Simon a tűzről kezdett gondolkodni. A tüzek nem szerették
őt. A tüzek mozogtak.
Már-már paranoiásnak érezte magát.
Odakint csupaszok voltak a fák, a fű pedig barna. Bent még a
penész is visszahúzódott téli szállására az alagsor falait alkotó kövek
közé. Az árnyvadászok nem igazán hittek a központi fűtésben,
inkább kandallókat építettek, de azokat sem túl közel egymáshoz,
és általában kellemetlenül távol mindenkitől. Akárhová ült is le
Simon, a tűz mindig a helyiség másik végében ropogott. Többnyire
az elit diákok léptek be először a szobába, így ők ültek le
a kandalló közelében. De még ha mindenkit egyszerre engedtek
be az ajtón, Simon akkor is a legmesszebb került a tűztől. Ha az
ember fázik, a tűz ropogása halk, gúnyos nevetésnek hat. Simon
próbálta elűzni ezt a gondolatot a fejéből, mert a tüzek nyilvánvalóan
nem őt nevették ki.
Ezen elmélkedni már tényleg paranoia lett volna.
A menzára jó pár kandalló jutott, George és Simon azonban
meg sem próbált harcolni a jó helyekért. Simonnak éppen elég


aggódnivalója akadt. Üres tekintettel meredt a tányérjára. Ezt sem
akarta csinálni. Ne morfondírozz az ételen! Csak egyél! De képtelen
volt uralkodni magán. Minden este kielemezte a vacsorát. A mai
étel valamiféle ragunak tűnt, de mintha kenyér is lett volna benne.
Meg paprika. Meg valami piros.
Valaki ragut csinált egy pizzából.
– Ne! – mondta hangosan.
– Hogyan?
A szobatársa, George Lovelace máris azzal foglalkozott, hogy
belapátolja a vacsoráját. Simon megrázta a fejét. Ezek a dolgok
George-ot valamiért nem zaklatták fel különösebben. Ha otthon,
Brooklynban azt hallja, hogy valaki ragut csinált egy pizzából,
eszébe sem jutott volna kiakadni. Egyszerűen feltételezte volna,
hogy valaki úgy döntött, dekontsruál egy pizzát, merthogy a
brooklyni hipszteréttermekben ilyesmi járta. Simon egy nevetéssel
intézte volna el a dolgot, sőt talán egy idő után még fel is
kapták volna az új ételt, hogy aztán hamarosan pizzaragut áruló
lakókocsik jelenjenek meg az utcán. Nos, ebben az esetben még ő
is megkóstolta volna az új ételt. Mert Brooklynban így megy az
ilyesmi, és mert a pizza az pizza. Hogy jelen helyzetben mi volt
a legjobb tippje? Talán valaki elejtett egy pizzát, vagy a tészta
egysze rűen összetört sütés közben, és valamiért az tűnt az egyetlen
elfogadható megoldásnak, ha beteszik egy serpenyőbe, és
adnak neki.
Igazából persze nem a pizzával volt a baj. A gondot az jelentette,
hogy a pizza az otthonára emlékeztette. Minden New York-i,

aki rossz pizzával találkozik, gondolatban legalább pár pillanatra
hazatér. Simon ugyanúgy New York-iként született és nevelkedett,
ahogyan az elitek árnyvadászként. A város zümmögő lüktetése
a részévé vált. Éppen olyan durva hely tudott lenni, mint
az Akadémia. Simon már automatikusan figyelte a patkányokat a
földalatti sínjei között és a forgalmasabb terek környékén. Megtanulta,
hogy ösztönösen félreugorjon, nehogy az elhúzó taxik sáros
latyakkal fröcsköljék le. Ahhoz pedig le sem kellett néznie, hogy
átlépje a kutyák által hátrahagyott pocsolyákat.
Persze akadtak jobb városrészek is. Simonnak hiányoztak az
éjszakai séták a Brooklyn hídon, amikor mindent befogadhatott
a tekintetével: a kivilágított várost, a hatalmas, emberkéz építette
hegyeket, az alatta hömpölygő folyót. Hiányzott az érzés, hogy ott
lehet a között a rengeteg ember között, akik csodálatos dolgokat
műveltek. Hiányzott a tudat, hogy egy soha véget nem érő showműsor
részese. És hiányzott a családja meg a barátai. Közeledtek
az ünnepek, és otthon lett volna a helye. Az anyja már biztosan
elővette a menórát, amit Simon maga festett le egy kézműves
foglalkozáson még kisgyerek korában kék, fehér és ezüstszínű,
merész ecsetvonásokkal. A nővére és az ő feladata volt a krumplis
palacsinta elkészítése. Később letelepedtek a kanapéra, és átadták
egymásnak az ajándékokat. És mindenki, akit szeretett, csak egy
rövid sétányi, vagy legfeljebb egy metrómegállónyi távolságra volt
tőle.
– Megint olyan képet vágsz – jegyezte meg George.
– Bocs! – mondta Simon.

– Ne kérj bocsánatot! Minden okod megvan rá, hogy nyomorultul
érezd magad. Jönnek az ünnepek, mi meg itt vagyunk.
Ez volt olyan jó George-ban – mindig mindent megértett, és
sosem ítélkezett. Az Árnyvadász Akadémiának bőven akadtak
árnyoldalai, de George szinte mindenért kárpótlást nyújtott. Simonnak
korábban is voltak nagyon jó barátai, de George inkább
mintha a testvére lett volna. Egy szobában laktak. Osztoztak a
nyomorúságon, az apró diadalokon és a rettenetes ételeken. És az
Akadémián, ahol mindig mindenki versengett, és ahol Georgera
bármikor számíthatott. Ő volt az, aki sosem verte a mellét,
ha valamiben jobbnak bizonyult Simonnál (márpedig mivel a
testfelépítése a kisebb görög istenekével vetekedett, a fizikai erőt
kívánó feladatokban gyakran kitűnt). Simon érezte, hogy megint
jobb kedvre derült. A tudat, hogy George ilyen könnyedén olvas
a gondolataiban – hogy van egy barátja, aki mellette áll –, rengeteget
jelentett.
– Ez meg mit csinál ott? – kérdezte George, és állával Simon
mögé intett.
Penhallow dékán jelent meg a terem túlsó végében, a nevető
kandalló közelében. Általában nem tette tiszteletét a menzán
vacsora közben. Pontosabban soha még csak oda sem dugta az
orrát.
– A figyelmeteket kérem! – szólt. – Csodálatos hírt szeretnék
megosztani az Akadémia diákjaival. Julie Beauvale, Beatriz Mendoza!
Gyertek ide, legyetek szívesek!

Julie és Beatriz egyszerre álltak fel, és mosolyogva néztek össze.
Simon ismerte már ezt a fajta mosolyt, ezt az összehangolt mozgást.
Mintha Jace-t meg Alecet látta volna. A két lány átsietett a
helyiségen. Székek csikordultak, ahogy a diákok utat nyitottak nekik,
és mindenfelől halk mormogás hallatszott. A tűz egyre csak
nevetett, nevetett, ropogott és nevetett. Amikor Julie és Beatriz
odaértek hozzá, a dékán a vállukra tette a kezét, és együtt a többiek
felé fordultak.
– Örömmel jelentem be, hogy Julie és Beatriz arra az elhatározásra
jutottak, hogy parabataiok lesznek.
Egy szempillantás alatt kitört a tapsvihar. Jó páran felálltak,
főleg az elit diákok közül, éljeneztek, és odakiáltottak a lányoknak.
Így ment ez pár pillanatig, aztán a dékán felemelte a kezét.
– Mint mindannyian tudjátok, a parabataiceremónia komoly
elkötelezettséget jelent, olyan köteléket, amit csak a halál oldhat
fel. Biztos vagyok benne, hogy a hír hallatán sokakat közületek
az a gondolat foglalkoztat majd, hogy vajon ti megtaláljátok-e a
pa rabataiotokat. Nem minden árnyvadásznak van ilyen harcostársa,
sokan nem is akarnak maguknak. Ami azt illeti, a legtöbbeknek
közületek nem lesz parabataia. Nagyon fontos, hogy ezt
ne felejtsétek el. Ha mint Julie és Beatriz, úgy érzitek, hogy ti is
megtaláltátok a parabataiotokat, vagy ha szeretnétek beszélgetni
valakivel a szertartás bármelyik részletéről, esetleg arról, hogy
mit is jelent pontosan, nyugodtan keressetek meg valakit a tanári
karból. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk meghozni nektek az

ilyen fontos döntéseket. Először is azonban ismét gratuláljunk
Julie-nak és Beatriznek. A tiszteletükre ma este torta is lesz.
Miközben beszélt, a lappangó veszedelem – az Akadémia szakácsainak
csapata – behozott egy jókora, nem éppen szabályos
tortát.
– Most már folytathatjátok az étkezést, utána pedig kérlek benneteket,
fogyasszatok tortát!
– Ez meg hogy a nyavalyába történt? – kérdezte George. – Ezek
ketten? Parabataiok?
Simon megrázta a fejét. Az árnyvadászcsaládok úgy fonódtak
össze egymással, mint a fatörzsre felkúszó indák. Az ember könynyebben
megtalálta az életre szóló társát, ha már a születésekor
elkezdte keresni. Az Akadémiára leginkább idegenek kerültek be.
Julie-nak és Beatriznek az elit diákok közül több kapcsolata volt
egymással, de Simon ez idáig nem is sejtette, hogy ennyire közel
állnak.
– Mindenesetre sikerült meglepni bennünket – mondta halkan
George. – Jól vagy?
Simont villámcsapásként érte a hír. Arra gondolt, hogy megkérdezi
Claryt, nem akar-e a parabataia lenni. De az igazi paraba
taiok olyanok voltak, mint Alec és Jace, akiket gyerekkoruk
óta együtt képeztek ki az árnyvadászságra. Igaz, ami igaz, Simon
és Clary is éppen ilyen régóta ismerték egymást, viszont nem
dobáltak késeket, és nem mészároltak démonokat (kivéve a videojátékokban,
de az ebből a szempontból sajnos nem számított).
Simon lassacskán kezdett arra a következtetésre jutni, hogy neki

soha a büdös életben nem lesz parabataia. Folyamatosan tanult.
Nem is találkozott a lánnyal. És…
…egyre jobban értett hozzá, hogyan keressen kifogásokat.
Inába szállt a bátorsága. Mintha egy hatalmas óra számolta
volna vissza az időt a születésnapjáig. Mindennap azt mondta
magának, hogy már késő. Aztán a nagy nap előestéjén megjelent
Clary, és egy Sandman gyűjteményes kiadást hozott neki ajándékba.
Simon addigra meggyőzte magát, hogy az idő lejárt. A fejében
megszólalt a duda. Tizenkilenc éves lett.
Azóta igyekezett nem is foglalkozni a dologgal, most azonban,
hogy az újonnan bejelentett parabataiokat figyelte, gondolatban
fenéken billentette magát.
– Nem való ez mindenkinek, Simon – mondta George. – Gyerünk,
told az arcodba a kaját, aztán lemegyünk, és mesélhetsz a
Fireflyról.
Hogy bővítse szobatársa műveltségét, Simon esténként sorra
vette a Firefly epizódjait, és sorban mindegyiknek a cselekményét
elmesélte George-nak. A rituálé a nagyon is kellemes időtöltéseik
közé tartozott, de ez sem tarthatott a végtelenségig. Már csak
egyetlen epizód volt hátra.
Mielőtt azonban sort keríthettek volna a dologra, a dékán odasietett
az asztalukhoz, és megállt.
– Simon Lewis, lennél oly kedves velem tartani egy pillanatra?
A szomszédos asztaloktól mindenki odakapta a fejét. George
leszegte a fejét, és a pizzaragujában turkált.
– Természetes – felelte Simon. – Bajban vagyok?

– Nem – felelte színtelen hangon a nő. – Semmi baj.
Simon hátratolta a székét, és felállt.
– Akkor a szobában találkozunk, jó? – szólt George. – Viszek
le neked tortát.
– Köszi! – mondta Simon.
Sokan figyelték, ahogy kivonult a menzáról, mert ez történik,
ha a dékán elhív valakit a vacsora kellős közepén. Az elit diákok
közül a legtöbben azonban mégis inkább Julie és Beatriz körül
sereglettek össze. Nevetés meg sikkantások hallatszottak, és mindenki
nagyon hangosan beszélt.
Simon a dékán nyomában átfurakodott közöttük.
– Erre! – mondta a nő.
Simon szívesen megállt volna a tűznél akár csak egyetlen pillanatra
is, de Penhallow dékán lendületesen sietett az ajtó felé, amelyiken
át a tanárok közlekedtek. Ők általában nem ettek együtt
a diákokkal – nyilvánvalóan fenntartottak a számukra egy másik
étkezdét valahol az Akadémia területén. Catarina Loss volt az
egyetlen, aki rendszeresen megjelent a diákok között, de Simon
gyanította, hogy ő is csak azért, mert szívesebben tett egy merész
kísérletet a rettenetes menzai étellel, mintsem hogy egy szobában
ücsörögjön az árnyvadászokkal.
Simon még sosem járt azon a folyosón, amelyiken a dékán végigvezette.
Gyérebb volt a világítás, mint arrafelé, ahol a diákok
közlekedtek. A kőfalakat itt is éppen olyan kopott faliszőnyegek
borították, mint az iskola többi részén, de ezek azért határozottan
értékesebbnek tűntek. 

Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban vagy azon űzletekben, ahol a kiadó boltot nyitott.

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 8/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat