lélegzet-visszafojtva várt volna valamire. Én legalábbis így tettem.

A Nővérek még mindig rossz helyen nyitották ki a zsoltáros könyvet
göcsörtös ujjaikkal, és még mindig zsebkendőt gyűrögettek májfoltos
kezükben. Semmi sem tarthatta vissza őket attól, hogy egymást
túlkiabálva hangosan, sivítva énekeljenek. Kivéve Prue nénit.
Bár neki néha véletlenül sikerült kiénekelnie három tiszta hangot
a háromszázból, igazából senki sem törődött vele. Vannak dolgok,
amelyek nem változnak, talán nem is kell, hogy változzanak. Vannak
dolgok, mint például Prue néni éneke, amelyek akkor jók, ha
hamisan csengenek.
Olyan volt az egész, mintha a nyár meg sem történt volna, mintha
biztonságban lehetnénk ezek között a falak között. Mintha a széles,
színes napsugarakon kívül semmi sem férkőzhetne be ide az ólomüveg
ablakokon keresztül. Se Abraham Ravenwood, se Hunting és a
Vérfalka. Se Lena anyja, Sarafine, se maga az ördög. Mintha a programfüzetet
osztogató, nem épp a vendégszeretetükről híres ajtónállók
mellett senki sem lopózhatna be a templomba. De ha mégis sikerülne
nekik, a pap akkor is tovább prédikálna, a kórus tovább dalolna,
mert csak és kizárólag a világvége űzhetné ki Gatlin népét a templomból,
és akadályozhatná meg, hogy más dolgába üssék az orrukat.
A templom falain kívül azonban ez a nyár mindent megváltoztatott
az Igézők és a Halandók világában is, bár erről Gatlin népe
mit sem sejtett. Lena Fényhozónak és Sötét Igézőnek is kiválasztotta
magát, és kettéhasította a Tizenhetedik Holdat. A Démonok és
az Igézők közötti csata során mindkét oldalon tarolt a halál, és az
ütközet során akkora rés keletkezett a Dolgok Rendjében, mint a
Grand Canyon. Amit Lena tett, a Halandók világában felért volna
a Tízparancsolat porrá zúzásával. Kíváncsi lettem volna, hogy ehhez
vajon mit szólnának Gatlin derék polgárai, már ha hírt kapnának
róla. Reméltem, nem fognak.

Ez a város mindig fojtogatott, teljes szívemből gyűlöltem. Most
viszont megnyugtatóan kiszámítható volt, arra gondoltam, egy nap
majd biztosan hiányozni fog. És az a nap már közelgett. Ezt nálam
jobban senki sem tudta.
Cukor és só és fenékbe rúgás és csók. A lány, akit szerettem, viszszatért
hozzám, és szétzúzta a világot. Tulajdonképpen csak ennyi
történt ezen a nyáron.
Megettük az utolsó hamburgerlevest és barackos pitét, még láttuk
a gumiabroncs hintát. De láttuk valami újnak a kezdetét is.
A Utolsó Napok kezdetét.

 SZEPT. 7. 

Lincubus
A fehér víztorony tetején álltam, háttal a napnak. Fejetlen árnyékom
megnyúlt a meleg, festett fémen, eltűnt a szélén, és beleveszett
az égbe. Láttam magam előtt a tóig nyújtózkodó Summerville-t,
egészen a 9-es úttól Gatlinig. Itt töltöttük boldogságunk legszebb
perceit, Lena és én. Itt is. De most nem voltam boldog. Kis híján elhánytam
magam.
Könnybe lábadt a szemem, nem is tudom, miért. Talán a fény miatt.
Gyere már! Eljött az idő!
Az aprócska házakat, pici autókat és cseppnyi embereket bámulva
ökölbe szorítottam a kezemet, aztán kiengedtem, és vártam, hogy
megtörténjen. Súlyos, émelyítő rettegés szorította görcsbe a gyomromat.
Aztán ismerős karok fonódtak a derekamra, a levegőt is kiszorították
belőlem, és visszarántottak a létrához. Az államat beleütöttem
a korlátba, megtántorodtam. Előrevetettem magam, megpróbáltam
lehajítani támadómat.
Ki vagy te?
De minél hevesebben mentem neki, annál keményebben ütött.
A következő ütése gyomorszájon talált. Összegörnyedtem a fájdalomtól.
Ekkor pillantottam meg.

A fekete Chuck Taylor cipőt. Régi és viseltes volt. Akár az enyém
is lehetett volna.
Mit akarsz?
Nem vártam meg a választ. Mindenképpen a torkát akartam elkapni,
ő meg az enyémre hajtott. Ekkor láttam meg az arcát, ekkor
láttam meg az igazságot.
Ő én vagyok.
Miközben egymás szemébe meredtünk és egymás torkát szorongattuk,
átgurultunk a víztorony szélén, és lezuhantunk.
Zuhanás közben egyetlen dologra tudtam csak gondolni.
Végre.

A fejem hangos csattanással ért földet, a testem egy másodperc múlva
követte, a lepedő meg teljesen körém csavarodott. Megpróbáltam
kinyitni a szememet, de még mindig kótyagos voltam az alvástól.
Vártam, hogy elüljön bennem a pánik.
A korábbi álmokban én próbáltam megtartani Lenát, nehogy lezuhanjon.
Most meg én zuhantam. Hát ez meg mit jelenthet? Miért
ébredtem úgy, mintha már le is zuhantam volna?
– Ethan Lawson Wate! Az Édes Megváltó nevére kérdezem, mit
művelsz még mindig odafent? – Amma úgy tudott kiabálni, hogy
az embert még Hádész is riadtan visszaküldte volna a másvilágról,
ahogy apa mondaná.
Kinyitottam a szememet, de egy páratlan zoknin kívül csak a
porcicák között céltalanul lődörgő pókot és néhány erőteljesen szétolvasott,
gerincét vesztett könyvet láttam. A huszonkettes csapdája.
Végjáték. Kívülállók. Meg még néhányat. Szívmelengető panoráma
az ágyam alatt.

– Semmit! Csak becsuktam az ablakot! – Az ablakra meredtem,
de nem csuktam be. Mindig nyitott ablak mellett alszom. Akkor
vettem fel ezt a szokást, amikor Macon meghalt – legalábbis úgy
tudtuk –, és azóta sem változtattam rajta. A legtöbb ember csukott
ablak mellett érzi biztonságban magát, én viszont tudtam, hogy
a csukott ablak sohasem fog megvédeni attól, amitől igazán félek.
Sohasem tudna távol tartani tőlem egy Sötét Igézőt vagy egy
Vérincubust.
Szerintem semmi sem lenne rá képes.
Macon mégis eltökélten kereste azt, ami távol tarthatná őket.
Alig láttam, mióta visszatértünk a Nagy Gáttól. Amúgy is mindig
a Járatokban volt, vagy valami védelmező Igézeten dolgozott, amivel
megköthette Ravenwoodot. Lena háza a Magány Erődje lett a
Tizenhetedik Hold óta, amikor a Dolgok Rendje – az Igézők világát
rendszabályozó érzékeny egyensúly – felborult. Amma a saját
Erődjét építgette itt a Wate-házban, amit Link előszeretettel hívott
a Babonák Erődjének. Amma úgy mondta volna, hogy „megelőző
intézkedéseket hajt végre”. Minden egyes ablakpárkányra sót szórt,
és apa rozoga szobalétráján egyensúlyozva törött üvegpalackokat
akasztott fejjel lefelé a kínai selyemmirtusz ágaira. A Wader-patak
völgyében úgy elszaporodtak ezek a palackfák, mint a ciprusfenyő.
Ezért történhetett, hogy valahányszor összefutottam Mrs. Lincolnnal
a Shop & Lop-ban, mindig ugyanazzal fogadott: – Na, hány
gonosz lelket fogtatok azokkal az ósdi palackokkal?
Bárcsak az önét sikerülne foglyul ejteni! Ezt akartam neki mondani.
Mrs. Lincoln egy poros, barna kólásüvegben. Kizárt, hogy létezik
olyan palack, amelyik túlélné.
Most viszont egy kis friss levegőre vágytam. A hőség hullámokban
támadott rám, amikor a régi, fából készült ágykeretnek

támaszkodtam. Súlyos volt és fojtogató, egy takaró, amit képtelenség
lerúgni. A könyörtelen dél-karolinai napsütés szeptemberre
általában enyhült egy kicsit, de ebben az évben ennek nyoma
sem volt.
Megdörzsöltem a púpot a homlokomon, és eltámolyogtam a zuhanyzóig.
Megnyitottam a hideg vizes csapot. Jó ideig folyattam, de
a víz még mindig melegen csorgott.
Öt. Öt egymást követő reggelen zuhantam ki az ágyból, de nem
mertem Ammának szólni a rémálmokról. Ki tudja, mit akasztana
arra a vén selyemmirtuszra legközelebb? A nyáron történtek után
Amma állandóan úgy lesett a szeme sarkából, mint egy fészkét védelmező
sólyom. Ha kiléptem a házból, szinte éreztem, hogy árnyékként
követ, mintha a személyi Áttetszőm lenne, egy szellem,
aki elől nincs menekvés.
Ki nem állhattam ezt a helyzetet. Hinni akartam abban, hogy
egy rémálom néha tényleg csak álom.
Megéreztem a sült szalonna illatát, és még jobban megnyitottam
a vizet. Végre kihűlt. Már szárítkoztam, amikor észrevettem, hogy
az ablak magától becsukódott.

– Siessél már, Csipkerózsika! Megöl a tudásszomj! – hangzott fel
Link hangja, de alig ismertem rá. Egészen mély volt, és inkább utalt
egy érett férfiemberre, mint a lökött haveromra, aki szabadidejében
a dobokat veri, és elképesztően rossz dalokat ír.
– Nyilván nem a tudásszomj fog végezni veled.
Már el is foglalta a megszokott helyét az összekarcolt konyhaasztalnál,
így becsusszantam mellé. Link annyira megemberesedett az
utóbbi hetekben, hogy úgy festett, mint aki egy óvodai műanyag

gyerekszékbe préselte bele magát. – Mióta érdekel, hogy időben beérj
a suliba?
A tűzhelynél Amma szipogott; egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal
viszont igazságosztó fakanala, az Egyszemű Veszedelem segítségével
a rántottát kavarta.
– Jó reggelt, Amma! – Megmoccant a csípője, ebből világos lett
számomra, hogy megkapom a magamét. Amma csőre töltött.
– Lassan be is sötétedik. Örülök, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel.
– Amma a kánikulában a forró tűzhely mellett állva
sem izzadt. Több kell ahhoz az időjárásnál, hogy egy pillanatra is
eltérjen a megszokott menetrendtől. Erre emlékeztetett a nézése is,
miközben egy egész tyúkól napi termését lapátolta elém a kék-fehér
Dragonware tányérra. Amma szerint a hasznosan töltött nap kulcsa
a kiadós reggeli. Ha ebben az ütemben halad, az érettségi napján
hatalmas pogácsaként fogok egy kádnyi palacsintatészta tetején
lebegni. A tányéromon figyelő, tucatnyi tojásból vert rántotta kétséget
sem hagyott afelől, hogy ma van az iskola első napja.
Senki sem gondolná, de visszavágyom a Jackson gimi falai közé.
Tavaly Link kivételével az összes barátom úgy bánt velem, mintha
egy rakás szar lettem volna. Ennek ellenére momentán mindenütt
jó, de a legjobb, ha nem vagyok itthon.
– Tessék mindet megenni, Ethan Wate! – Pirítós repült a tányéromra,
amelyet szalonna követett, a sort pedig egy jókora adag vaj
és kukoricakása zárta. Amma Link elé is letett egy alátétet, de tányért
nem adott neki. Poharat sem. Tudta, hogy Link nem enne tojást,
sőt, semmit sem, ami ebben a konyhában készül.
De még Amma sem tudhatta, mire képes a barátom. Senki sem
tudta, Link meg pláne nem. Ha John Breed Igéző-Incubus hibrid,
akkor Link a másod-unokatestvére. Macon is csak annyit tudott

mondani, hogy Link lehet az Incubus-megfelelője annak a távoli,
déli rokonnak, akivel kétévente futunk össze egy-egy esküvőn vagy
temetésen, és akinek még a nevére sem emlékszünk.
Link kényelmesen kinyújtózkodott. A fából készült szék megreccsent
a súlya alatt. – Hosszú volt a nyár, Wate. Újra ringbe akarok
szállni.
Lenyeltem egy kanálnyi kukoricakását, bár a legszívesebben kiköptem
volna. Fura íze volt, száraz. Amma még életében nem rontotta
el a kukoricakását. Talán a hőség volt az oka. – Kérdezd meg
Ridley-t is erről, azután nyilatkozz!
Link felszisszent, tehát ez a téma már előkerülhetett közöttük
egyszer. – Harmadikosok vagyunk, és én vagyok az egyetlen
Lincubus a Jacksonban. A megtestesült bűbáj, aki senkinek sem fáj.
Tiszta muszkli, nem csak…
– Mi van? A muszklira is van rímed? Netán pukli? Vagy Pumukli?
– Röhögtem volna, de a kukoricakása állandóan vissza akart köszönni.
– Tudod, hogy értem. – Persze hogy tudtam. Tökre ironikus volt
ez az egész. Ridley, Lena unokatesója és Link barátnője, akivel hol
együtt volt, hol nem, Szirénnek született: megkaphatott minden
fiút, akit csak akart, csinálhatta, amit csak akart, és amikor csak
akarta. Egészen addig, amíg Sarafine el nem vette az erejét, és Halandóvá
nem vált pár nappal az előtt, hogy Link részben Incubussá
változott. Az után a harapás után mindannyiunk szeme láttára kezdődött
meg az átalakulása.
Link röhejes, zselézett tüsifrizurájából röhejesen menő zselézett
tüsifrizura lett. A fiú rohamléptekben izmosodott, a bicepsze úgy
domborodott a karján, mint a karúszó, amit még akkor is viselnie
kellett az anyja miatt, amikor már régen tudott úszni. Úgy festett,
mint egy rocksztár, nem pedig úgy, mint aki rocksztár akar lenni.

Oldal: KAMI GARCIA-MARGARET STOHL-LENYŰGÖZŐ KÁOSZ/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat