Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A megállapodás

A meteorológusok előre jelezték, hogy rövidesen jelentős
mennyiségű csapadék várható, a hirtelen jött őszi zivatar mégis hat
embert ejtett foglyul. Ez a szeptember amúgy is aggasztóan meleg
volt, mintha a Kárpát-medence nem kegyeskedett volna tudomásul
venni, hogy alkalmasint el kellene engednie a nyarat. Alighanem ez
ma bekövetkezik, a hőmérőn lassan, kelletlenül kullog lefelé a higanyszál,
az utcán pedig a csatornák kétségbeesetten nyelik a hömpölygő
vízáradatot. Ezüst eső hull, még az illata is szürke. Az imént
még úgy zuhogott, hogy szinte alulról fölfelé.
A hat fogoly egy könyvesboltban rekedt. Közülük hárman régi
ismerősök, a másik három vadidegen. Már jó egy órája boldogítják
egymást. Hogy neheztelnének az eső miatt? Igen, valószínű, el
lehet kapni pár óralapra sandítást, türelmetlenebb mozdulatot, és
hogy egyesek feszülten kémlelik az utcai látképet. Máris elunták a
könyveket, pedig hosszú évekre elegendő olvasmányt találnának,
ha netán az eső nem maradna abba. Némelyikből azt is megtanulhatnák,
hogyan építsenek bárkát, szükség esetén. Talán szerencséjük
lesz, enyhül a zápor, kezdenek előszállingózni az első, vakmerő

masallapotok.jpg
járókelők, sietős léptekkel, esernyővel. Nos, végigtekintve a foglyainkon,
ezeknek az embereknek nincs esernyőjük. Nyilvánvalóan vagánynak
se elég vagányak, merthogy az elázást nem vállalják. Pedig
nincs messze a metrólejáró. Ha alaposabban szemügyre vesszük
őket, láthatjuk, hogy a történelmi könyveknél tobzódó fiatalember
fordítva tartja a könyvet a kezében, és így imitál kulturált időelütést.
Próbáljunk kicsit nem neheztelni a dekoratívnak mondott,
lenőtt hajtövű, platinaszőke vásárlóra, aki fehér, szegecses díszítésű,
tűsarkú csizmában imbolyog, miközben rózsaszín mobiltelefonnal
a kezében már a sokadik sms-t írja szimultán két úriembernek, akik
mellesleg egymás létéről nem tudnak, viszont randevújukat a szorgosan
csordogáló őszi eső egymás után hiúsította meg a már említett
szimpatikus hölgyeménnyel. Még nem említettem az idős hölgyet
az útikönyvek között. Mindig is Provence-ba vágyott. Vagy Toscanába.
Esetleg Egyiptomba. Hirtelen nem is tudja. Úgyis mindegy,
az ő korában már nem utazgat egyedül az ember. A rózsaszín telefonos
hölgy elküld egy újabb sms-t, és az indulást fontolgatja. A fiatalember
már kezd hozzászokni a felfordult betűkhöz. A telefonos leányzót
méregeti fél szemmel. Nem akar tőle semmit, csak nem érti,
mit keres egy könyvesboltban. Nincsenek előítéletei, mindössze arról
van szó, hogy neki is ilyen barátnője van, aki a legutóbb a parketta
szóról azt hitte, női név, az ex librisről pedig, hogy volt könyvesbolti
alkalmazott. Inkább az órájára néz. Azon töpreng, vajon
akkor is mind együtt maradnak-e így boldogan, egyetértésben, ha
a boltnak lejár a nyitvatartási ideje. Egyáltalán mikor zár ez a bolt?
Nem kéne már zárva lennie?
De. Csak éppen az üzletvezető úr élénk beszélgetést folytat az
egyetemi tanárral a pultnál. Az egyetemi tanár régi jó ismerőse és
törzsvásárlója. Az egyetemi tanár lazán a pultra könyököl, másik

kezét a zsebébe rejtve. Nem látszik, de az öngyújtójával babrál. Bő
egy órával ezelőtt csak átszaladni készült az út másik oldalán elhelyezkedő
egyetemi épületből, és már vagy három-négy órája nem
gyújtott rá. Kellemetlen. Az üzletvezető – testes, kopaszodó, szemüveges,
vidám fickó – egy 9×13-as fényképet lobogtat az orra előtt,
szeme büszkén csillog. A tanár kiegyenesedik, a zsebeiben matat.
A szemüvegét az irodájában felejtette. Szorgalmasan fókuszál a képre,
de őszintén szólva nem biztos abban, amit lát. Biztos könnyebb
lenne, ha cimborája nem mozgatná előtte az objektumot, de hősiesen
bólogat, mosolyog, és gratulál a harmadik unokához. Megint
lány. A tanár úr keze öntudatlanul ökölbe rándul, és inkább újra az
öngyújtót forgatja a zsebében, kissé ideges. Nem az eső miatt, ma
már nincs több órája se, nem siet sehová. Az üzletvezető, örvendő
nagyapai szíve miatt, lassan veszi észre beszélgetőpartnere elködösült
arckifejezését, amelyre ezúttal itt most hívnám fel a figyelmet.
Az egyetemi tanár hiába próbálja leplezni: mosolya túl erőltetett,
testtartása feszültséget sugároz. Mivel ennek az oka túlságosan érzékeny
téma, halkabbra fogják magukat.
Mindeközben a raktárban egy huszonhét éves lány válogatja az
antikvár könyveket. Az üzletvezető úr beosztottja tisztelettel és szeretettel
bánik a könyvekkel. Legszívesebben az egész kínálatot hazavinné
magával elolvasásra. Neki, ellentétben a többiekkel, lett volna
más dolga is. A munkaideje épp akkor járt volna le, mikor az
eső villámok és dörgések közepette elszabadult, és természetesen ő
sem hozott esernyőt, bár egyértelműen megérezte az időjárás-változást.
Az egyetlen váltóruhája pedig egy balettcipő-táncdressz összeállítás.
Feláldozta az edzést a csapadék oltárán. Mivel már épp eleget
szöszmötölt, kikecmereg a raktár homályából, hogy ellenőrizze,
távozhat-e már végre. Ekkor kapja el az üzletvezető és barátja, az

egyetemi tanár tompított hangú dialógusát egy könyvespolc mögött
megbújva. Nincs oka a bujkálásra, de nem szívesen mutatkozik az
egyetemi tanár előtt, akinek a szárnyai alatt jó pár évig pallérozta
elméjét. Akkor még a férfi docens volt. Tavasszal lett professzor, és
nem gratulált neki. Direkt. A lány mindenáron fejébe vette, hogy a
tanár valamiért neheztel rá, és ezért ő is neheztelni kezdett rá, amiről
persze a professzor nem tudott, nem nagyon vette észre. Ha észre
is vette volna, akkor se zavartatná magát. Ám ha tudná, hogy a
lány úgymond kihallgatja, lehet, hogy kimenne az esőbe rágyújtani.
Közben a rózsaszín telefonos hölgy sms-t fogad és kacéran elmosolyodik.
A történelemkönyves fiatalember az órájára pillant. Mivel az
eső mérséklődik, visszatolja a könyvet, de éppen nem arra a helyre,
ahonnan kivette, ráadásul fordítva, és határozott léptekkel, sportzakóját
a fejére húzva távozik. Nemsokára fehér csizma kopogása követi,
és az ajtóra szerelt csengő másodszorra is felcsilingel. Az idős
hölgy fájó szívvel búcsút mond Görögországnak, és apró léptekkel,
szendén kilép az ázott betonszagú nagyvilágba. A bolti alkalmazott
lány pedig hihetetlen elhatározásra jut.
Mégis kilép a polcok oltalmazó rejtekéből és a pulthoz áll. A tanárára
köszön. Ma még nem is találkoztak. Az egész eső alatt a raktárban
lapult. A férfi kelletlenül bólint; sosem vitte túlzásba az üdvözlő
formulákat. A lány izgatott, de nyugalmat erőltet magára – a
tanár alapvetően nyugodt természet, bár most már kezd eluralkodni
rajta a vágy, hogy elszívjon egy szál cigit. Vagy kettőt. Most már
neki is mehetnékje van. Ekkor azonban a boltvezető erőteljes felszólítása
vonja magára a figyelmüket, mely szerint az egyetemi tanárnak
mindenképpen látnia kell azt az ősrégi könyvet, amelyet félretett
számára. Megkéri a lányt, mutassa meg neki, amíg ő zárja a
kasszát. Ez épp kapóra jön. A raktárba invitálja a férfit, és a kezébe

nyom egy megviselt, bőrkötéses könyvet. A tanár elbűvölten forgatja,
és láthatóan fontolgatja a vásárlást.
– Ezt tegye el nekem, Petrovics, később visszajövök érte – közli
a lánnyal. A lány most még meggondolhatná magát, de nem teszi.
Egyre bizonyosabb, hogy mondani akar valamit.
– Mondani szeretnék valamit.
Na, ugye, mit mondtam.
A tanár visszaadja neki a könyvet, de a szemét le nem venné róla.

A lány hiába vár visszajelzést vagy engedélyt a felszólalásra, hát folytatja
e nélkül:
– Véletlenül meghallottam, miről beszélgettek. – A férfi bosszúsan
felpillant. – Nem akartam hallgatózni.
– Nem, általában senki sem akar – veti oda szemrehányón a tanár
úr.
– Ne haragudjon, de esetleg tudnék megoldást a problémájára.
Most egyszerre le kéne írnom a férfi reakcióját, valamint az ezt
megelőző beszélgetést is. Az elsőre röviden a sokk a helyes kifejezés,
az utolsóra pedig az, hogy magántermészetű.
– Nekem nincsenek problémáim – védekezik a férfi. Tulajdonképpen
most hazudott.
– Hallottam, hogy miről beszéltek. Tudom, mit érez. Én segíthetnék,
ha hajlandó meghallgatni.
Alapjában véve fogalma sem lehet arról, mit érez, és arról pláne
nem, mi jár most a másik fejében, különben még időben cipzárt
húzott volna a szájára. De ha elragadja a saját fantazmagóriája, nem
tudja, hol a határ. Még időben közbeavatkozhattam volna, de kevés
vagyok őt ilyenkor, friss fellángolásaiban megrendszabályozni,
és alaposan le lennék hurrogva.
– Nem érdemes – morogja a férfi. – Mennék.

– Még egyáltalán nem öreg ahhoz, hogy apa legyen. Magának is
lehetnek unokái, és akkor nem kell összeszorított foggal hallgatnia
Béci bá élménybeszámolóit, se másokét.
Béci bá az üzletvezető. A tanár úr pedig kezdi elveszíteni a türelmét.
– Fejezze ezt abba, Petrovics, kezdem elveszíteni a türelmemet.
De Petrovics szereti túlfeszíteni a húrt.
– Én hajlandó vagyok megszülni a gyerekét.
– Tessék?! – fakad ki a tanár.
Egyébként jogosan. De nem azért, hogy választ kapjon rá.
– Ha a felesége nem volt hajlandó, én benne vagyok, szülök magának
egy gyereket.
– Magának elment az esze.
És ezzel nekihátrál a falnak. Pedig Petrovicsot nem az ördög szállta
meg, csak a fantáziája szállt el kissé.
– Lehet, hogy elment, de mindkettőnk vágya egyszerre teljesülne.
Nekem is régi vágyam egy gyerek. Férfi nélkül.
Régi vágya volt. Éppen háromnapos. Talán kicsivel több. Egyszeriben
felötlött benne. Éppen egy karton tejet emelt be a bevásárlókocsijába,
mikor beléhasított a gondolat. Hogy miért pont
a karton tejnél és hajolás közben, az rejtély, fogalmam nincs, de
tény, hogy így történt. Azóta Petrovics határozottan tudja, hogy
ez a legnagyobb célja az életben, minél hamarabb teherbe esni
és gyereket szülni. Nagyon hamar. Nem is tudja, van-e türelme
kivárni. Olyan, mint egy beragadt rakéta, készen áll az indulásra,
csak bajok vannak a felszállással. Ez alatt a három nap alatt
ugyanis gondolatban glédába is állította a lehetséges apajelölteket,
és mindegyiket elvetette. Mert hát Petrovics nyomokban még

hitt a nukleáris családmodellben, így a gyermekét semmi esetre
sem fosztaná meg az apjától, de magát nagyon is a férfiaktól. Nehéz
konstelláció. És akkor jött a gyermektelenségéről rezignáltan
panaszkodó tanár úr. Aki sohasem vallaná be, hogy valaha is erről
panaszkodott volna.
– Nem tudom, hogy képzeli ezt, de forduljon vele szakorvoshoz.
Eszemben sincs megcsalni a feleségemet, és egyáltalán, hagyjon engem
békén!
– Nem kell megcsalnia. Hozzám se kell érnie! Csak gondolja át!
– győzködi. Logikus észérvei persze nincsenek. Csak egy ábrándkép,
amit a hölgy egyre szilárdabban lát manifesztálódni maga előtt.
Annál kevésbé a férfi.
– Na jó, nekem erre nincs időm – fordul el a férfi.
– Nézze, én ezt komolyan gondolom, vagy magával, vagy maga
nélkül, de összehozom. Jövő hétig van ideje gondolkodni. Kérem!
Aludjon rá egyet!
A tanár elgyötört arccal még visszafordul, a lányhoz lép, és őszintén
így szól:
– Akinek itt alvásra lenne szüksége, az maga, Petrovics. Pihenje
ki magát, hátha nem maradandó.
És sarkon fordul, és elviharzik. Még a barátjának se köszön, észre
se veszi szegényt a pult mögött, az is csak a bevágódó ajtóra és az
ajtó fölé akasztott csengettyű nyápic csilingelésére figyel fel. Mire
Petrovics kilép a raktárból, Béci bát egyre hangsúlyozottabban foglalkoztatja,
vajon mi történhetett odabent.
– Hát ez meg mi volt, Anna?
Petrovics vállat von.
– Biztos eszébe jutott valami – mosolyog.

Ekkor pár kilométerrel arrébb, egy ügyvédi irodában egy nőt épp
az ájulás környékezi, de nem az izgatottságtól, egy fogorvos kedvtelenül
fehéríti páciense fogsorát, és egy lány a monitor előtt ül és
arra a határozásra jut, hogy jobban kedveli az állatokat, mint az embereket.
Más normális lányt nyugtalanított volna a könyvesbolti alakításának
lehetséges következménye. Nem is lenne érdekes róla mesélnem,
ha ő nem pont másképp gondolná. Petrovics, akit valójában
nem is Petrovicsnak hívnak, azonban speciális eset. Azt már tudjuk
róla, hogy gyereket szeretne, és ezért bármit megtenne, akár még
el is lehetetleníti magát volt egyetemi tanára előtt, de a szándékai
és ennek megnyilatkozási formája talán némi magyarázatra szorulnak.
Petrovics éppen százharminchárom napja szakított vőlegényével.
Ennek alaposan megadta a módját: az esküvői szertartás előtt
pánikszerűen kereket oldott. Bár ő biztos nem így fogalmazna, szerinte
ő csak elandalgott. De kár lenne olyannak hinni, aki egy érthetetlen
taszító erőre hallgatva esküvői ruhában passzírozta ki magát
a házasságkötő teremmel szemben lévő női mosdó ablakán. Több
szempontból is szerencséje volt, egyrészt hogy pont olyan magasságban
volt ott egy ablak, és hogy a földszintről kellett kijutnia, és még
a ruhája sem sérült meg. Mivel a nagy szökés híján volt szemtanúknak,
sajnos az én elmondásaimra kell hagyatkoznunk. A menyas�-
szony ezután a csodával határos módon feltűnés nélkül több háztömbnyit
haladt előre, tömegközlekedett, átszállt, szóval csak úgy
ment az orra után kikapcsolt aggyal, kilépve térből és időből. Ennyi
erővel akár körbe-körbe is mehetett volna a tengelye körül. Hogy
végül magára talált, három ismeretlennek köszönhette, akik nagy
elánnal csattantak egymásnak a kereszteződésben, ahol a menyas�-
szony épp a zöldre várt. Petrovicsra ekkor is vigyáztak odafentről,
ugyanis ő a balesetben nem sérült meg, csak végignézte. Egyvalaki
azonban tényleg meghalt.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 39
Tegnapi: 450
Heti: 489
Havi: 9 102
Össz.: 382 110

Látogatottság növelés
Oldal: OKVÁTH ANNA-MÁS ÁLLAPOTOK/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »