FOLYTATÁS.

Akkor az egyetlen olyan teremtmény, akinek bár nem
farkas, szava volt a falka gyűlésén: Balú, a lomha barnamedve,
aki a farkaskölyköknek tanítja a dzsungel törvényét,
a vén Balú, aki arra jár-kel, amerre kedve tartja, mivel
csak diót, gyökeret és mézet eszik, nos, Balú a hátsó lábára
emelkedett és dörmögésbe fogott.
– Az ember kölyke… az ember kölyke? – kezdte. – én
szót emelek az emberkölyök érdekében. Nincs semmi baj
az ember kölykével. Nem cifrázom a dolgot, megmondom
az igazat. Hadd járjon a falkával, fogadjátok be a többi kölyökkel
együtt! én magam tanítom majd.
– Még valakire szükség van – jelentette ki Akela. – Balú
szólt, ő a kölykeink tanítója. Ki emel szót Balú mellett?
Egy fekete árnyék szökkent be a körbe. Bagira volt, a fekete
párduc, tetőtől talpig éjfekete bundában, de a párducfoltjai,
ha úgy esett rá a fény, látszottak, mint a vizes selyem
mintája. Mindenki ismerte Bagirát, és senki nem merészelte
keresztezni az útját, mivel ravasz volt, mint Tabaki, vakmerő,
mint a vadbivaly, és nyughatatlan, miként a sebesült
elefánt. De hangja olyan bársonyosan zengett, akár a fáról
csepegő vadméz, bőre puhább volt, mint a pehely.
– Akela, és ti, szabad nép – dorombolta –, nincs jogom
szólni a gyűléseteken, de a dzsungel törvénye kimondja, ha
kétség támad egy új kölyök életben maradásával kapcsolatban,
a kölyök életét meg lehet váltani. Azt nem mondja ki
törvény, hogy ki fizetheti meg ezt az árat, és ki nem. Igazam
van?
– Jó! Jó! – mondták a fiatal farkasok, akik mindig éhesek
voltak. – Hallgassátok Bagirát! A kölyköt váltságdíjért meg
lehet venni. Ez a törvény.
– Tudom, hogy nincs jogom itt beszélni, de kérlek, engedjétek
meg!

– Beszélj hát! – kiáltotta húsz hang.
– Egy csupasz kölyköt megölni, gyalázat. Egyébként is
nagyobb teljesítmény, ha már felnőtt. Balú szót emelt az érdekében.
Most Balú szavához hozzáteszek egy bikát, jó kövéret,
nemrég zsákmányoltam. Alig nyolcszáz méterre van
innen, nektek adom, ha elfogadjátok az emberkölyköt a törvény
szerint. Van akadálya?
Sokan kiabáltak egyszerre.
– Mit számít? Úgyis elpusztul a téli esőzéskor. Halálra
perzseli a nap. Mit árthat nekünk egy csupasz béka? Járjon
csak a falkával. Hol az a bika, Bagira? Fogadjuk be az
emberkölyköt!
és Akela száraz, öblös kiáltása hallatszott:
– Nézzétek meg őt jól, farkasok! Nézzétek meg jól!
Maugli még mindig elmerülten játszott a kavicsokkal,
észre sem vette, mikor a farkasok egyenként odajöttek
és szemügyre vették. Végre lementek valamennyien
a megölt bikáért, és csak Akela, Bagira, Balú, és Maugli
farkascsaládja maradt. Sir Kán még mindig bömbölt az
éjszakában, mert nagyon dühös volt, hogy nem sikerült
Mauglit megkaparintania.
– Üvölts, csak, üvölts – mondta Bagira a bajusza alatt
–, egyszer eljön még az idő, mikor ez a kis csupasz jószág
másmilyen nótát fakaszt belőled, ahogy én az embereket
ismerem.
– Jól sült el a dolog – mondta Akela. – Az ember meg a
kölykei nagyon okosak. Lehet, hogy valamikor még a segítségünkre
lesz.
– Igen, majd a szükség órájában; mert senki sem vezetheti
a falkát örökké – felelte Bagira.
Akela nem szólt semmit. Arra az időre gondolt, amely
minden falka minden vezetőjének életében elérkezik,
amikor elhagyja az ereje, egyre gyengébb és erőtlenebb lesz,
míg a többi farkas meg nem öli, és új vezére lesz a csapatnak
– akit úgyszintén megölnek, amikor eljön az ő ideje.
– Vigyétek haza – mondta Farkas papának –, és neveljétek
a szabad nép hasznára.
Így került hát Maugli a szioni farkasfalkába egy bika áráért
és Balú jó szaváért.

Most nyugodjatok bele, hogy tíz-tizenegy évet átugrunk,
és csak találgathatjátok, milyen csodás életet élt Maugli a
farkasok között, mert ha leírnám, sok-sok könyvet megtöltene.
Együtt cseperedett fel a kölykökkel, bár ők már akkor
felnőtt farkasok voltak, mikor ő még csak alig nőtt ki a gyerekkorból.
Farkas papa megtanította mindenre, amit tudott,
a dzsungelbeli dolgok értelmére, míg végül a fűben minden
zizzenés, a meleg éjszakai levegő minden fuvallata, a feje
fölött a bagoly minden huhogása, a denevér karmának minden
kaparászása, mikor megkapaszkodik egy fán, minden
kis halacska csobbanása a tavacskában jelentéssel bírt számára.
Olyan jól kiismerte magát az őserdőben, mint ahogy
a kereskedő a boltjában. Mikor éppen nem tanult, kinn ült
a napon és aludt, majd evett és megint aludni tért. Mikor
piszkosnak érezte magát, vagy melege lett, megmártózott
az erdei tavakban; ha mézet kívánt (Balú elárulta neki, hogy
a méz és a dió épp olyan kellemes, mint a nyers hús), felmászott
érte, mert Bagira megtanította, hogyan csinálja.
Bagira elnyúlt egy ágon és odaszólt neki:
– Gyere, kicsi testvérem!
Maugli először úgy mászott, mint a lajhár, de később
olyan bátran lendült ágról ágra, akár egy szürke majom. Elfoglalta
helyét a gyűlés szikláján, mikor a falka összegyűlt,
és felfedezte, ha bármelyik farkasra ránéz, az kénytelen

lesütni a szemét. Ezt sokszor mulatságból is gyakorolta.
Máskor barátai mancsából húzkodta ki a tüskéket, mivel a
farkasok rettentően szenvedtek a bundájukba akadt tüskéktől
és tövisektől. éjszakánként lement a dombról a megművelt
földekre, és kíváncsian szemlélte az embereket a
kunyhóikban, de nem bízott bennük, mivel Bagira megmutatott
neki egy csapóajtóval ellátott ládát, amelyet olyan ravaszul
rejtettek el a dzsungelben, hogy majdnem belesétált,
és elmondta, hogy ezt csapdának hívják. De a legjobban
Bagirával szeretett kóborolni a sötét, meleg erdő mélyén,
átaludni az álmosító nappalt, és éjszaka figyelni, hogyan
vadászik Bagira. Ő, ha kellett, ha nem, ölt, amikor éhes
volt, és Maugli is így tett – egyedül a marhák nemzetségét
kímélte. Mikor elég idős lett ahhoz, hogy megértse a dolgokat,
Bagira elmondta neki, hogy soha ne bántsa a marhákat,
mivel egy bika árán került be a falkába.
– Tiéd az egész dzsungel – magyarázta Bagira –, és megölhetsz
bármit, aminek elpusztításához elég erős vagy; de a
bika kedvéért, amely megváltott, sose szabad marhát ölnöd
és enned: sem öreget, sem fiatalt. Ez a dzsungel törvénye.
Maugli hűen követte a törvényt.
Egyre erősebb és erősebb lett, mint minden olyan fiú, aki
nem tudja, hogy éppen tanul, és nem törődik mással a világon,
csak azzal, hogy mivel tömje tele a hasát.
Farkas mama egyszer-kétszer említette, hogy Sir Kánban
nem lehet megbízni, és hogy egy napon meg kell ölnie a tigrist.
De ahogy egy fiatal farkas a nap minden órájában emlékezett
erre a tanácsra, Maugli megfeledkezett róla, hiszen
csak egy kisfiú volt – bár farkasnak mondta volna magát, ha
képes lett volna bármiféle emberi nyelven megszólalni.
Sir Kán folyton keresztezte az útját a dzsungelben, mivel
Akela egyre öregebb és gyengébb lett, a béna tigris meg

összebarátkozott a falka fiatalabb tagjaival, akik követték a
maradékért. Ezt Akela ereje teljében sosem tűrte volna. Aztán
Sir Kán hízelgett nekik, majd azon csodálkozott, hogy
ilyen kitűnő ifjú vadászokat hogyan vezethet egy haldokló
farkas meg egy emberkölyök.
– Azt beszélik – szokta mondogatni Sir Kán –, hogy a tanácsban
nem mertek a szeme közé nézni.
A fiatal farkasok csak dühösen morogtak.
Bagira, akinek mindenre volt szeme és füle, tudott a dologról,
és egyszer-kétszer említette Mauglinak, hogy Sir
Kán egy napon megöli. De Maugli válaszul csak nevetett.
– Velem van a falka, és itt vagy nekem te is, meg Balú,
aki lusta ugyan, de értem egy-két csapást azért még kioszt.
Mitől kellene tartanom?
Egy meleg nyári napon új hír ütötte meg Bagira fülét. Talán
Ikki, a tarajos sül mondta el neki; de szólt Mauglinak,
mikor a dzsungel mélyén tanyáztak, és a fiú feje Bagira csodás,
fekete szőrén nyugodott.
– Kicsi testvér, hányszor mondtam, hogy Sir Kán az
ellenséged?
– Ahány dió nő azon a pálmán – válaszolta Maugli, aki
természetesen nem tudott számolni. – Mi van? Álmos vagyok,
Bagira, és Sir Kán csak ugyanolyan hosszú farkú fecsegő,
mint Mao, a páva.
– Nem ez a megfelelő idő az alvásra. Balú tudja; én is tudom;
a falka is tudja; még a buta, buta őz is tudja. Neked is
mondta Tabaki.
– Hohó! – kiáltott fel Maugli. – Tabaki nemrég jött oda
hozzám, csupasz emberkölyöknek csúfolt, és azt mondta,
arra se vagyok jó, hogy szarvasgombát ássak. De elkaptam
Tabaki farkát és kétszer a pálmafához csaptam, hogy móresre
tanítsam.

– Ostoba cselekedet volt, bár Tabaki bajkeverő, de mesélhetett
volna olyasmit, ami téged is közelebbről érdekel.
Nyíljon már ki a szemed, kicsi testvér. Sir Kán nem merészel
megölni a dzsungelben. De ne feledd, Akela nagyon öreg,
és nemsokára eljön az idő, amikor nem lesz képes megölni
az őzbakot, s akkor már nem ő lesz a vezér. A farkasok közül
sokan, akik szemügyre vettek, mikor először hoztak a
tanács elé, már túl öregek. A fiatalok abban hisznek, amire
Sir Kán tanítja őket, vagyis hogy az emberkölyöknek nincs
helye a falkában. Nemsokára férfi lesz belőled.
– és egy férfi nem járhat a testvéreivel? – kérdezte Maugli.
– A dzsungelben születtem. Alávetettem magam a dzsungel
törvényeinek, és nincs olyan farkas közülünk, akinek a
mancsából ne húztam volna ki tüskét. Ők a testvéreim!
Bagira teljes hosszában kinyújtózott, majd félig lehunyta
a szemét.
– Kicsi testvér – mondta –, nyúlj csak be az állkapcsom
alá.
Maugli erős, barna kezét Bagira bársonyos álla alá dugta,
ahol a hatalmas, hullámzó izmok és a csillogó szőr rejtekében
egy kis kopasz foltra lelt.
– A dzsungelben senki nem tudja, hogy én, Bagira viselem
ezt a jelet – a nyakörv jelét. Igen, kicsi testvér, az emberek
között születtem, ott halt meg az anyám – az udajpuri királyi
palota ketrecében. Ezért fizettem meg érted a váltságdíjat
a gyűlésen, amikor még csak csupasz kölyök voltál. Igen,
én is az emberek között születtem. Sose láttam a dzsungelt.
Vaslapáttal etettek a rácsok mögül, míg aztán egy éjjel megéreztem,
hogy Bagira vagyok, a párduc és nem az emberek
játékszere. Mancsom egyetlen csapásával letörtem az ostoba
zárat. Mivel ismerem az emberek szokásait, veszedelmesebb
lettem a dzsungelben Sir Kánnál is. Nem így van?

– De igen – felelte Maugli. – Az egész dzsungel retteg
Bagirától, kivéve Mauglit.
– Ó, te emberkölyök vagy – mondta a fekete párduc nagyon
gyöngéden. – és ahogy én visszatértem a dzsungelbe,
végül neked is vissza kell menned az emberek közé, a testvéreid
közé, ha addig nem ölnek meg a gyűlésen.
– De miért, miért akarna bárki megölni? – kérdezte
Maugli.
– Nézz rám – kérte Bagira. Maugli keményen a szeme
közé nézett. A nagy párduc egy fél pillanat múlva kénytelen
volt félrefordítani a fejét.
– Ezért – mondta, és odébb tette mancsait a leveleken.
– Még én sem tudok a szemed közé nézni, pedig én az emberek
között születtem, és szeretlek, kicsi testvér. A többiek
gyűlölnek, mert nem állják a pillantásodat; mert bölcs vagy,
mert kihúzod a lábukból a tüskéket; mert ember vagy.
– Nem tudtam ezekről a dolgokról – komorult el Maugli
és összeráncolta sűrű, fekete szemöldökét.
– Hogy szól a dzsungel törvénye? Először üss, aztán beszélj.
Az elővigyázatlanságodból is látszik, hogy ember
vagy. De légy okos! Nagyon jól tudom, ha Akela legközelebb
elszalasztja a zsákmányt, és minden őzbakvadászat egyre
többet vesz ki belőle – a falka ellene fordul, aztán pedig
ellened. Dzsungelgyűlést tartanak a sziklán, és aztán… aztán…
Ez az! – kiáltott fel Bagira, és talpra szökkent. – Menj
le gyorsan a völgybe az emberek kalyibáihoz, és hozd el a
vörös virágot, amely ott nő, úgyhogy mire elérkezik az idő,
még nálam és Balúnál, vagy a téged szerető falkatagoknál is
hatalmasabb barátod lesz. Hozd el a vörös virágot!
Vörös virágon Bagira a tüzet értette: a dzsungel egyetlen
lakója sem hívta a tüzet a rendes nevén. Minden vadállat
retteg tőle, és félelmükben százféle módon nevezik el.

– A vörös virágot? – kérdezte Maugli. – Ami kint nő a
kunyhóik előtt a félhomályban? Majd szerzek.
– Így beszél az ember kölyke – jelentette ki Bagira büszkén.
– Ne feledd, hogy kis edényben nő. Szerezz egyet
gyorsan, és tartsd magadnál, ha szükség lesz rá.
– Jó – mondta Maugli. – Megyek. De biztos vagy benne,
Bagira, egészen bizonyos, hogy mindez Sir Kán műve? –
kérdezte karját a párduc pompás nyaka köré fűzve, mélyen
a szemébe nézve Maugli.
– A letört zárra, amely megszabadított, mondom neked,
kicsi testvér.
– Akkor a bikára, amely megváltott, megfizetek Sir Kánnak,
és még egy kis ráadást is adok – mondta Maugli és
elszökdécselt.
– Ilyenek az emberek. Minden ember – morogta Bagira magában,
miközben újból lefeküdt. – Ó, Sir Kán, sose volt keservesebb
vadászatod, mint az a tíz évvel ezelőtti békavadászat.
Maugli messze-messze bent járt az erdőben, kitartóan
futott, szíve forró lett a mellkasában. Mire leszállt az esti
köd, elérkezett a barlanghoz, mély lélegzetet vett és lepillantott
a völgybe. A kölykök kint voltak, de Farkas mama a
barlang mélyén tanyázott, és már a lélegzetvételéről tudta,
hogy bántja valami az ő kis békáját.
– Mi a baj, fiam? – kérdezte.
– Valami denevérfecsegés Sir Kánról – kiáltotta vissza
Maugli. – A felszántott földek körül vadászom ma. – Ezzel
belevetette magát a sűrűbe a patak felé, a völgyben. Ott fülelt,
mert meghallotta a vadászó falka üvöltését, hallotta az
üldözött szambár szavát, és a harcra kész őzbak horkanását.
Aztán a fiatal farkasok gonosz, keserű üvöltését:
– Akela! Akela! A magányos farkas mutassa meg az erejét.
Helyet a falka vezérének! ugorj, Akela!

A magányos farkas ugrott, és elhibázta a fogást, mivel
Maugli hallotta a fogak koccanását, aztán a szambár hördülését,
amint felrúgta a mellső lábával.
Nem várt, hanem továbbsietett; az üvöltözés lassan elhalkult
mögötte, amint futott a termőföldek felé, ahol a falubeliek
laktak.
– Bagira igazat beszélt – lihegte, miközben elhelyezkedett
a marhák takarmánya között, az egyik kunyhó ablaka
közelében. – Holnap érkezik el a nagy nap Akelának, és
nekem is.
Aztán arcát az üvegre nyomta és a tűzhelyen pislákoló
tüzet figyelte. Látta a gazda feleségét, amint felkel, és fekete
széndarabokkal táplálja a tüzet éjszakára. Aztán mikor
eljött a reggel, és a köd fehér lett és hideg, meglátta, hogy
az emberek gyereke felvesz egy belül sárral kitapasztott, fonott
edényt, megtölti vörösen izzó faszéndarabokkal, a ruhája
alá rejti, és kimegy ellátni a teheneket az istállóban.
– Ennyi az egész? – csodálkozott Maugli. – Ha egy kölyök
is képes rá, akkor nincs mitől tartani.
Így aztán elfutott a sarokig, szembe találkozott a fiúval,
kikapta kezéből az edényt és eltűnt a ködben, miközben a
gyerek üvöltött a félelemtől.
– Olyanok, mint én – mondta Maugli az edénybe fújva,
ahogy az asszonytól látta. – Ez a valami is meghal, ha nem
adok neki enni.
Azzal ágakat és száraz fakérget dobott a vörös anyagra.
A hegyre vezető út felénél találkozott Bagirával; a reggeli
harmatcseppek holdkőként csillogtak a bundáján.
– Akela elhibázta – mondta a párduc. – Múlt éjjel meg kellett
volna ölniük, de téged is akarnak. A hegyen kerestek.
– Lenn voltam a szántóföldeken. Készen állok. Nézd! –
Maugli feltartotta az edényt.

– Remek! Láttam, hogy az emberek száraz ágat dugnak
bele, és a vörös virág kivirágzik a végén. Nem félsz?
– Nem. Miért félnék? Most már emlékszem, hacsak nem
álom volt, hogy mielőtt farkassá lettem, ott feküdtem a vörös
virág mellett. Meleg volt és kellemes.
Maugli egész nap ott ült a barlangban, és őrizte a tüzet,
száraz ágakat dobált az edénybe, és figyelte, mi történik.
Talált egy megfelelő ágat, és mikor este Tabaki megjelent
és elég durván közölte vele, hogy várják a gyűlés sziklájánál,
addig nevetett, míg Tabaki elhordta az irháját. Aztán
Maugli még mindig nevetve elindult a gyűlésre.

Ha szívesen olvasnád Maugli kalandját, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

Oldal: RUDYARD KIPLING-A DZSUNGEL KÖNYVE/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat