Echo
–Az apám beleőrülne, ha nem ő irányíthatna mindent és
mindenkit maga körül, a mostohaanyámat ki nem állhatom,
a bátyám meghalt, az anyám pedig… mondjuk úgy, hogy ő
sem százas. Maga szerint mégis hogy lehetnék?
Igazából ezt szerettem volna válaszolni Mrs. Collins kérdésére,
de az apám sokat ad a külsőségekre, így nem lehettem őszinte. Ehelyett
háromszor pislogtam, és csak annyit böktem ki, hogy „Köszönöm,
jól.”
Mrs. Collins, az Eastwick Gimnázium újonnan érkezett ifjúságvédelmi
felelőse úgy tett, mintha meg sem szólaltam volna. Egy aktakupacot
tolt az eleve zsúfolt asztal széléhez, és átnyálazott néhány
iratot. Hümmögni kezdett, amikor rábukkant az én legalább öt centi
vastag dossziémra, majd megjutalmazta magát egy korty kávéval,
élénkvörös rúzsfoltot ejtve a bögre szélén. A levegőt olcsó kávé és
frissen hegyezett ceruzák illata töltötte be.
Apám a jobb oldalamon ült, és az órájára pillantott, míg balomon
a gonosz Nyugati Boszorkány türelmetlenül fészkelődött. Én
az első órámról, a matekról maradtam le, az apám egy fontos megbeszélésről,
az Ózból szökött mostohaanyám meg… miről is? Tuti,
hogy az ész osztásáról.


– Hát nem csodálatos hónap a január? – kérdezte Mrs. Collins,
miközben kinyitotta a dossziémat. – Új év, új hónap, mindent üres
lapokkal kezdhetünk. – Válaszra sem várva mondta a magáét. – Tetszenek
a függönyök? Én magam varrtam őket.
Apám, mostohaanyám és én egy emberként fordítottuk a fejünket
a diákok parkolójára néző ablakok előtt lógó rózsaszín pöttyös függönyök
felé. Mintha A farm, ahol élünk sorozatba csöppentem volna,
bár a pöttyök neonos árnyalata túl sok volt az én ízlésemnek. Egyikünk
sem felelt neki, a csend pedig egyre kínosabbá vált.
Apám BlackBerryje rezegni kezdett. Túlzottan lendületes mozdulattal
húzta elő a zsebéből, és végighúzta az ujját a képernyőn.
Ashley a felfúvódott hasán dobolt, én meg a falat díszítő, festett táblaképeket
bámultam, hogy rá se kelljen néznem.
A sikertelenség az egyetlen ellenség. A felfelé vezető úton nem szabad
lenézni. A siker titka a hit. Az ipafai papnak fapipája van, ezért az ipafai
papi pipa papi fapipa.
Na jó, ez az utolsó nem volt odaírva, bár nagyon bírtam volna.
Mrs. Collins egyébként egy nagyra nőtt golden retriever kutyára
emlékeztetett: szőke volt és túlságosan barátságos.
– Echo egyetemi felvételi vizsgaeredményei bámulatosak. Biztosan
nagyon büszkék a lányukra. – Nyíltan rám mosolygott, kilátszott
az összes foga.
Akkor nyomjuk le a stoppert! A terápiás foglalkozás ezennel hivatalosan
is megkezdődött. Nagyjából két éve, az eset után a gyer mekvé
delmisek „határozottan ajánlották” a terápiát. Apám pedig gyorsan
megtanulta, hogy jobban teszi, ha igent mond mindenre, amit
„határozottan ajánlanak” nekünk.
Eddig úgy jártam terápiára, mint minden normális ember: iskolán
kívül, egy másik épületbe. Köszönhetően azonban Kentucky

állam nagylelkűségének és egy lelkes szociális munkásnak, bekerültem
ebbe a kísérleti programba. Mrs. Collinsnak csak az én középiskolámban
kellett foglalkoznia néhány gyerekkel. Hogy én mekkora
mázlista vagyok!
Apám kihúzta magát ültében.
– A matematikaeredménye alacsony. Azt akarom, hogy újra levizsgázzon.
– Van itt a közelben egy mosdó? – szakította félbe Ashley. –
A baba imád a húgyhólyagomon üldögélni.
Vagy inkább Ashley nem bírta ki, hogy ne róla szóljon minden.
Mrs. Collins kényszeredetten rámosolygott, és az ajtóra mutatott.
– Menjen végig a folyosón, aztán jobbra.
Ashley olyan mozdulatokkal tápászkodott fel a székről, mintha
nem kisbabát, hanem egy féltonnás ólomgolyót cipelt volna a hasában.
Undorodva megcsóváltam a fejem, mire apám jéghideg pillantást
vetett rám.
– Mr. Emerson – folytatta Mrs. Collins, amikor Ashley kiment
az irodából –, Echo eredménye jóval meghaladja az országos átlagot,
és már leadta a jelentkezését az általa választott egyetemekre.
– Van még néhány olyan üzleti főiskola, ahol meghosszabbították
a jelentkezési határidőket, és szeretném, ha azokba is jelentkezne.
Ráadásul a mi családunkban nem elégszünk meg az országos átlag
feletti eredménnyel. A lányomnak kitűnően kell teljesítenie. – Apám
úgy beszélt, mintha egy istenség nyilatkozott volna meg. Akár azt is
hozzátehette volna, hogy ”Amit mondtam, megmondtam”. Rákönyököltem
a széktámlára, és a tenyerembe rejtettem az arcomat.
– Látom, hogy zavarja ez a dolog, Mr. Everson – folytatta Mrs.
Col lins idegesítően nyugodt hangon. – Viszont Echo angol nyelv és
irodalom eredményei szinte tökéletesek…

Ezen a ponton léptem ki gondolatban a beszélgetésből. Apám és az
előző tanácsadó már lezavarták ezt az eszmecserét másodikos koromban,
az év végi felmérők után. Meg tavaly, amikor először próbálkoztam
a felvételikkel. A tanácsadónak be kellett látnia, hogy apám
mindig megnyeri a szócsatákat, tehát már az első kör után feladta.
Engem a vizsgaeredmények érdekeltek a legkevésbé. Jobban izgatott
az, hogy honnan fogom előkeríteni a pénzt Aires kocsijának a
rendbe hozására. Aires halála óta apám megmakacsolta magát ebben
a témában, és ragaszkodott ahhoz, hogy adjuk el az autót.
– Echo, te elégedett vagy az eredményeiddel? – kérdezte Mrs.
Col lins.
Kikukucskáltam az arcomba hulló vörös, göndör fürtök mögül,
és rámeredtem. Az előző terapeutám hamar felfogta, miként épül
fel a családomban a hierarchia, és mindig az apámhoz szólt, hozzám
soha.
– Elnézést, mi volt a kérdés?
– Elégedett vagy a vizsgaeredményeiddel? Vagy szeretnél újból levizsgázni?
– Összekulcsolt kezét a dossziémra fektette. – Szeretnél
több iskolába jelentkezni?
Apám kimerült, szürke tekintete az enyémbe kapcsolódott. Átgondolom
a dolgot. Ha újra vizsgáznék, az azt jelentené, hogy apám
egyetlen pillanatra sem hagyna nekem békét, unszolna, hogy tanuljak,
ami azt jelentené, hogy szombat reggelenként már hajnalban felkelnék,
elvesztegetném az egész délelőttöt tanulással, aztán meg izgulhatok
hetekig, mire kiderül az eredmény. Jelentkezni még több
iskolába? Akkor inkább újra vizsgázom.
– Hát, nem.
Rosszallása jeléül apám szeme és szája körül elmélyültek az aggodalom
véste ráncok. Hangnemet váltok.

– Apának igaza van. Le kellene vizsgáznom megint.
Mrs. Collins tollal belevakart valamit az anyagomba. Az előző terapeuta
tisztában volt azzal, hogy tekintély fronton is gondjaim vannak.
Fölösleges még egyszer leírni.
Ashley visszakacsázott az irodába, és levetette magát a mellettem
álló székre.
– Miről maradtam le? – Én arról is megfeledkeztem, hogy a világon
van. Bárcsak apu is így tenne!
– Semmiről – felelte apám.
Mrs. Collins felemelte a tollat a lapról.
– Kérdezz rá Mrs. Marcosnál a legközelebbi vizsgaidőpontokra,
mielőtt visszamész az osztályodba. És mivel a pályaválasztási tanácsadód
szerepét is én töltöm be, szeretnék néhány szót váltani veled a
második félévre összeállított órarendedről is. Minden szabadon választható
tantárgyad üzlettannal kapcsolatos. Kíváncsi lennék, hogy
miért.
Az igazi válasz, miszerint azért, mert az apám így kívánta, többeket
is felbosszantott volna itt az irodában, ezért rögtönöztem:
– Ezekkel felkészülök az egyetemre.
Hűha! Ezt olyan lelkesedéssel mondtam, mint ahogyan egy hatéves
várja az influenzaoltást. Rossz válasz. Apám megint fészkelődni
kezdett, és felsóhajtott. Eszembe jutott, hogy kitalálok egy másik
indokot is, de valószínűleg az is ugyanolyan rosszul sült volna el.
Mrs. Collins belelapozott a dossziémba.
– Elképesztően tehetséges művészként mutatkoztál be, főleg a festészet
terén. Nem azt akarom mondani, hogy minden üzlettan óráról
iratkozz le, de legalább az egyiket kicserélhetnéd rajzra.
– Szó sem lehet róla! – kiáltott közbe az apám élesen. Előredőlt
a széken, és kupolát formált az ujjaiból. – Echo nem fog rajzórákat

venni, értve vagyok? – Apám érdekes keveréke volt egy kiképző őrmesternek
és Alice fehér Nyuszijának: mindig sietett valahova, és
élvezte, ha mindenki úgy ugrált, ahogyan ő fütyült.
Azt azért el kellett ismernem, hogy Mrs. Collins úgy adta meg
magát, hogy nem hátrált meg.
– Kristálytisztán.
– Nos, ha ezzel végeztünk… – Ashley és a pocakja a szék szélén
egyensúlyozva adták tudtunkra, hogy készen állnak az indulásra. –
Sajnos történt egy kis félreértés, véletlenül mára időzítettem a nőgyógyászt
is. Lehet, hogy ma kiderül a kisbabánk neme.
– Mrs. Emerson, nem Echo tanulmányi eredménye miatt találkoztunk,
de megértem, ha mennie kell. – Előhúzott egy hivatalosnak
tűnő borítékot a felső fiókból, miközben Ashley vöröslő arccal
visszaült a helyére. Két év alatt már többször is láttam azt a fejlécet.
A gyermekvédelmisek nem sokat törődnek a pusztuló esőerdőkkel.
Mrs. Collins elolvasta a levelet magában, miközben én titokban
azt kívántam, bárcsak megsemmisülhetnék. Apám és én is összegörnyedve
ültünk. Ó, jaj, a csoportterápia örömei…
Míg Mrs. Collins olvasott, megláttam egy plüssbékát a számítógépe
mellett, aztán egy képet, amin ő volt egy pasassal – nyilván
a férjével – meg egy hatalmas kék szalagot az asztal másik sarkán.
Olyan díszes, szép darabot, amilyet csak nyerni lehet. Valami megmozdult
bennem. Fú… ez nagyon furcsa.
Mrs. Collins kilyukasztotta a papírlapot, és belefűzte a már dagadó
dossziémba.
– Nos, hivatalosan is én vagyok a terapeutád.
Mivel mást nem mondott, levettem a szemem a szalagról, és ránéztem.
Engem figyelt.
– Szép szalag, ugye, Echo?

Apám megköszörülte a torkát, és gyilkos pillantást vetett Mrs.
Collins felé. Nem értettem ezt a reakciót, de hát már attól kiborult,
hogy itt kellett lennie. Megint a szalagra néztem. Miért volt olyan
ismerős?
– Igen, azt hiszem, az.
Mrs. Collins szeme a nyakamban lógó dögcédulákra tévedt, amelyeket
állandóan babráltam.
– Őszinte részvétem a családot ért veszteség miatt. Melyik hadtestben
szolgált?
Remek. Apám rohadtul infarktust fog kapni. Már körülbelül hetvenötször
elmondta, hogy Aires dögcéduláinak az ágyam alatti dobozban
lenne a helyük, nekem viszont ma szükségem volt rájuk: új
terapeutát kaptam, Aires halálának kétéves évfordulója még túl friss
volt, és különben is, ez volt a középiskola utolsó félévének első napja.
A hányinger kerülgetett. Apám csalódottan ráncolta a homlokát, és
hogy elkerüljem a pillantását, nagy gonddal a fürtjeimet kezdtem el
igazgatni, törött hajvégek után vadászva.
– Tengerészgyalogos volt – felelte az apám röviden. – Nézze, ma
délelőtt még lehetséges üzletfelekkel kell találkoznom, és megígértem
Ashley-nek is, hogy elkísérem az orvoshoz, ráadásul Echo lemarad
az óráról. Mikor fejezzük már végre be?
– Majd amikor én azt mondom. Amennyiben megnehezíti a
munkámat, Mr. Emerson, boldogan felhívom az Echo mellé kirendelt
szociális munkást.
Nehezen tudtam elnyomni egy mosolyt. Mrs. Collins egy elegáns

mozdulattal magához ragadta a hatalmat. Apám visszakozott, de a
mostohaanyám…
– Én ezt nem is értem. Echo nemsokára betölti a tizennyolcat. Mi
az, hogy az állam még mindig beleszól a dolgába?

– Mert az állam, a szociális munkás és jómagam úgy véljük, hogy
ez szolgálja legjobban Echo érdekét. – Mrs. Collins becsukta a doszsziét.
– Echo addig jár terápiára hozzám, amíg tavasszal le nem érettségizik.
Kentucky állam majd akkor elengedi a kezét – és az önökét
is.
Kivárta, hogy Ashley csendes beletörődéssel bólintson, csak aztán
folytatta:
– Hogy érzed magad, Echo?
Ragyogóan. Fantasztikusan. Soha jobban.
– Jól.
– Tényleg? – Mrs. Collins az állán dobolt. – Azt hittem, hogy a
bátyád halálának kétéves évfordulója fájdalmas emlékeket ébreszt
majd benned.

 

Oldal: KATIE MCGARRY-FESZÜLŐ HÚR 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat