LENA 

Újrakezdés
Más emberek repülnek álmukban. Én zuhanok a rémálmaimban.
Képtelen vagyok beszélni erről, de arra is képtelen vagyok,
hogy ne gondoljak rá.
Rá.
Ethan zuhan.
Ethan cipője a földön koppan, másodpercekkel korábban.
Zuhanás közben eshetett le a lábáról.
Azon tűnődtem, vajon tudja-e?
Vajon tudta-e?
Akárhányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam a víztorony
teteje felől érkező sáros, fekete tornacipőt. Néha reménykedtem
benne, hogy csak álom. Azt reméltem, hogy felébredek, és Ethan
ott vár rám Ravenwood előtt, a felhajtón, hogy indulhassunk az iskolába.
Ébresztő, Csipkerózsika! Mindjárt megérkezem. Ezt keltálná.
A nyitott kocsiablakon kiszűrődne Link borzalmas zenéje, és csak
azután pillantanám meg Ethant a kormány mögött.
Így képzeltem.


Ethan legalább ezer rémálmomban felbukkant korábban is. Még
mielőtt megismertem volna, vagy legalább tudtam volna, hogy ő lesz
Ethan. De ilyet, ezt egyetlen rémálmombam sem láttam.
Nem lett volna szabad megtörténnie. Nem ilyen életre született.
Mint ahogyan én sem ilyen életre születtem.
Annak a sáros, fekete tornacipőnek nem lett volna szabad leesnie.
Az élet Ethan nélkül rosszabb volt, mint egy rémálom.
Mert ez a valóság volt.
Annyira igaz, hogy képtelen voltam elhinni.

Február 2.

A rémálmok véget érnek. Innen tudod,
hogy rémálmok voltak.
Ez… Ethan… minden… nem ér véget,
semmi jelét nem mutatja, hogy véget érne.
Úgy éreztem… úgy érzem… így maradok.
Mintha az életem tört volna darabokra, amikor ô…
amikor minden más véget ért.
Ezernyi apró darabra hullottam.
Amikor földet ért.

A naplómra rá sem bírtam nézni többé. Képtelen voltam verset írni,
az olvasás is fájt.
Mert mindez túlságosan is valós volt.
A fiú, aki a legfontosabb volt számomra, meghalt, mert leugrott
a summerville-i víztorony tetejéről. Tudtam, miért tette. De ettől a
tudattól nem éreztem magam jobban.

A tudattól, hogy értem tette, csak rosszabbul éreztem magam.
Néha úgy gondolom, nem ér ennyit a világ.
Nem érdemes megmenteni.
Néha úgy gondolom, én sem érek ennyit.
Ethan úgy gondolta, hogy helyesen cselekszik. Tudta, hogy őrültség.
Nem akart ő elmenni, de nem volt más választása.
Jellemző Ethanre.
Halottként is.
Megmentette a világot, de az enyémet elpusztította.
Most mi lesz?

ELSŐ KÖNYV
Ethan

 1. FEJEZET 

Otthon
Afejem felett kék folt az égbolt.
Felhőtlen.
Tökéletes.
Pont mint az ég a való életben, csak egy kicsit kékebb, és nem süt
úgy a szemembe a nap.
A való életben nem tökéletes az ég. Talán pont ettől olyan tökéletes.
Ettől volt olyan tökéletes.
Összeszorítottam a szemem.
Húztam volna az időt.
Nem voltam biztos benne, hogy készen állok arra, ami rám vár.
Persze az ég szebb volt – ez elvárható a mennyországtól.
Már ha egyáltalán ott voltam. Világéletemben jó gyerek voltam,
legalábbis szerintem. Viszont eleget láttam már ahhoz, hogy tudjam,
bármit is gondoltam eleddig bármiről, általában tévedtem.
Nyitottan gondolkodtam mindenről, gatlini mércével mérve legalábbis
biztosan. Úgy értem, minden elméletről hallottam. Több vasárnapi
iskolát végigültem, mint kellett volna. Anya balesete után
Marian mesélt nekem egy buddhista oktatóról, valami Buddha

Bobról, akihez járt a Duke Egyetemen, és aki azt állította, hogy a
paradicsom egy könnycsepp egy könnycseppben, ami szintén egy
könnycseppben van, vagy valami ilyesmit. Egy évvel korábban anya
el akarta olvastatni velem Dante Pokolját, ami Link szerint egy leégett
irodaépületről szólt, de aztán kiderült, hogy egy csávó járta
meg benne a pokol kilenc körét. Csak arra emlékszem belőle, amit
anya mesélt valami szörnyekről és a gonoszokról, akik egy befagyott
jégveremben rekedtek. Azt hiszem, a pokol kilencedik köre volt, de
hát annyi kör meg bugyor volt ott lent, hogy egy idő után összemosódott
az egész.
Azok után, amit az alvilágról, a másvilágról, meg az oldalsó világokról
– meg mindenről, ami az Igézők világának többemeletes tortaszerű
képződményét alkotja – megtudtam, teljesen jól elvoltam a
kék éggel. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy egy nyálas Hallmark-
képeslapra emlékeztető valami vár rám. Nem ácsingóztam én
igazgyönggyel kirakott kapu és mezítelen, pufók angyalkák után.
A kék ég… az viszont jólesett.
Megint kinyitottam a szememet. Még mindig kékség.
Égszínkék.
Dagadt méhecske döngött a fejem felett, és egyre magasabban repült
az égen – amíg nem koppant egyet, mint előtte legalább ezerszer.
Merthogy nem az ég volt az.
Hanem a mennyezet.
Ez pedig nem a mennyország volt.
A régi mahagóniágyamban feküdtem a még annál is régebbi hálószobámban,
a Wate-házban.
Otthon voltam.
Ami képtelenség.

Pislogtam.
Még mindig otthon voltam.
Álom lett volna? Kétségbeesetten kívántam, hogy így legyen. Lehet,
hogy tényleg az volt, mint az anya halálát követő minden egyes
reggelen hat hónapon keresztül.
Kérlek, mondd, hogy csak álom volt!
Lenyúltam, és az ágykeret alatti poros padlón keresgéltem. Hozzáértem
az ismerős halomhoz, és kihúztam egy könyvet.
Odüsszeia. A kedvenc képregényem, bár biztos voltam benne,
hogy a Kretén rajzolói elég nagyvonalúan kezelték Homérosz írását.
Tétováztam egy kicsit, aztán kihúztam egy másik könyvet. Úton.
Kerouac megdönthetetlen bizonyíték volt, átgurultam tehát a másik
oldalamra, hogy láthassam azt a halvány, téglalap alakú foltot a falon,
amelyet néhány nappal ezelőttig – tényleg csak néhány nap lett
volna? – az a szakadozott térkép fedett, amelyiken zöld filctollal jelöltem
be azokat a helyeket, amelyekről a kedvenc könyveimben olvastam,
és ahová mindenképpen el szerettem volna jutni.
A szobámban voltam. Tényleg.
Az ágyam mellett álló asztalon a régi óra nem működött, de minden
más változatlan volt. Ahhoz képest, hogy januárt mutatott a
naptár, meleg volt. Az ablakon beáramló fény szinte természetellenes
volt – mintha abban a béna képes forgatókönyvben szerepeltem
volna, amit Link rajzolt a Holy Rollers videoklipjéhez. De a megvilágítást
félretéve, a szobám pontosan úgy festett, mint ahogyan
hagytam. Az ágyam alá dúcolt könyvekhez hasonlóan az életem darabjait
őrző cipősdobozok is ott magasodtak a fal mellett. Minden
ott volt, aminek ott kellett lennie, legalábbis én nem vettem észre
semmi változást.
Csak Lena nem volt ott.

L.? Itt vagy?
Nem éreztem. Semmit sem éreztem.
A kezemre néztem. Rendben volt. Nem volt rajta zúzódás. Ránéztem
a fehér pólómra. Semmi vér.
Sem a farmeremen, sem a bőrömön nem volt lyuk.
Bementem a fürdőszobába, és megnéztem magam a mosdó feletti
tükörben. Én voltam az. A megszokott Ethan Wate.
Még mindig a tükörképemet bámultam, amikor zajt hallottam
odalentről.
– Amma?
A szívem hevesen dobogott, ami már csak azért is furcsa volt,
mert ébredéskor egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán
ver. Mindegy, a konyhából ismerős neszezést hallottam. A padlódeszkák
nyikorogtak, mint amikor valaki oda-vissza járkál a konyhaszekrény,
a tűzhely és a régi konyhaasztal között. A régi léptek, a
megszokott reggeli tevékenységek.
Már ha reggel volt egyáltalán.
Az ütött-kopott serpenyő égett szaga felkúszott az emeletre.
– Amma? Ugye nem szalonna lesz?
A hang tisztán, nyugodtan csengett.
– Szívem, pontosan tudod, mit készítek. Kizárólag egyetlen dolgot
tudok főzni. Már ha ezt főzésnek lehet nevezni.
Az a hang.
Annyira ismerős volt.
– Ethan? Kérvényt kell benyújtanom, hogy megölelhesselek? Már
régóta itt várlak, kicsim.
Nem értettem a szavakat. Csak a hangot hallottam. Hallottam
már korábban is, nem is olyan régen, de sohasem így. Hangosan és
tisztán, tele élettel, mintha tényleg ott lett volna a földszinten.

Mert ott volt.
A szavak zeneként simogatták a fülemet. Elüldözték a bánatot és
a zűrzavart.
– Anya? Anya!
Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam lefelé, válaszolni
sem volt ideje.

 

Oldal: KAMI GARCIA-MARGARETH STOHL-LENYŰGÖZŐ MEGVÁLTÁS/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat