Folytatás.

Alice számos alkalommal boncolgatta ennek a témának az
alapjait előadásai során, de nem gondolta ezt újrahasznosításnak.
Mondandójának középpontjában a nyelvészet fő paradigmái álltak,
amelyek közül többet ő fogalmazott meg, és néhány diát valóban
évek óta használt, de az, hogy felfedezései, megállapításai tartották
magukat, kiállták az idő próbáját, büszkeséggel töltötte el, s egyáltalán
nem szégyellte, sőt lustának sem nevezte volna emiatt magát.
Észrevételei nem maradtak visszhang nélkül, és hozzájárultak a jövőbeni
kutatások sikeréhez.
Beszéd közben nem bújta a jegyzeteit, nyugodtan, lazán, szélesen
gesztikulálva adta elő a mondandóját. Ám az ötvenperces előadás
nagyjából negyvenedik percében hirtelen elakadt.
– Az adatok azt mutatják, hogy a rendhagyó igék hozzáférést igényelnek
olyan mentális…
Egész egyszerűen nem találta a megfelelő szót. Nagyjából volt
fogalma arról, hogy mit akart mondani, de maga a szó nem jutott
eszébe. Felszívódott. Nem tudta, melyik betűvel kezdődik, hogyan
hangzik vagy hány szótagból áll. Még csak a nyelve hegyén sem
volt.
Talán a pezsgő tette. Általában nem ivott alkoholt az előadásai
előtt. Hiába tudta az egész anyagot fejből, még a leglazább környezetben
is szerette, ha a lehető legtisztább fejjel áll a közönség előtt,
főleg az előadásokat követő, sokszor felfokozott hangulatban zajló
kérdezz-felelek miatt, amely során értelmes, spontán megnyilvánulásokat
vártak tőle. De ma nem akart megbántani senkit, s kivételesen
talán tényleg többet ivott a kelleténél, mivel újra csapdába esett
egy Joshsal folytatott passzív-agresszív vitában.
Az is lehet, hogy az időeltolódás tette. Bár elméje minden sarkát
felkutatta a hiányzó szóért, és kereste a racionális magyarázatot

a történtekre, a szíve hevesen vert, az arca pedig kipirult. Még sohasem
kellett közönség előtt a szavakat keresgélnie. De korábban
pánikrohama sem volt hallgatóság előtt, pedig átélt már ennél jóval
hatalmasabb és félelmetesebb helyzeteket. Győzködte magát, hogy
lélegezzen mélyeket, aztán felejtse el ezt az egészet, lépjen túl rajta.
A továbbra is feledésbe merült szót kicserélte egy homályos és keresetlen
„izére”, nagylelkűen lemondott arról, hogy elmagyarázza az
álláspontját, és továbblépett a következő diára. A botlást nyilvánvalóan
és kellemetlenül egy örökkévalóságnak érezte, de amikor végignézett
a közönségen, hogy megtudja, hányan vették észre ezt a
kis mentális bukkanót, úgy tűnt, hogy senkinél sem szólalt meg a
vészcsengő, senki sem jött zavarba, senki sem berzenkedett. Aztán
meglátta Josht, aki összevont szemöldökkel és arcán halvány mosolykezdeménnyel
éppen a mellette ülő nőnek súgott valamit.
Már a repülőn ült, sőt, a leszállást is megkezdték az LAX-re, amikor
eszébe jutott a szó.
Lexikon.
Lydia akkor már három éve Los Angelesben élt. Ha a középiskola
után rögtön egyetemre megy, múlt tavasszal meg is kapta volna
a diplomáját. Alice olyan büszke lenne rá! Lydia minden jel szerint
okosabb volt a két testvérénél, és azok ketten beiratkoztak az egyetemre.
Az egyik jogra, a másik meg az orvosira.
Lydia az egyetem helyett először Európába ment. Alice abban
reménykedett, hogy az utazás után majd jobban fogja tudni, mit
akar tanulni, és melyik iskola lesz a neki megfelelő. A lány viszont
közölte a szüleivel, hogy Dublinban belekóstolt a színészetbe, és

beleszerelmesedett a mesterségbe. Hazaérkezése után azonnal Los
Angelesbe költözött.
Alice majdnem belebolondult. A legjobban az őrjítette meg, hogy
felismerte saját felelősségét a lánya döntésében. Mivel Lydia volt a
legfiatalabb a három gyerek közül, és a szülei rengeteget dolgoztak,
rendszeresen elutaztak, ráadásul mindig jó jegyeket kapott, Alice
és John sohasem fordított kellő figyelmet rá. Elegendő szabad teret
kapott, a gondolkodását sem korlátozták, és nem kellett annyi
apró-cseprő hétköznapi problémával megküzdenie, mint kortársainak.
Szülei karrierje fényes példaként állt előtte: ilyen magasra lehet
jutni, ha az ember keményen dolgozik, és szenvedélyesen küzd
emelkedett és egyedülállóan különleges céljaiért. Lydia tökéletesen
értette, miért akarja az anyja, hogy lediplomázzon, de önbizalmának
és vakmerőségének köszönhetően letett a dologról.
Ráadásul ebben a küzdelemben nem maradt teljesen magára.
Alice és John között akkor tört ki házasságuk legádázabb veszekedése,
amikor John kifejtette véleményét a témában: Szerintem csodálatos
terv, egyetemre bármikor beiratkozhat, már ha egyszer úgy
dönt, hogy diplomát akar.
Alice a BlackBerryn ellenőrizte a címet, becsöngetett a hetes számú
lakásba, és várt. Már majdnem újra megnyomta a csengőt, amikor
Lydia kinyitotta az ajtót.
– Anya, korán jöttél! – mondta Lydia.
Alice megnézte az óráját.
– Pontosan időben érkeztem.
– De azt mondtad, hogy nyolckor száll le a géped.
– Ötöt mondtam.
– Az én határidőnaplómban nyolc óra áll.

– Lydia, háromnegyed hat van. Itt vagyok.
Lydia tétovázott, és olyan ijedten nézett az anyjára, mint egy mókus
a közeledő autóra az úttest közepén.
– Bocs, gyere be!
Mind a ketten feszengtek, mielőtt megölelték egymást, úgy viselkedtek,
mintha egy táncot akarnának begyakorolni, csak nem tudják,
melyikük lépjen először, vagy ki vezesse a másikat. Netán ismerik
a lépéseket régről, de olyan hosszú idő telt el az utolsó táncuk
óta, hogy elbizonytalanodtak a koreográfiában.
Alice érezte Lydia csigolyáit és bordáit a blúzán keresztül. A lány
girhesnek tűnt, jó öt kilóval volt kevesebb, mint ahogyan Alice emlékezett
rá. Nagyon remélte, hogy csak nincs ideje enni, nem pedig
valami tudatos fogyókúra eredménye. A maga szőkeségével és 168
centiméteres magasságával – hét centivel Alice-nél is magasabb volt
– Lydia Cambridge-ben kilógott a többnyire alacsony olasz és ázsiai
nők közül, de Los Angelesben a meghallgatásokon a várótermek
állítólag tele voltak hozzá hasonló nőkkel.
– Kilencre foglaltam asztalt. Várj meg itt, mindjárt visszajövök!
Alice a nyakát nyújtogatva körülnézett a konyhában és a nappaliban,
már amennyire belátott az előszobából. A többnyire kirakodóvásárokból
és a szülői házból összeválogatott bútorok meglehetősen
trendi képet mutattak együtt: a narancssárga sarokgarnitúra
mellett jól megfért a retró stílusú dohányzóasztal, a kerek étkezőasztal
és a konyhaszékek. A hófehér falak üresen meredeztek, leszámítva
egy Marlon Brandót ábrázoló posztert az ülőgarnitúra fölött.
Az egész lakást áthatotta a Windex szaga, Lydia valószínűleg az
Alice érkezése előtti utolsó percekben fogott hozzá kitakarítani a
fészkét.

Talán kicsit túl tisztának is tűnt a lakás. Sehol egy kóbor CD vagy
DVD, a dohányzóasztalon sincs könyv, se újság, a hűtőn sincsenek
ragasztott képek. Lydia hobbijai és ízlése nem hagyott nyomot. Bárki
lakhatta ezt a lakást. Aztán Alice megpillantott egy rakás férficipőt
a padlón, a bejárati ajtótól balra.
– Mesélj a lakótársaidról! – kérte Lydiától, aki közben a kezében
mobiltelefonnal visszatért a szobájából.
– Dolgoznak.
– Mit dolgoznak?
– Az egyikük csapos, a másik ételfutár.
– Én azt hittem, hogy színészek.
– Azok is.
– Értem. Hogy is hívják őket?
– Doug és Malcolm.
Csak egy pillanatig tartott, de Alice észrevette, és Lydia is látta,
hogy az anyja észrevette. Lydia elpirult, amikor kiejtette Malcolm
nevét, és idegesen elkapta a pillantását Alice-ről.
– Akár indulhatunk is. Azt mondták, korábban is mehetünk –
indítványozta.
– Rendben, de először elmegyek a mosdóba.
Miközben Alice a kezét mosta, felmérte a mosdókagyló melletti
asztalkán álló pipereholmikat is: Neutrogena arctisztító és hidratáló,
Tom’s of Maine mentaillatú fogkrém, férfidezodor, egy doboz
Playtex tampon.
Ez elgondolkoztatta. Egész nyáron nem menstruált. Az utolsó
májusban volt? A jövő hónapban betölti az ötvenet, így nem is izgatta
magát a dolgon. Hőhullámokat és éjszakai izzadást még nem

tapasztalt, de hát nem is kötelező mindenki számára a változókorban.
Akár így is maradhat a dolog.
Amikor megtörölte a kezét, észrevett egy doboz Trojan óvszert is
Lydia hajápoló cuccai mögött. Többet kellene tudnia ezekről a lakótársakról.
Főleg arról a Malcolmról.
Az Ivy – az egyik legdivatosabb étterem Los Angeles központjában
– teraszán ültek le, és két italt rendeltek: egy Espresso Martini koktélt
Lydiának és egy pohár merlot-t Alice-nek.
– Apa befejezte már a cikket a Science-nek? – kérdezte Lydia.
Biztosan nemrég beszélhetett az apjával. Alice utoljára akkor hallott
Lydia felől, amikor a lánya anyák napján felhívta.
– Készen van. Nagyon büszke rá.
– Anna és Tom hogy van?
– Jól, csak nagyon elfoglaltak. Szóval hol találkoztál Douggal és
Malcolmmal?
– Beugrottak a Starbucksba egy éjjel, pont amikor dolgoztam.
Feltűnt a pincér, megrendelték a vacsorát és még egy italt. Alice
remélte, hogy az alkohol feloldja a kettejük között lévő feszültséget,
amelyet súlyosnak és fojtogatónak érzett társalgásuk selyempapír
vékonyságú felszíne alatt.
– Hogyan is találkoztál Douggal és Malcolmmal?
– Már mondtam! Miért nem figyelsz oda soha arra, amit beszélek?
Egy éjszaka bejöttek a Starbucksba, amikor dolgoztam, és éppen
szobatársat kerestek.
– Azt hittem, egy étteremben pincérkedsz.
– Azt is csinálom. Hétközben a Starbucksban dolgozom, hétvégén
pedig pincérkedem.


– Ezek szerint nem sok időd marad a színészkedésre.
– Még sehova sem válogattak be, de eljárok órákra és sok meghallgatásra.
– Miféle órákra jársz?
– Ahol a Meisner-módszer alapján tanulunk.
– És milyen meghallgatásokon voltál?
– Televíziós és nyomtatott reklámoknál.
Alice a borospoharat forgatta a kezében, aztán lenyelte az utolsó,
nagy kortyot és megnyalta az ajkát.
– Lydia, tulajdonképpen mik a terveid?
– Azt tervezem, hogy pontosan ugyanígy folytatom, ha ezt akartad
hallani.
Az ital megtette a hatását, de nem feltétlenül abba az irányba,
amiben Alice reménykedett. Lángra lobbantotta azt a vékony selyempapírt,
ami eddig óvta őket, a feszültséget immár nem párnázta
ki semmi, és emiatt egy veszélyes és ismerős beszédtéma boncolgatásába
kezdtek.
– Így nem lehet élni. Harmincéves korodban is a Starbucksban
akarsz dolgozni?
– Addig még van nyolc évem! Te tudod, hol leszel nyolc év múlva?
– Igen, tudom. Egy bizonyos életkor felett felelősségteljesebb magatartást
kellene mutatnod, legyen egészségbiztosításod, jelzáloghiteled,
félre kellene tenned a nyugdíjadra…
– Van egészségbiztosításom. És lehet, hogy tényleg színész lesz
belőlem. Meg szokott történni, tudod? És a színészek sokkal több
pénzt keresnek, mint te meg apa együtt.
– Nem csak a pénzről van szó.
– Akkor miről? Hogy én nem te vagyok?

 

– Halkabban!
– Nem te mondod meg nekem, hogy mit csináljak!
– Nem azt akarom, hogy olyan legyél, mint én, Lydia. De azt
sem akarom, hogy bizonyos választási lehetőségekről lemondj.
– Te akarsz választani helyettem is.
– Nem!
– De én ez vagyok, és tudom, hogy mit akarok.
– Venti lattét felszolgálni? Már régen az egyetemen lenne a helyed.
Életednek ezt az időszakát tanulással kellene töltened.
– Igenis tanulok! Csak éppen nem a Harvardon ücsörgök, és politikatudományt
biflázok. Heti tizenöt órát töltök egy színjátszó stúdióban.
A te diákjaidnak hány órájuk van egy héten? Tizenkettő?
– Az nem ugyanaz.
– Nos, apa szerint pontosan ugyanaz. Ő fizeti.
Alice a markába gyűrte a szoknyája szélét és összeszorította a száját.
Amit mondani akart, azt nem Lydiának szánta.
– Még csak nem is láttál színpadon!
John viszont igen. Tavaly télen ide repült, hogy megnézze a lányát
egy darabban. Neki akkor rengeteg halaszthatatlan dolga volt,
nem tudott időt szakítani arra, hogy Los Angelesbe jöjjön. Most,
amikor Lydia fájdalomtól csillogó szemébe nézett, már nem emlékezett
rá, miért voltak azok a dolgok olyan halaszthatatlanok. Nem
a színészmesterséggel volt baja, hanem azzal, hogy a lánya csak erre
az egy irányra koncentrált, szerinte felelőtlenség diploma nélkül
maradni. Ha most nem megy a gyerek egyetemre, ha nem szerez
tudást és jártasságot egy területen, ha nem diplomázik, mit fog csinálni,
ha a színészkedés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket?
Alice-nek eszébe jutottak az óvszerek. Mi történik, ha Lydia terhes
lesz? Aggasztotta, hogy a lánya egy nap majd arra ébred, hogy


nem váltotta valóra az álmait, és tele lesz megbánással. Amikor Lydiára
nézett, elvesztegetett lehetőségeket és elvesztegetett időt látott.
– Te sem leszel fiatalabb, Lydia. Gyorsan telik az idő.
– Ebben egyetértünk.
Megérkezett a vacsora, de egyikük sem nyúlt a villáért. Lydia
megtörölte a szemét a hímzett batisztkendővel. Mindig ugyanazon
vesztek össze, és Alice úgy érezte, mintha egy betonfalba vernék a
fejüket. Soha nem vezetett ez a vita sehová, viszont maradandó sérüléseket
okozott mindkettőjüknek. Szerette volna, ha Lydia meglátja
mindazt a szeretetet és bölcsességet, ami az anyja vágyait vezérelte.
Szeretett volna áthajolni az asztal felett és megölelni a gyerekét,
de túl sok tányér, pohár és többévnyi távolság volt közöttük.

 

Oldal: LISA GENOVA-MEGMARADT ALICE-nek/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat