Simon Lewis
Így telt a nyári szünidőm
Ezt a nyarat Brooklynban töltöttem. Minden reggel
futni mentem a parkba. Egyszer találkoztam egy nixivel,
aki a kutyaúsztatóban lakott. Haja…
Simon Lewis letette a tollat, és kézbe vette a chtoniai–angol
szótárt, hogy megkeresse benne a „szőke” szót, a jelek szerint
azonban a démoni dimenziók teremtményei nem tartották
fontosnak, hogy megfelelő kifejezéseket találjanak a különféle
hajszínekre. Simon némi kutakodás után arra jutott, hogy a család,
a barátság és a tévénézés sem elég fontosak számukra ahhoz,
hogy szavaik legyenek rájuk. Egy darabig a radírját rágta, aztán
felsóhajtott, és ismét a papír fölé hajolt. Reggelre ötszáz szavas
fogalmazást kellett leadnia a chtoniai tanárának arról, hogyan
töltötte a nyarat, és jó egyórányi munkával sikerült eljutnia nagyjából…
harmincig.
Haja is volt neki…
…meg hatalmas dudái


– Csak segíteni próbálok – mondta Simon szobatársa, George
Lovelace, miután átnyúlt a válla fölött, és befejezte helyette a
mondatot.
– De baromira nem sikerül – jegyezte meg Simon, és nem tudta
elfojtani a mosolyát.
Nyáron jobban hiányzott neki George, mint gondolta volna.
Igazából az egész jobban hiányzott neki, mint gondolta volna
– nemcsak a barátai, de maga az Árnyvadász Akadémia is, a kiszámítható
napirend meg minden más, ami miatt hónapokon át
panaszkodott. A nyálka, a nyirkosság, a reggeli aerobik, a falak
csapdájába
esett állatok neszezése… De még a leves is hiányzott.
Simon az Akadémián töltött első évét többé-kevésbé végigaggódta,
mert úgy érezte, egyszerűen nem tartozik oda. Várta, hogy
mikor döbben rá valamelyik fontos ember az óriási tévedésre, és
mikor küldik haza.
Amikor azonban Brooklynban magára húzta a batmanes takarót,
és az anyja horkolását hallgatta a szomszéd szobából, egyszerre
azon vette észre magát, hogy nem otthon van.
Maga sem értette, hogyan történt, de váratlanul az Árnyvadász
Akadémia lett az otthona.
A Park Slope már egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek
emlékezett rá. A Prospect Park kutyafuttatóiban vérfarkaskölykök
játszottak, a Grand Army Plaza piacán egy boszorkánymester
árult kézműves sajtot és szerelmi bájitalokat, a Gowanus partján
vámpírok henyéltek és pöcköltek cigarettacsikkeket az arra
kolbászoló hipszterekre. Simonnak folyton-folyvást emlékeztetnie

kellett magát, hogy ezek a lények mindvégig ott voltak. Nem a
Park Slope változott meg, hanem ő. Most már rendelkezett a látás
képességével. Ő volt az, aki máshogy nézett a sötét sarkokra, és
aki egy könnyed dzsúdódobással ösztönösen a földre teremtette
Ericet,
amikor régi barátja meg akarta tréfálni, és a háta mögé
lopakodott.
– Haver! – hördült fel Eric, ahogy kidülledt szemekkel bámult
fel rá a kiégett augusztusi gyepről. – Pihenj, honvéd!
Eric persze úgy tudta, hogy Simon egy katonai iskolában töltötte
a tanévet, mint ahogy a többi barátja, az anyja és a nővére is
ebben a hitben élt. Hazudott szinte mindenkinek, akit szeretett.
Ez volt a másik nagy változás a brooklyni életében, és talán emiatt
szeretett volna leginkább elmenekülni. Egy dolog volt hazudni
arról, hol töltötte az évet, és előadni mindenféle kitalált történeteket
az elkövetett vétségekről meg a kiképzőőrmesterekről,
akiknek a figuráihoz rossz nyolcvanas évekbeli filmekből vette a
mintát. Más dolog volt azonban, hogy arról is hazudnia kellett,
kicsoda ő valójában.
Annak a kamasznak próbálta kiadni magát, akire emlékezett
– annak a Simon Lewisnak, aki úgy tudta, hogy a démonok és a
boszorkánymesterek kizárólag képregények lapjain léteznek, aki
akkor állt legközelebb a halálhoz, amikor félrenyelt egy csokival
bevont mandulát. Csakhogy ő már nem az a Simon volt – nem,
a legkevésbé sem. Talán egyelőre nem mondhatta magát árnyvadásznak,
de azért mondénnak sem lehetett nevezni, és belefáradt,
hogy mégis annak kellett mutatkoznia.

Egyedül Clary előtt nem kellett megjátszania magát, és ahogy
múltak a hetek, egyre több és több időt töltött a lány társaságában.
Újra felfedezte vele a várost, és hallgatta a történeteket a régi
önmagáról. Simon még mindig nem igazán emlékezett rá, mit
jelentettek egymásnak abban az előző életében, amit egy varázslat
miatt elfelejtett – de mintha egyre kevésbé számított volna a múlt.
– Tudod, hogy én sem az vagyok, aki voltam – mondta egy
nap Clary, amikor éppen a negyedik kávéjuk fölött ücsörögtek a
Java Jonesban. Simon minden tőle telhetőt megtett, hogy a szeptemberi
iskolakezdésig koffeinné alakítsa a vérét. Az Akadémia
kávémentes zóna volt. – Néha úgy érzem, mintha a régi Clary
legalább olyan messze lenne tőlem, mint a régi Simon tőled.
– És hiányzik az a régi Clary? – kérdezte Simon, bár valójában
úgy értette: hiányzik az a régi Simon? A jobb, bátrabb Simon,
akit talán soha többé nem lesz képes előcsalogatni önmagából.
Clary megrázta a fejét, lángvörös fürtjei a válla körül ugráltak,
zöld szemében bizonyosság villant.
– És te sem hiányzol egyáltalán. – Megvolt az a különös képessége,
hogy mindig tudta, mi jár Simon fejében. – Mert vis�-
szakaptalak. Legalábbis remélem…
A fiú megszorította a kezét. Ez a válasz elég is volt mindkettejüknek.
– Ha már szóba került, hogyan telt a nyarad – szólt most
George, miután visszahuppant megereszkedett matracára –, nekem
azért hajlandó vagy mesélni róla?

– Mit meséljek? – Simon hátradőlt a székén, de a fa baljóslatú
csikorgását hallva azonnal ismét az asztalra könyökölt inkább.
Mivel másodévesek lettek, Simonnak és George-nak felajánlottak
egy szobát a felszínen, de közösen úgy döntöttek, hogy inkább
az alagsorban maradnak.
Simon egészen megbarátkozott a nyirkos félhomállyal – és felfedezte
annak az előnyeit, ha távol tartja magát a tanárok kíváncsi
tekintetétől. Nem is szólva az elit diákok lenéző pillantásairól.
Az ő évfolyamára járó árnyvadásztanulók már kezdték felismerni,
hogy mondén társaik sem feltétlenül teljesen reménytelenek,
most azonban egy teljesen új évfolyam érkezett az Akadémiára,
és Simonnak semmi kedve nem volt hozzá, hogy elölről kelljen
kezdenie a bizonyítást. Miközben a széke csikorogva igyekezett
eldönteni, kettétörjön-e alatta, ő azon elmélkedett, hogy vajon
meggondolhatja-e még magát.
– Simon, cimbora! Dobj nekem egy csontot. Tudod, az én nyaralásom
hogy telt?
– Birkanyírással? – George több képeslapot is küldött neki az
elmúlt két hónap során. Mindegyik egy idilli skót tájat ábrázolt,
a hátoldalon lévő üzenetek pedig ugyanazt a témát járták körül:
Unatkozom.
Cefetül unatkozom.
Ölj meg most azonnal!
Késő, már hulla vagyok.

– Birkanyírással – erősítette meg George. – Birkaetetéssel. Birkatereléssel.
Birkatrágyában fetrengve. Közben te meg… ki tudja,
mi mindent műveltél egy bizonyos hollófekete hajú szuperhőssel.
Ugye nem akarod, hogy kerülő utakon kelljen mindent megtudnom?
Simon felsóhajtott. George négy és fél napon át türtőztette magát.
Ennél többet valószínűleg nem is lehetett volna elvárni tőle.
– Miből gondolod, hogy egyáltalán találkoztam Isabelle
Lightwooddal?
– Ó, nem is tudom. Talán abból, hogy amikor utoljára találkoztunk,
másról sem bírtál beszélni rajta kívül? – George elég
vérszegényen igyekezett utánozni az amerikai akcentust. – Hová
vigyem randira Isabelle-t? Mit mondjak a randinkon Isabellenek?
Mit vegyek fel a randira Isabelle-lel? Jaj, George, te szerelem
bronzbőrű skót istene, mondd, mihez kezdjek Isabelle-lel?
– Nem emlékszem rá, hogy ilyesmi elhagyta volna a számat.
– Csak szavakba öntöm, amit a testbeszédedből kiolvastam –
magyarázta George. – Most pedig hadd halljam!
Simon vállat vont.
– Nem jött össze.
– Nem jött össze? – George szemöldöke kis híján kilőtt a homlokáról.
– Nem jött össze?
– Nem jött össze – erősítette meg Simon.
– Azt akarod mondani, hogy a több dimenzión és a világ megmentését
eredményező kalandokon átívelő szerelmi történeted
saját nemzedéke legdögösebb árnyvadász lányával véget ért, és

ezt annyival intézed el, hogy rántasz egyet a válladon, és közlöd,
hogy… – Elhagyta beszéde dallamosságát, és ismét amerikai akcentussal
fejezte be. – „Nem jött össze.”
– Igen. Erről beszélek. – Simon igyekezett laza maradni, de
nyilván nem sikerült, mert George felállt, és jókorát csapott a
vállára.
– Bocs, öreg – mondta csendesen.
Simon megint felsóhajtott.
– Hát igen.
•
Simon Lewis
Így telt a nyári szünidőm
Elbaltáztam az esélyemet a világ legcsodálatosabb lányánál.
Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor.
Randira vitt a kedvenc klubjába, ahol egész éjjel úgy
álldogáltam,
mint valami félnótás suttyó, és egyszer szó
szerint megbotlottam
a saját lábamban. Aztán hazavittem
az Intézetbe, és elköszönésképpen kezet fogtam
vele.
Igen, jól tetszett olvasni: kezet ráztam vele…
Aztán a második randin elvittem a kedvenc mozimba,
ahol végigülte velem a Star Wars: A klónok háborúja
maratont, és nem is vettem észre, hogy mikor aludt el.

Aztán véletlenül bántó megjegyzést tettem az ízlésére,
mert hát honnan is tudhattam volna, hogy régen
járt egy boszorkánymesterrel, akinek farka volt – nem
mintha egyébként kíváncsi lettem volna rá. Később
pedig jöhetett az újabb jóéjt-kézfogás.
Harmadszorra megint bedobtam egy zseniális ötletet:
dupla randi Claryvel és Jace-szel. Ezzel talán
még nem is lett volna gond, kivéve, hogy Clary meg
Jace szerelmesebbek egymásba, mint bármelyik másik
szerelmespár a szerelem történetében, és elég biztos
vagyok benne, hogy jól elvoltak az asztal alatt, mert
Jace egyszer véletlenül az én vádlimat simította végig
a lábával. (Vagy véletlen volt egyáltalán? Hát erősen
remélem, hogy igen.) Aztán démonok támadtak meg
bennünket, mert a jelek szerint Clary és Jace afféle démonmágnesként
funkcionáltak, és engem jó fél percre
kiütöttek, úgyhogy eszméletlenül feküdtem egy sarokban,
amíg a többiek elintézték azokat az izéket, Isabelle
pedig egy harcos istennő volt, mint mindig. Merthogy
Isabelle
egy harcos istennő, én meg egy kis pöcsinger
vagyok.
Később meg mind elmentek valami szupermenő
vidéki kirándulásra, hogy levadásszák azokat a démonokat,
akik az előző démonokat ránk küldték, de nem
engedték, hogy velük tartsak. (Lásd fent a pöcsingerségemet
illetően.) Aztán amikor hazaértek, Isabelle nem

hívott fel, nyilván azért, mert vajh melyik harcos istennő
akarna egy sarokban kuporgó pöcsingerrel járni? És
én sem hívtam fel őt ugyanezért. Meg mert gondoltam,
hogy talán majd ő hív engem.
De nem hívott.
Vége.

Simon úgy döntött, halasztást kér a chtoniai tanárától.

 

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 6/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat