1. Hannah
Azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Az elmúlt negyvenöt percben már vagy milliomodszor sandítok Justin Kohl felé, és még mindig olyan gyönyörű, hogy összeszorul a torkom. Bár valószínűleg más jelzőt kellene találnom rá – a hímnemű barátaim szerint a pasik rühellik, ha gyönyörűnek titulálják őket. De a fenébe is! Hogy másképp írhatnám le azokat a nyers vonásokat és azt az eleven, barna szempárt? A fejét baseballsapka fedi, de én tudom, mi van alatta: sűrű, sötét, selymes haj, amibe legszívesebben azonnal beletúrna az ember. Mióta megerőszakoltak, mindössze két srác tudta megdobogtatni a szívemet. Az első szakított velem. Ez a mostani meg észre sem vesz. Az előadóterem emelvényén Tolbert tanárnő éppen az egyik szokásos letoló prédikációjával boldogít bennünket. Hat héten belül már harmadszor. Mindenki „meglepetésére” a csoport hetven százalékkal
 hármast vagy annál is rosszabb negyedévi jegyet kapott.

Én? Én taroltam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az értékelőlap tetején virító, pirossal bekarikázott ötös nem ért meglepetésként. Elvégre mindössze annyit tettem, hogy töménytelen mennyiségű blablával töltöttem meg a rendelkezésre álló üres oldalakat. Az erkölcsfilozófia eredetileg laza tárgynak ígérkezett. A tag, aki tanította, „vizsga” címszó alatt ultrakönnyű, feleletválasztós teszteket adott, és csak egyetlen árva esszékérdést, amiben egy meghatározott etikai dilemmára adott reakciónkat kellett kifejtenünk. De a félév kezdete után két héttel Lane tanár úr szívrohamot kapott. Állítólag a takarítónője talált rá a fürdőszobában… meztelenül. Csórikám! Szerencsénkre (és igen, ez szarkazmus) Pamela Tolbert készségesen felajánlotta, hogy átveszi Lane osztályát. Még új a Briar Egyetemen, és ahhoz a fajtához tartozik, aki ragaszkodik hozzá, hogy a diákok szívvel-lélekkel belevessék magukat a tantárgyába. Ha ez egy film lenne, ő játszaná benne a fiatal, nagyratörő tanárt, aki egy nap felbukkan a belvárosi suliban, hogy gatyába rázza a sok balféket, mire az összes kölyök sutba vágja a pisztolyát és tollat ragad, és ettől úgy megugrik az átlaguk, hogy a végén mindenki bejut a Harvardra, vagy ilyesmi. Hilary Swank tutira elvinné érte az Oscart. Csakhogy ez nem egy film, és az egyetlen érzelem, amit Tolbert ki tudott váltani a diákjaiból, az a gyűlölet. Ráadásul halvány fogalma sincs, miért nem érdekli a kutyát sem az előadása. Van egy tippem: mert olyan kérdéseket ad, amikre egy egész szakdolgozatban lehetne csak kifejteni a választ. – Hajlandó vagyok javítási lehetőséget biztosítani mindazok számára, akik hármas alát vagy annál alacsonyabb osztályzatot értek el.

Tolbert olyan grimaszt vág, mint aki fel sem fogja, miért van erre szükség egyáltalán. Ez most komoly? A „hajlandó” szót használta? Na, persze! Ahogy hallottam, egy csomóan panaszkodtak rá, és van egy halvány gyanúm, hogy csak a vezetőség nyomására ad most mindenkinek egy második esélyt. Nem vetne valami jó fényt a sulira, ha egy teljes kurzus fele megbukna, és még csak nem is a lógósokról van szó. Ott van például a padtársam, Nell, akinek mindjárt szétrobban a feje a dühtől. Színjeles tanuló, de Tolbert őt is meghúzta. – Azoknál, akik újraírják a tesztet, átlagoljuk a két jegyet. Aki másodszorra rosszabb eredményt ér el, annak az első jegyet számítom be – fejezi be Tolbert. – Nem hiszem el, hogy ötöst kaptál – suttogja Nell. Úgy felhúzta magát, hogy már szinte sajnálom. Nell nem a legjobb barátnőm, vagy ilyesmi, de mivel szeptember óta egymás mellett ülünk, elkerülhetetlen volt, hogy szegről-végről összehaverkodjunk. Az orvosira készül, és tudom, hogy a családja nagy elvárásokat támaszt vele szemben. A föld alá süllyednek szégyenükben, ha tudomást szereznek a negyedévi eredményéről. – Engem is meglepett, hidd el! – suttogom vissza. – Komolyan. Olvasd csak el a válaszaimat! Az egész egy totális zagyvaság. – Tényleg elolvashatom? – kérdezi izgatottan. – Jó lenne látni, mi

Említettem már, milyen gyönyörű? A tenyerem izzadni kezd, ahogy a tökéletes profilját bámulom. Idén érkezett a Briarbe (nem tudom, honnan), és bár pillanatok alatt a focicsapat sztárja lett, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a suli többi sportolója. Nem mászkál öntelt képpel a folyosókon, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt, és nem ölelget mindennap másik csajt. Persze láttam, ahogy a csapattársaival hülyéskedik, de közben van egy intelligens, komoly kisugárzása, ami rejtett mélységekre utal, és ettől csak még jobban meg akarom ismerni. Általában nem rajongok az izomagyakért, de ettől az egytől valahogy teljesen elveszítem a fejem. – Vigyázz, kiesik a szemed! Nell incselkedő megjegyzésére elvörösödik az arcom. Mivel már többször rajtakapott, ahogy Justint bámulom, ő is azon kevesek közé tartozik, akiknek bevallottam az érzéseimet. A szobatársam, Allie is tud róla, de a többi barátom előtt hallgatok, mint a sír. A legtöbbjük zene vagy dráma szakos, vagyis mondhatjuk, hogy mi afféle művészcsapat vagyunk. Esetleg emósok. Allie-től eltekintve, aki első óta egy diákszövetséges sráccal jár (már amikor éppen nincsenek fasírtban), mindegyikük magasról lenézi a Briar nagymenőit. Én általában távol tartom magam a pletykáktól és a gúnyolódástól, de… mi tagadás, a legtöbb népszerű diák totál seggfej. Itt van például Garrett Graham, a csoport másik élsportolója. Úgy viselkedik, mintha a világ a lábai előtt heverne, és ebben sajnos nem is téved nagyot. Tény, hogy csak csettintenie kell, és máris ott terem előtte egy szolgálatkész lány. Vagy esetleg az ölében. Vagy már le is dugta a nyelvét a torkán.

Ma viszont mintha a szokásosnál kisebb lenne az arca. Tolbert és a többiek már kimentek a teremből, de ő még mindig a helyén ül, és a dolgozatát szorongatja. Nyilván őt is meghúzták. Valahogy nem tudom sajnálni. A Briar két dologról híres: a hokiról és a futballról, ami nem olyan meglepő, ha azt vesszük, hogy a Patriots és a Bruins is Massachusettsben játszik. A Briar sportolói szinte kivétel nélkül profi csapatokban végzik, de addig is mindent ezüsttálcán tesznek eléjük… a jó jegyeket is beleértve. Nem szép tőlem, de egyfajta diadalként élem meg, hogy Tolbert ugyanúgy megbuktatja a kupagyőztes hokicsapat kapitányát, mint bárki mást. – Bekapunk valamit a kávézóban? – kérdezi Nell, miközben összepakolja a könyveit. – Nem megy. Húsz perc múlva próbán kell lennem – felelem. Én is felállok, de nem követem az ajtó felé. – Menj csak, én még megnézem a tanrendet. Nem emlékszem, mikor lesz a következő faktom. Ez Tolbert másik „remek” újítása: az előadások mellett heti két, harmincperces fakultáción is részt kell vennünk. A jó hír az, hogy ezeket Dana, az egyik tanársegéd tartja, akiben minden megvan, ami Tolbertből hiányzik. Például a humorérzék. – Oké, akkor később találkozunk – köszön el Nell. – Szia! – kiáltok utána. A hangomra Justin megtorpan a küszöbön, és felém fordul. Úristen! Érzem, hogy elpirulok. Most először nézünk egymás szemébe, és gőzöm sincs, mit kellene tennem. Köszönjek? Integessek?

 Mosolyogjak? Végül egy apró biccentés mellett döntök. Ennyi. Laza és visszafogott, ahogy egy szofisztikált egyetemistához illik. A szívem nagyot dobban, amikor Justin szája halvány mosolyra húzódik. Ő is biccent, majd kimegy. Bámulom az ajtófélfát. A pulzusom az egekbe szökik. A büdös mindenit! A srác, akit hat hete stírölök a zsúfolt előadóteremben, végre észrevett! Bárcsak lenne bátorságom utánamenni! És mondjuk, meghívni egy csésze kávéra. Vagy vacsira. Vagy egy olyan villásreggelire. Már ha a korunkbeliek egyáltalán szoktak olyat csinálni. Csakhogy a lábam mintha hozzáragadt volna a fényes laminált padlóhoz. Mert gyáva vagyok. Bizony! Egy beszari, gyáva nyúl. Kikészülnék, ha nemet mondana, de attól még inkább, ha igent. Már egészen rendben voltam, amikor elkezdtem az egyetemet. A problémáimat magam mögött hagytam, és újra bízni kezdtem az emberekben. Készen álltam a randizásra, és találkozgattam is fiúkkal, de az exemtől, Devontól eltekintve egyikük sem mozgatta meg úgy a fantáziámat, mint Justin. Ez totál kikészít. Kis lépések. Rendben. Kis lépésekben kell haladom. A  pszichiáterem folyton ezt hajtogatta, és beismerem, hogy a tanácsa nagyon jól bevált. Carole mindig arra biztatott, hogy az apró győzelmekre koncentráljak. Tehát… a mai győzelem: biccentettem Justinnak, ő pedig rám mosolygott. A jövő órán talán visszamosolygok rá, a következő alkalommal meg felvetem a kávé, vacsi vagy villásreggeli ötletét. A teremből kifelé menet mély lélegzetet veszek, és végigfut rajtam az apró győzelmem öröme. Csak kis lépésekben!

 Garrett Megbuktam. Baszki! Ez meghúzott. Az elmúlt tizenöt évben Timothy Lane úgy osztogatta az ötösöket, mint a cukorkát, erre most, hogy én felveszem az óráját, mi történik? Lane ketyegője felmondja a szolgálatot, én meg itt ragadok Pamela Tolberttel. Most már tuti, hogy ez a bige maga a sátán. Ahogy ránézek a tüchtig kézírására (ami a negyedévi dolgozatom minden egyes szabad négyzetmilliméterén ott virít), legszívesebben átmennék a Hihetetlen Hulkba, és apró cafatokra szaggatnám a papírköteget. A legtöbb kurzuson színötös vagyok, de most az etika teljesen lehúzza az egészet. A  spanyol töri hármasommal együtt hármas alára esett az átlagom. A hokihoz viszont minimum hármas kell. Általában nem okoz gondot szinten tartani az átlagomat. A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok teljesen hülye. Amúgy nem zavar, ha annak hisznek. Főleg a csajok. Felizgatja őket, ha egy nagydarab ősemberrel kefélhetnek, aki csak egy dologra jó. Mivel nem akarok komoly kapcsolatot, kapóra jönnek ezek a kósza numerák, akiket csak a farkam érdekel. Így több időm jut a hokira. Ha viszont nem sikerül feljebb tornásznom ezt a félévi jegyet, kiraknak a csapatból. Ez a legrosszabb a Briarben. A dékánnak állati magasak az elvárásai tanulmányi és sportteljesítményben egyaránt. A többi suli elnézőbb a bajnokaival, a Briar viszont kőkemény. Az a rohadt Tolbert! Amikor óra előtt odamentem hozzá, hogy segítséget kérjek tőle, azt felelte azon az idegesítő orrhangján, hogy járjak be a fakultációkra, és csatlakozzak a tanulócsoporthoz. 

Csakhogy én ezeken már mind túlvagyok. Most akkor vagy felbérelek egy okostojást, aki a bőrömbe bújva újraírja helyettem a negyedévi dolgozatot, vagy… annyi nekem. Mérgemben hangosan felmordulok, mire a teremben valaki felkapja a fejét. Én is meglepődök. Azt hittem, hogy már csak én agonizálok idebent, de a hátsó sorban ülő egyik lány még mindig itt van. Most áll fel, és a padok közt araszolva a katedra felé indul. Hogy is hívják? Mandy? Marty? Nem emlékszem a nevére. Talán, mert még sosem kérdeztem. Pedig helyes kiscsaj. Sokkal helyesebb, mint ahogy emlékeztem. Csinos pofi, sötét haj, állati dögös formák. Nem is értem, hogy nem vettem észre eddig egy ilyen testet. Mindegy, jobb későn, mint soha. A szűk farmernaci szuperfeszes, szorongatni való popsira simul, a pólója alatt pedig határozottan ígé

A barna hajú lány már a padsorok közti átjáróban van. Mona? Vagy talán Molly? Biztos, hogy valami M betűs, de a többi rejtély. Ő is a tesztlapját szorongatja, de oda sem nézek. Nyilván ő is megbukott, mint mindenki más. Magam elé engedem, mielőtt kilépek a helyemről. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ekkora úriember vagyok. Valójában a seggét akarom újra szemügyre venni. Állati szexi, és most, hogy láttam, szívesen repetázom. Követem kifelé. Csak most veszem észre, milyen picike. Csupán egy lépéssel megyek mögötte, de látom a feje búbját. Az ajtóhoz érve megbotlik a nagy büdös semmiben, és a könyvei nagyot csattannak a padlón. – A francba! Hogy lehetek ennyire béna? – sóhajt fel. Letérdel. Én is csatlakozom, mert a korábbi kijelentésemmel ellentétben, igenis tudok úriemberként viselkedni, ha akarok. Márpedig egy úriember segít összeszedni a leesett könyveket. – Kösz, egyedül is elboldogulok – szólal meg, de a kezem addigra már a dolgozatához ér. Leesik az állam, amikor meglátom a jegyét. – Azt a rohadt…! Te ötöst kaptál? – kiáltok fel. – Ja. Durva, mi? Biztos voltam benne, hogy meghúz – mosolyog szerénykedve. – Eldobom az agyam! Mintha maga Stephen Hawking jelent volna meg előttem, kezében a világegyetem nagy titkaival. – Elolvashatom a válaszaidat? – kérdezem mohón. Megint olyan furcsán néz rám. – Egy kicsit rámenős vagy, nem gondolod? Nem is ismerjük egymást. Felsóhajtok.

– Nem azt kértem, hogy dobd le a ruhádat, cicám. Csak belekukkantanék a papírjaidba. – Cicám? Ez már nem is rámenős, hanem egyenesen pofátlan. – Hívjalak talán kisasszonynak? Vagy inkább hölgyemnek? Szólítanálak én a neveden, de nem tudom. – Gondolhattam volna. Hannah vagyok – mondja, aztán sokatmondó csend következik. – Te pedig Garrett. Hoppá! Ezek szerint félrenyúltam az M betűvel. Azzal, ahogy kiejti a nevemet, nem rejti véka alá, mennyivel jobbnak tartja magát nálam. Összegereblyézi a cuccait a földről, és feláll. Ahelyett, hogy viszszaadnám a dolgozatát, én is felpattanok, és lapozgatni kezdem. Miközben átfutom a válaszait, a hangulatom egyre mélyebbre sülylyed. Ha Tolbert az ilyen elemzésekre bukik, nekem annyi. Az ég szerelmére, nem véletlenül a töri a főszakom! Nekem a tények fekszenek. Azokban minden ott van fehéren-feketén. Ez meg az történt ezzel vagy azzal, és ez lett az eredmény. Hannah válaszai mindenféle elméleti marhaságokat boncolgatnak abból a szempontból, ahogy a filozófusok közelítenék meg a különféle erkölcsi dilmmákat. – Kösz! – adom vissza a papírköteget. Hüvelykujjamat a gatyám övtartójába akasztom, és a csajra nézek. – Figyi! Nincs kedved… nem akarsz esetleg… Tudod… – vonok vállat. Hannah ajka megrándul, mintha a nevetését próbálná visszafojtani. – Nem tudom. Fújtatok egyet. – Nem akarsz korrepetálni engem? – bököm ki.

 A szemében (mellesleg az övé a legsötétebb, sűrű fekete szempillákkal keretezett zöld szem, amit valaha láttam) a csodálkozást hirtelen kételkedés váltja fel. – Fizetek érte – folytatom gyorsan. – Ó! Öhm… hát, mondjuk, azt el is várnám. De… nem lehet. Bocs! – rázza a fejét. Nehezen leplezem a csalódottságomat. – Jaj, ne csináld már! Ha nem javítok, lezuhan az átlagom. Légyszi! Rávillantom a legszebb, gödröcskés mosolyomat, aminek egy csaj sem tud ellenállni. – Van, akinél ez beválik? – néz rám kíváncsian. – Mi? – Ez az ártatlan kiscserkészvigyor… ezzel eléred, amit akarsz? – Mindig – vágom rá. – Csak majdnem mindig – javít ki. – Nézd, tényleg sajnálom, de totál be vagyok táblázva. Már így is minden időmet lefoglalja a suli és a munka, ráadásul nyakunkon a téli fesztivál. – Téli mi? – bámulok rá. – Ja, bocs! Elfelejtettem, hogy az érdeklődési köröd nem terjed túl a hokin. – És még én vagyok a szemét? Nem is ismersz! Egy pillanatra elhallgat, aztán felsóhajt. – Zene szakos vagyok. A művészetisek évente két nagy programon vesznek részt, a téli és a tavaszi fesztiválon. A téli fődíja egy ötezer dolláros ösztöndíj, szóval, nem babra megy a játék. A szakma nagyágyúi az ország minden tájáról iderepülnek, hogy megnézzenek bennünket. Ügynökök, tehetségkutatók… Én tényleg szeretnék segíteni neked, de…

 – De nem tudsz – fejezem be helyette a mondatot. – És ahogy elnézlek, alig várod, hogy megszabadulj tőlem. A vállrándításából ítélve beletrafáltam. – Próbára kell mennem. Sajnálom, hogy megbuktál, de ha ettől jobban érzed magad, mindenki más is. – Kivéve téged – nézek rá összeszűkült szemmel. – Nem tehetek róla. Úgy tűnik, Tolbertnek valamiért tetszik az a sok sületlenség, amit összehordok. Van egy ilyen szuperképességem. – Akkor én is ilyet akarok. Mester, kérlek, add át nekem a szuperképességedet! Lassan ott tartok, hogy térdre vetem magam, és könyörögni kezdek, de ő már az ajtó felé oldalaz. – Van ám egy tanulócsoport is. Ha gondolod, megadom az egyikük számát, hogy… – Én is a tagja vagyok – vágok közbe. – Hát, ennél többet sajnos én sem tehetek érted. Sok sikert a javítóteszthez! Cicám. Kimegy a teremből, én pedig kétségbeesetten bámulok utána. Ezt nem hiszem el! A suli bármelyik csaja a fél karját odaadná, hogy korrepetálhasson, erre ez? Úgy menekül előlem, mintha arra kértem volna, hogy közösen áldozzunk fel egy döglött macskát a sátánnak. És most itt állok megfürödve, mert a nem M betűs Hannah a remény utolsó szikráját is elvette tőlem. Kész. Nekem annyi.

 2. Garrett
Mire a tanulócsoportból hazaérek, a lakótársaim már mattrészegen dorbézolnak a közös nappaliban. A dohányzóasztal zsúfolásig tele üres sörösdobozokkal, plusz van ott egy üveg erősen megcsappant Jack Daniels is. Ez Logané, aki szerint a sör a puncis kislányok itala. Ő mondta, nem én. Logan és Tucker éppen egy vérre menő Ice Pro-csata közepén tartanak. Tekintetüket a tévé képernyőjére tapasztva megszállottan nyomkodják a gombokat. Amikor belépek az ajtón, Logan egy pillanatra felém fordul, és ez a kis figyelmetlensége végzetes következményekkel jár. – Igen! – kiált fel győzedelmesen Tuck, miután a hátvédje egy csuklólövéssel Logan kapujába üti a korongot, és a kijelzőtábla felvillan. – A rohadt életbe! Logan leállítja a játékot, és sötét pillantást vet rám. – Baszki, G! Most beszívtam egyet miattad. Nem válaszolok, mivel most az én figyelmemet tereli el valami: a szoba sarkában zajló szexjelenet. Megint Dean szolgáltatja a műsort.
Félmeztelenül, mezítláb terpeszkedik a fotelben, ölében egy fekete csipkemelltartós, forrónacis szöszivel, aki az ágyékához dörgölőzik. A csaj válla fölött sötétkék szempár kukkant ki. Dean rám vigyorog. – Graham! Merre jártál, haver? – szólal meg kásás hangon, majd a feleletet meg sem várva visszafordul a csaj felé. Dean valami rejtélyes oknál fogva kizárólag a szobáján kívül szeret szexelni. De komolyan! Valahányszor belépek valahová, mindig valamilyen kényes helyzetben találom. Csinálta már a konyhapulton, a nappali kanapéján, az étkezőasztalon… esküszöm, a srác a közösen bérelt házunk minden egyes négyzetméterét felszentelte.

 

Oldal: ELLE KENNEDY: OFF-Campus 1 - RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat