Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A film 1958-ban készült.

A halász már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren,
a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy
nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig, egy fiú is vele ment
mindig.
De aztán, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fiú
szülei azt mondták, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen
salao, ami a legsúlyosabb
szó a balszerencsés emberre,
úgyhogy
a fiú, parancsukra, ettõl fogva egy másik hajóval ment
halászni,
és fogtak is mindjárt az elsõ héten három nagy halat. A
fiút elszomorította,
hogy az öreg minden áldott nap üres csónakkal
tér vissza, és le is ment mindig a partra, hogy segítsen neki hazavinni
az orsókra
göngyölt fonalait vagy a csáklyáját, szigonyát és
az árboc köré csavargatott vitorláját. A vitorlát
liszteszsákokkal
foltozták meg, és az árbocra tekergetve olyan volt, mint az örökös
vereség lobogója.
Sovány, ösztövér ember volt az öreg halász, mély ráncok barázdálták
a tarkóját. Ábrázata tele volt a jóindulatú bõrbetegség barna
májfoltjaival, amit a forróövi tenger vizérõl visszaverõdõ napsugaraktól
lehet kapni. Ezek a májfoltok végigfutottak arcának
mind a két oldalán,
a két kezén pedig mélyen bevágott sebhelyek,
hegek látszottak,
amiket a nagy, nehéz halaknak és a kötelekkel
való bajlódásnak
köszönhetett. De nem volt a kezén egyetlenegy
friss sebhely
sem. Olyan régi, olyan vén volt valamennyi, mint
egy halat soha nem látott sivatag
vízmarásai.
Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, mert a szeme párja
vidám volt és törhetetlen, s olyan kék, akár a tenger.
– Santiago – szólt hozzá a fiú, ahogy kaptattak föl a parton,
ahová a kis csónakot kivontatták –, Santiago, most újra mehetnék
veled halászni.
Kerestünk egy kis pénzt.

halaszesteng.jpg
Az öreg tanította meg a fiút halászni, és a fiú nagyon szerette õt.
– Nem, nem – mondta az öreg. – Szerencsés hajóra szegõdtél.
Maradj csak velük.
– De hát nem emlékszel, amikor egyszer nyolcvanhét napig
nem fogtál semmit, aztán utána három héten át mindennap nagy
halakkal
tértünk
vissza?
– De emlékszem – felelte az öreg. – Tudom, hogy nem azért
hagytál
el, mert nem bízol bennem.
– Apám akarta így. A gyereke vagyok, szót kell fogadnom neki.
– Persze – mondta az öreg. – Így is van rendjén.
– Apám könnyen elveszti a bizalmát.
– Könnyen – mondta az öreg halász. – De mi nem veszítjük el.
Igaz-e?
– Igaz – felelte a fiú. – Meghívnálak egy pohár sörre a kertvendéglõbe,
ha elfogadod, aztán hazavihetjük a holmit.
– Miért ne fogadnám el? – mondta az öreg. – Halászemberek
vagyunk
mind a ketten.
Beültek a kertvendéglõbe, s az iddogáló halászok közül sokan
bolondozni
kezdtek az öreggel, de õ nem haragudott meg a csúfolódásért.
Mások meg, az idõsebbje, csak nézték Santiagót, elszomorodva.
De nem mutatták, hogy szomorkodnak miatta, hanem
tapintatosan csak a tengerrõl, az árról, a tartósnak látszó szép idõrõl
beszélgettek, meg arról, hogy milyen mélyre eresztették le horgaikat,
és hogy mi mindent láttak. Azok a halászok is visszaérkeztek
már, akik aznap sikeresen jártak kint a tengeren, kibelezték óriási
marlinjukat, két szál deszkára fektették keresztbe,
két-két ember
megfogta a deszkák végét, és görnyedezve
cipelték
el a halcsarnokba
mázsás zsákmányukat, ahonnét hûtõkocsik viszik majd
tovább
Havannába, a halpiacra. Akik meg cápát
fogtak, elvitték
a
kis öböl túlsó oldalára, a cápafeldolgozóba, ott majd csigák segítségével
felemelik a cápát, kivágják a máját, lemetélik az uszonyait,
megnyúzzák, s a húsát fölszeletelik és besózzák.
Ha keletrõl fújt a szél, mindig magával hozta a kikötõ felõl a

cápafeldolgozó
bûzét, ma azonban alig lehetett érezni, mert a szél
elõbb délnek fordult, aztán el is ült egészen, úgyhogy nagyon
kellemes
volt itt a kertsoron, a napsütésben.
– Santiago – szólalt meg a fiú.
– Tessék? – mondta az öreg. A poharát szorongatta a kezében,
és régi dolgokon járt az esze, hosszú évekkel ezelõtt történt dolgokon.
– Kievezhetek, hogy fogjak neked szardíniát holnapra?
– Nem. Eredj baseballozni. Még én is tudok evezni. Rogelio
pedig majd kiveti a hálót.
– Hadd menjek. Ha már nem halászhatok veled, szeretnék legalább
valamiben a hasznodra lenni.
– Fizettél nekem egy pohár sört – mondta az öreg. – Embernyi
ember
vagy már.
– Hány esztendõs voltam, amikor elõször kivittél magaddal
hajón?
– Öt – felelte az öreg –, és kis híján ott vesztél, amikor túl korán
emeltem
be a halat, nem volt még elég fáradt, és majdnem összetörte
az egész csónakot. Emlékszel?
– Emlékszem, ahogy csapkodott a farkával, döngette a csónakot,
meg hogy az ülés kettétört, meg ahogy a bunkósbot nagyokat
koppant rajta. Arra is emlékszem, hogy engem elõrelöktél a
csónak orrába, ahol a feltekert vizes zsinegek voltak, és éreztem,
ahogy remeg, rázkódik
az egész csónak, s hallottam, ahogy
csapdosod a bunkóval, mintha egy fát akarnál kivágni fejszével,
és hogy engem
meg egészen elárasztott
a vér édeskés szaga.
– Csakugyan emlékszel is rá, vagy csak én meséltem el neked?
– Mindenre emlékszem, amióta elõször magaddal vittél halászni.
Az öreg ránézett a fiúra, napbarnított arcáról, kék szemébõl
bizalom,
szeretet sugárzott.
– Ha az én fiam volnál – mondta –, vállalnám a kockázatot, és
magammal
vinnélek. De hát az apád fia vagy, meg az anyádé, és
szerencsés
hajóra kerültél.

– Foghatok neked szardíniát? Négy jó csalétket is tudok szerezni,
ha kell.
– Megmaradtak a mai csalétkeim. Elraktam õket besózva a
ládámba.
– Hadd hozzak neked négy frissebbet.
– Elég lesz egy is – mondta az öreg halász. Soha nem adta fel
a reményt,
soha nem csüggedt el azelõtt sem. De most olyan
erõvel támadt
fel benne a bizakodás, mint ahogyan a könnyû parti
szél szokott fölkerekedni.
– Hozok kettõt – mondta a fiú.
– Hát hozzál kettõt – hagyta rá az öreg. – De nem loptad õket,
ugye?
– Szoktam azt is – mondta a fiú. – De ezeket most vettem.
– Köszönöm – mondta az öreg. Egyszerû lélek volt, nem sokat
tépelõdött
hát rajta, hogy ilyen alázatossá vált. De azért tudta,
hogy alázatossá
vált, és azt is tudta, hogy nincs ebben semmi
szégyen,
s hogy az önérzetén, a jogos büszkeségén sem esett
semmi csorba.
– Jó napunk lesz holnap, olyan az ár – mondta.
– Merrefelé mégy, Santiago? – kérdezte a fiú.
– Kimegyek messzire, ahonnét már vissza sem tudok jönni a
szél fordulásakor.
Kint szeretnék lenni még pirkadat elõtt.
– Én meg majd megpróbálom rávenni õt, hogy menjünk ki mi
is jó messzire – mondta a fiú. – Aztán ha a horgodra akad valami
igazán nagy hal, a segítségedre mehetünk majd.
– De õ nem szeret messzire kimenni.
– Nem, az igaz – mondta a fiú. – De majd úgy teszek, mintha
megláttam
volna valamit, amit õ nem lát, egy halászó madarat
vagy ilyesmit,
s rábeszélem, hogy menjünk ki delfinre.
– Olyan rossz a szeme?
– Alig lát már.
– Furcsa dolog – mondta az öreg halász. – Pedig soha életében
nem halászott teknõsbékára. Az rontja el az ember szemét.

– Te éveken át halásztál teknõsbékát a Moszkitó-part mentén,
és mégis jó a szemed, Santiago.
– Én nem akármilyen öregember vagyok.
– De lesz-e elég erõd hozzá, ha egy igazán nagy halat kell majd
kifognod?
– Lesz tán csak. De mindenféle fogással is segíthet magán az
ember.
– No, vigyük haza a cókmókot – mondta a fiú. – Szóval ideadod
a vetõhálót, és kimehetek szardíniát fogni.
Összeszedték a szerszámokat a csónakból. Az öreg vállára vette
az árbocot, a fiú a faládát vitte, amiben az orsókra csévélt, erõs
fonású, barna zsinegek voltak, meg a csáklyát és a nyeles
szigonyt. A csalétkek ott maradtak a csónak farában egy
dobozban, a bunkósbottal
együtt, amivel a nagy halakat szokta
elkábítani, amikor beemeli õket a csónakba.
Nem lopta volna el
senki az öreg halász holmiját, a vitorlát és a súlyos, vastag
zsinegeket azonban okosabb volt hazavinni, mert ártott nekik a
harmat, aztán meg, ámbár az öreg biztosan tudta, hogy a
helybeliek közül senki nem nyúlna az õ jószágához, mégis úgy
gondolta,
hogy fölösleges kísértésbe hozni õket azzal, hogy
otthagyja a csáklyát meg a szigonyt a csónakban.
Végigmentek az országúton, odaértek az öreg halász kunyhójához,
s beléptek mind a ketten a nyitott ajtón. Az öreg nekitámasztotta
a falnak
az árbocot a rágöngyölt vitorlával együtt, a fiú pedig
letette melléje a ládát meg a többi szerszámot. Az árboc majdnem
olyan hosszú volt, mint a kis vityilló egyetlen szobája. A viskó a
guanónak nevezett óriáspálma erõs, szívós pikkelypáncéljaiból
épült, s volt benne
egy ágy, egy asztal, egy szék, és a földes padlón
egy kis, faszénnel fûthetõ katlan, amin fõzni lehetett. A kunyhó
barna falán, az egymásra lapított erõs, sûrû rostú guanóleveleken
két színes kép lógott, egy egyik Jézus Szent Szívét ábrázolta, a
másik pedig a cobrei Madonnát. A feleségétõl maradtak az öregre
ezek a képek. Valaha ott függött a falon az asszony kiszínezett

fényképe is, de aztán utóbb mégis leszedte,
mert nagyon elhagyatottnak
érezte magát, ha ránézett erre a fényképre, s most a kis
polcon tartotta, a sarokban, a tiszta inge alatt.
– Van itthon ennivalód, Santiago? – kérdezte a fiú.
– Van egy fazék barna rizs, meg hal hozzá. Kérsz egy kicsit?
– Nem, köszönöm. Majd otthon ebédelek. Gyújtsak tüzet?
– Nem kell. Majd én megmelegítem késõbb a rizsemet. Vagy
megehetem
hidegen is.
– Elvihetem a vetõhálót?
– El hát.
A vetõháló már rég nem volt meg, a fiú emlékezett arra a napra
is, amikor eladták. De azért rendületlenül eljátszották ezt a kis
színházat
minden délután. Rizses hal sem volt, se fazék, se barna
rizs, ezt is tudta jól a fiú.
– Nyolcvanöt, az szerencsés szám, szerencsét hoz – mondta az
öreg. – Mit szólnál hozzá, ha egy ötmázsásnál is nagyobb hallal
jönnék
haza holnap?
– Hát akkor elviszem a vetõhálót, és kimegyek szardíniát fogni.
Ülj ki az ajtóba addig a napra, jó?
– Jó. Van egy tegnapi újságom, majd elolvasom a baseballeredményeket.
A fiú nem tudta, hogy ez a tegnapi újság valóság-e, vagy ez is
csak kitalálás.
Az öreg azonban csakugyan elõhúzta az ágya alól.
– Pericótól kaptam a bodegában – magyarázta az öreg.
– Visszajövök majd, ha fogtam elég szardíniát. Beteszem jégre
mind, és reggel majd megosztozhatunk rajta. Ha visszajöttem,
elmesélheted majd nekem a baseballeredményeket, Santiago.
– A „Yankee” csapat nem kaphat ki úgysem.
– Nono, a clevelandi „Indián”-tól nagyon félek.
– Ne féltsd te a „Yankee”-t, fiam. Bízhatsz bennük. Gondolj
csak a nagy DiMaggióra.
– Én a detroiti „Tigris”-tõl is félek, meg a clevelandi „Indián”-
tól is.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 45
Tegnapi: 455
Heti: 2 158
Havi: 7 966
Össz.: 380 974

Látogatottság növelés
Oldal: ERNEST HEMINGWAY-AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »