Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

„Az ember nagyon boldog lenne,
ha saját magát is elhagyhatná úgy,
ahogy másokat elhagyhat.”
Madame du DEFFAND


megegyesely.jpg

1
Beleolvadni a tömegbe, úgy játszani el ezt a drámai szerepet, hogy
bárki bármit is észrevenne, hogy bármire is emlékezne.
Egy tréningruha megfelelő öltözet ahhoz, hogy ne tűnjünk fel
senkinek. A River Park mentén reggel hét órakor mindenki fut. Egy
olyan városban, ahol az idő percre be van ütemezve, ahol az idegek
keményen igénybe vannak véve, boldog-boldogtalan fut. Fut, hogy
karbantartsa a testét, hogy jóvátegye az előző esti kicsapongást, hogy
megvédje magát az előtte álló nap stresszétől.
Egy pad; feltesszük a lábunkat az ülőkére, újrakötjük a cipőfűzőt,
megvárjuk, hogy a célszemély közelebb érjen. A homlokba húzott
kapucni csökkenti ugyan a látóteret, elrejti viszont az arcot. Ezalatt
kifújhatjuk magunkat, nem szabad, hogy remegjen a kezünk. A verejték
nem számít, arra nem figyel fel senki, az nem árulkodik semmiről,
itt mindenki izzad.
Amikor felbukkan, hagyni kell, hogy továbbmenjen, néhány
másodpercig várni, aztán kis lépésekkel újra futásnak eredni. Kellő
távolságban maradni, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat.

A jelenetet hét ízben ismételtük át. A hét minden napján, ugyanabban
az órában. Minden egyes alkalommal egyre erősebb volt a kísértés
a cselekvésre. Csakhogy a siker a tökéletes előkészítésen múlik. Nem
lehet hibázni.
Tessék, szokásához híven már jön is lefelé a Charles Streeten.
Megvárja, hogy a lámpa pirosra váltson, akkor átmegy a West Side
Highway első négy sávján. Az autók a város északi része felé robognak,
az emberek munkába igyekeznek.
Elérte a járdaszigetet. A jelzőlámpán már villog a fényemberke.
A kocsik egymást érő lökhárítóval haladnak a Tribeca és a Financial
District felé, ő mégis átvág közöttük. Mint mindig, most is felemelt
ököllel, az ég felé bökött középső ujjal válaszol a dudálásra, aztán
balra kanyarodik, és elindul a Hudson folyó mentén húzódó gyalogossétányon.
A többi kocogó között lefutja majd a maga húsz tömbjét, örömmel
hagyva maga mögött azokat, akik nincsenek olyan formában,
mint ő, átkozva azokat, akik megelőzik. Nem nagy kunszt részükről,
tíz-húsz évvel is fiatalabbak nála. Amikor ő volt tizennyolc, a városnak
ez a része még nem volt felkapott, az elsők között járt ide futni.
Akkoriban még cölöpökön álló dokkok húzódtak errefelé – mára
alig maradt belőlük valami –, haltól és rozsdától bűzlöttek. Vérszagtól.
Hogy megváltozott a város húsz év alatt, hogy megfiatalodott,
megszépült; az ő arcán viszont kezdtek nyomot hagyni az évek.
A folyó túlsó partján a pirkadatban kihunynak Hoboken fényei,
rá nem sokkal Jersey City lámpái is kialszanak.
Nem szabad szem elől téveszteni; amikor a Greenwich Street
kereszteződéséhez ér, elhagyja a gyalogutat. Előtte kell cselekedni.
Ma reggel nem fog eljutni a Starbucks Coffee-ig, ahol egy mocaccinót
szokott rendelni magának.

A 4-es móló aluljárójánál az őt követő árnyék, anélkül, hogy észrevenné,
utol fogja érni.
Még egy háztömb. Gyorsítani az iramot, belevegyülni a csoportba,
ami ezen a helyen mindig összetorlódik, a sétány ugyanis összeszűkül,
a lassabbak akadályozzák a gyorsabbakat. A hosszú tű becsúszik
a melegítő ujjába, szilárdan tartja az eltökélt kéz.
A keresztcsont és az utolsó borda közé kell szúrni. Egy rövid,
egyenes döfés, mélyen oda-vissza, hogy átfúrja a vesét, és felhatoljon
a hasi ütőérig. A tűt visszahúzva roncsolódnak a szövetek,
visszafordíthatatlanul károsodnak, annyi időbe telik majd,
míg valaki felfogja, mi történt, míg megérkeznek a mentők, míg
beszállítják a kórházba, beviszik a műtőbe. A kórházat még vijjogó
szirénákkal sem könnyű elérni a reggeli csúcsban, olyan sűrű
a forgalom, hogy a mentő sofőrje csak tehetetlenül sajnálkozhat.
Két évvel ezelőtt talán lett volna némi esélye, hogy megússza.
Csakhogy azóta, amióta a St. Vincent Kórházat bezárták, hogy
átengedjék a terepet az építési vállalkozóknak, a legközelebbi sürgősségi
központ keleten van, a River Parkkal ellentétes oldalon.
A vérzés túl erős lesz, egyszerűen kivérzik.
Szenvedni azonban nem sokat fog. Épp csak fázik majd, egyre
jobban fázik. Didereg, lassan nem érzi a végtagjait, a foga úgy vacog
majd, hogy beszélni is képtelen lesz, de ugyan mit is mondhatna?
Hogy heves, maró fájdalmat érzett a derekában? Nagy dolog! Mire
következtethetne ebből a rendőrség?
Létezik tökéletes bűntény, a legkitűnőbb rendőrök pályájuk végén
kénytelenek elismerni, hogy a lelkiismeretükre nehezedő koloncként
hurcolják magukkal a megfejtetlen eseteket.

Itt van, most ért a megfelelő magasságba. A mozdulatot ezerszer
elgyakoroltuk egy homokzsákon, de teljesen más érzés, amikor az
emberi húsba mélyed a tű. Lényeg, hogy ne csontot érjen. Ha egy
ágyékcsigolyába ütközne, az egyenlő lenne a kudarccal. A tűnek
mélyre kell hatolnia, és rögtön utána visszahúzódnia a melegítő ujjába.
Aztán ugyanabban a tempóban kell továbbfutni, leküzdeni a vá -
gyat, hogy hátraforduljunk, észrevétlennek maradni a kocogók között,
láthatatlanná válni.
Hány óra felkészülés pár másodpercnyi cselekvésért!
Némi idő kell majd neki, hogy meghaljon, feltehetőleg negyedóra,
de ma reggel, úgy fél nyolc tájban, meghal.

2
2011. május

Andrew Stilman újságíró a New York Timesnál. Sorok után fizetett
szabadúszóként kezdte huszonhárom évesen, a szamárlétra valamenynyi
fokát végigjárta. Ifjúkori álma volt, hogy egyszer a világ egyik
legnevesebb napilapjának a sajtóigazolványával rendelkezzen. Minden
áldott reggel, mielőtt belépne a Nyolcadik sugárút 860-as számú
épületének dupla ajtaján, Andrew apró örömmel ajándékozza meg
magát. Felemeli a fejét, egy pillantást vet a homlokzatot díszítő feliratra,
s arra gondol, hogy lám, itt van az irodája, az újságírásnak eme
magasztos szentélyében, ahová firkászok ezrei vágynak betenni a lábukat,
ha másért nem, csak hogy legalább körbenézhessenek.
Miután négy évet lehúzott a dokumentációs osztályon, Andrewnak
sikerült leakasztania egy segédszerkesztői állást az „Apró hírek”
szekciónál, a gyászközlemények rovatnál. Az a nő, aki előtte töltötte
be ezt az állást, a munkahelyéről távozva egy autóbusz kerekei alá
keveredett, minek következtében maga is azokra a hasábokra került,
melyeket azelőtt ő szerkesztett. Azért sietett annyira, hogy otthon

legyen, amikor megérkezik a futár, aki az interneten megrendelt
fehérneműt szállította ki. Min múlik az élet!
Öt újabb küzdelmes év következett ekkor Andrew Stilman számára,
mégpedig a legteljesebb névtelenségben. A gyászközlemény
rovat aláírás nélkül fut, az elhunytat illeti minden dicsőség. Öt évig
írt azokról, akiknek a létezése véget ért, s immár csupán jó avagy
rossz emlékként élnek tovább. Ezernyolcszázhuszonöt nap és közel
hatezer pohár száraz martini estéről estére, fél nyolc és negyed kilenc
között a Negyvenedik utcai Marriott bárban.
Poharanként három olajbogyó, s minden egyes magnál, amit a
csikkekkel tömött hamutartóba köpött, Andrew kiűzött az emlékezetéből
egy-egy kihunyt életet, melynek aznap fogalmazta meg
tömör krónikáját. Tán épp a halottak társaságában való élet ösztökélte
Andrew-t arra, hogy gyakrabban nézzen a pohár fenekére.
Amikor már négy éve volt a gyászrovatnál, a Marriott pultosának
hatszor is neki kellett látnia, hogy csillapítsa hűséges vendége szomját.
Andrew nemritkán érkezett szürkés arccal, elnehezült szemhéjjal,
kifordult gallérral, gyűrött zakóban az irodába, ám az öltönynyakkendő
és a keményített ing amúgy sem volt kötelező a szerkesztőség
open space irodáiban, és abban, ahol ő dolgozott, még
kevésbé.
Nem lehet tudni, hogy elegáns és precíz stílusának köszönhetőene,
avagy egy rendkívül meleg nyár következtében, de a hatáskörébe
tartozó rovat hamarosan már két teljes oldalt megtöltött. A negyedéves
eredménykimutatás elkészítésekor a pénzügyi osztály egyik
elemzője, aki élt-halt a statisztikákért, felfigyelt rá, hogy a halottankénti
számlák összege hirtelen emelkedést mutat. A gyászoló családok
egyre több sort rendeltek, azt tanúsítandó, milyen nagy is az
ő fájdalmuk. A számoknak, ha kedvezőek, igen gyorsan híre megy

a nagy cégeken belül. Az ősz eleji igazgatótanácsi értekezleten terítékre
kerültek ezek az eredmények, és úgy döntöttek, megjutalmazzák
azt, akinek a személye addigra már ismertté vált. Andrew Stilmant
kinevezték szerkesztővé, továbbra is az „Apró hírek” szekciónál
maradt ugyan, de átkerült a házasságkötések rovathoz, amely
siralmas eredményeket produkált.
Andrew, aki sosem volt híján ötleteknek, egy időre búcsút intett a
törzshelyének, és áthelyezte főhadiszállását azokba a felkapott műintézményekbe,
melyeket a város különféle homoszexuális közösségei
látogattak. Két száraz martini között, amit immár számolatlanul
döntött magába, sorra kötötte az ismeretségeket, s közben két kézzel
osztogatta a névjegykártyáját, boldog-boldogtalannak értésére adva,
hogy az általa vezetett rovat nagy örömmel ad hírt bárminemű egybekelésről,
beleértve az olyanokat is, melyeknek az újságok többsége
nem adott helyet a maga hasábjain. Az azonos neműek közötti
házasság akkoriban még nem volt törvényes New York államban,
messze nem, a sajtó azonban szabadon tehetett említést minden privát
keretek között elhangzó hűségfogadalomról; végtére is egyedül a
szándék számít.
Három hónap leforgása alatt az apró hírek már négy oldalt foglaltak
el a vasárnapi számban, és Andrew Stilman fizetése lényegesen
emelkedett.
Ekkor elhatározta, hogy visszafogja az alkoholfogyasztását, no
nem a máját kímélendő, hanem mert vásárolt magának egy Datsun
240Z-t, azt a modellt, amelyre kölyökkora óta vágyott. A rendőrség
ekkor már kérlelhetetlen szigorral viszonyult a volánnál ülők
véralkoholszintjéhez. Iszik vagy vezet… Andrew, aki teljesen beleszerelmesedett
ebbe az öreg autóba, amit legjobb barátja az oldtimer
kocsikra szakosodott műhelyében kifogástalanul felújított,

meghozta a döntést. És még ha újra eljárt is a Marriott bárba, egy
este sosem ivott két pohárnál többet – kivéve csütörtökön.
Pontosan egy csütörtökön történt, néhány évvel később, hogy a Marriott
bárból kifelé jövet Valérie Ramsay-be botlott. A lány pont olyan
részeg volt, mint ő, és valósággal nevetőgörcsöt kapott, miután nekiment
egy újságos automatának, és fenékre huppant a járda kellős
közepén.
Andrew azonnal ráismert, nem a vonásairól – semmiben nem
hasonlított arra a lányra, akit húsz évvel korábban ismert –, hanem
a kacagásáról. Ezt a kacagást, amelybe még a melle is beleremegett,
nem lehetett elfelejteni. Valérie Ramsay mellei Andrew egész
kamaszkorában ott kísértettek.
A gimnáziumban ismerkedtek meg. Valérie-t kidobták a cheerleader
csapatból – azaz a helyi focicsapat színeit viselő, szexi szerelésben
parádézó pompomgirlök közül –, mert az öltözőben hajba kapott
az egyik lánnyal, aki túlságosan játszotta az eszét, ezért kénytelen
volt beérni a kórustagsággal. Andrew, aki akkoriban térdporc-atrófiában
szenvedett, amit csak évekkel később, egy táncolni szerető
lány kedvéért műttetett meg, minden sporttevékenységtől el volt
tiltva. Így aztán jobb híján ő maga is ugyanabban a kórusban zengette
a hangját.
Egészen az iskola végéig flörtöltek. A szó szoros értelmében nem
volt köztük szex, csak Andrew keze és nyelve kalandozott a vágy
iskolájában, alaposan kiélvezve Valérie dús idomait.
A legelső másik kéztől való orgazmusát mégis a lánynak köszönhette.
Egy meccs estéjén, amikor a gerlepár a szokásosnál kissé jobban
összebújt a néptelen öltözőben, Valérie végre hajlandó volt
a kezét becsúsztatni Andrew farmerjébe. Tizenöt másodpercnyi

mámor Valérie kacagásától követve, amibe a melle is beleremegett,
megtoldva a röpke kéjt. Az első alkalmat sohasem felejti el az ember.
– Valérie? – hebegte Stilman.
– Ben? – felelte éppúgy meglepve Valérie.
Az iskolában mindenki Bennek hívta Andrew-t, bár képtelen volt
már felidézni, miért. Húsz éve nem szólították így.
Hogy siralmas állapotát megindokolja, Valérie arra hivatkozott,
barátnők körében töltötte az estét, amire az egyetemi évek óta nem
került sor. Andrew, aki hasonló állapotban leledzett, egy előléptetést
hozott fel ürügyül, gondosan elhallgatva, hogy abban két évvel
korábban részesült. No de elő van az írva valahol, mikor ünnepelje
meg az ember a jó híreket?
– Mit csinálsz New Yorkban? – kérdezte Andrew.
– Itt lakom – felelte Valérie, miközben Andrew talpra segítette.
– Régóta?
– Jó ideje, ne kérdezd, hány éve, nem vagyok olyan állapotban,
hogy számolni tudjak. Belőled mi lett?
– Az, ami mindig is szerettem volna lenni. És belőled?
– Húszévnyi élet, az bizony hosszú história – porolta le Valérie a
szoknyáját.
– Kilenc sor – sóhajtotta Andrew.
– Mi kilenc sor?
– Húszévnyi élet: ha elmeséled nekem, kilenc sorban összefoglalom.
– Hülyeségeket beszélsz.
– Fogadjunk?
– Attól függ, miben?
– Egy vacsorában.

– Van valakim, Andrew – vágta rá azonnal Valérie.
– Nem azt mondtam, hogy töltsünk el egy éjszakát egy szállodában.
Egy húsostáska-leves Joe’s Shanghainál… Még mindig annyira
odavagy a húsos táskáért?
– Még mindig.
– Mondd azt a barátodnak, hogy egy régi barátnőd vagyok.
– Csakhogy előbb össze kell tudnod foglalni kilenc sorban az
utóbbi húsz évemet.
Valérie azzal a hamiskás mosollyal nézett Andrew-ra, ami akkor is
megjelent a szája szögletében, amikor a férfit még Bennek szólították,
s azt mondta neki, találkozzanak a természettudományi épület
mögötti raktárban; ez a kis mosoly még ma is ránctalan volt.
– Rendben – mondta –, iszunk egy utolsó pohárral, és elmesélem
neked az életemet.
– Ne ebben a bárban, itt túl nagy a hangzavar.
– Ben, ha azon jár az eszed, hogy fölviszel magadhoz ma este, rossz
lóra tettél.
– Valérie, ez még csak meg sem fordult a fejemben, mindössze
arra gondoltam, hogy amilyen állapotban mindketten vagyunk, nem
lenne hátrány, ha ennénk egy kicsit, enélkül ugyanis, azt hiszem, a
fogadásunk füstbe menne.
Andrew-nak igaza volt. Valérie – jóllehet, amióta a férfi felsegítette,
cipője mindkét sarka biztosan horgonyzott a Negyvenedik
utca koszos járdáján – úgy érezte magát, mintha egy hajó fedélzetén
imbolyogna. Nem volt ellenére az ötlet, hogy bekapjanak valamit.
Andrew füttyentett egy taxinak, és a sofőrnek egy éjszaka is nyitva
tartó Sohó-beli bisztró címét mondta be, ahová rendszeresen eljárt.
Negyedórával később Valérie szemben ült vele az asztalnál, és míg
tálaltak nekik, ő kitálalt Andrew-nak.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 218
Tegnapi: 450
Heti: 668
Havi: 9 281
Össz.: 382 289

Látogatottság növelés
Oldal: MARC LEVY-HA LENNE MÉG EGY ESÉLY/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »