Mia Anne
A kispesti Wekerle-telep tegnap még elbűvölte, az egész
környék hangulatos házikókból állt, melyek a kinyitható, fa
ablaktáblák miatt olyanok voltak, mint a mézeskalácsházak a mesében.
De Mia Anne ma már rájött, hogy a mesehősök miért lépnek le
otthonról az első bekezdésben.
– Utállak! – üvöltötte angolul az apjának, majd besántikált a szobájába,
és bevágta maga mögött az ajtót. – Akkor is megyek!
A szobában még a költözés rendetlensége uralkodott. Az ajtócsapkodásra
megzörrent az asztalon lévő, kézzel festett mahjong játék,
amit évekkel ezelőtt anya készített. A többi holmi dobozokban
állt, még nem sikerült kicsomagolnia, csak két napja költözött Vancouverből
Budapestre.
Dühösen megkapaszkodott az asztal szélében, de közben levert
egy könyvet. Ma sokkal jobban sajgott a térde, mint más napokon,
a fájdalom apró féregként rágta az inakat. Lehajolt, és felvette
a földről az albumot, egy Budapest-képeskönyv volt, tele a híres
épületek fotóival. Sóhajtva visszatette az asztalra a mahjong mellé.
Igen, Budapest lenyűgöző város, ezek a magyarok úgy sétálnak
a műemlékek között, mintha a Mekibe ugranának be. Csakhogy
hiába a szép környezet, a különleges, kevert építészet, az itteni
emberek annyira mások. A suliban a diákok nagyon furcsák. Általában
mindenhol akad egy fontoskodó, aki elmondja, hogy kik
a jó tanulók, kik a művészlelkek vagy a kockák, de itt senki sem
avatta be. Sőt, mintha nem is lennének ilyen csoportok, például
pomponlányok, döbbenetes módon, egyáltalán nincsenek. Az ember
nem is gondolná, hogy a pomponlányok utálata mennyire az
élete része, amíg ki nem derül, milyen szar a hiányuk.
Ráadásul itt még a szokásos „új lány a suliban” dolog sem működött.
Pedig másutt az első napon mindig elélibbent az évfolyam szépe,
hogy beszóljon, no meg a kosarasok kapitánya, hogy „megnézze
a felhozatalt”. Itt azonban a kutyát sem érdekelte.
Olyan jó lenne fontosnak lenni, végre valahol olyan barátokat
szerezni, akiknek önmagáért számít. És megismerni egy fiút… egy
rendes srácot, aki nem nyúl a szoknyája alá, mint az a barom Ian,
apa munkatársának, Helmholtznak a fia, hanem olyan udvarias,
mint egy álompasi; feladja a kabátot, Valentin-napon kézzel ír pár
sort, néha hoz egy szál virágot… Nem egy Mr. Darcyra vágyott, hiszen
olyan már nem létezik, hanem egy normális fiúra, egy első szerelemre.
Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha gyorsan vége lesz…
Milyen lehet szerelmesnek lenni? Egy meleg tenyérbe csúsztatni
a kezét, egy vállra hajtani a fejét? Nevetve bohóckodni az esőben?
Izgatottan várni a percet, amikor találkoznak? És megcsókolni
valakit?
Gyűlölte, hogy félévente költöznek, kutatásról kutatásra mennek,
és ha végre megtetszik egy fiúnak, már állnak is tovább. De eddig
legalább az amerikai kontinensen belül maradtak, most viszont
Európa, és rögtön a közepe… Mi a csodát keresnek Budapesten?
Bárcsak élne anya! Bárcsak itt lenne, és igazi otthonuk volna!
Elszorult a torka, de keményen nyelt egyet, és összeszorította a
száját. Nem, erre nem szabad gondolni!
Kimerülten markolta az asztal szélét. Az ütközés képei egy pillanatra
felvillantak, de el tudta nyomni. Már három éve történt a
karambol, közvetlenül a tizenharmadik születésnapja után. Anya
meghalt, ő pedig kórházba került.
Már régóta nincs anya. De volt Gina, Lulu, Patty, és most a szőke
Frida, a svéd lány, apa jelenlegi barátnője, akinek borzalmasan
idétlen neve van.
Frida megígérte, hogy ha nem balhézik a költözés miatt, akkor
ma este elmennek koncertre. Hol a csudában lehet? Már itt kéne
lennie.
Apának meg nincs joga megtiltani. Attól, hogy a térde kissé
béna, meg a gerincében kapcsok vannak, még ugyanolyan tizenhat
éves, mint más. Igenis elmegy! Megnézi, hogyan buliznak ezek
a furcsa magyarok.
Ingerülten a cseresznyefa ajtóra nézett, amit az imént csapott be.
Hol van már apa? Most kéne berontania a szokott szöveggel,
hogy „amíg én tartalak el, nincs jogod ajtót csapkodni”, vagy „bezzeg
amikor én voltam tizenhat, kitöltöttem az IQ-tesztet, beléptem a
MENSA-ba, és nem csináltam olyat, hogy…”, és felsorolni az összes
dolgot, amiért érdemes élni, de ami persze sose vezet oda, hogy agykutató
legyen, mint az apja.
Az ajtó azonban nem nyílt ki, és Mia Anne összeszorította a száját.
Apának már annyit se jelent, hogy bejöjjön veszekedni? Máris
belemerült valami ostoba számításba?
Mia Anne hallgatózott. Mintha tompa beszélgetést hallott volna
kintről.
Apa telefonál?
Az apja egész délután feszült volt, néha akaratlanul a konyhapulton
heverő mobil felé nézett, bizonyára Frida hívását várta. Mia
Anne általában utálta az apja nőit, de Frida majdnem normális volt.
Nem valami fiatal elméleti fizikus, aki apa hátán akar feljebb kapaszkodni
és a NASA-ba bejutni, hanem óceanográfus, akit elbolondított
az, hogy apa szembeszállt valami Moon tábornokkal, és
megakadályozott egy tenger alatti atomrobbantást.
Mondjuk, apát biztosan nem a nyamvadt kis korallok és delfinek
érdekelték, hanem valami számítási probléma, de erre még ráér
Frida rájönni… Még csak egy hónapja jár apával, szegény.
Mia Anne az ajtót bámulta, de apa még mindig nem jött veszekedni.
Neki meg túlzottan fájt a lába, hogy kimenjen. Egész nap suliban
volt, és nem használt botot, megerőltette a lábát.
Az asztal szélére támaszkodva elsántikált a székig, és leült. Megfogta
az erőtlen bal térdét, és a jobb mellé tette, majd bekapcsolta a
számítógépet. Felcsavarta a hangerőt az erősítőn, mire a metál dübörgése
betöltötte a szobát. A mély hangok lüktetését a mellkasában
is érezte.
Szinte azonnal nyílt az ajtó. Apa sose bírta a zajt, rögtön bejött.
Ám – szokásával ellentétben – nem robogott oda „likvidálni a zajforrást”,
és nem kezdett monológba a belső fül szőrsejtjeiről sem,
hanem kelletlenül megállt az ajtóban.
Valami történt, Mia Anne rögtön megérezte, ahogy a negyvenöt
éves férfi arcára pillantott. Máskor ez az arc érzelemmentes, sőt
embertelenül nyugodt volt, de most valami mély zavar tükröződött
rajta.
Kérés nélkül is lekapcsolta a zenét.
– Frida karambolozott – mondta komoran, tárgyilagosan az
apja. – Délben – tette hozzá, mintha ez bármit is számított volna.
Szálfa termete, enyhén őszülő haja és szürke öltönye most is a megszokottan
unalmas volt, de akadt valami furcsa a pillantásában.
– Micsoda?! Megsérült?
– Meghalt – felelte szárazon az apja. Nem nézett a szemébe, a
padlón heverő dobozokra meredt. – Én… el kell mennem azonosítani
a testet.
A testet…
Mit?! A testet?!
Mia Anne ostobán bámult maga elé.
– De hát hogyan? Ez… nem lehet! Mi történt? Képtelenség!
Frida nem halhatott meg, ilyen nincs! Apa, apa, kérlek…
Képtelen volt felfogni. Tegnap még beszéltek telefonon. Csak
Frida kérlelésére egyezett bele, hogy apa munkája miatt Pestre költözzenek;
koncerteket, csajos programokat, vásárlásokat, egy új, izgalmas
életet ígért…
– Sajnálom, kicsim, tudom, hogy kedvelted, és ez nagyon nehéz
neked.
Valahogy túl olajozottan jöttek a szavak, mint valami betanult
szöveg. Mia Anne az apja arcát fürkészte. Nem igaz, hogy ennyire
érzéketlen! Nem igaz, hogy nem dühöng, nem sír!
Miért nem zokogsz, apa?
– Ez nem lehet, apa. Ilyen nincs, ez nem történhet meg!
Mia Anne a fejét rázta, körmét akaratlanul is a combjába mélyesztette,
mint mindig, ha felkavarta valami.
– Statisztikailag tényleg alacsony a valószínűsége, hogy anyád
után Frida is autóbalesetben haljon meg.
Mia Anne úgy bámult az apjára, mint egy szörnyetegre. Az apja
is érezhette, hogy nem a megfelelő dolgot mondta, mert megköszörülte
a torkát, és kis hallgatás után máshogy folytatta:
– El kell mennem, kicsim. Ne várj meg, sokára jövök. Ugye,
minden rendben lesz? Itthon hagyhatlak?
Mia Anne legszívesebben nemet mondott volna. Nem akart
egyedül maradni, nem akarta a csendet hallgatni, de tudta, apja
úgyis elmenne. Amon Dollond nagyszerű tudós volt, és tökéletes
apa, aki precízen követte a modern gyereknevelési könyvek tanácsait,
de Mia tudta, hogy a mélyben nem lapulnak érzelmek. Hiányzik
belőle valami, ami emberivé tenné, és ez sokszor fájt.
Apa nem várt választ, hanem kiment, eszébe sem jutott, hogy
megölelje.
Mia Anne csak hallgatta a neszeket, apja cipővételét, a kulcs zörrenését.
Nem tudott sírni. Az egész olyan valószerűtlen volt. Frida meghalt?
Nem volt mély kapcsolat köztük, csak amolyan haverság, de már
majdnem barátok voltak. És a barátok képtelenség, hogy meghaljanak.
Ez annyira értelmetlen, ez annyira rossz.
Átbotorkált a szobán, ledőlt az ágyra, és átölelte a gyerekkori
plüsscicáját. Elszorult a torka, csak valami halk nyüszítés jött ki rajta.
Próbálta felfogni a véglegességet, de csak ürességet érzett. És azt,
hogy mennyire önző, nyomorultul csak magára gondol. Egyedül
maradt ebben az ócska városban, több ezer mérföldre a graffitis házfalaktól,
a régi osztálytársaktól…
Fridának nem volt joga meghalni! Cserbenhagyta. Ahogy anya is.
Mindenki itt hagyja… És apa… meg sem ölelte, mielőtt elment…
Hallgatta a csendet, az utcai zajok ellenére is üres és ostoba
csendet.
Mikor nem bírta tovább, kinyúlt az éjjeliszekrényen heverő mobiljáért,
fülébe tette a fülhallgatót, és bekapcsolta a zenét. Aztán
újra bevackolta magát, és szorosra zárta a szemét, legszívesebben
soha többé ki sem nyitotta volna. A pergő dobszóló mintha az agyában
dübörgött volna, elmosva a gondokat.
***
A dobolás vizes volt és hideg. Mia Anne kinyitotta a szemét. Úgy
zuhogott, mintha dézsából öntenék.
Máskor is voltak színes álmai, de ez a fenyőerdő felülmúlta
mindet. Egyenként megvizsgálta a fákat, látta a zöld és vörös tűleveleket,
érezte a zápor apró, langyos tűszúrásait a bőrén. Egy ázott
madár ugrált a bokor mellett, és Mia Anne elmosolyodott, annyira
idétlenül festett. Már az előző két éjszaka is látta a galamb nagyságú,
szögletes csőrű, zöld madarat. Mióta az új házba költöztek, minden
éjjel vele és ezzel az erdővel álmodott. Biztos valami lélektani dolgot
súg a tudatalattija, vagy mi. Írhatna inkább SMS-t.
Egy pillanatra eszébe jutott Frida halála, de elhessegette. Olyan
nyugalmat árasztott az esőillatú erdő és az álom. Majd reggel, majd
akkor foglalkozik ezzel… Nem akart érezni, nem akarta, hogy fájjon;
nem akarta újra átélni a kimondott szavakat, az utolsó nevetés
emlékét, a közös fagyizás eperízét.
A madár közben beiszkolt a bokor alá, Mia Anne pedig elindult
arra, amerre ritkábbnak tűnt az erdő. A hideg zápor utat talált
a nyakánál, becsurgott a középkori vászonruha alá. A bordó anyagon
halványsárga, kacskaringós minták futottak, a ruha hasonlított
az egyik színházi jelmezhez, amit Vancouverben látott, egy Hamlet-
előadáson.
Az erdő ritkult, Mia Anne meglátott egy ösvényt, és futni kezdett.
Csak szaladt, őrült iramban, ahogy gyerekkorában, ha fájt valami.
Élvezte, hogy a lába ép és erős, léptei toccsannak a fekete sárban,
saruja alatt keményen dudorodnak a gyökerek. Barna haja
nyirkosan tapadt az arcára, és a szíve olyan boldogan lüktetett,
hogy legszívesebben mindörökre itt, ebben a csodálatos álomban
maradt volna.
Szeme sarkából látta, hogy pár alacsony facsemete is megmozdult,
és vele szaladt. Ő pedig kacagott, és gyors léptekkel lehagyta őket.
Az ösvény megszűnt, az egyre ritkuló erdőben szaladt tovább, kisebb
sziklák mellett haladt el, tövükben kikerics fehérlett.
Aztán hirtelen megváltozott a környezet, mintha átlépett volna
egy határvonalat, annyira élesen elvált a mélyzöld fenyves és az
utána jövő kecses, fehér törzsű, reszkető levelű nyárfaliget. Az eső
sem volt olyan hideg és könyörtelen, inkább lágy cirógatássá szelídült.
Újra felkacagott, kinyújtotta a nyelvét a lemaradt facsemetékre,
majd kitárt karral megpördült maga körül, és beszökdécselt a ligetbe.
Az aranyló levelek úgy billegtek, mintha üdvözölnék.
Egyszer csak kiért a fák közül, és egy földes országút mellett találta
magát, a túloldalon aranyló kalászú búzaföld ringott a szemerkélő
esőben.
És ott meglepve megtorpant.
Nemcsak ő döbbent meg. Az út széléről tucatnyi kardos férfi bámult
vissza. Barna darócruhájuk középkori viseletnek tűnt. Olcsó,
piszkos gúnyában voltak, a nadrágot madzaggal csomózták a derekukra,
amin kopott bőrhüvelyben kard fityegett.
Valószínűleg üzletkötést zavart meg, mert a csapat előtt egy langaléta,
szürke köpenyes fickó éppen átnyújtott egy bőrerszényt a félfülű
vezetőnek. A szürke ruhás mögött fél lépéssel két fejszés testőr állt.
A férfiak azonnal odajöttek, és körbevették őt. Mia Anne-t nem
zavarta, kíváncsian nézte őket.