FOLYTATÁS.

Erik azonban nem törődött vele, rezzenéstelen tekintettel az eget kémlelte. És ahogy egyre tovább figyelte, az ajkát csüggedően lebiggyesztette. Riadtan kérdezte: – Ti is látjátok? Te jó ég! Marcell követte Erik tekintetét, és fejét hátradöntve a magasba bámult. Különös és homályos fénypont pulzált felettük, és ahogy előrehaladt, a nyomában tompa fénycsóvát húzott, amitől úgy tűnt, mintha kettéhasadna az ég. A sáv széléből apró, repedésszerű felhőszálak indultak meg, amik körül elsötétült az ég. Marcell még sohasem látott ehhez hasonlót. Kirázta a hideg. – Mi ez… repülő? – kérdezte Adria. – A repülőgép nem ilyen nyomot hagy – mondta Marcell. Hozzá akart tenni még valami okosat, de nem futotta többre tőle. – Ez közel van – szólalt meg Adria az eget figyelve. Ahogy közeledett, a fény elvesztette pontszerű formáját, és alaktalanná vált. Marcell futni kezdett, le sem vette róla a szemét, úgy próbálta követni. A többiek a nyomába eredtek. – Kettéválik! – mutatott Erik az égre. Mindhárman megtorpantak, és várták, mi történik. Az eget áthasító sávban halvány szakadás indult meg, kettéválasztva az alaktalanul pulzáló fényforrást. A csóva most egymáshoz közel eső, két eltérő pályán folytatta az útját. Mindkét rész lefelé tartott, a földhöz közeledtek. Az egyik már túl közel is került hozzá… és akkor… Becsapódott. Várva a robbanást, Erik és Adria is a füléhez kapta a kezét. De a robbanás nem jött. A repülő fényesség elhalkult bombaként ért földet. Aztán a másik is lezuhant.


Hangtalanul. Csak egy gyors szellő suhant végig a tájon, és egy pillanatra megrezegtette a világot. Marcell koponyájába mintha léket ütöttek volna, amin kiszökhet a bennragadt nyomás, a fejfájása azonnal megenyhült. Nem értette. Nem akarta elhinni, hogy ez a fényjelenség szaggatta a fejét már reggel óta. És ha mégis, hogyan lehetséges, hogy a fájdalma rögtön elmúlt, amint a jelenség földet ért? Ez normális esetben, a frontoknál, nem így működik. – Mi volt ez? Hullócsillag? – kérdezte Adria. – Hullócsillag, amit nappal is látsz? Elég valószínűtlen – mondta Erik. – Akkor üstökös, vagy mit tudom én. – Ha egy üstökös csapódott volna be mellettünk, akkor már olyan alulról szagolnánk az ibolyát, mint a dinoszauruszok – okoskodott tovább Erik. – Akkor mégis mi lehetett ez? – kérdezte Marcell is. Tekintetével azt a helyet fürkészte, ahová a közelebb eső fényalak becsapódhatott. – Talán egy tűzgömb – vélte Erik. – És még mielőtt megkérdeznétek, a tűzgömb hasonlít a hullócsillaghoz, de sokkal erősebb a fénye, ezért néha még nappal is lehet látni. – Ahelyett, hogy találgatunk, miért nem nézzük meg? – kérdezte Marcell. – Jaja! Ez jó ötlet – lelkesedett Adria. – Az egyik a közelbe zuhant. – A másik pedig, ha jól láttam, az erdőben érhetett földet. – Srácok, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – akadékoskodott Erik. – És miért nem? – Ki tudja, mi ez? Én csak tippeltem, hogy tűzgömb.

– Attól félsz, hogy egy földönkívüli? – nevetett fel Adria. – Persze hogy nem… mert földönkívüliek nem léteznek, de… – Akkor te maradj itt – mondta Adria, és futásnak eredt. Marcell Erikre nézett, széttárta a karját, majd Adria után szaladt. Nem sokkal később hallotta, hogy Erik is ott liheg mögöttük. Marcell fejben többször is visszaidézte a fénycsík útját, és megpróbálta kiszámítani, hogy a város melyik pontján érhetett földet. A találgatást leszámítva, csak egy vékony füstfelhőből tájékozódhatott. A füst a város egyik elhagyatott utcájába vezette őket, ahol olyan félkész házak sorakoztak, amiket pár évvel korábban nagy reményekkel kezdtek építeni, de valószínűleg már soha senki nem fejezi be egyiket sem. A házakat állítólag hajléktalanok foglalták el, és a városiak azt beszélték, hogy sötétedés után veszélyes a környéken kóborolni. Marcell nappal sem szívesen járt arra, de most, nyomában a többiekkel, lazán beszaladt az utcába, igaz, pár méter után le kellett fékeznie. Egy hatalmas, füstölgő gödör előtt állt meg. Fejében ezernyi gondolat és mondanivaló kavargott, mégsem bírt megszólalni. Merev, hitetlen tekintettel bámult a lyukba. – Ez meg… – nyögte Erik. A gödörben egy élőlény hevert. Ő érkezett a fénycsóvával, hangtalanul, mégis több méteres lyukat ütve az utca aszfaltjába. Emberszerű lénynek tűnt. Az arcbőre betegesen hófehér, amit zavaros, fekete foltok csúfítottak, mintha sötét tintával tetoválták volna. Orra tompa és nyomott, haja zsíros tincsek összetapadása. Karja a testével együtt ütemesen rángatózott, sebes ujjai karmokban végződtek. Ajka fekete, szájából hegyes fogak

meredtek ki, és nemcsak a szemfoga, hanem a teljes fogsora élezett volt. A háta mögül kibuggyant valami. Fekete, tépett bőr. Talán szárnyak. Vagy csak egy szakadt köpeny? A hatalmas, kiguvadó szeme vöröslött, a szemhéja pedig olyan zavartan tikkelt, mintha a becsapódástól nem térne magához. A lény nyögdécselt, miközben teste füstölgött. – M-m-mennünk kellene… – dadogta Erik. De hármuk közül senki nem mert mozdulni.

2. fejezet
–Te jó ég! Milyen ocsmány! – öklendezett Adria. – Mint egy szörny – mondta Marcell. – Szerintetek megégett, azért néz ki így? – Mennünk kellene – ismételte magát Erik. – Mégis hová? – kérdezte Adria. – Segítséget hívni… vagy akárhová… Nézzetek már rá! Akármi is történt vele, az nem a mi dolgunk, mi nem tudunk segíteni rajta. Most komolyan… menjünk már! – Csak nem félsz? – nevetett fel Adria. Erik elkerekedett szemmel bámult. – De, félek. És szerintem most ez a normális. Marcell, mondj már valamit te is! – Ez mozog – motyogta Marcell, és a szemét végig a kráteren tartotta. – Miii? A lyukban heverő lény feje megrázkódott, és tüdőkaparós nyögdécselés szakadt ki belőle. Megpróbált feltápászkodni, de azonnal összecsuklott. – A nagyúr… elbánt velem… – hörögte. Hangja olyan volt, mint a köhögés. – Engem nem érdekel – nyöszörögte Erik. – Én mentem.

A fiú körbenézett. A város egyik lepukkant, elhagyott részén álltak, ahol nem sok segítségre számíthattak. – Nyugi – mondta Adria. – Ez biztos filmforgatás. – Akkor hol vannak a kamerák? És miért engedtek ide minket? Nekem ez sok. Én tényleg lépek, kérlek, gyertek ti is. – Talán igaza van… – adta meg magát Marcell. – Gyávák – mosolygott Adria, és közelebb lépett a gödörhöz. Undorította az odalent heverő lény, mégsem tudta levenni a szemét róla. Azokkal a karmokkal a kezén olyan volt, mint egy vadállat. Nem, a szörnyeknek van ilyen karmuk. Adria tudta, hogy az öccsének igaza lehet, és menniük kellene, mert valami félelmetes dolog történik velük, de ő nem félt. Nemcsak most, máskor sem. Szinte képtelen volt félni, és emiatt nagyon gyakran bajba keveredett. Persze, ő is megijedt dolgoktól, de az ijedséget mindig legyőzte a kíváncsisága. Ha valamitől tényleg félt, az csak olyan dolog lehetett, mint a biológiadolgozat. Vagy a fizikadolgozat. Vagy a kémia. Vagy a matek. Vagy bármilyen dolgozat és feleltetés. De most semmi ilyesmivel nem kellett szembenéznie, „csak” egy szörny várt rá. Érdeklődve hajolt a lyuk fölé. – A nagyúr küldött titeket? – visított fel hirtelen a lény, és most egyetlen mozdulattal kiugrott a gödörből, pont Erik elé. Erik ordítva terült el a földön. – M-minket nem küldött senki – dadogta. – Magunktól jöttünk… de bár ne jöttünk volna… – Nyeszlettek is vagytok ahhoz, hogy a nagyúr veletek dolgoztasson. De mégis… ki másnak lenne ereje és oka ahhoz, hogy így elbánjon velem?

– Ki… ki vagy te egyáltalán? – kérdezte Marcell, és hátrálni kezdett. – Miért, kinek látszom? – Egy vámpírnak… – mondta Adria, és alaposan végigmérte a szörnyszerű idegent. A filmekben a vámpírok sokkal helyesebben néznek ki, és most bosszantotta, hogy neki csak egy ilyen ocsmányság jut. – Vámpír? Az meg mi? – Hát… öö… neki is ilyen éles fogai vannak… meg minden… – vetette oda Adria. A lény megnyalta a fogsorát, ahonnan húscafatok lógtak ki. Hosszúkás, vágott, fekete nyelve volt. Elsétált a fiatalok előtt, jól megfigyelve mindegyiket. Most lehetett látni, hogy a hátán lógó bőrdarabok tényleg szárnyak voltak, hasított szárnydarabok. – Te egy angyal vagy? – kérdezte Marcell. – Angyal? – kérdezett vissza a lény. Kicsit még mindig kóválygott. – Mit csinál egy angyal? – Hát… izé… repül, meg embereken segít… meg ilyesmi… Az idegen gonoszul elmosolyodott. – Igen, angyal vagyok – jelentette ki végül. – Angyalnak elég ronda – súgta Adria. – Mondjuk vámpírnak is… – Vigyázz, mit beszélsz! – sziszegte a lény, és egy pillanattal később már Adria előtt csattogtatta éles fogait. Körbesétálta, végig a haját bámulva. Adria odakapott, és elkezdte lesimítgatni. Kifejezetten utálta, hogy ilyen boglyas, mindenfelé álló haja van. Próbálta már hajvasalóval kiegyenesíteni, de az csak ideig-óráig segített, és neki nem volt türelme minden alkalommal ezzel foglalkozni.

– Különösen ne szájaljon velem egy olyan lány, akinek a haja olyan, mint a gubancos lószőr – állapította meg a lény. Adria arca elkerekedett, és nem csak a rothadó bűztől, ami az idegen szájából áradt. – Hé! – háborodott fel. – Nekem te ne szólj be! – Kérlek, kérlek, ne bosszantsátok fel! – könyörgött Erik. – Mindketten nagyon szép lányok vagytok, csak menjünk végre haza, és akkor senkinek nem lesz baja. – Lányok?! – Marcellból és Adriából egyszerre szakadt fel a kérdés. Olyan meredt arccal bámultak Erikre, mintha betonmaszkot öntöttek volna rájuk. – Mégis mit gondoltatok? – húzta össze a szemét a lény. – Izé… még nem volt alkalmunk jobban megfigyelni – magyarázta Marcell, majd a biztonság kedvéért hátrált még egy lépést. Könyökével már érintette a mögötte lévő félkész épület falát. – Te, lány? – kuncogott Adria, pedig ahogy jobban megnézte a lényt, a sötét lepelruhák sejtették a nőies alakját. – Benned aztán van bátorság – hörgött gúnyosan az idegen. – Jelentéktelen életed legnagyobb szerencséje, hogy nem egy héttel korábban találkoztunk, mert akkor hevesebben bántam volna veled. Inkább azt mondd meg nekem, te vihogó pávián, hová kerültem? Adria arca vörösre váltott, fejében végigpörgette az összes sértést, amit ismert, hogy kiválaszthassa közülük a legmegfelelőbb visszavágást, de mielőtt bármi kirobbanhatott volna belőle, Erik odaugrott, és befogta a száját. – Miért, merre tartottál? – kérdezte Marcell. A bőrszárnyas lény elgondolkodott.

– Otthagytam a nagyurat – felelte, de úgy tűnt, inkább magához beszél, mintsem a fiatalokhoz. – Mondhatni, menekültem. Aztán egy villanás… valami eltalált, és már itt tértem magamhoz. – És ki ez a nagyúr, aki elől menekülsz? A lény végigmérte a kérdezgető Marcellt. – Természetesen, Árész, a hadak ura, a háború istene, a dühödt csaták királya. – Természetesen… – nyögte Marcell. – Ez nekem már tényleg sok – mondta Erik, és elengedte Adria száját. Lerogyott az aszfaltra. – Árész, a háború istene? – Ne ijedj meg, csak szórakozik velünk – felelte Adria, majd megdörgölte a száját, hogy eltüntesse onnan Erik izzadt tenyerének az ízét. – Nézz már rá, hogy néz ki! – sóhajtott Erik. – Kötve hiszem, hogy szórakozik. Tényleg ismerheti Árészt. – Megvan! Kandi kamera! – kiáltott fel Adria. – Valaki bolondot akar csinálni belőlünk. És azért nem látjuk a kamerát, mert rejtett. Nehogy bedőljetek, mert az összes ismerősünk betegre fogja röhögni magát rajtunk. Adria először Erikre, majd Marcellre nézett. Egyiküket sem lelkesítette a felvetése, elveszetten néztek maguk elé, mintha nem akarnák elhinni, ami velük történik. – Mert ez csak mitológia… nem? – erősködött tovább a lány. – Görög istenek nem léteznek… ugye? – Mi ez a hitetlenség? – hördült fel a lény. – Kétségbe vonjátok Árész hatalmát? Ti ostobák, most retteghetitek a bosszúját! – Nem vonunk kétségbe semmit – sietett a válasszal Erik. – Csak… – Csak nem értjük, mi történik… egy csomó kérdésünk van – fejezte be Marcell motyogva.

Oldal: BESSENYEI GÁBOR: AZ OLIMPOSZ LEGYŐZÉSE 1/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat