FOLYTATÁS.

2. fejezet
Hiába telt el több mint két hónap, Marcellt mindig elöntötte a düh, valahányszor rápillantott a vállán húzódó oroszlántetoválásra. A harci sisakba burkolt oroszlánfejet Klóthó, az ókori sorsistennő lehelte rá. A tetoválás segítségével jutott el a thermopülai csatában elesett hősök sírjához, ahol a spártai szellemek isteneket is megsebző fegyverekkel ajándékozták meg. De amióta visszatért a jelenbe, valahogy minden elromlott. A győzelem után a tetoválás meghalványult, de nem tűnt el. És ez tönkretette Marcell nyarát. Két napig tudta titkolni, mire a szülei felfedezték, és teljesen felháborodtak. Olyan kérdéseket szegeztek neki, mint „Honnan volt rá pénzed?”, „Hol készítették?”, „Ki beszélt rá?”, de Marcell egyikre sem felelhetett. Felesleges lett volna sorsfonókkal, halálistennőkkel, időutazással próbálkoznia, úgysem hittek volna neki, viszont megvolt a veszélye, hogy még jobban magára haragítja őket, ha ilyen képtelenségekkel áll elő. A legkellemetlenebb az volt, amikor az édesanyja magából kifordulva autóba ültette, és egyenként elvitte a város

tetováló szalonjaiba, hogy kiderítse, hol fogadnak szülői engedély nélkül fiatalkorúakat. Gyűlöletes nyár volt. Majdnem minden idejét otthon töltötte tanulással, hogy – a szülei szavai szerint – kellő önbizalommal kezdhesse meg az új tanévet. Hirtelen sípolás rázta fel a szobát, mintha egy múltból itt ragadt, ezeréves Tetris pityegett volna, és Marcell egy pillanatra megfeledkezett az önsajnálatáról. SMS-t kapott. Azonnal az otromba, már több mint nyolcéves telefon után nyúlt, aminek a kijelzője olyan kicsi volt, hogy néha úgy érezte, nagyítót kellene használnia hozzá. Ez is a büntetése része volt. A korábbi készülékét az ókori Görögországban veszítette el az óriás küklopsszal vívott harcban, de hiába tajtékzott az édesapja miatta, Marcell megint nem magyarázhatta meg, mi történt. Kénytelen volt lenyelni a szülei kombinálását, akik azt feltételezték, hogy eladta, és az árából csináltatta meg a tetoválást. Új telefont nem kapott, be kellett érnie az édesapja régi készülékével, aminek az akkumulátora maximum egy órát bírt ki. Marcell megnyitotta Erik üzenetét. Megint hárpiák. Beszélnünk kell! Na igen, Erik és Adria mitikus lényekre vadászott, amíg Marcell a szobafogságát töltötte. Ez annyira képtelenségnek tűnt, hogy néha elbizonytalanodott, tényleg megmentették-e a világot, és nem csak fantáziálta az egészet. Persze ilyenkor elég volt rápillantania a tetová lá sára vagy a spártai kardra, amit dicstelenül az ágyneműtartójában rejtegetett. Majd az edzésen beszélünk, válaszolt Marcell, és csak remélte, hogy addig várhat a dolog. Az edzés.

Marcellnek ennyi szabadidő jutott. Túlélve a múltbéli harcokat, Erikkel úgy döntöttek, a jelenben is változtatnak az életükön. Marcell a spártai leszármazottként benne rejlő képességeket akarta fejleszteni, míg Erik csak a tohonyaságával küzdött, és elhatározta, hogy felszed magára egy kis izmot. Mindketten csatlakoztak Adriához a kick-box edzésen. Ez volt az egyetlen hely, ahová Marcell a büntetés ellenére eljárhatott. Soha nem gondolta volna, de már alig várta, hogy két nap múlva megkezdődjön a tanév. Marcell meghallotta, hogy az édesanyja hívja, úgyhogy kisietett a szobából. Az asszony csípőre tett kézzel fogadta, mint aki már régóta vár rá. Apró termetű volt, szőke, rövid, majdnem fiúsra vágott hajjal. Angélának hívták, és a szája végeiben megjelent két apró ránc, amitől úgy tűnt, állandóan mosoly ül az arcán, pedig a jókedv mostanában messzire kerülte. – Számlák! – nyújtott át két sárga csekket rezignáltan a fiának. – Fizesd be, sürgős! Pénz a tárcámban, pontosan vegyél ki, tudom, mennyi van benne… Marcell felszisszent, de nem reagált, csak elvette a csekkeket. Amióta lebukott a tetoválással, az édesanyja gyakran utalgatott arra, hogy többé nem bízhat benne. Marcell gyűlölte ezeket a megjegyzéseket, de jobbnak látta szó nélkül hagyni, mert ha védekezni próbált, a legelejéről kezdhették a vitát. Miután befizette a számlákat, úgy döntött, kerülő úton megy haza, hogy néhány perccel tovább járhassa a várost. Csak pár száz méter kellett, hogy elátkozza ezt a döntést. Három sarokkal arrébb ugyanis öt túlságosan is ismerős fiúba botlott.

Azok a felsőbb évesek voltak, akik tavaly rászálltak, és megkeserítették az egész évét. Majdnem minden hétköznap vártak rá, és megkísérelték helybenhagyni. Mar cell akkor még azt hitte, a szerencsének köszönheti, hogy mindig elkerüli az ütéseket, vagy annak ellenére is sikerül elmenekülnie, hogy nem különösebben jó futó. Azóta viszont megtudta, hogy ez nem szerencse kérdése, sokkal inkább számít, hogy spártai örökítő, és szokása, hogy nem veszít harcot. Eddig egyedül Héphaisztosz, egy isten tudta megütni. Most mégis a torkába ugrott a szíve. Ahogy a fiúk meglátták, azonnal szorosan körbeállták. – Nézzétek csak, ki van itt! – szólalt meg az egyikük kaparós hangon. Szeplős, tömzsi gyerek volt, aki a tanév végén neonzöldre festette amúgy vöröses szemöldökét. Marcell a nevét sem tudta, csak azt, hogy a krákogós hangja miatt a haverjai Hörgőnek hívják. Rajta kívül még négyen álltak ott. – Csak nem a régi barátunk, édes kis haverunk, egyetlen cimboránk, a Hrepka Marcell? – kérdezte az egyikük mézesmázosan. Marcell egy határozott lépéssel megpróbált utat törni magának, de akkor valaki a többiek felé lökte. Másodperceken át taszigálták a körön belül, végül egy középmagas, rövid nyakú, anyajegyerdővel borított fiúnál kötött ki, aki leállította a mókát. – Semmi hangulatom hozzátok – szólalt meg Marcell. – Hagyjatok elmenni! Nem várt engedélyre, elindult. Az első lépés után egy kéz nehezedett a vállára, és azonnal visszarántották. Hörgő volt az.

– Ne siess! – mondta. – Vagy elfelejtetted a rendezetlen ügyünket? – Ne már! Még mindig itt tartotok? Végigkergetőztük az egész tavalyi évet, ne kelljen ezt idén is megismételni. Most komolyan, mi bajotok velem? Válasz helyett az egyik, anyajegyes fiú hirtelen két kézzel taszított egyet Marcellen, és Hörgőnek lökte. – Te csak ne pofázz! – kiabálta. – Kérdezett valaki? Marcell eltávolodott Hörgőtől, aki úgy porolgatta a mellkasát, mintha a fiú összekoszolta volna. Közben a tekintetét végig Marcellen tartotta. – Nekem jöttél? – kérdezte kimérten. Marcell tudta, hogy ennyi volt. Csak annyit tehet, mint az előző évben: futhat. Ahhoz talán még mindig ért. Kitört a körből, de aztán elbizonytalanodott. Meneküljön? Már megint meneküljön el? Nem! Elege volt. Ő spártai örökítő, aki megküzdött egy istennel, járt az alvilágban, és segített helyrehozni az időzavart. Nincs több futás. Kiáll magáért, ahogy egy spártai katona tenné. Végigmérte a fiúkat. – Gyertek csak… – motyogta maga elé. Bátor szavak voltak, bátor kiállással, egy pillanatra mégis elfogta a kétség. Igazából nem akart verekedni, és nem tudta, mit fog tenni. Elsőként az anyajegyes lépett előre, és lendületből felé ütött. Marcell ösztönösen elhajolt. A helyzet ismerős volt: előző tanévben is előfordult néhányszor, hogy nem választhatta a futást, kiállt a támadói ellen, és hagyta, hogy a levegőt csépeljék.

Aztán mozdult Hörgő is, ütésre emelte a lapátkezét, és Marcell egyszerre már két támadó elől hajolgatott. Egyelőre ez is jól ment. Csak az bosszantotta, hogy megint ő védekezik. Tűrheti ezt egy spártai örökítő? Mikor lesz ennek vége, ha mindig csak védekezik? Elég! Hörgő újabb támadást indított felé, és akkor meglátta… Ott volt a tökéletes lehetőség. Ő elhajolt, Hörgőt továbbvitte a lendülete, és az oldala védtelen maradt. Marcell előtt lelassult a világ. Mintha órákon keresztül nézte volna a szabadon hagyott pontot… Aztán a bal keze előrelendült, és erőből behúzott egyet Hörgő bordái közé. Reccsenés. Egy pillanatra mindenki megállt és úgy fülelt, mintha a reccsenés zaja ott maradt volna a levegőben. Aztán Hörgő az oldalához kapott, és felordított. Szép tisztán ordított, nem krákogósan, amiről a becenevét kapta. A társai odaléptek hozzá, és hol a tarkójukat, hol az arcukat fogták kétségbeesetten. Marcell a saját kezét nézte. Bal kézzel ütött, a gyengébbikkel. Hogy történhetett ez? Egyáltalán, mi történt? Ő csak nem akart többet futni, csak ki akart állni magáért. Ő csak visszaütött. Tekintete a jajgató Hörgőre siklott. Figyelte egy darabig, aztán lassan elhátrált, megfordult, és futni kezdett. Úgy futott, mint azelőtt még soha.

3. fejezet
Az edzés most is alaposan megizzasztotta Eriket. Már
a cipőjét kötötte Marcell-lel az öltözőben, amikor Adria belépett. – Egy lány a fiúöltözőben! – horkantott fel Erik, amikor meglátta a nővérét. – Nagy humor… – reagált Adria, majd Marcellhez fordult. – Mi van veled? Feszültnek tűntél. Marcell felsandított, mint akit rajtakaptak valamin. Kereste a szavakat, még egyet húzott a fűzőn, majd komótosan igazgatni kezdte a cipő nyelvét. – Tegnap összefutottam Hörgőékkel – bökte ki végül. – Történt valami? – kérdezte Erik komoran. Marcell újra a cipőfűzőjéhez nyúlt, és milliméteres pontossággal igazgatta el a két hurkot. – Azt hiszem, nincs baj… – mondta. – Azt hiszed? – csodálkozott Adria. Marcell legyintett. – Inkább a hárpiákról beszéljetek. Hol találkoztatok velük? – Ez a durva – kezdte Adria, és leült az öltözőpadra a fiúk mellé. – A belvároshoz közel éltek.

– Éltek? – Igen – kapcsolódott be Erik is –, találtunk egy elhagyott fészket, elképzelni sem tudjuk, hány hárpiának lehetett az otthona. – És ez a… fészek… senki másnak nem tűnt fel? – Úgy tűnik… Egy elhanyagolt zsákutcában találtunk rá, nem volt ott más, csak konténerek, de ahogy néztem, azokat sem ürítették már néhány hónapja. Mintha az utca kiesett volna a városból… Mágikus módon. – Az egyik hárpia kiszökött a belvárosba – mondta Adria –, és legalább húsz-harminc ember látta. Marcell a tenyerébe temette az arcát. – Te jó ég! Csoda, hogy még nincs tele vele az internet. Valaki biztosan felvette a telefonjával. – Ez a lényeg – Adria megérintette Marcellt, amitől a fiú egy pillanatra összerezdült –, a legtöbben nem látták meg a valódi lényét, és valamiféle madárnak hit- ték. Marcell hitetlenkedve nézett rájuk, Erik megerősítően bólintott. – Hány hárpiával találkoztatok? – Hárommal, kettő elmenekült, egy kimúlt. – Elástátok? – Természetesen. – Kezd elegem lenni ebből – mondta Adria. – Megint hogy kerülnek ide hárpiák? – Talán átszöktek, mint a Kéer is tette – morfondírozott Marcell. Pár héttel korábban a Kéer átszökött a múltból, de Klóthó néhány óra múlva visszaparancsolta. – Mégis hogyan? – kétkedett Erik. Marcell megvonta a vállát. – Gondolom – fordult Erikhez –, neked kész elméleted van róla.

Erik megigazította a szemüvegét, és fújtatott egy embereset. – Belepiszkáltunk a múltba, és könnyen lehet, hogy minden ennek a következménye – mondta. Miután viszszatértek a jelenbe, sokáig nem merték elővenni a mitológia lexikonját. Végül kiderült, hogy a Héphaisztoszról szóló bejegyzés nem említi, hogy az isten elárulta a társait, és a Tartaroszba száműzték. – Tudjuk, hogy a hárpiák már kihaltak… – folytatta Erik. Marcell hümmögött egyet, és határozatlanul ingatta a fejét. – Igazad van – bólintott Erik. – Nem ez a jó szó, mert ők nem úgy haltak ki, mint a dinoszauruszok. A hárpiák lényegében megszűntek létezni. Csak az emberiség közös emlékezetében maradtak meg kitalált lényekként. És most mégis itt vannak. – Eddig nem sok újat mondtál – gúnyolódott Adria. Erik nem vette fel. – Azt akarom mondani, hogy alig értjük, hogyan történt meg az időutazás, akkor honnan tudnánk, milyen következményei vannak? Nyáron elég sokat kutattam a témát… – Azt, hogy fél tucatszor megnézted a Vissza a jövőbetrilógiát, nem nevezném kutatásnak – szurkálódott Adria. Eriket, amióta visszatért a múltból, állandóan az foglalkoztatta, hogy megváltoztatták-e a jelent. Nem talált rá bizonyítékot, de egy kellemetlen sejtés, hiányérzet kínozta, egy üres pillanat az időben, egy elveszett emlék nyomasztó gondolata. – Egész nyáron – mondta nyomatékosan – az időutazással foglalkoztam, és a téma tele van ellentmondásokkal.

 

Oldal: BESSENYEI GÁBOR: AZ OLIMPOSZ LEGYŐZÉSE 2/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat