1. FEJEZET
Laurelyn McLachlan
Ilyen még nem volt. Hamarabb felébredtem, mint Jack Henry, és éppen alvó alakját szemrevételezem – meglehetősen jó alakja van –, de a ma reggel nem ezért új élmény, hanem mert úgy ébredek mellette, hogy már a férjem. Igeeen! Megcsináltam! Hozzámentem a férfihoz, aki egy éve azt az ajánlatot tette, hogy legyek a partnere három hónapra. Az az ötlete, hogy ő meg én jöjjünk össze, valami teljesen más dologgá alakult át. Elköteleződésmentes szexet kínált életem legszebb időszakáért cserébe. Hogy ez mit jelent? Beleegyeztem, hogy a szajhája legyek. Tessék, elismerem. De ez volt életem legjobb döntése, attól függetlenül, hogy milyen címkével illetjük. Most már a férjem – mindörökre az enyém –, és ennél boldogabb nem is lehetnék. Nem lesz tizennégyes szám a gyűjteményében. Soha. Eleinte nem ismertük egymást – a legtöbb pár így kezdi –, de nálunk a kezdet ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb volt. Ha csak meghallom vagy kimondom ezt a szót, mindig vigyorognom kell. Sosem felejtem el a férjem furcsán parancsoló modorát, amikor kijelentette, hogy ő olyan férfi, aki nem foglalkozik bonyolult dolgokkal. Aztán

tessék! Jól melléfogott. Fenekestül felforgattam a világát. Most, hogy tudom, milyen hatalmam van fölötte, legyőzhetetlennek érzem magam. És tudom, hogy imád. Van, aki szerint nem normális, ahogy belevetettük magunkat ebbe a forgószélszerű kapcsolatba. Még én is így gondoltam az elején, de aztán egyikünk sem számított arra, hogy ennyivel többet jelentünk majd egymásnak. Most itt állunk mint Mr. és Mrs. Jack Henry McLachlan, és ma kezdődik az életünk hátralévő része. Nekivágunk a világnak, hogy megírjuk a saját történetünket, amit kőbe vésünk, nem pedig homokba írunk. A férjem arcát fürkészve látom, hogy a szemhéja alatt mozog a szeme, egyértelműen álmodik. Azon merengek, vajon mi mindent láthat mély álmában egy ilyen férfi. Bármit is lát, nem szeretném megzavarni, úgyhogy szinte a lassított felvétel sebességével az ágy szélére araszolok, és a repülő hálószobájának padlójára csúsztatom a lábam. Hátrapillantok, hogy lássam, nem zavartam-e meg az álmát – nem mozdul –, és lopva, mint egy éjjeli tolvaj, felemelkedem az ágyról. Amikor végzek a fürdőszobában, visszamegyek az ágyhoz, és viszszafelé megismétlem az előbbi mutatványt. Irtó elégedett vagyok magammal, mert sikerül visszabújnom az ágyba Jack Henry mellé úgy, hogy nem ébresztem fel. Ekkor azonban látom, hogy korai volt az öröm. Hirtelen felemelkedik, és széles vigyorral maga alá teper. – Jó reggelt! – köszönt, szájával a szám felé hajol, és egyre szélesebb mosollyal egyetlen édes csókot lehel az ajkamra. – Kis feleségem – súgja, és homlokát az enyémhez érinti. – Tudod… azt hiszem, tetszik a hangzása. – Akarod mondani, imádod a hangzását. – Hmm, idővel lehet, hogy a szívemhez fog nőni. Eltolom Jack Henry mellkasát, átgurulunk, így most én vagyok felül.

– Idővel lehet, hogy te is a szívemhez fogsz nőni. – A szám egyre jobban közelít az övé felé, de nem ér hozzá. – Ha nagyon-nagyon keményen dolgozom rajta. Térdemet a csípőjéhez nyomva lassan hozzádörgölőzöm. A keze felkúszik a combomon a derekamig. – Azt hiszem, valami máris nő. Nagyon-nagyon keményen. – Vigyázzon a szájára, Mr. McLachlan! – Maga nagyon is odavan a számért, és mindenért, amit csinálok vele, Mrs. McLachlan. Ezt nem először hallom tőle. Keze felvándorol a meztelen oldalamon, majd hirtelen átfordít, úgyhogy újra a hátamon találom magam. Nedves csókokkal borít a nyakamtól egészen a köldökömig. – És a nyelvem. Arról se feledkezz meg, mennyire imádod, amit azzal csinálok! A köldökömet csiklandozza vele, míg én a hajába túrok, és a körmömmel végigszántom a fejbőrét. – Sosem tudnék elfeledkezni erről a zseniális nyelvről, és arról sem, hogy tegnap éjjel milyen örömöt szerzett nekem. Felnéz és rám mosolyog. – A nászéjszakánkon minden olyan volt, ahogy vártad? Döbbenet, hogy úgy érzi, rá kell kérdeznie. – Tökéletes volt: minden álmom teljesült, plusz még rengeteg olyan, amit el sem tudtam képzelni. Nem is tudtam, hogy lehetek ilyen boldog. – A tegnap éjjel ezerszer jobb volt, mint vártam. – Jack Henry összekulcsolt kezét a hasamra fekteti, és rátámasztja az állát. – Fizikailag ugyanazt csináltuk, amit már csomószor azelőtt, de soha nem gondoltam volna, hogy férj és feleségként ennyire más érzés lehet.

A hajába túrok, de nem szólok egy szót sem. Azt hiszem, arra vár, hogy válaszoljak valamit, de képtelen vagyok rá, mert a szívem majd’ szétrobban a szerelemtől, amit ez iránt a férfi iránt érzek. – Gyerünk már, L.! Így rohadtul nyálasnak érzem magam, ha nem böksz ki végre valamit. Intek, hogy húzódjon közelebb, és amikor egymás szemébe nézünk, megsimítom az arcát. – Igazad van. Soha nem kerültünk még ennyire közel egymáshoz, ennél jobban nem is érezhettem volna, hogy hozzád tartozom. A hajamat mindkét oldalon a fülem mögé igazítja, majd a homlokát az enyémhez szorítja. – Te vagy a mindenem. Bármit megtennék, hogy boldoggá tegyelek. – Csak te. Nekem csak ennyi kell, és máris mosolygok. A nyakamhoz bújik, érzem a friss borostát az állán. – Tegnap az esküvőn sima volt az arcod. Hihetetlen, hogy máris ennyi borostád nőtt. Végigsimítja az állát. – Túl szúrósnak találod? – Nem. Szeretem, ha borostás vagy. Olyan szexi. Nem bánnám, ha kicsit meghagynád. – De csak egy rövid szakállat, igaz? Nem olyan hosszút, mint jó pár hónappal ezelőtt. Még sosem láttam hosszú szakállal. – Nem tudtam, hogy szakállat növesztettél. – Depressziós lettem, és egy kicsit elengedtem magam, amikor egy bizonyos meg nem nevezett fiatal hölgy szó nélkül elhagyott. Nem csak ő érezte pocsékul magát.

– Én is depressziós voltam, de nem növesztettem szakállat. Eltüntettem a hajamból a melírozást, a világos csíkok nem illettek a borongós hangulatomhoz. – Amikor kinőtt a szakállam, találtam benne világos csíkokat. Nem is egyet, itt kétoldalt – mutat a halántékéra. Oldalra fordítva, közelebbről vizsgálgatom a fejét. – Komolyan? – Ja, fehér csíkokat – nevet. – Észrevetted egyáltalán, hogy egy öreg tatához mentél hozzá? Újra magam felé fordítom az arcát. – Harminc vagy. Az nem öreg. Világos? Orrát játékosan az orromhoz dörzsölve eszkimópuszit ad. – A poklok poklát éltem át, amikor elmentél, úgyhogy neked köszönhetem az első ősz hajszálaimat. Orrával a nyakamat csiklandozza. – Ez azt jelenteni, hogy több ősz hajszálad már nem lesz? Mert többé nem megyek el, még akkor sem, ha két lábbal rúgsz ki. – Sajnálom, de azt hiszem, ezt nem lehet megúszni. Ebben apára ütöttem, akinek a haja negyvenöt éves korára teljesen mákos lett. Szóval nem lesz sok időd fiatalos férjjel villogni. Elképzelem Jack Henryt ősz hajúnak a mostani, szinte tiszta fekete helyett. Tuti, hogy olyan lesz, mint Richard Gere, aki ahogy idősödik, egyre jobban néz ki. – Szóval, amikor tíz év múlva együtt látnak bennünket, azt hiszik majd, hogy csinos fiatal lányka vagyok a vén pénzeszsákom oldalán? Elneveti magát. – Nem. Látni fogják, hogy egy sereg apró Laurelyn nyüzsög körülöttünk, és rájönnek, hogy elég okos voltam ahhoz, hogy lecsapjak rád, amíg fiatal voltam, és még jó esélyem volt rá.

– Pontosan hány gyerek is van egy ilyen seregben? A fülemhez hajolva súgja: – Egy csomó. A közelsége izgalomba hoz, de ez nem vonja el a figyelmemet. – Az „egy csomó” nagyon is változó mennyiség lehet attól függően, hogy kivel beszél az ember. A hajamat birizgálja a tarkómon, a hüvelykujjával pedig a fülem mögött simogatja a bőrömet. – Egyszer azt mondtad, hogy hárommal képzeled el magad. – A három az néhány. Nem egy csomó. – Tudom, de szeretnélek többre is rábeszélni. – Az orra újra a nyakamon vándorol lefelé, a bőrömön érzem meleg leheletét. Tudja, hogy ettől teljesen beindulok. – És arra is rá akarlak venni, hogy az elsőnek most azonnal álljunk neki. Amikor először találkoztunk, nem akart sem feleséget, sem gyereket. Valahol a jövőről alkotott terveimben szerepelt az, hogy férjet szeretnék – ez most meg is van –, a gyerekekkel viszont még várni szeretnék. Szeretném kiélvezni, hogy ketten vagyunk, mielőtt a baba bekerül a képbe. – Miért vagy ilyen türelmetlen? Még egy teljes napja sem vagyunk házasok. Nem akarsz egy kis időt hagyni kettőnkre? – A hátára fordul, és a plafont bámulja. – Mi ütött beléd? Mire ez a nagy sietség, hogy most azonnal álljunk neki a gyerekcsinálásnak? Sóhajtva az oldalára fordul, így szembe kerülünk egymással. – Apai ágon a családunkban elég gyakori a szívbetegség és az infarktus. Apa most ötvenéves, és máris megvolt az első rosszulléte. A bátyja még nem volt ötven az első infarktusakor. Attól félek, húsz év múlva rám kerül a sor, ezért úgy érzem, ha várunk a családalapítással,

elpazaroljuk az időt, amit még fiatalon és egészségesen a gyerekeinkkel tölthetnék. Hát ezért remélte, hogy terhes vagyok. Retteg, hogy fiatalon meghal. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen félelmekkel küzd. – Nem biztos, hogy nálad is beüt a baj. – Arra sincs garancia, hogy nem üt be. – A tarkóm felé nyúl, és magához húzza az arcomat. – Ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta. Ez a gyönyörű férfi életet akar létrehozni velem. Apró emberkéket, akik úgy néznek ki, mint mi. Nem azt mondta egyszer, hogy elképzelte velem a jövőt, és ezt látta? Azt akarom, hogy minden vágya teljesüljön – és ezt csakis én adhatom meg neki –, szóval hogy is ne gondolkodnék el rajta. – Gondolkodom rajta, megígérem. – Köszönöm – csókol meg szerelmesen. Nem sürgetően, mint sok más alkalommal. A csókja édes és szeretetteljes. – Annyira szeretlek, L.! – Én is szeretlek, de meg kell ígérned, hogy elmondod, ha ilyen félelmeid vagy aggodalmaid támadnak. A feleséged vagyok, és mindenről tudni akarok. A vágyaidról, az álmaidról, és főleg a félelmeidről. Meg kell értenie, hogy nem szabad ezeket elhallgatnia előlem. Az ujjával megérinti az orrom hegyét. – Te. Te vagy minden vágyam és álmom. Visszahúzom, hogy fölém kerüljön. – Te aztán tudod, mit kell mondani, hogy bejuss egy lány bugyijába. Végigsimítja a meztelen csípőmet. – Ahhoz legalábbis bugyit kellene hordania, hogy bejuthassak oda, Mrs. McLachlan, de nem látok magán.

– Hoppá! – kapom a szám elé a kezem. – Igazad van. Mr. McLachlan órákkal ezelőtt levette rólam. – Te meg nem vetted vissza, most meg itt vagy alattam anyaszült meztelenül. Átkarolom a lábammal, és közelebb húzom magamhoz. – Jó okom van rá: megkönnyítem a bejutást. Végigsimítja és magához szorítja a combomat. – Megkönnyíted a bejutást. Ezt csípem. Mindig bugyi nélkül kellene járnod. – Lehet, hogy úgy fogok. Jack Henry ráveti magát a számra, eközben végigsimítom a hátát, és tökéletes fenekébe markolok. – Imádom a… hátsódat. A számtól az arcom felé araszol, majd a fülem mögötti különleges helyre ér. – A hátsómat, hm? – suttogja fojtott hangon. – A jenki nejem máris úgy beszél, mint egy ausztrál? – Meglehet – a szája a nyakamon vándorol lefelé. – Valószínű. Nem is próbálok ellenállni, ha már itt fogok lakni. Érzem, hogy a repülő hirtelen ereszkedni kezd. Jack Henry felemeli a fejét, és rám néz, de nem tűnik meglepettnek. – Azt hiszem, leszállunk. Előrehajol, és elveszi a telefonját az éjjeliszekrényről. – A francba! A járat óraműpontossággal érkezik. A pilóta a hangosbeszélőn keresztül közli: – Megkezdjük a leszállást Maui szigetére, járatunk menetrend szerint körülbelül tizenöt perc múlva landol. Örülünk, hogy a szolgálatukra lehettünk, Mr. és Mrs. McLachlan. Úgy tűnik, a nászútjuk ideje

alatt gyönyörű idő várható. Mauin jelenleg 21 fok és napos idő van, később pedig maximum 28 fok várható. – Már csak tizenöt perc – közlöm durcás arccal. – Tudom. Az nem elég arra, hogy megvalósítsam, amit akarok. Még fel is kell öltöznünk, és be kell ülnünk az ülésbe a leszálláshoz. – Még egy utolsó csók. – De rengeteg időnk lesz, hogy minden tervünket valóra váltsuk, ha már leszálltunk. Addig maradunk, ameddig akarunk. Visszafogottan megcsókol, és felkel. Meztelenül áll háttal nekem, és tiszta ruhát keres a bőröndben. Pár percig csak csodálom a testét. Annyira gyönyörű! És minden porcikája az enyém! Felkelek, és mivel az óra ketyeg, felkapom az első ruhadarabot, ami a kezem ügyébe kerül. Pántos nyári ruha, és mályvaszínű kardigán a bőrönd tetejéről. Remekül mutat majd a virágfüzérrel, amit a leszállás után adnak. Felöltözünk, arcot és fogat mosunk, majd becsatoljuk magunkat az ülésbe – talán még egy egész percünk marad. Azt tervezem, hogy amint megérkezünk a szállodába, hosszú, forró fürdőt veszek, amire remélhetőleg Jack Henry is velem tart. Remélem, a lakosztályunkban jó nagy zuhanyozó lesz, ahová mindketten kényelmesen beférünk, mert rengeteget akarok rosszalkodni vele. Jack Henry fogja a kezemet, miközben földet érünk. Azonnal megkönnyebbülök. Kicsit kezdek hozzászokni a repüléshez, amióta a Southern Opheliával turnézom, de még mindig jobban érzem magam, amikor két lábbal állok a stabil talajon. – Jártál már többször is Hawaiin? – Igen, jó párszor – vonja az ajkához a kezemet, és az ujjperceimet csókolgatja. – Örülök, hogy te velem jössz ide először.

Azon töprengek, mi célból jöhetett korábban Hawaiira. Talán családi kirándulásra? Lehet, hogy üzleti útra. Vagy esetleg szórakozni valamelyik partnerével. Belém hasít a féltékenység. Bár ne a nászutamon kellene ilyesmikre gondolnom, de kíváncsi természetű vagyok! – Hányszor jártál itt? Azonnal rávágja: – Rengetegszer. Megtippelni sem tudom. Apa egész évben veszettül melózott, de a szüret után két hét szabadságot vett ki, hogy eljöhessünk ide. Ez anya kedvenc nyaralóhelye, úgyhogy még akkor is elhozott bennünket, amikor apa nem ért rá eljönni. Mindig ugyanabban a házban szálltunk meg, olyan volt, mintha a második gyerekkori otthonom lett volna. – Szóval mindig a családoddal voltál? – Nem, egyszer nélkülük. – Egyedül jöttél, vagy egy barátoddal? Nem kellene kérdezősködnöm, mert még olyan választ kapok, amit nem szeretnék. – Barátokkal. Többes számban. Ez meg mit jelent? Olyan barátok, mint mindenkié, vagy olyan barátok, amilyenek csak neki vannak? Ő nevet, de én nem. – Barátokkal? – Hát szerintem lehet, hogy a „részeg egyetemi haverok” kifejezés pontosabban leírja az akkori társaságomat, amikor a családom nélkül jártam itt. Ja, ezzel semmi bajom. – Te és a haverjaid ide jöttetek bulizni? – Igen, de csak egyszer, a szünetben. A srácok ízzé-porrá zúzták a helyet, és a tulaj magánkívül volt. Nem kis kárt okoztak. Anya kifizette,

de megfenyegetett, hogy szíjat hasít a hátamból, ha még egyszer előfordul – vigyorog. – Tudtam, hogy komolyan beszél, úgyhogy többet nem hoztam el őket. – Képzelem, hogy Margaret meg akart ruházni. – Persze, volt táskás verekedés. Azt imádja. Tudja, hogy nem fáj, csak olyan a hangja, mintha fájna, azért élvezi. Meg olyan drámai. A haverok előtt csinálta, tisztára beégetett, de nyilván pont ez volt a cél. Felnevetek, ahogy elképzelem, hogy anyósom a kézitáskájával a barátai szeme láttára ütlegeli az egyetemista fiát. – Láttad már akcióban? Profi bokszolónak kellett volna mennie. 

Oldal: GEORGIA CATES. A SZERELEM SZÉPSÉGE-RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat