1. fejezet
A konyhapulton ültem és anyut néztem. Rakott tésztát készített. Kissé pánikban volt, pár percenként az órára pillantott. Tudtam, miért teszi: apám pontosan tizenhat perc múlva érkezik haza, és azt szereti, ha az asztalon a vacsora, mire belép. Jake oldalazott be a konyhába. A pókemberfiguráival játszott. – Anyu, átmehetek Liamékhez játszani? – kérdezte reménykedve. Anyu újra az órára nézett, és megrázta a fejét. – Most nem, Jakey! Nemsokára kész a vacsora, és tudod, úgy kell ennünk, mint egy igazi családnak. Beszéd közben kissé összerezzent. Jake elszontyolodott, de bólintott. Odajött, leült mellém. Azonnal kikaptam a kezéből az egyik kis figurát. Jót nevettem, ahogy meglepődött, de aztán mosolyogva és a szemét forgatva visszaszerezte. Kedves srác a tesóm, szőke hajjal és szürke szemmel, amit barna pöttyök tarkítanak. Ő az idősebb, és ami azt illeti, a legjobb nagytestvér. Otthon is, a suliban is vigyáz rám, gondja van rá, hogy senki se piszkáljon. Az egyetlen, aki piszkálhat, az ő maga, meg egy kicsit a legjobb barátjának, Liamnek is megengedi, aki a mellettünk lévő házban lakik. – Ambs, segítsek a háziban? – lökte meg a vállával az enyémet.

Jake tízéves, két évvel idősebb nálam, és mindig segít a tanulásban. – Nem, ma nincs házi – mosolyogtam, a pultról lelógó lábaimat lóbálva. – Oké, gyerekek, segítsetek! Terítsétek meg az asztalt! Tudjátok, hogyan. Pontosan úgy, ahogy kell, rendben? – kérte anyu. Sajtot szórt a tésztára, és a sütőbe tette. Jake-kel leugrottunk a pultról, megragadtuk a terítéket, és elindultunk az étkezőbe. Apám minden téren nagyon szőrszálhasogató; ha valami nem pontosan úgy történik, ahogy akarja, méregbe gurul, és ezt egyikünk sem szereti. Anya mindig azt mondja, hogy a munkája miatt ilyen, mert az nagyon stresszes. Ha bármit rosszul csinálunk, azonnal dühös. Van, aki azt vallja, a gyerekeket látni kell, és nem hallani. Na, apánk ezt újabb szintre emelte, ő a gyerekeket nem kell sem látni, sem hallani-elvet vallja. Mindennap fél hatkor jön haza, és rögtön megvacsorázik. Utána Jake-et és engem a hálószobánkba küld, ahol csendesen játszunk fél nyolcig, aztán lefekszünk aludni. Utálom ezt a napszakot. Minden jó, amíg haza nem jön, de akkor mindannyian megváltozunk. Jake elcsendesedik és nem mosolyog. Anyunak aggodalom vagy félelem ül ki az arcára, és körbekörbe rohangál, megütögeti a párnákat a kanapén. Én némán állok és azt kívánom, bár elbújhatnék a szobámban, és soha többé nem kellene kijönnöm. Jake-kel halkan megterítettük az asztalt, majd némán ültünk, csendben vártunk az ajtó nyílására, ami azt jelenti, hogy hazajött. A gyomrom összerándult és a kezem izzadni kezdett. Némán imádkoztam, hogy jó napja legyen, és este normálisan viselkedjen. Néha nagyon jó hangulatban van, olyankor megölel és megcsókol, és lelkendezik, hogy milyen különleges kislány vagyok, és ő mennyire szeret. Ez általában vasárnaponként történik, amikor anya és Jake

jégkorongedzésre megy, én meg kettesben maradok itthon vele. Ezek a vasárnapok a legrosszabbak. Sohasem meséltem róluk senkinek. Arról sem, ahogyan hozzám ért ilyenkor, azt hajtogatva, hogy menynyire csinos vagyok. Gyűlölöm azokat a napokat. Bár sohase jönnének el a hétvégék! Sokkal jobban szeretem a hétköznapokat, amikor iskola van, és csak vacsoraidőben látom. Még az is sokkal jobb, amikor dühösen néz rám, nem ellágyuló tekintettel. Azt egyáltalán nem szeretem, olyankor kényelmetlenül érzem magamat, és remegni kezd a kezem. De szerencsére ma hétfő volt, azaz még majdnem egy teljes hetem van, mielőtt újra aggódnom kell. Apánk néhány perccel később besétált. Jake az asztal alatt megfogta a kezem, és olyan pillantást lövellt felém, ami arra biztatott, hogy viselkedjek jól. Apámnak szőke a haja, mint Jake-nek. A szeme pedig barna, és mindig rosszallóan néz. – Sziasztok, gyerekek! – köszönt hangosan mély hangján. Borzongás futott végig a gerincemen a hangjára. Félretette az aktatáskáját, és leült az asztalfőre. Igyekeztem titkolni minden reakciómat, mozdulatlanná dermedtem. Úgy tűnt, mindig a reakciói miatt került mindenki bajba, azok rontottak a helyzetén. Régen ez nem így ment, akkor én voltam apu szeretett, kicsi lánya, de három évvel ezelőtt új munkahelye lett, és megváltozott. Teljesen átalakult a kapcsolatunk. Még mindig jobban kedvel engem, mint Jake-et, de amikor hazajön a munkából, mintha el akarná hitetni magával, hogy Jake és én nem is vagyunk a világon. Néha úgy néz a tesómra, mintha azt kívánná, bár ne is létezne. Görcsbe rándul a gyomrom ezektől a pillantásoktól. – Szia, apa! – válaszoltunk egyszerre. Ebben a pillanatban lépett be anyu a tésztás tállal és egy tányér fokhagymás kenyérrel.

– Ez jól néz ki, Margaret – dicsérte meg apánk mosolyogva. Némán enni kezdtünk. Igyekeztem nem feszengeni a székemen. – Szóval, Jake, milyen volt az iskola? – kérdezte a bátyámat. Jake a meglepetéstől tágra nyílt szemmel nézett fel rá. – Jó volt, köszönöm. A jéghokicsapat megnézte a játékomat, és Liam meg én… – kezdte, de apánk bólintott, és már nem is figyelt rá. – Ez nagyszerű, fiam – vágott közbe. – És neked, Amber? – kérdezte felém fordulva. Jaj, ne! Oké, légy udvarias, ne csapongj! – Jó volt, köszönöm – feleltem csendesen. – Hangosan, te gyerek! – üvöltötte. Összerándultam a hangjától és azon tűnődtem, hogy megüt vagy vacsora nélkül zavar ágyba. – Jó volt, köszönöm – ismételtem meg hangosabban. Elkomorulva nézett rám, majd anyámhoz fordult, aki összeszorította a két kezét, és az alsó ajkát harapdálta. – Margaret, te mit csináltál egész nap? – kérdezte, és folytatta az evést. Anyu megköszörülte a torkát. – Bevásároltam. Megvettem azt a sampont, amit szeretsz. Utána pedig vasaltam – válaszolta gyorsan. Úgy hangzott, mint egy előre elkészített felelet. Mindig ezt csinálta. Előre készen volt a válaszaival, így nem mondott semmi olyat, amivel felmérgesíthette volna apát. Kinyújtottam a kezemet az italomért, de nem figyeltem rendesen, és felborítottam a poharamat. Az innivalóm az asztalra ömlött. Minden szem apánkra szegeződött. Felugrott a székéből. – A rohadt életbe! Amber, te hülye kis ribanc! Megragadta a karomat, és durván felrántott az asztaltól.

Háttal a falhoz csapódtam. Végigfutott rajtam a fájdalom. Az ajkamba haraptam, hogy ne sírjak. A sírástól minden csak rosszabb lett, gyűlöli, azt mondja, hogy csak a gyengék sírnak. A tekintete megkeményedett és dühös lett, miközben gúnyosan mosolyogva viszszahúzta a kezét. A lélegzetemet visszatartva vártam az ütést. Semmit sem tehettem, el kellett viselni, mint mindig. A bátyám szinte azonnal felugrott a székéből, és rám vetette magát. Szorosan átölelt, hogy védelmezzen. Háttal állt apánknak. – Tűnj el innen, Jake! Meg kell tanulnia, hogy jobban vigyázzon! – szónokolt apám. Most Jake-et ragadta meg a ruhájánál fogva, és a padlóra lökte. Apám tenyere az arcomon csattant. Az ütés erejétől a földre estem, a helye forró, éles fájdalommal égett. Ezután Jake felé fordult, és a combjába rúgott. A bátyám fájdalmában felkiáltott és összegömbölyödött, hogy védje a fejét. – Soha többé ne kerülj az utamba, te kis szar! – üvöltötte. Néma könnyek csorogtak végig az arcomon. Rossz volt látni, hogy bántja a testvéremet, aki csak engem védett. Jake mindig ezt csinálja. Ha bajba kerülök, provokálni kezdi apánkat, hogy rajta töltse ki a mérgét helyettem. Nyöszörögtem. Apánk felváltva méregetett minket, majd felkapta a tányérját, és beviharzott a nappaliba. Valamit morgott a világ legroszszabb kölykeiről és arról, hogy a fenébe ragadhatott bele ebbe az életbe. Amint kiment a szobából, odakúsztam a bátyámhoz, és olyan szorosan öleltem át, mintha az életem múlna rajta. Felnyögött, és ülő helyzetbe tornázta magát, hogy ő is megöleljen. Fájó arcomat simogatta, és közben a fogán keresztül szívta be a levegőt. – Jake, úgy sajnálom! Annyira sajnálom! – motyogtam csendesen, a vállába zokogva.

Megrázta a fejét. – Semmi baj, Ambs, nem a te hibád – mondta rekedten, és erőtlenül elmosolyodott. Próbált felállni. Felugrottam, mert megbillent. Átöleltem a derekát, és segítettem fájó lábára nehezedni. Megriadtam egy hirtelen érintéstől a jobb oldalamon, azt hittem, apánk jött vissza, hogy még több fájdalmat okozzon, de anyu volt az. Kétségbeesetten tisztogatta az asztalt, papírtörlőkkel itatta fel a kiömlött innivalót. – Vigyétek fel a vacsorát a szobátokba, és egyétek meg ott, rendben? – Arcon csókolt mindkettőnket. Apámhoz ment, elsimítani a problémát. Képes volt még mindig dühöngeni miattam, ezért meg kellett nyugtatnia, mielőtt még nagyobb baj történne. – Reggel találkozunk. Szeretlek benneteket. Legyetek csendben, és bármi történik, maradjatok a szobátokban! – utasított, és gyorsan újra megpuszilt minket, aztán az előszobába terelt, ahol a kezünkbe nyomta a vacsoránk maradékát. Szép házunk van, egyszintes, négy hálószobával. Apám jól keres, így jó környéken lakunk. Jobban örülnék, ha kisebb házban élnénk és ő mást dolgozna. Talán akkor olyan volna, mint régen, amikor még kivitt minket a parkba, és sok játékot meg édességet vett nekem. Jake az én szobámba jött. Némán ettünk az ágyam mellett, a padlón. Amikor apám a nappaliban ordítozni kezdett anyuval, megszorította a kezemet. Valami eltört. Összerándultam, és elszorult a szívem. Minden az én hibám. A testem megállíthatatlanul rázkódott a sírástól, ahogy elképzeltem, miket művelhet lent anyuval. Jake átölelte a vállamat, és magához szorított. Mindig úgy viselkedik, mint aki sokkal idősebb a koránál. Jóval érettebb nálam.

– Nincs semmi baj, minden oké, Ambs. Ne aggódj! – dünnyögte és a hajamat simogatta. Mire megnyugodtam, az ordítozásnak is vége lett, így kártyázni kezdtünk. A játék közepén tartottunk, amikor lábdobogást hallottunk a folyosó felől. Jake teste megmerevedett, és tágra nyílt szemekkel az ajtómra meredt. Szerencsére a lépések nem álltak meg, és másodpercekkel később csukódott a szüleink hálószobájának az ajtaja. Kifújtam a levegőt, észre sem vettem, hogy addig benn tartottam, és a szememet behunyva leroskadtam. Ma estére vége. – Jobb lesz, ha most bemegyek a szobámba. Elmúlt hét – motyogta Jake, fejével az ágyam mellett álló ébresztőóra felé biccentve. – Zárd be az ajtódat! Reggel találkozunk. Felállt, és az ajtó felé bicegett. Én is felálltam és néztem, ahogy kilopakodik a szobámból, át a folyosón a sajátjáig. Kinyitotta az ajtaját, megfordult, és erőtlenül rám mosolygott. – Zárd be az ajtódat! – tátogta. Bólintottam, aztán átvágtam a szobámon. Még integettem, mielőtt becsuktam és bezártam az ajtót. A fülemet a lapjához szorítottam, hogy halljam az árulkodó hangot, ahogy Jake is bezárja az övét. Amikor meghallottam a kattanást, ami jelezte, hogy mostantól biztonságban van, megfordultam, és az ágyamhoz rohantam. Belevetettem magamat, és az arcomat a puha párnába temetve újra eleredtek a könnyeim. Ma este megint hülye voltam. Miattam ütötte meg apám a bátyámat és valószínűleg anyut is. Tehetetlenül sírtam és vagy századjára gondolkodtam el azon, hogy elszököm. De mint mindig, gyorsan elhessegettem a gondolatot, nem hagyhattam magára Jake-et apánkkal. Mélyen legbelül

tudtam, hogy őt nem lehetne rábeszélni, hogy jöjjön el velem, mert ő meg nem akarta itt hagyni anyát védtelenül. Itt ragadtunk mindannyian, kiszolgáltatva egy rideg, szívtelen embernek. Hirtelen kaparászást és kopogtatást hallottam az ablakomon. Felkaptam a fejemet, és döbbenten láttam, hogy Liam állt a hálószobám ablaka előtt. Ő Jake legjobb barátja, amióta négy éve ideköltöztünk. Ijedten felugrottam, és gyorsan odarohantam. Megrémültem, mert ki tudja, mit tenne vele apa, ha észrevenné. Nem akartam, hogy még valaki megsérüljön miattam ma este. Fogcsikorgatva kinyitottam és kitártam az ablakot, fohászkodva, hogy ne nyikorogjon és ne hallatszódjon semmi. Hideg, friss levegő csapta meg az arcomat, amikor kihajoltam. Értetlenül ráztam a fejemet. – Liam, mit keresel itt? Menj el! – suttogtam. De ez a lökött a kezét a vállamra téve hátratolt, felhúzta a lábát és bemászott a szobámba. A döbbenettől tátva maradt a szám. Hátrafordultam, és teljes pánikban az ajtómra meredtem. Ha apám elkapja, totál begőzöl. Nem szereti, ha Liam átjön hozzánk játszani, azt mondja, túl zajos. Visszanéztem Liamre, és a fejemet ráztam, nem akartam hinni a szememnek. Mit keres itt? Azt hiszi, hogy ez Jake szobája? Rossz ablakon lopózott be? Liammel egyáltalán nem vagyunk jóban, fogalmam sem volt, mit keres itt. Mindig úgy tűnt, legfőbb célja, hogy halálra szekáljon. Állandóan elgáncsol, meghúzza a hajamat, de a legidegesítőbb, hogy Angyalnak nevez. Attól a pillanattól kezdve így hív, hogy megismert. Mindig felmérgesít vele, de nem hajlandó abbahagyni. – Liam, menj el! – suttogtam, és kétségbeesetten löködtem az ablak felé. Nem moccant, hanem szorosan átölelt és a mellkasához szorított. Csapkodtam, próbáltam eltolni, de még erősebben szorított.

– Semmi baj – suttogta, és a hajamat simogatta. Olyan jó érzés volt a vigasztalása, hogy újra előtörtek a könnyeim. Liam tud apánkról és a bántalmairól, amiktől mindannyian szenvedtünk. Jake egyszer tele volt zúzódásokkal, és kibökte a legjobb barátjának az igazat. Jake és én könyörögtünk neki, hogy ne árulja el senkinek, és ezt egészen mostanáig be is tartotta. Zokogtam. Mérges voltam magamra, amiért újra sírok, de nem tudtam abbahagyni. Hangosan szipákoltam és az orromat törölgettem a kézfejemmel. Miközben Liam átölelt, remegő állal felnéztem rá, és láttam, hogy neki is könnyes a szeme. – Mit keresel itt? – suttogtam. Sóhajtott, majd leült az ágyam szélére, és finoman maga mellé húzott. – Láttalak az ablakon keresztül, és biztos akartam lenni benne, hogy jól vagy – suttogta, és újra átölelt. Az ablakra néztem. Liam szobája pont szemben van az enyémmel. Beláttam hozzá, ami azt jelenti, hogy ő is belát hozzám. Az ajkamba harapva bólintottam, és hozzábújtam. Szükségem volt a vigasztalására. A mellkasához bújva sírtam. Észrevettem, hogy Power Rangers póló van rajta, és hozzá illő rövidnadrág. Zavartan elgondolkodtam, hogy miért van ebben, amikor kint nagyon hideg van. Aztán leesett: ez a pizsamája, lefekvéshez készülhetett. Gyorsan ránéztem az ébresztőórámra. 20:30. Már több mint egy órája sírok. Egy idő múlva a könnyek áradása csitult, de nem apadt el. – Jól vagyok, most már menjél! – suttogtam, és próbáltam letolni az ágyamról. Határozottan megrázta a fejét. – Nem megyek el addig, amíg sírsz – mondta határozottan.

Még szorosabban átölelte a derekamat. Fekvő helyzetbe kormányzott az ágyon, és mellém feküdt. Annyira ölelt, hogy egy centit sem tudtam arrébb csúszni. Igazából jó érzés volt. Erős karjában biztonságban éreztem magamat. Megadóan abbahagytam a ficánkolást, és a mellkasán zokogtam.
Amikor reggel felébredtem, még mindig a karjában tartott. Riadtan az órára néztem. 6:20. – Liam! – ráztam meg suttogva. – Aaa… mi az anya? – motyogta csukott szemmel. A szívem a torkomban dobogott. – Sss – csitítottam, és befogtam a száját, nehogy újra megszólaljon. Az ajtóra néztem, vártam, hogy apám betöri és megtalálja nálunk Liamet. Nem tudom elhinni, hogy elaludtunk. Ez szörnyű. Hirtelen kinyitotta a szemét, és zavarodottan nézett rám. A tekintete körbejárt a szobában, és ő is megijedt. – Jaj, ne, elaludtam? – suttogta. Felült, és megvakarta csokoládébarna haját, ami ettől szanaszét állt. – Gyorsan haza kell menned! Szuszogva megragadtam a kezét, és minden erőmet bevetve, talpra állítottam. Tágra nyílt szemmel bólintott, és az ablakhoz rohant. Kinyitotta, és átvetette a lábát az ablakpárkányon. Néztem, ahogy kimászik. Amikor felnyúlt, hogy becsukja az ablakot, elkaptam a kezét, és hálásan rámosolyogtam. – Köszönöm – suttogtam. Őszintén szükségem volt egy ölelésre az éjszaka. Valószínűleg ez volt a legkedvesebb dolog, amit Liam valaha tett értem.

Visszamosolygott. Kék szeme csillogott a reggeli napsütésben. – Szívesen, Angyal. Visszacsúsztatta az ablakot a helyére, majd megfordult, átkocogott a harmatos füvön, és eltűnt a két ház közötti kerítésen lévő résen. Újra felbukkant, és bemászott a saját ablakán. Rámosolyogtam és intettem neki, mielőtt behúztam a sötétítő függönyt. Megkönnyebbülve fellélegeztem. Szerencsére nem kapták el. A gondolatra, hogy apám bánthatja Liamet, összerándult a gyomrom. Nagy mázlink van, hogy nem buktunk le. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha a szülei bemennek a szobájába, és meglátják az üres ágyát. Vagy mi történt volna, ha nem ébredek fel időben, és nem sikerül kisurrannia.

 

Oldal: KIRSTY MOSELEY: ÁLMAIM ŐRZŐJE/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat