Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

ODALENT
Maura Sargentnek az a kínzó érzése támadt, hogy megállt az idő. Ami
nem azt jelentette, hogy nem is létezett. Csak éppen nem a „megszokott
módon” működött, amikor a percek egymásra rétegződnek, hogy
aztán órák, napok, hetek kerekedjenek ki belőlük.
Maura gyanította, hogy jó ideje ugyanazt a percet éli át, újra meg
újra.
Egyesek talán kétségbe estek volna. Vagy boldog tudatlanságban
élnek tovább. Maura azonban nem volt akárki. Ő már tizennégy
évesen megálmodta a jövőt. Tizenhat évesen beszélt élete első szellemével.
Tizenkilenc évesen már gyakorlott szemmel fürkészte a
túlvilágot. Maura vidáman pancsolt a tér és az idő fürdőkádjában.
Tudta, hogy sok furcsaság akad a világon, azt viszont sosem hitte
volna, hogy a barlang, ahol megállt az idő, szintén ezek közé tartozik.
Egy órája lehet itt? Vagy két órája? Egy napja? Négy napja?
Húsz éve? A zseblámpájában mindenesetre nem fogyott ki az elem.
De ha az idő most nem előrefelé halad, akkor már soha nem is fog?
Vagy igen?
Miközben tovább kúszott, végigfuttatta az elemlámpa fényét az
alagút falán. Nem akarta betörni a fejét, és azt sem szerette volna,
hogy egy feneketlen hasadékba zuhanjon. Így is sikerült belelépnie
pár mély pocsolyába, amitől csuromvíz lett az elnyűtt bakancsa.

Az unalmat viselte a legnehezebben. A nyugat-virginiai hányatott
gyerekkornak köszönhetően Maura öntudatos, viharedzett, fanyar
humorú nővé érett.
De ez a monotónia!
Egyedül még viccet sem lehet mesélni.
Maura onnan sejtette, hogy az idő esetleg összevissza cikázik,
hogy néha elfelejtette, kit is keres valójában.
Artemus a cél, idézte fel magában. Tizenhét évvel ezelőtt hagyta,
hogy Calla meggyőzze, a férfi egyszerűen lelépett. Talán el is akarta
hinni, hogy ez történt. Ám a lelke mélyén tudta, hogy Artemus egy
nagyobb terv része. Mert ő maga is az volt.
Valószínűleg.
Eddig semmi másra nem bukkant az alagútban, csupán kétségekre.
A napimádó Artemus sosem választott volna magának ilyen búvóhelyet.
Az Artemus-félék, motoszkált Maura fejében, legfeljebb meghalni
jönnének le ide. Máris megbánta, hogy csak egy cetlit hagyott
maga után, amin mindössze ez állt:
Glendower a föld alatt van. Én is.
Pedig amikor írta, még büszke is volt magára, az volt a célja, hogy a
vérmérsékletétől függően feldühítse vagy fellelkesítse azt, aki elolvassa
a sorait. Persze, akkor még úgy tervezte, hogy egy szép napon hazatér.
Most gondolatban gyorsan átfogalmazta az irományt:
Az időtlen barlangba mentem, hogy megkeressem régi szerelmemet.
Ha úgy látjátok, hogy nem érnék haza Blue ballagására,
küldjetek segítséget!
Ui. A pite nem igazi étel.

Csak ment tovább rendületlenül. Előtte is, mögötte is sűrű sötétség
honolt. Az elemlámpa fénye körbefutott a részleteken: az egyenetlen
mennyezetről lelógó ragyás cseppköveken. A falakon vízfátyol csillogott.
Maura mégsem tévedt el, mert csakis egyfelé mehetett: egyre
mélyebbre.
Még nem félt. Aki úgy pancsol az időben és a térben, mint más a
fürdő kádban, azt nem lehet egykönnyen megijeszteni.
Egy sártól csatakos cseppkövet használva kapaszkodónak, Maura
átpréselte magát egy keskeny nyíláson. A túloldalon elé táruló látvány
kissé zavarba ejtette: a mennyezeten tüskék, a földön tüskék,
végtelen sorokban, áthatolhatatlanul.
Aztán egy apró vízcsepp fodrokba gyűrte a képet, egy pillanatra
megtörve az illúziót. Maura egy föld alatti tó partján állt. A sötét vízfelszín
visszatükrözte az aranysárga mennyezeti cseppköveket, azt a
képzetet keltve, mintha a tó mélyén is legalább ugyanannyi cseppkő
meredezne.
A tó feneke rejtve maradt. Milyen mély lehet: öt centi, fél méter,
feneketlen?
Aha! Végre megvan. Maura ezt látta álmában. Továbbra sem félt, de
azért megdobbant a szíve.
Talán jobb lenne, ha hazamennék. Ismerem az utat.
De ha Mr. Gray kész volt kockára tenni az életét, neki is bátornak
kell maradnia. Maura eltűnődött, vajon a férfi életben van-e még.
Meglepődve tapasztalta, milyen kétségbeesetten reméli, hogy igen.
Gondolatban ismét átfogalmazta a levelét.
Az időtlen barlangba mentem, hogy megkeressem régi szerelmemet.
Ha úgy látjátok, hogy nem érnék haza Blue ballagására,
küldjetek segítséget!

Ui. A pite nem igazi étel.
Uui. Ne felejtsétek el olajcserére vinni a kocsit!
Uuui. A tükörtó fenekén keressetek!
Ismeretlen hang duruzsolt a fülébe. Valaki a jövőből vagy a múltból.
Egy halott, egy élő vagy egy alvó. Ez nem is suttogás, állapította
meg Maura. Inkább nyöszörgés. Olyasvalakitől származik, aki már régóta
kiabál segítségért.
Maurának jó füle volt.
– Mit mondtál? – kérdezte.
– Keress meg! – suttogta a hang.
Nem Artemus volt, hanem valaki más, aki jóvátehetetlenül eltévedt,
éppen tévúton járt, vagy attól tartott, hogy egyszer majd elkeveredik.
Ebben a barlangrendszerben az idő nem egyenes vonalhoz,
hanem a tükörtóhoz volt hasonlatos.
Uuuui. Ne ébresszétek fel a harmadik alvót!

1

–Ez most a valóság? – kérdezte Blue.
A felfelé törekvő tölgyek között ültek a lopott nyári égbolt
alatt. Körös-körül gyökerek és sziklák álltak ki a nedves talajból.
A forrón remegő levegőben nyomát sem látták a maguk mögött
hagyott borongós, csípős ősznek. Visszavágytak a nyárba, és
Cabeswater teljesítette a kívánságukat.
III. Richard Gansey hanyatt fekve bámulta az ágak fölül kikandikáló
bódító, meleg kékséget. Úgy hevert ott khakiszínű nadrágjában
és citromsárga V kivágású pulóverében, mint a környező erdő
tunya, naplopó, élvhajhász örököse.
– Mi a valóság?
– Mi van, ha mind a hárman elaludtunk, és most ugyanazt álmodjuk?
Blue tudta, hogy ebből semmi sem igaz, de megnyugvással, ugyanakkor
izgalommal töltötte el a gondolat, hogy ilyen szoros kapocs
fűzi őket egymáshoz; hogy Cabeswater valami olyasmit képvisel, ami
mindnyájuk képzeletében megjelenik, amikor lehunyják a szemüket.
– Csak tudom, mikor vagyok ébren és mikor alszom – felelte
Ronan Lynch.

A csupa lekerekített és természetes, halvány és homogén vonalból
álló Gansey-hez képest Ronan élesen, sötéten, disszonánsan vált ki
az erdő hátteréből.
– Tényleg? – kérdezte Adam Parrish, aki összegömbölyödve feküdt
elnyűtt, olajfoltos overalljában.
Ronan – merő gúnyból vagy jókedvében – fülsértő hangot hallatott.
Olyan volt, mint Cabeswater: szakmányban gyártotta az álmokat.
Ha nem tudta elhatárolni egymástól az ébrenlét és az alvás állapotát,
az azért lehetett, mert a különbség elhanyagolható volt.
– Lehet, hogy még téged is én álmodtalak – mondta.
– Akkor kösz, hogy ilyen egyenes a fogsorom – felelte Adam.
Cabeswater elevenen zümmögött, morajlott körülöttük. Soha
nem látott madarak verdestek a fejük fölött. Valahol a közelben víz
csörgedezett a sziklák között. Az óriási famatuzsálemeket prémes
moha és zuzmó borította. Blue – talán mert tudta, hogy az erdő
maga is érző lény – úgy vélte, ezek a fák már a megjelenésükben is
bölcsek. Ha szabadjára engedte a képzeletét, szinte érezte, hogy az
erdő feszülten figyeli őt. Nehéz volt ezt megmagyarázni, ahhoz hasonlított,
mint amikor valaki elhúzza a tenyerét a bőrünk fölött,
anélkül, hogy hozzánk érne.
– Ki kell érdemelnünk Cabeswater bizalmát, mielőtt bemegyünk
abba a barlangba – mondta Adam.
Blue nem értette, mit is jelent pontosan, hogy Adam szinte együtt
lélegzik az erdővel, hogy ő az erdő keze és szeme. Gyanította, hogy
néha maga Adam sem érti. A csapat mégis az ő tanácsára tért vissza
az erdőbe, hogy újra meg újra végigsétáljanak a fák között, és óvatosan
felmérjék a terepet, anélkül, hogy bármit is magukkal vinnének.
Hogy körbeszimatoljanak a barlangban, ahol talán Glendower – és
Maura – tanyázik.

Anya.
A cetlin, amit Maura hagyott a családnak több mint egy hónapja,
semmi sem utalt arra, mikor szándékozik hazatérni. Sőt arra
sem, hazajön-e még egyáltalán. Így hát hiába is próbálták volna
megállapítani, vajon azért nyelte el a föld Maurát, mert a nő bajba
került, vagy azért, mert nem akar visszajönni. Vajon más anyák is
mindenféle üregekbe szállnak alá, amikor eléri őket a változókor?
– Én nem szoktam álmodni – szólt közbe Noah Czerny. Halott
volt, így valószínűleg aludni sem szokott. – Szóval, szerintem ez a
valóság.
Valóság, de az övék, csak az övék.
Teltek-múltak a percek, vagy az órák, vagy a napok – mit számít
az idő ebben az erdőben? –, de ők zavartalanul lustálkodtak tovább.
Kissé távolabb Ronan öccse, Matthew, az anyjával, Aurorával
csevegett, aki nagyon örült, hogy eljuthatott ide. Aranyhajú, angyali
párost alkottak, mintha mindketten az erdő teremtményei lennének.
Blue-nak gyűlölnie kellett volna Aurorát a származása miatt –
az asszonyt szó szerint a férje álmodta meg magának –, és mert az
értelmi képessége alig haladta meg egy kiskutyáét. Aurora azonban
végtelenül kedves, jóindulatú asszony volt, ugyanolyan szeretetreméltó,
mint a legkisebbik fia.
Ő biztosan nem hagyta volna cserben a lányát az érettségi évében.
Az volt a legdühítőbb Maura eltűnésében, hogy Blue sehogy sem
tudta eldönteni, aggódjon vagy dühöngjön. Folyton e két véglet között
ingadozott, és időnként úgy felhergelte magát, hogy a végén már
nem is érzett semmit.
Hogy tehette ezt velem, pont most?
Blue egy meleg mohával borított sziklatömbre hajtotta a fejét, és
igyekezett megzabolázni a gondolatait. Mivel veleszületett képessége

nemcsak a látnokok tehetségét többszörözte meg, hanem Cabeswater
fura varázserejét is, nem akart újabb földrengést vagy tömeghisztériát
okozni.
Inkább beszélgetésbe elegyedett a fákkal.
A madarak éneke sejlett fel a gondolataiban – a gondolataiban vagy
az óhajaiban, a vágyaiban vagy az álmaiban. Felemás sugallat volt,
résnyire nyitott ajtó az elméjében. Blue egyre biztosabban állapította
meg, mikor cselekszik helyesen.
Egy furcsa madár teli torokból, hamisan trillázott a feje fölött.
Blue gondolatában-óhajában-vágyában-álmában susogni kezdtek
a levelek.
A fák halkan zúgtak a magasban, artikulálatlan szavakat préselve
ki magukból. Avide audimus.1
Blue egy tavaszi virágra gondolt. Liliomra, méghozzá kékre, a nevéhez
híven.2
Kék szirom pottyant a hajába. Egy másik a kézfején kötött ki, és
úgy siklott le a csuklóján, mint egy csók.
Gansey-nek felpattant a szeme, amikor habkönnyű szirmok landoltak
az arcán. Még az ajka is szétnyílt az ámulattól, és abban a pillanatban
egy virágszirom egyenesen a szájára hullott. Adam hátrabicsaklott
fejjel figyelte a kék lepkék lassú táncát idéző illatos virág -
esőt.
Blue szíve majd’ szétpattant a fékevesztett örömtől.
Ez a valóság, ez a valóság, ez a valóság…
Ronan összeszűkült szemmel nézett Blue-ra. A lány állta a tekintetét.
Sokszor játszották ezt Ronan Lynch-csel: Ki fordul el előbb?
Mindig döntetlen lett a vége.
1 Csupa fül vagyunk. (latin)
2 Blue = kék. (angol)

Ronan megváltozott nyár eleje óta, és Blue úgy érezte, már nem
is lóg ki annyira a csapatból. Nem azért, mert sikerült jobban megismernie
Ronant, hanem mert az volt a benyomása, Gansey és Adam
mintha egyre kevésbé igazodnának ki a barátjukon. Ronan arra kényszerítette
őket, hogy vizsgálják felül a róla alkotott véleményüket.
Gansey felkönyökölt. Virágszirmok peregtek le a testéről, mintha
hosszú álomból ébredt volna.
– Jó, szerintem induljunk! Lynch?
Ronan felkelt, és határozottan az anyja meg a testvére mellé lépett.
Matthew, aki úgy hadonászott, mint egy cirkuszi medve, hirtelen
elcsendesedett. Aurora megsimogatta Ronan kezét, aki megadóan
tűrte.
– Na, pattanj! – förmedt rá Matthew-ra. – Idő van.
Aurora kedvesen mosolygott. Ő Cabeswaterben maradt, hogy
azt csinálja, amit az álmok szoktak, amikor senki sem látja őket.
Blue-t nem lepte meg, hogy az asszony, ha elhagyná az erdőt, rögtön
mély álomba zuhanna. Nehéz is lett volna elképzelni Aurorát
a való világban. Az pedig, hogy a lány ilyen anya mellett nőjön fel,
egyenesen lehetetlennek tűnt.
Az én anyám nem tűnik el örökre. Ugye?
Ronan két kézzel ragadta meg Matthew fejét, durván leszorítva a
szőke fürtöket, és erőszakkal kényszerítette a testvérét, hogy a szemébe
nézzen.
– Várj meg a kocsiban! – mondta. – Ha kilencig nem érünk viszsza,
csörögj oda Blue-ékhoz!
Matthew barátságos, rezzenéstelen arccal nézett a bátyjára. A szeme
ugyanolyan kék árnyalatban tündökölt, mint Ronané, de jóval
ártatlanabbnak hatott.
– De honnan szerzem meg a számot?

Ronan keze satuként tapadt a kisöcs fejére.
– Matthew! Koncentrálj! Ezt már megbeszéltük. Erőltesd meg az
agyad! Mondd meg szépen: honnan szerzed meg a számot?
Az öccse halkan felnevetett.
– Ja, persze! – csapott a zsebére. – Elmentetted a telefonodba. Már
emlékszem.
– Inkább vele maradok – ajánlkozott Noah.
– Betoji – felelte Ronan hálátlanul.
– Lynch! – szólt közbe Gansey. – Nem is rossz ötlet, Noah. Ha
ehhez van kedved.
Noah-nak, mint minden szellemnek, külső energiára volt szüksége,
hogy látható maradjon. Blue és a Ley-vonal erős spirituális akkumulátornak
bizonyult; szükség is volt rájuk, hiszen Noah már azt is
épp elég megerőltetőnek tartotta, hogy a közelben parkoló kocsiban
várakozzon. Igaz, néha nem is az ereje párolgott el, hanem a bátorsága.
– Tutira megoldja – paskolta meg Blue finoman Noah karját.
– Tutira megoldom – visszhangozta Noah.
Az erdő feszülten, susogva várt. Az égbolt széle szürkébb volt,
mint a fejük fölötti kékség, mintha most, hogy Cabeswater csak a
csapatra összpontosított, a való világ is betüremkedhetne a képbe.
A barlang szájánál Gansey azt mondta:
– De fumo a flammam.
– A füstből a tűzbe – tolmácsolt Adam Blue-nak.
A barlang. A barlang.
Cabeswater varázslatos hely volt, a barlang viszont sehogy sem illett
a képbe, hiszen amikor a csapat először térképezte fel az erdőt,
nyomát sem látták az üregnek. Ennek ellenére lehet, hogy korábban
is létezett, csak éppen másutt.

– Ellenőrizzük a felszerelést! – mondta Gansey.
Blue a földre borította rongyos hátizsákjának tartalmát. Egy bukósisak
(biciklizéshez, használt), egy térdvédő (görkorcsolyázáshoz, használt)
meg egy elemlámpa (kisméretű, használt) gurult elő belőle egy
rózsaszín rugós kés társaságában. Miközben magára aggatta a holmikat,
Gansey is kiürítette a válltáskáját. Ő is bukósisakot (barlangászathoz,
használt), térdvédőt (barlangászathoz, használt) és elemlámpát
(Maglite, használt), továbbá különböző hosszúságú köteleket, egy hámot
meg egy rakat rögzítő csavart és fém karabinert hozott magával.
Blue és Adam döbbenten meredt a használt cuccokra. Elképzelhetetlennek
tartották, hogy III. Richard Campbell Gansey ne vadonatúj
felszereléssel virítson. Gansey, ügyet sem vetve rájuk, könnyed,
rutinos mozdulattal csomózta rá a karabinert az egyik kötél végére.
Blue-nak esett le előbb a tantusz. A felszerelés azért volt használt,
mert Gansey használta.
Hajlamosak voltak megfeledkezni róla, hogy Gansey már azelőtt
is élt, hogy találkozott volna velük.
Gansey kihengergetett egy hosszabb biztonsági kötelet.
– Ahogy megbeszéltük. Végig összeköttetésben leszünk. Három
rántás, ha a legkisebb bajt észlelitek. Egyeztessük az óráinkat!
Adam a viharvert karórájára pillantott.
– Az én órám nem működik.
Ronan is megnézte drága fekete karóráját, majd megrázta a fejét.
Bár ez beleillett a képbe, Blue még mindig zavarodott volt, mint
egy elszabadult papírsárkány.
– Az én telefonom sem – ráncolta a homlokát Gansey, mintha
olvasna a lány gondolataiban. – Kezdheted, Ronan!
Miközben Ronan latinul harsogott, Adam suttogva tolmácsolt Blue-nak:





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 63
Tegnapi: 450
Heti: 513
Havi: 9 126
Össz.: 382 134

Látogatottság növelés
Oldal: MAGGIE STIEFVATER-HOLLÓFIÚK 3/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »