Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

4.

Boston nagy része már rég nyugovóra tért, amikor Alec Cliff ügynök felemelt a földről egy érmét, és a bizonyítékzacskóba dobta. Az apró, kerek tárgy végül a zsebében végezte, hogy bevihesse a laborba, bár a fejét merte volna tenni rá, nem találnak rajta ujjlenyomatot. Eddig legalább ötvenet gyűjtöttek be, és egyiken sem volt még egy töredék sem.

Még egy… – gondolta. Körülötte nyombiztosítók és egy halottkém tett-vett, ő szinte észre sem vette őket. Csak díszletek a színpadon, amelyet neki kellett bejátszania. Lepillantott a szétlőtt koponyájú férfira, agyveleje összemocskolta a füvet. Nem ezt érdemelte.

A halál túl könnyű ítélet volt egy ilyennek, igazságtalan ítélet. Nekik, az FBI-nak kellett volna elkapniuk, rácsok mögé dugni, hogy a hosszú, kínkeserves évek alatt azt is megbánhassa, a világra jött. Lehet, hogy lassabban ment volna, hisz nehezebb munka bizonyítékokat gyűjteni és börtönbe juttatni valakit, mint golyót repíteni a fejébe, de így lett volna helyes. Így igazságos.

A szél megrázta a fákat, néhány levél hullott a földre. Az egyik Cliff ügynök vállán landolt. Egy könnyed mozdulattal suhintotta odébb, aztán felnézett az égre. A könyvben, amit tegnap esti meseként felolvasott a kis prücsöknek, a hold és a csillagok emberi nyelvet beszéltek. Bárcsak a valóságban is el tudnák mondani mindazt, aminek szemtanúi lehettek nemrég!

– Ügynök! – Stephen Terence, a társa az autó mellett állt mobiltelefonnal a fülén. Intett, hogy menjen oda hozzá, arcáról sürgetést lehetett leolvasni. Nyakkendője meglazítva lógott a nyakában, arca borostától sötétlett. Cliff elnézte a hanyagságát, de csak, mert jól tudtak együtt dolgozni. Ő viszont sosem engedte volna meg magának az elkényelmesedés luxusát. Minél fáradtabbnak érezte magát, annál pedánsabban nézett ki. A nyaka körül szoruló nyakkendő, az arcszesz illata emlékeztette rá, hogy ha nem száz százalékon működik, akkor bűnözők csúszhatnak ki a törvény kemény markából.

– Mi történt? – lépett a társa mellé, miközben megszabadult a gumikesztyűtől. Terence ügynök kinyomta a hívást, és zsebre vágta a mobilját. Cliff ezerszer figyelmeztette már őt, hogy így előbb vagy utóbb el fogja hagyni, de mintha a falnak beszélt volna.

– Kétutcányira megsérült egy rendőr.

– A Szem? – komorult el Cliff arca. Fejrázást kapott válaszként.

– Nem, egy drogdíler. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy a rendőr egy nőnek köszönheti az életét.

– Kicsit érthetőbben, ha kérhetem!

– Egy titokzatos nő egyenesen szíven lőtte a támadót, még mielőtt az végezhetett volna a járőrrel. Aztán beszólt rádión mentőért és erősítésért, majd eltűnt, mint a kámfor. Vajon, miért? – tárta szét a karját Terence ügynök a költői kérdéssel egy időben.

– A Szem embere… Hol van a járőr? – lépett előrébb Cliff izgatottan. Ha akadt is olyan ember, aki látta egy tevő arcát, az vagy félt vallani, vagy elvakult módon védte ezt az anarchista bűnszervezetet. De egy rendőr… Ő lehet a tökéletes szemtanú, aki végre előrébb viheti az ügyet.

– Kórházba szállították, az állapota elvileg nem súlyos.

– Azonnal indulunk! – nyújtotta ki a tenyerét Cliff Terence felé. Az odadobta neki a slusszkulcsot, és átsétált az anyósülés felőli ajtóhoz. Már megtanulta, hogy vannak helyzetek, amikor társát láncokkal sem lehet visszafogni. Ilyenkor pedig jobb engedni neki. Mindenben.

5.

Mihail kivágta az ajtót, és becsörtetett a társalgóba. Magas, széles vállú férfi volt, legalább olyan éles tekintettel, mint a kései, akiről az ember első pillantásra tudta, hogy jobb nem felbosszantani. A hosszú, mahagóni asztal körül ülők mind megdermedtek. Pepe és az öccse, Jeevan abbahagyta a lövöldözős játékot, Adalynn Kaemonnal beszélgetett, és mondat közepén akadt benne a szó. Még a sarokban ücsörgő Lafayette is lejjebb eresztette az e-book olvasóját. Talán Ana volt az egyetlen, akire egyáltalán nem gyakorolt semmiféle hatást; a nő hátradőlt a székében, fejét a kényelmes bőrtámlának hajtva. Mihail megállt a szoba közepén, kiélvezte, hogy mindenki felé fordul, és kivárta a szükséges hatásszünetet. Csak azután robbant.

– Mjeg vagy te húzatva? – Miközben beszélt mutatóujját végig Anára szegezte, és fölé magasodott. – Nyem elég, hogy leszakadsz a többiektől, belekjeveredsz egy rendőrségi ügybe, még mjeg is mutatod az arcod egy zsarunak? Jó, hogy nyem vártad mjeg az erősítést! Veszélybe sodortad magad, és mjinket is! Nyem mondasz semmit? – csattant fel. Előjött orosz akcentusa, azaz nem csak játszott, valóban ideges volt.

– Nem volt választásom – felelt Ana nyugodtan, majd belekortyolt a kávéjába. Keserű volt és ütős. Tudta, így hajnali fél hatkor már nem szabadna koffeint bevinni a szervezetébe. Egész délelőtt – és talán még kora délután is – forgolódni fog az ágyában. De a történtek amúgy is teljesen felpörgették, és kellett az íze, nagyon kellett.

– Nagy szart nyem! – csapott az asztalra Mihail. A bútordarab keserűen megreccsent a nem várt támadástól.

– Lehet, hogy nálatok, Oroszországban cserben szokás hagyni egy sebesült kollégát, de nálunk nem – közölte a nő hidegen. A következő pillanatban minden felgyorsult, mintha valaki egy felvételt nézne: Mihail elé vágtatott, maga felé perdítette a székkel együtt, és rácsapott a támlára kétoldalt, a feje mellett, Adalynn, a csapat „anyja” rémült sikkantást hallatott, az eddig várakozó üzemmódban figyelő férfiak pedig mind felpattantak, hogy megállítsák a tombolást.

– Mihail! – Pepe szólalt meg elsőként. A mesztic férfi kihúzta magát, és ökölbe szorította a kezét. Egyértelművé tette, hogy ha kell, ütésre is szívesen használja. Magasságban alulmaradt Mihail mögött néhány centivel, de izmok terén nem akadt párja a helyiségben. Négy évvel fiatalabb, tizenhat éves öccse, Jeevan is mellé állt, bár az ő testalkatától senki nem ijedt volna meg. Főleg nem egy nagydarab, orosz ex-zsaru.

– Egyszjer még nagy bajba fogsz kjerülnyi, kislány – morogta a férfi Ana arcába. Egy lélegzetvételnyi időt követően ellökte magát a széktől, és hátralépett, de még mindig meredten bámulta Anát.

A szempárbaj csak akkor szakadt félbe, amikor az ajtó ismét kinyílt. Mr. Eye lépett be öltönyben és sétapálcával. Bár két éve neki dolgozott, Ana még mindig nem tudta, hogyan sérült meg főnöke lába. A férfi sosem beszélt magáról, a viselkedése pedig azt sugallta, csak addig kedves és megértő, amíg valaki bele nem mászik a privátszférájába néhány rosszul megválogatott kérdéssel. A férfi megállt, végignézett a jelenlévőkön. Épphogy csak nem szimatolt a levegőbe vadászkutyaként, miközben felmérte a terepet.

– Mi folyik itt? – nézett elsőként Anára, aztán Mihail következett.

– Hogy a francba csinálja ezt? Gondolatolvasó? – hajolt Kaemon Adalynn füléhez. Mr. Eye szeme feléjük villant, majd figyelme visszatért a problémásokra.

– Szóval?

– Semmi – vonta meg a vállát Mihail. Ha mást nem, legalább annyit értékelni lehetett benne, hogy nem spicli. Meghagyta a lehetőséget, hogy a bűnös maga valljon.

– Volt egy kisebb ügyem az éjszaka – szólalt meg Ana. Próbált fesztelen maradni, ám gyomrába görcs költözött. Más kiállni önmagáért egy vele egyenlővel szemben, és más beismerni mindent Mr. Eye-nak. Végül is, a férfin múlik, hogy meddig maradhat a csapat tagja. Ha egyszer kirúgják, vége az életének. Szó szerint. – Hajnal előtt körbejártam még egyszer a területet, és belebotlottam egy rendőrségi ügybe – kezdte. Körbefogta csészéjét, hogy átmelegedjenek az ujjai; hirtelen teljesen dermedtnek érezte őket. – Egy rendőr megsérült, majdnem megölték. Megmentettem. Aztán beszóltam a rádióján erősítésért. És látta az arcomat – tette hozzá halkabban.

A szoba csendbe borult, mindenki a főnök reakciójára várt. Ana szíve a torkában kezdett dobogni.

– Mi a második szabályunk? – érdeklődött Mr. Eye látszólag könnyeden, ám a hangszínében hallani lehetett a feszültséget.

– Nem avatkozunk rendőrségi akcióba. A rendőrök többé nem a barátaink. Nem bántjuk őket, ha ők sem minket, de nem is segítjük, mert veszélyesek ránk nézve – mondta fel Ana. Most döbbent rá, hogy betanulni és szó szerint visszaadni a csapat egyik törvényét, teljesen más, mint betartani.

– Akkor? – szaladt magasba a szőkésbarna szemöldök.

– Az első szabályunk az, hogy védjük meg az ártatlanokat bármi áron. Egy sebesült, akit meg akarnak gyilkolni, véleményem szerint, ennek minősül, akár van jelvénye, akár nem – jött egy hang a szoba sarkából. Lafayette eddig csendben, tétlenül szemlélte a beszélgetést, ám most előbújt az árnyékból. Mint mindig, most is hosszú ujjú garbót viselt, mind tudták, miért: hogy elfedje a jobb karján és vállán végigfutó, sósav okozta hegeket.

Mr. Eye egy végtelennek tűnő pillanatig áthatóan tanulmányozta Ana vonásait, aztán bólintott.

– Soha többé nem történhet ilyen, megértetted? Mindenki felfogta? – nézett végig az arcokon. A csapat igent mormogott, kivéve Mihailt. Ő elégedetlenül összefonta maga előtt a karját, amiért a bűn nem talált egyenlő mértékű büntetésre. Mr. Eye az asztalfőhöz bicegett, és kihúzta a székét. – Ana, te pedig három napra fel vagy függesztve – tette hozzá.

– Mi? Ne! – Ana kétségbeesett. Más néhány pihenőnapot nyaralásként élne meg, ám ő majd beleőrült a tétlenség gondolatába is. Ez volt az egyetlen gyenge pontja, amivel igazán kínozni lehetett, és ahogy Eye a szemébe nézett, rá kellett jönnie, hogy a férfi ezzel tökéletesen tisztában van.

– Nem vita tárgya. Örülj, hogy ennyivel megúszod. Most pedig lássuk az új ügyet! – fordult Adalynnhez. A nő egy gyors mozdulattal copfba fogta lángvörös haját, majd lenyomott néhány billentyűt a laptopján, és átküldte az ügy aktáját a többiek tabletjére. Ana azonnal olvasni kezdte a sajátját, hogy elnyomja az indulatait.

– Tom Partis keresett meg minket a honlapunkon. Eltűnt a lánya, Tamara, ezért kért segítséget. A rendőrség nem veszi komolyan – kezdett bele a tájékoztatásba Adalynn.

– Miért? – nézett fel Ana a tabletből.

– Egyfelől, a férfi alkoholista, és öt év után csak most találkozott újra a lányával. Másfelől, úgy tudják, Tamara Spanyolországba utazott egy modellmunka miatt. Értesítették az ottani hatóságokat, akik felkeresték a lányt, és megerősítették a tényt – magyarázta Adalynn.

– És mi miért hiszünk neki?

– Ezért – nyomott le egy gombot a laptopján, mire a fali kivetítőn egy fotó jelent meg. Egy fiatal, halott nő, könyökhajlatában tűszúrásokkal, felkarján gumiszalaggal. Első blikkre Ana azt mondja, túladagolt narkós, a lepusztult környék,elhanyagolt ruházat, zsíros-koszos haj miatt, de ez túl egyszerű megoldás lenne azok után, hogy hozzájuk került az ügy.

– Ő Tamara? – érkezett a kérdés a sarokból.

– Nem. Ő Rose Dian. Elvileg Németországban tartózkodik épp, gyakorlatilag a külvárosban, innen alig négyutcányira találták meg a holttestét két napja. És látjátok a nyakában azt a medált? – biccentett Adalynn a kép felé. Ana az egyedinek tűnő, ezüst medálra pillantott, ami egy datolyapálmát mintázott. – Tom Partis állítja, hogy az a lányáé. Ő adta neki érettségi ajándékként.

6.

Rylandet egyáltalán nem zavarta a kórház sterilsége. A fertőtlenítőszag és a tisztaság az otthonára emlékeztette. Ha nem is volt takarításmániás, az édesanyja mindig nagy rendet tartott. Ry csak így, felnőve jött rá, hogy valószínűleg a porszívózással, felmosással és hasonló fizikai tevékenységekkel vezette le a stresszt. Egyedül irányítani egy háztartást, nevelni a gyereket, és közben arra várni, mikor ér haza a járőrözésből az ember férje – már, ha egyáltalán hazaér valaha –, nem lehetett könnyű.

– Sajnálom. Szörnyen sajnálom. – Danison az ágya mellett ült, és már vagy fél órája ezt ismételgette különböző formákba öntve – jócskán túlzásba esve. Még mindig az egyenruháját viselte, haja össze-visszaállt, mert folyamatosan beletúrt a zaklatottságtól. Egész éjjel nem mozdult a kórházból, pedig az orvos is megmondta neki, nem lesz gond.

– Nekem elég, ha többé nem csinálsz ilyet – forgatta a szemét Ryland.

– Esküszöm, soha többé! Csak a srác elrohant, én meg ösztönösen… De tényleg szörnyen…

– …sajnálod. Igen, tudom – sóhajtott fel Ryland. Aztán megérkezett az isteni szikra: – Figyelj csak, hoznál nekem egy üveg, hideg ásványvizet? – A büfébe lemenni legalább másfél perc, ha elég nagy a sor, az még négy-öt, vissza újabb másfél, vagyis lesz összesen hét-nyolcpercnyi nyugalma. Valódi mennyország.

– Persze – pattant fel lelkesen a zöldfülű. Ryland megpróbált visszaemlékezni, ő is ilyen volt-e ennyi idősen. Szenvedélyes, elkötelezett, reményekkel teli… Mintha egy másik életben lett volna. A tettvágy még mindig megvolt benne, csak ketrecbe zárták és leláncolták. Pontosan emlékezett rá, mikor fordult el először a kulcs a zárban. Egy stricinél, akit súlyos testi sértés miatt vitt be. Rábeszélte a bántalmazott lányt, hogy tegyen feljelentést a futtatója ellen, esküdözött neki, hogy minden rendben lesz, megvédik. Nem így történt. Egy „jó” ügyvéd pár nap alatt elintézte a szabadlábra helyezést, a strici pedig azt, hogy a lány soha többé ne beszélhessen.

– Mentes vagy savas? – érdeklődött Danison.

– Mentes.

– Egy perc, és itt leszek – iramodott ki az ajtón a másik. Meg sem hallotta kollégája kétségbeesett „nem kell sietni” kiáltását.

Ryland fáradtan visszahanyatlott a párnára. Lehunyta a szemét, a várt nyugalom azonban elmaradt. Helyette egy női arc elevenedett meg előtte olyan pontossággal, amin maga is meglepődött. Ahogyan azon is, hogy a néhány órával ezelőtti vérveszteség ellenére, ágyéka egy pillanat alatt kőkeménnyé vált. Megdörzsölte az arcát, hogy megszabaduljon az ismeretlen Angyaltól – hiszen úgysem látja soha többé –, de hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Amióta kicsit kitisztult a feje a fájdalomcsillapítótól, azon gondolkozott, ki lehet és miért tűnt el a helyszínről. Persze, erre azonnal megvolt a válasza: nincs jóban a zsarukkal. Talán prosti. Esetleg drog volt nála. Vagy mindkettő.

– Nem – mordult fel. Hogy mi ellen tiltakozott, maga sem tudta megmondani.

Határozott kopogtatás hangzott fel. Ez egyfelől kiszakította a gondolataiból, másfelől meglepte. Danison túl szeleburdi volt ahhoz, hogy engedélyt kérjen a belépésre, az ápolók és orvosok pedig „otthon” érzik magukat, így csak benyitnának. Egyéb látogató kizárva; az anyjának csak akkor szólnának, ha most néhány emelettel lejjebb feküdne egy sokkal hidegebb helyiség fémasztalán. Ő maga kérte, hogy sérüléseknél ne értesítsék. Minek aggódjon feleslegesen?

A rejtély végül magától megoldódott, az ajtó kinyílt az engedélye nélkül. Végigszaladt a hideg a hátán; hogy a zsanérok nyikordulása, vagy az érkezők miatt, nem tudta eldönteni. A két férfi akár a homlokára is írhatta volna, honnan jött: fekete öltöny, merev tartás, érzelemmentes arckifejezés. FBI. Ryland érdeklődve ült feljebb az ágyon, a háta mögötti párna majdnem a földre pottyant a mocorgástól.

– Patrensen járőr? – mérte végig a magasabb alak, zsebéből előhúzott egy bőrtokot. Előrébb lépett, és átvette az irányítást – viselkedése alapján ő volt a rangidős. Ryland önkéntelenül is kihúzta magát, amikor a férfi fölé tornyosult.

– Igen. Miben segíthetek? – hangsúlyozta ki az utolsó szót. Egy oldalon álltak, a zsaruk és az ügynökök mégis valódi kutya-macska szimbiózisban éltek már az apja idejében is – ez azóta sem változott. A kékruhások utálták, ha az FBI lenyúlta az ügyeiket, az öltönyösök pedig egyfajta felsőbbrendű lekezeléssel bántak velük. Akár egy báty a kisöccsével.

– A nevem Cliff ügynök, ő a társam, Terence ügynök. Az FBI-tól jöttünk, és feltennénk néhány kérdést az éjszaka történtekről – közölte a férfi monoton hangon, miközben Ryland orra alá nyomta a bőrtok tartalmát, egy FBI jelvényt.

– Miért?

Cliff ügynök még közelebb lépett az ágyhoz, combja már szinte súrolta a szélét.

– Hallott már a Szemről, igaz?

– Persze, ki nem? – vonta meg Ryland a vállát. A Szem és a tevők három évvel ezelőtt tűntek fel, hírük alig néhány nap alatt hatalmasra duzzadt. Az összes tévéműsorban róluk beszéltek, rajongói oldalakat hoztak létre, pólóra nyomták a jelképüket. Barlangban kellett volna töltenie az elmúlt éveket ahhoz, hogy ne tudjon a létezésükről.

– Nem messze a helytől, ahol megsérült, történt egy gyilkosság. Ezt találtuk a helyszínen – nyúlt az ügynök ismételten a zsebébe. Ryland elé tartotta az előhúzott bizonyítékzacskót, amiben megcsillant egy apró tárgy.

– Ez az, amire gondolok? – Az érme egyik oldala teljesen sima volt, a másikat viszont finoman megmunkált metszet díszítette. Egy szem, amit villám szel át és napsugarak vesznek körül. A mindent látó szem, amely elől a bűnösök nem menekülhetnek.

– Ezt hagyják a Szem emberei a tetthelyeken. Úgymond a névjegyük – bólintott komoran az ügynök. – Azt mondta, hogy egy nő mentette meg. A lövése pontos volt, a díler azonnal meghalt, aztán a nő csak eltűnt, mint a kámfor. A munkám során megtanultam, hogy véletlenek nem léteznek.

– Azt gondolja, ő is egy tevő? A Szemnek dolgozik? – Ryland a mellkasát dörzsölgette, újra végigjátszotta maga előtt a történteket. A nő profi. Sokat tud a rendőri munkáról, de nem rendőr – vagy már nem az. A korábban felvetett prosti és drogos ötlet most egész pozitívnak tűnt a világ egyik legkeresettebb bűnözőjéhez képest.

– Emlékszik rá, hogy nézett ki?

– Mi?

– A nő. Emlékszik rá? Le tudja írni?

– Szőke volt, de… – Ryland újra lehunyta a szemét, homlokán ráncok jelentek meg a koncentrálástól. A nő vonásai azonnal kirajzolódtak előtte, mintha csak fotót nézne. A kék szempár aggódott érte. Egy kegyetlen gyilkos pillantása nem lehet ilyen melengető és kedves, igaz? Aprót rázott a fején, aztán felpillantott az ügynökre. – Ennél többre nem emlékszem, csak a hajára. Olyan… kába voltam. Biztos a jobbegyenes okozta. Sajnálom. – A zavarodottságot egyáltalán nem kellett megjátszania; ha valaki fegyvert szegez a halántékához, akkor sem tudta volna megmondani, miért fedezi a nőt. Cliff ügynök az arcát fürkészte, végül előhúzott egy névjegyet.

– Ha esetleg mégis eszébe jutna valami, hívjon!

– Persze, úgy lesz. Ügynök! – kiáltott Ryland utána. A kemény tekintet visszanézett rá az ajtóból.

– Az a halott… akit a közelben öltek meg. Ki volt?

– Steven Hast, a Hast Corporation elnökének fia.

– Őt gyanúsították meg annak a lánynak a megerőszakolásával és megfojtásával?

– A vádakat ejtették – szólalt meg most először Terence ügynök; hangja komor volt. Mindketten tisztában voltak vele, mit jelent ez valójában: a pénz lemossa a vért bárki kezéről.