FOLYTATÁS.
A lábaival kalimpált, mély nyüszítés hasított a levegőbe. Ez lehetetlen,
halottnak kellene lennie, nem haldokolnia. A nyílvessző
majdnem a tollazatig a szemébe fúródott.
Nem érdekelt, hogy farkas vagy tündér. Nem akartam egy berkenyenyilat
az oldalában hagyni. Pillanatok kérdése és kimúlik. Mégis
remegett a kezem, amikor lesöpörtem magamról a havat, és közelebb
léptem, de még így is jókora távolságra álltam meg tőle. Sebeiből
ömlött a vér, skarlátvörösre színezte a havat.
A havas földet kaparta, a lélegzete lassult. Ekkora fájdalmai lennének,
vagy így akarja elűzni a halált? Nem igazán akartam tudni.
A hó kavargott körülöttünk. Csak bámultam, ahogy a szén, obszidián
és elefántcsont színű bundája már nem emelkedett és süllyedt
tovább. Farkas, hatalmas termete ellenére is biztos, hogy csak farkas.
A szorítás kissé enyhült a mellkasomban, megkönnyebbülten sóhajtottam,
lélegzetem felhőként lebegett előttem. Legalább bebizonyosodott,
hogy a berkenyenyíl tényleg halálos, függetlenül attól,
kit vagy mit terítettem le vele.
Elég volt egy futó pillantást vetnem a szarvasra, és beláttam, hogy
csak egy tetemet fogok tudni hazacipelni, és még az is kemény dió
lesz. A farkast viszont nagy kár lett volna itt hagyni.
Úgyhogy, bár értékes perceket vesztegettem el, és kockáztattam
azt is, hogy valami ragadozó kiszagolhatja a friss vért, megnyúztam.
Amennyire lehetett, letisztogattam a nyilaimat is.
Legalább megmelegítette a kezem. A szarvas halálos sebe köré
csavartam a farkasbunda véres felét, aztán a vállamra vettem a szarvast.
A házunk több mérföldre volt, és nem láttam szükségét, hogy
vérnyomot húzva magam után minden tépőfogakkal és karommal
felfegyverkezett állatot egyenesen magamhoz irányítsak.
Nyögtem egyet a terhem alatt, megfogtam a szarvas lábait, és egy
utolsó pillantást vetettem a farkas gőzölgő tetemére. Megmaradt
aranyló szemével továbbra is a súlyos, havas eget bámulta, én pedig
hirtelen azt kívántam, bárcsak lenne lelkiismeret-furdalásom a mészárlás
miatt.
De az erdő ilyen. A tél ilyen.
2.
FEJEZET
Már lement a nap, mire remegő térdekkel kiértem az erdőből.
Olyan erősen szorongattam a szarvas lábait, hogy a kezem már mérföldekkel
korábban teljesen elgémberedett. Még egy halott állat se
véd meg a farkasordító hidegtől.
A világ a sötétkék árnyalataiban fürdött, amit csak az omladozó
viskónk redőnyei közül kiszűrődő fakó fénysugarak törtek meg.
Mintha egy élő festményben jártam volna, a csend és mozdulatlanság
tovasuhanó pillanatában, amikor a kékséget hirtelen áthatolhatatlan
sötétség váltotta fel.
Az ösvényen felfelé vánszorogva csak az adott erőt az újabb lépéshez,
hogy szinte beleszédültem az éhségbe. Ekkor foszlányszerűen
meghallottam a nővéreim hangját. Nem kellett kristálytisztán értenem
a szavaikat ahhoz, hogy tudjam, minden bizonnyal egy fiúról fecsegnek
vagy valami szép szalagról, amit a faluban szúrtak ki maguknak,
ahelyett hogy itthon fát vágtak volna. A hangjuk mégis halvány
mosolyt csalt az arcomra.
A csizmámmal belerúgtam a kő ajtókeretbe, hogy leverjem róla a
havat. A ház szürke köveiről jégforgácsok pattantak le, és előtűntek
a küszöb köré vésett oltalmazó jelek. Az apám egyszer rábeszélt egy
felénk vetődő sarlatánt arra, hogy apa egyik faragványáért cserébe
véssen tündérűző jeleket a küszöbre. Apa oly keveset tudott értünk
tenni, nem vitt rá a lélek, hogy felvilágosítsam, hogy a jeleknek semmi
értelme… és kétségkívül hamisítványok. A halandóknak nincs
mágikus erejük, nem rendelkeznek természetfeletti erővel és olyan
gyorsasággal, mint amivel a tündérek vagy akár a főtündérek. A sarlatán
azt állította, hogy az ereiben valami főtündéri ős vére csörgedezik,
csigavonalakat és rúnákat vésett az ajtó és az ablakok köré,
dünnyögött néhány értelmetlen szót, majd sietősen útnak eredt.
Kinyitottam a faajtót, a fagyos vaskilincs úgy marta a bőröm, akár a
vipera. Gyorsan bebújtam, bent a forróság és a meleg szinte elvakított.
– Feyre! – sóhajtott fel Elain. Miután hunyorogva próbáltam
hozzászoktatni a szemem a tűz fényéhez, megpillantottam fiatalabb
nővéremet, ő volt hármunk közül a középső. Bár foszlott takaróba
burkolózott, aranybarna haja – mind a hármunknak ilyen volt
– csodás fonatban övezte a fejét. Nyolcévnyi nélkülözés sem lohasztotta
le azt a vágyát, hogy csinos legyen. – Hol szerezted?
Az éhségtől kopogtak ilyen keményen a szavai, de az elmúlt hetekben
az éles hangnem már megszokottá vált nálunk, ahogy az összevérezett
ruhám is. Már rég feladtam a reményt, hogy egyáltalán észreveszik,
hogy esténként hazajövök-e az erdőből. Legalábbis addig, míg
újra meg nem éheznek. Másrészt az anyánk nem őket kényszerítette
arra, hogy a halálos ágya mellett esküvel fogadjanak meg valamit.
Nagy levegőt vettem, és ledobtam a vállamról a szarvast. Tompa
puffanással esett az asztalra, az asztal másik végén megremegett a kerámiacsésze.
– Mégis mit gondolsz?
A hangom rekedtes volt, beszéd közben minden szó égette a torkom.
Az apám és Nesta továbbra is szótlanul melengették a kezüket
a tűzhelynél, idősebb nővérem szokás szerint most sem foglalkozott
különösebben az apánkkal. Lehámoztam a farkas bundáját a szarvas
testéről, levettem a csizmámat, és az ajtó mellé tettem, aztán Elainhez
fordultam.
Ő barna szemét, amely megszólalásig hasonlított az apánkéra, továbbra
is a szarvasra szegezte.
– Sokáig fog tartani, míg megtisztítod?
Én, természetesen, nem ő, és nem is más. Soha nem láttam, hogy a
kezük ragacsos lett volna a vértől vagy egy állat bundájától. Mások tanítottak
meg arra, hogyan kell elkészíteni és feldolgozni a zsákmányt.
Elain a hasára tette a kezét, ami minden bizonnyal éppolyan üres
volt, mint az enyém, és éppen annyira fájt is neki. Elain nem volt kegyetlen,
mint Nesta, akinek az arcán már a születésekor gúnyos vigyor
virított. Elain egyszerűen néha… nem értette meg a dolgokat.
Nem rosszindulatból nem ajánlotta fel a segítségét, egyszerűen csak
fel sem merült benne, hogy bepiszkíthatná a kezét. Soha nem tudtam
eldönteni, vajon tényleg nem fogja fel, hogy valóban koldusbotra jutottunk,
vagy csak nem akarja elfogadni. A viselkedése ugyanakkor
nem gátolt meg abban, hogy amikor csak tehettem, magvakat vettem
neki a virágoskertjébe, amit a melegebb hónapokban gondozott.
Ő is vásárolt nekem három kis üvegcse festéket, vöröset, sárgát és
kéket azon a nyáron, amikor nekem elég pénzem gyűlt össze, hogy
megvegyem a berkenyenyilamat. Mind ez idáig ezt az egy ajándékot
kaptam tőle, és a házunk még viselte a jeleit, igaz, a festék már megfakult
és lemállott: apró szőlőtőkék és virágok az ablakok, küszöbök és
bútorok szélei körül, kis lángcsóvák a tűzhelyet szegélyező köveken.
Annak a bőkezű nyárnak minden szabad percét arra használtam fel,
hogy a házunkat kiszínesítsem, ravasz kis díszítéseket rejtettem el a
fiókokban, a foszladozó függönyök mögött, a székek és az asztal alatt.
Azóta sem volt olyan gondtalan nyarunk.
– Feyre – mordult fel az apám a tűz felől. Sötét szakállát akkurátusan
nyírta, az arca makulátlanul tiszta volt, akár a nővéreimé.
– Tényleg rád mosolygott ma a szerencse, igazi lakomát csapunk!
Apám mellől Nesta fújtatott egyet. Nem lepődtem meg. Akárkit
dicsértek, engem, Elaint vagy másokat a faluból, ő rendszerint megvetéssel
reagált. Apámat pedig rendszerint még ki is röhögte, akármit
mondott.
Kiegyenesedtem, pedig legszívesebben lerogytam volna a fáradtságtól,
és a szarvas mögött az asztalra támaszkodva dühös pillantást
vetettem Nestára. Hármunk közül ő viselte a legrosszabbul a vagyonunk
elvesztését. Azóta neheztelt csendesen az apánkra, hogy el kellett
menekülnünk a birtokunkról, és még az a borzalmas nap sem
változtatott ezen, amikor az egyik hitelezőnk megjelent nálunk, és
kifejezésre juttatta, mennyire nem örül a befektetése elvesztésének.
De Nesta legalább nem tömte a fejünket olyan ostobaságokkal,
mint az apánk, hogy majd egyszer újra meggazdagszunk. Nem, ő
csak elszórt minden fillért, amit nem dugtam el előle, és alig vett
tudomást sánta apánk létezéséről. Időnként már nem tudtam volna
megmondani, hogy ki közülünk a legboldogtalanabb és legmegkeseredettebb.
– A hús felét a héten elfogyaszthatjuk – mondtam a szarvasra pillantva.
A tetem az egész rozoga asztalt elfoglalta, ami egyszerre volt
ebédlőnk, dolgozószobánk és konyhánk. – A másik felét pedig füstöljük
– folytattam, tudva, hogy akármilyen szépen, diplomatikusan
fogalmazok, a munka dandárja rám marad. – Holnap kimegyek a
piacra, meglátom, mennyit adnak a bőréért – fejeztem be, de inkább
csak magamnak mondtam, mint nekik. A többiek a füle botjukat se
mozdították.
Apám kinyújtotta a rokkant lábát, hogy a lehető legközelebbről érje
a tűz melege. A hideg, az eső és a hőmérsékletváltozás mindig csak
súlyosbította a térdén éktelenkedő borzalmas sebeket. A széknek támasztotta
egyszerű, maga faragta botját, amit Nesta időnként képes
volt úgy eltenni, hogy apánk minél nehezebben érje el.
Amikor zúgolódtam emiatt, mindig azt hajtogatta, hogy találhatna
munkát, ha nem szégyellné magát annyira. Gyűlölte apánkat
a rokkantsága miatt, és azért, hogy nem küzdött, amikor a hitelező
és a banditái betörtek a házunkba, és újra és újra lesújtottak a térdére.
Nesta és Elain a hálószobába menekültek, és elbarikádozták az
ajtót. Én maradtam ott, könyörögtem és rimánkodtam apám ordítása
és a csontropogás közepette. Bevizeltem, aztán a tűzhely előtti
kőre hánytam. Csak ekkor mentek el. Soha többé nem láttuk őket.
A megmaradt pénzünk tetemes részét egy gyógyítónak adtuk.
Hat hónapba telt, míg apánk egyáltalán lábra tudott állni és járni
kezdett, de tavaly is még csak egy mérföldet volt képes megtenni.
Időnként valaki megsajnálta, és vett a fafaragásaiból, de az összekapart
aprópénzből nem tudott eltartani bennünket. Öt éve fogyott el
az összes pénzünk végérvényesen és visszafordíthatatlanul, de apánk
még mindig nem tudott – vagy nem akart – sokat mozogni. Amikor
kijelentettem, hogy vadászni megyek, nem tiltakozott.
Még csak fel se próbált állni a tűz mellől, sőt a faragásáról se nézett
fel. Egyszerűen hagyta, hogy útnak eredjek azokba a hátborzongatóan
veszélyes erdőkbe, amiktől még a tapasztalt vadászok is tartottak.
Mostanra egy kicsit felélénkült, időnként jelét adta a hálájának, néha
elsántikált a faluba, hogy árulja a faragásait, de semmi több.
– Annyira szeretnék egy új kabátot! – szólalt meg végül Elain sóhajtva.
Ebben a pillanatban Nesta is felállt és kijelentette:
– Nekem egy új csizma kellene.
Én hallgattam, tudtam, hogy jobb nem belekeveredni a civódásukba,
de vetettem egy pillantást Nesta szépen csillogó csizmájára
az ajtónál. Az övéhez képest az enyém nemcsak hogy szűk volt rám,
de kezdett szétesni, és csak a foszladozó fűzők tartották egyben.
– De én megfagyok a régi rongyos kabátomban – nyafogott Elain.
– Bele fogok halni, annyira ráz benne a hideg. – Tágra nyílt szemmel
bámult, és így folytatta: – Kérlek, Feyre! – A nevem két szótagját
– fej-ru – minden eddiginél förtelmesebb, elviselhetetlen szipogással
ejtette ki, mire Nesta hangosan felszisszent, és ráförmedt, hogy
fogja be a száját.
Ezután azon kezdtek el vitatkozni, hogy kié lesz a pénz, amit holnap
a szőrméért kapunk, de leintettem őket. Az apám fél kézzel az
asztalra támaszkodva a szarvast vette szemügyre, majd a figyelme
a hatalmas farkasbundára terelődött. Még mindig finom, arisztokrata
ujjaival megfordította, és végighúzta a kezét a véres fonákján.
Feszülten néztem.
Sötét tekintete rám villant.
– Feyre – mormogta, és összeszorította a száját. – Ezt hol szerezted?
– Ugyanott, ahol a szarvast. – Olyan halkan feleltem, ahogy ő kérdezett,
szavaim hidegen, élesen csengtek.
Pillantása az íjra vetült, a tegezre a hátamon és a vadászkésem fanyelére
az oldalamon. A tekintete fátyolos lett.
– Feyre… ez nagyon veszélyes…
Az állammal a bunda felé böktem, és amikor válaszoltam, nem
tudtam elfojtani a hangomból érződő szemrehányást.
– Nem volt más választásom.
Valójában ezt akartam mondani: Te többnyire ki se teszed a lábad
itthonról. Éhen halnánk, ha én nem lennék. Nélkülem már halottak
lennénk.
– Feyre – hajtogatta, és behunyta a szemét.
A testvéreim elcsendesedtek. Amikor felnéztem, Nesta fintorgó arcát
láttam magam előtt.
– Bűzlesz, mint egy disznó a saját mocskában – bökött a köpenyemre.
– Nem tudnál legalább úgy tenni, mintha nem lennél egy ostoba
paraszt?
Nem mutattam, hogy mennyire fájnak a szavai. Mivel a családunkat
ért csapás idején túl fiatal voltam, csak az alapvető illemszabályokat
és néhány betűt tanítottak meg nekem, amit Nesta folyton-
folyvást az orrom alá is dörgölt.
Hátrébb lépett, és megigazította aranybarna hajfonatát.
– Vedd már le az undorító göncöd!
Lassan mozdultam, vissza tudtam volna vágni neki, de nem tettem.
Bár idősebb volt nálam három évvel, valahogy fiatalabbnak tűnt,
aranybarna arcát finom, életteli pír színezte.
– Feltennél egy fazék vizet, és raknál fát a tűzre? – Miközben kimondtam
a kérést, láttam, hogy csak öt hasáb van a rakásban. – Azt
hittem, hogy ma vágtál tüzelőnek valót.
Nesta hosszú, ápolt körmeit mutogatta. – Utálok fát vágni. Folyton
szálka megy a kezembe. – Sötét szempilláit rezegtette. Hármunk közül
ő hasonlított a legjobban anyánkra, főleg akkor, ha akart valamit.
– Egyébként pedig, Feyre – folytatta csücsörítve –, te sokkal ügyesebben
csinálod. Feleannyi idő alatt megvagy vele. A kezed is alkalmasabb
rá, már úgyis eléggé eldurvult.
Összeszorítottam a szám.
– Kérlek. – Próbáltam egyenletesen lélegezni, mert a veszekedés
volt az utolsó, amire vágytam. – Hajnalban kelj fel, kérlek, és menj
ki fát vágni. – Felül kigomboltam a tunikám. – Vagy hideget eszünk
reggelire.
A homlokát ráncolta.
– Én nem csinálok ilyesmit.
De én már elindultam a másik szobába, ahol a nővéreimmel aludtam.
Hallottam, hogy Elain suttogva kérleli Nestát, mire az rásziszeg.
Hátrapillantottam az apámra, és a szarvasra mutattam.
– Készítsd elő a késeket! – mondtam neki, nem törődve az udvariaskodással.
– Mindjárt jövök. – Nem vártam meg a választ, becsuktam
magam mögött az ajtót.
A szoba elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne egy rozoga komód
és egy hatalmas vaságy, amiben aludtunk. Ez volt az egyetlen jele
egykori gazdagságunknak, még apám rendelte nászajándékul anyánknak.
Ezen az ágyon születtünk, és ebben halt meg az anyánk. Az elmúlt
években, amikor az egész házat kipingáltam, ehhez soha nem nyúltam.
A felsőruhámat a rozzant komódra dobtam. Fintorogva néztem
az ibolyákra és rózsákra Elain fiókjának fogantyúja körül, aztán a lobogó
lángokra Nestáén és az éjszakai égboltra, a fehér helyett sárgán
örvénylő csillagokra az enyémen. Azért csináltam, mert fel akartam
dobni az egyébként sötét szobát. Egy szót sem szóltak hozzá, bár
nem is tudom, hogy mit vártam tőlük.
Nagyot sóhajtottam, ez tartott vissza attól, hogy az ágyra zuhanjak.
Ha továbbra is olvasnád szívesen! A könyvesboltokban megtalálhatod vagy azon bevásárlóközpontokban, ahol a kiadó űzletet nyitott.