Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet,
Hogy az életet és a halált adtam előtökbe,
Az áldást és az átkot: válaszd azért az életet,
Hogy élhess mind te, mind a te magod.
5 Mózes 30:19

Félelmetes rajzok Afrika térképén,
Nagy kutatók elméjéből előlépvén.
Hol a lakhatatlan vidékekre
Elefánt kerül a városok helyére.
Jonathan Swift
valakiismerineve.jpg

S íme, megvénhedtem
(London, 1802)
Úgy tűnik, nehezemre esik meghalni. Minden emberi számítás
szerint már régen meg kellett volna halnom. Ám még mindig
kiszagolom a bajt, hozza bármiféle szél, ahogy azt is megmondom,
hogy csirkenyak vagy disznóláb rotyog-e a vaslábosban a tűzön. S a
fülem is jó még, akár a vadászkutyáké. Az emberek azt hiszik, csak
mert nem húzom ki magam többé, és nem olyan egyenes a tartásom,
mint a cövek, akkor már süket is vagyok. Vagy az agyam olyan,
mint a sütőtökkása. Egy nap, amikor a püspökhöz vittek látogatóba,
az egyik úrhölgy odaszólt a másiknak: „Mihamarabb a parlament
elé kell juttatnunk ezt a nőt. Ki tudja, meddig lesz még köztünk?”
Erre görnyedten ugyan, de a hölgy bordái közé nyomtam az
ujjamat, mire felsikoltott és megperdült. „Vigyázzon! – figyelmeztettem.
– A végén még magát is túlélem!”
Bizonyára jó okkal éltem szerte a világban, és vészeltem át azt a
sok tengeri utat, míg másokat leterítettek a puskagolyók, vagy egyszerűen
lehunyták a szemüket, és önként vettek búcsút az élettől.
Életem hajnalán, amikor még szabad voltam, és másféle létet nem ismertem,
gyakorta kiszöktem körülkerített falunkból, felmásztam az
akáciafa tetejére, apám Koránját egyensúlyozva a fejemen, leültem

egy ág végére, és azon ábrándoztam, hogy egyszer vajon sikerül-e
megfejtenem a szent szövegek összes rejtélyét. Lábamat lóbálva leraktam
a könyvet – az egyetlent, amelyet valaha is láttam Bayóban
–, majd kinéztem a sárból tapasztott falak és zsúpfedelek színes
kavalkádjára. A falu mindig élettől nyüzsgött. Az asszonyok vizet
hordtak a folyóról, a férfiak vasat izzítottak a tűzben, a fiatal fiúk
diadalittasan tértek vissza az erdőből a zsákmányolt tarajos sülökkel.
Nagyon sok munka ám kicsontozni egy tarajos sült, de ha nem
volt egyéb sürgős feladatuk, rögtön nekiláttak. Kiszedték a tüskéket,
megnyúzták az állatot, kivágták a belső szerveket, éles pengékkel
gyakoroltak a szánalmas kis testen. Szabadnak és boldognak
éreztem magam azokban az időkben, és egyszer sem jutott eszembe,
hogy aggódnom kellene a biztonságom miatt.
Többször is megmenekültem a körülöttem tomboló erőszakból,
de sajnos sohasem volt részem abban az örömben, hogy együtt élhessek
a gyermekeimmel, és nevelhessem őket, ahogyan az én szüleim
neveltek engem tíz vagy tizenegy évig, amíg el nem szakítottak
minket egymástól. Nem sikerült sokáig magam mellett tartani a
gyermekeimet, ami megmagyarázza, miért nincsenek velem és főznek
rám, miért nem tömnek friss szalmát a szalmazsákomba, és terítenek
rám köpenyt, ami megóvna a hideg ellen, és miért nem ülnek
itt mellettem a tűznél, tudván, hogy ők az én méhemnek gyümölcsei,
hogy közös emlékeink úgy növekedtek, mint kukorica a nedves
talajon. Mások gondoskodnak most rólam. S ez nagyon jó dolog.
Mégsem ugyanaz, mint amikor az embert a saját húsa és vére kíséri
el egészen a sírig. Vágyom arra, hogy magamhoz öleljem a gyermekeimet
és az ő gyermekeiket, ha egyáltalán léteznek. Hiányoznak,
mint ahogyan a kezem-lábam is hiányozna, ha nem volnának.

Rendkívül sok tennivalót kapok itt Londonban. Azt mondják,
György királlyal fogok találkozni. Rabszolgatartást ellenző, pofaszakállas,
pocakos, kopasz férfiak csapata vesz körül, akik bojkottálják a
cukorfogyasztást, ugyanakkor bűzlenek a bagótól, és egyik gyertyát
égetik a másik után, miközben titkos terveiket szövögetik késő éjszakákon
át. Ezek a felszabadítók azt állítják, azért hoztak engem Angliába,
hogy segítsek megváltoztatni a történelem menetét. Nos, ezt
még meglátjuk. Ám ha ilyen sokáig éltem, bizonyára van valami oka.
Fa apát jelent a nyelvemen. Ba pedig folyót, illetve anyát is. Kora
gyermekkoromban az én bám olyan volt, akár a folyó, keresztülfolyt
velem a nappalokon és biztonságot nyújtott a sötét éjszakákon át.
Az én időm már majdnem lejárt, de még mindig szüleimként gondolok
rájuk, akik idősebbek és bölcsebbek nálam. Még most is hallom
a hangjukat; néha mély, öblös hangon szólnak, máskor szinte
énekelve. Elképzelem, ahogyan távol tartanak a bajtól, kézen fogva
vezetnek a lobogó tüzek között, és megmutatják az utat otthonunk
árnyas-hűs rejtekébe. Még mindig magam előtt látom az apámat,
amint egy hegyes bottal karcolja cirkalmas arab betűit a kemény
földbe, és közben a távoli Timbukturól mesél.
Meghitt pillanatokban, amikor a felszabadítók nem sürögnek-forognak
tornádóként körülöttem, nem kívánják a részvételemet egy
újabb küldöttségbe, nem kérik az aláírásomat egy másik petícióhoz,
arra vágyom, bárcsak itt lennének a szüleim, hogy gondomat
viseljék. Hát nem furcsa? Itt vagyok én, egy megtört, öreg, fekete
asszony, aki többször szelte át az óceánt, mint amennyire emlékezni
szeretne, több mérföldet gyalogolt, mint egy igásló, mégis csak
olyan dolgokról álmodok, amik nem lehetnek az enyémek – gyermekek
és unokák, akik szeretnek, és szülők, akik törődnek velem.

Egyik nap elvittek egy londoni iskolába, és kérték, hogy beszéljek
a gyermekekkel. Az egyik kislány megkérdezte, hogy valóban
én vagyok-e a híres Meena Dee, akiről az újságok írnak. Azt állította,
a szülei nem hiszik el, hogy ilyen sok helyen éltem. Elismertem,
hogy én vagyok Meena Dee, de mondtam, hogy nyugodtan szólítson
a gyermekkori nevemen, ha akar, ami Aminata Diallo. Egy kicsit
dolgoznunk kellett a keresztnevemen, ám harmadjára sikerült.
Aminata. Négy szótag, tényleg nem olyan nehéz. A-mi-na-ta, szótagoltam
neki. Azt kívánta, bárcsak találkozhatnék a szüleivel és a
nagyszüleivel. Igazán bámulatos, válaszoltam neki, hogy még mindig
élnek a nagyszülei. Szeresse őket jól és szeresse őket nagyon,
kötöttem a lelkére. Szeresse őket mindennap! Akkor megkérdezte,
miért vagyok ilyen fekete, mire megkérdeztem, vajon ő miért ilyen
fehér. Azt felelte, így született. Én szintúgy, válaszoltam. „Látom,
hogy biztosan nagyon szép voltál, hiába vagy olyan nagyon sötét” –
mondta. „Te pedig szebb volnál, ha néha sütne is a nap Londonban”
– feleltem. Megkérdezte, milyen ételeket szoktam enni. „A nagypapám
fogadni merne, hogy elefánthúst eszel nyersen.” Azt mondtam
neki, hogy soha egy falat elefántot sem ettem, de voltak olyan
idők az életemben, amikor elég éhes voltam ahhoz, hogy megpróbáljam.
Három-négyszázat is megkergettem az életem során, de sose
tudtam egyetlen, a falvainkon átcsörtető elefántot sem megállítani
annyi időre, hogy egy tisztességes falatot haraphassak belőle. Erre a
kislány felnevetett és kérlelt, hogy áruljam el, mit is eszek valójában.
„Azt eszek, amit te szoktál – válaszoltam neki. – Komolyan gondolod,
hogy találnék Londonban egy szabadon kószáló elefántot? Kolbászt,
tojást, birkapörköltet, kenyeret, krokodilt, a szokásos dolgokat.”
„Krokodilt?” – csodálkozott. Mondtam neki, hogy csak tudni
akartam, vajon figyel-e. Erre válaszképpen közölte, hogy ő bizony

ragyogóan tud figyelni, és rögvest meg is kért, hogy meséljek neki
egy szellemekről szóló történetet.
„Drágám – sóhajtottam –, az én egész életem egy kísértethistória.”
„Akkor meséld el nekem!” – kérte.
Amint a kislánynak is mondtam, a nevem Aminata Diallo,
Mamadu Diallo és Sira Kulibali lánya vagyok, Bayo falujában születtem,
háromhavi járásra Nyugat-Afrika Grain Coast nevű, atlanti-
óceáni partvidékétől. Bamana vagyok. S fula1 is. Mindkettő, de
erről majd később szólok. Azt gyanítom, hogy 1745 táján születtem.
Magam írom ezt az egész történetet. Arra az esetre, ha eltávoznék az
élők sorából, mielőtt ezt a feladatot bevégezném, megbíztam John
Clarksont – az egyik abolicionista politikust a csendesebbik fajtából,
de az egyetlent, akiben megbízom –, hogy ne változtasson az elbeszélésemen.
A felszabadítók itt Londonban megkértek, hogy fogalmazzak
egy tízoldalas vitairatot arról, miért förtelmes bűn az emberi
lényekkel való kereskedelem, és miért kell azonnal gátat vetni
neki. Meg is tettem, és a cikk már olvasható a Társaság irodáiban.
Egészséges, sötét bőröm van. Néhányan kékesfeketeként jellemezték.
Nehéz olvasni a szemem tükrében, ám én pontosan ilyennek
szeretem. Gyanakvás, megvetés, nemtetszés – az ember nem szívesen
tárja nyilvánosság elé efféle érzéseit. Egyesek szerint valaha feltűnően
szép voltam. Én azonban nem kívánom a szépséget egyetlen
nőnek sem, akinek nem adatott meg a szabadság, sem a lehetőség,
hogy megválassza, kinek a keze formálhat rá jogot.
Mára nem sok maradt a szépségemből. Eltűnt a szemrevaló, kerek
fenék, amely igen kevéssé jellemző itt Angliában, a lapos hátsófelek

honában. Formás, izmos combom és érett almához hasonló, gömbölyű,
kemény vádlim is már a múlté. Mellem, amely egykor büszke madárként
szökött a magasba, mára lekókadt. Egy kivételével azonban
minden fogam megvan, és most is naponta tisztítom őket. Számomra
a tiszta, ép, ragyogó fogsor tényleg gyönyörű dolog, és ha buzgón tisztogatom,
három-négyszer naponta, akkor szép is marad. Nem tudom,
mi az oka, de úgy tűnik, minél buzgóbban ellenzi valaki a rabszolgatartást,
annál bűzösebb a lehelete. A hazámban akadnak férfiak, akik
olyan sokat rágják a kóladió keserű magját, hogy a fogaik egészen narancssárgára
válnak. Ám Angliában ezek a felszabadítók még rosszabbat
tesznek a fogsoruknak a temérdek kávéval, teával és dohánnyal.
A hajam mostanra jórészt kihullott, és a maradék szálak is őszek,
de még mindig göndör, tömör tincsekben tapad a fejemhez. Nem
fordítok rá különös gondot. A Kelet-Indiai Társaság fényes selyemkendőket
is szállít Londonba, így hát szívesen megváltam néhány
shillingtől, és vásároltam párat, hogy magamra ölthessem, amikor
a rabszolgatartást ellenző mozgalom gyűléseire megyünk. Közvetlenül
a jobb mellem fölött a GO kezdőbetűk futnak össze szoros,
egyhüvelyknyi kört alkotva. Sajnos meg lettem bélyegezve, és nem
tudom ezt a sebhelyet eltüntetni magamról. Tizenegy éves korom
óta viselem ezt a jelet, de csak nemrég tudtam meg, mit is jelentenek
a kezdőbetűk. Legalább az emberek nem látják. Sokkal jobban
örülök a két szépséges holdsarlónak az arcomon. Finom, vékony, lefelé
görbülő félhold díszíti mindkét arccsontomat; mindig is szerettem
ezeket a szépségjegyeket, habár a londoniak gyakorta megbámulják
őket.
Koromhoz képest magas voltam, amikor elraboltak, de utána már
nem nőttem tovább, és megmaradtam a jelentéktelen, alig százötven
centis magasságnál. Az igazat megvallva, már ilyen magas sem

vagyok. Oldalra dőlve járok, és a jobb lábamra nehezedek. Lábkörmeim
sárgák, kérgesek és vastagok, ellenállnak mindenféle ollónak.
Lábujjaim görbék, nem tudom kiegyenesíteni őket a földön. Végül
úgysem számít, hiszen van cipőm, és nem kell futnom, sem sétálnom
jelentősebb távolságokra.
Szeretem az ágyam mellett tartani kedvenc tárgyaimat. Az egyik
ilyen holmi egy kék üvegcsés bőrápoló krém. Minden éjjel bekenem
hamuszürke könyökömet és térdemet. Azok után, amiken életemben
keresztülmentem, ez a kis fehér zselé varázslatos kényeztetést
nyújt a bőrömnek. „Dörzsölj be jó alaposan – mintha ezt mondaná
–, és te meg a ráncaid kaptok még egypár szép napot!”
A kezem az egyetlen, amire ma is büszke vagyok, ami még őrzi
hajdani szépségem nyomát. Ujjaim hosszúak, sötétek és meglepően
simák. A körmeim még mindig szép kerekek és rózsaszínűek, körömágyaim
gyönyörűek. Csodálatosan szép a kezem. Szeretem is rátenni
őket mindenféle dologra. Szeretem érezni a fák kérgét, a kisgyermekek
haját, és mielőtt még az időm lejár, szeretném megérinteni
egy jóravaló férfi testét, ha adódik alkalom. Ám semmi – sem egy
férfi teste, sem egy korty whisky vagy egy tál kecskepörkölt, ahogy
csak az óhazában tudják elkészíteni – nem tudna olyan örömet szerezni
nekem, mintha egy kisbaba szuszogását, az unokám hortyogását
hallhatnám magam mellett az ágyban. Néha, amikor reggel felébredek,
és elárasztja kicsiny szobámat a napfény, egyetlen vágyam
– azon kívül természetesen, hogy használhassam az éjjeliedényt és
igyak egy korty mézes teát –, hogy visszafeküdhessek az ágy puha
párnái közé, magamhoz ölelve egy gyermeket. Egy csecsemőt kívánok
hallgatni, amint felemeli a hangját, majd újra elcsitul. Érezni
akarom kis kezének varázslatos érintését, ahogy félig öntudatlanul
ráejti az arcomra, vállamra.

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: LAWRENCE HILL-VALAKI ISMERI A NEVEMET/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »