A film 1973-ban készűlt.

1
Ilyen vihar még nem volt! Hollán nagyapó gyümölcsöse
eltûnik, megjelenik viszont a Rém.

– Félek – nyöszörgött Kisvacak, és az orráig húzta a takarót.
– Légy szíves, és engedj át az ágyadba! – S mert Lacó
továbbra is némán és mozdulatlanul állt az ablaknál, még
hozzátette: – Nem fogok mocorogni, de igazán nem.
Ez rendkívüli ígéret volt. Nagy kár, hogy Lacó meg se
hallotta. A vihar teljesen lekötötte a figyelmét. Negyedik hete
tartott a szünidõ, s ez volt benne az elsõ igazán figyelemre
méltó esemény. De ez aztán ki is tett magáért. Ilyen vihart
Lacó még soha életében nem látott.
A villámok sûrû egymásutánban csapkodtak. Fényüknél
látni lehetett az egész falut, és hogy a szél szinte a földig
lenyomja a fák koronáját. A Magányos Kéménybe két villám
is belevágott. A dörrenések nemcsak az ablaktáblákat, hanem
Lacó vékony pizsamáját is megremegtették. Az egyik villanásnál
Kenguruék háza tetején még állt a tv-antenna, a
következõre már eltûnt onnan.


– Én átmegyek – jelentette ki Kisvacak, nem Lacónak,
hanem csak úgy saját magának, igazolásképpen. Kimászott
rácsos ágyából, s gyorsan beslisszolt Lacó paplana alá. S lám,
a világ egyszeriben megszelídült. Az iszonyatos dörrenések,
a szél bõgése, az esõ harsogása, a villámok fénylövései
elvesztették félelmetességüket; Kisvacak elaludt.
– Káprázatos! – motyogta Lacó. A harmadik villám csapott
a Magányos Kéménybe. Kenguruék tv-antennájának a
töve se látszott; tõbõl csavarta le a szél. A Kopasz-hátról
szenynyes víz rohant lefelé, kerítéslécek, ágdarabok sodródtak
benne.
„A hullámok átcsaptak a fedélzeten – szólalt meg Lacó
fejében a Mesélõ. – A kapitány, hogy a fedélzeten bírjon
maradni, odaköttette magát az árbocrúdhoz. A parancsnoki
híd mögül kiáltás harsant: süllyedünk, emberek! A kapitány
tudta, hogy ez nem igaz. Bízott a hajójában. És ismerte a
tengeri viharokat.”
Lacó az órájára nézett. Tíz perccel múlt tizenegy. Az égiháború
kerek másfél órája tartott.
Nem, ilyen még sose volt. És Lacó látja ezt. Pontosan lát
mindent. Ez a legcsodálatosabb az egészben.
A falu meg alszik. Alszanak a Kenguruk, alszik Pöcök,
és alszik Gerlinda is. Ez szinte egészen biztos. Talán csak
Pirosfej tizedes nem alszik. Ó, õ biztos nem alszik! Áll a
magasfigyelõ alatt Helénával, és lesi a nyomsávot.
Jó volna ott lenni Pirosfej tizedes mellett! Onnan valószínû
sokkal jobban lehet látni meg érezni az egészet.
De azért ez se semmi. A többiek még ennyit se látnak.
Lesz mit mesélni holnap! „Egyszer csak reccs, és Kenguruék
antennája nem volt sehol!”

Ekkor jutott el Lacó tudatáig, hogy mintha az imént
Kisvacak mondott volna valamit. Disznóság, hogy dumál, és
nem alszik. Mérgesen hátrafordult.
– Te meg mért nem al… – torkára forrt a szó. Villámlott
éppen, és a beverõdõ fényben látta, hogy Kisvacak ágya
üres. Elöntötte a meleg is, mert már a vérébe ivódott, hogy
Kisvacak eltûnéseibõl rendszerint nagy balhék származnak.
Ám amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt a riadalma. Egy
újabb villám fényénél felfedezte, hogy Kisvacak békésen
alszik az õ ágyában.
– Ó, te kis vacak, te! – mondta megbocsátón. Óvatosan
felnyalábolta a kölyköt – „Ördög és pokol, ez napról napra
súlyosabb lesz!” –, és visszavitte a rácsos ágyba, be is takargatta.
Kisvacak tüstént kirúgta oldalt a lábát, átvetette a takarón,
karját a feje alá igazgatta, és aludt tovább, mintha mi sem
történt volna.
Lefeküdt Lacó is. Végtére is nem volt csekélység másfél
órán át moccanatlanul állni az ablaknál, és együtt rezegni a
viharral.
Az álom kegyes volt hozzá. Kivételesen nem a szünidõ
végét s az általános iskola VIII. osztályának elsõ óráját vetítette
eléje, hanem elvitte õt a tengerre, ahol, mint a szkúner
kapitánya az árbocrúdhoz köttette magát, s a szokatlanul
viharos hullámverésrõl szerzett újabb értékes tapasztalatokat.

2.
Az új nap, persze, sosem kezdõdhet úgy, ahogy az ember
szeretné.

Mert mit szeretne az ember (mármint Lacó)? Az ágyból
egyenest a ruhákba, aztán egyenest az udvarra perdülni, ott
szemlélõdni kicsit, elismételni az éjszakai benyomásokról
már elkészített mondatokat, aztán – neki a lejtõnek, és meg
sem állni Gerlindáék házáig. „Képzeld, copfoskám, az ablakból
végignéztem az egészet. Ilyen még nem volt!”
Hiú remények! Ez a nap is csak úgy kezdõdik, mint a többi:
mindenféle kötelezettséggel. Mert rendkívüli volt ugyan a
vihar, de ahhoz mégsem volt elegendõ, hogy a felnõtteket
otthon tartsa, s ezáltal felszabadítsa az embert (mármint
Lacót) a kötelezettségek alól.
Elõször is mosakodni kell. Méghozzá úgy, hogy ez a
mosakodás százszázalékos példa legyen Kisvacak számára.
(Sajnos mindent így kell csinálni. Amikor egy ilyen
Kisvacak lófrál az ember körül, nincs egy magának való
pillanata sem, örökké csak példakép. De legalább követnék!)
Azután jön az öltözködés, a reggelizés. Megmelegíteni a
tejet, megvajazni a kenyérszeleteket, majd lassan, nyugodtan
táplálkozni.
– Nekem zsírosat kenj! – közli Kisvacak. – És csomózd
be a cipõmet!
Lacó zsírosat ken, és csomót köt a cipõfûzõre.
Kisvacak nem eszik. Valami fadarabbal böködi a levegõt.
– Egyél, kérlek!
– Pamm! Pamm! – döf bele Kisvacak egy láthatatlan izébe.
– Hagyd ezt abba, és egyél!
Kisvacak leteszi a fadarabot, szájához emeli a zsíros
kenyeret, aztán azt is leteszi.
– És mi lett végül a viharral? Hova ment?
– Kérlek, öregem – emeli fel Lacó a hangját –, zabálj, és
ne járjon a szád! Sürgõsen el kell mennünk.

– Hova ment el a vihar? Az ágyába? – És Kisvacak nagyot
nevet, mert jól tudja, hogy szamárságot kérdezett.
Lacó összeszorítja a száját, s immár vagy ötszázadszor
szentül megfogadja, hogy neki pedig a büdös életben nem
lesz gyereke.
– Adj egy vajasat is! – tér vissza Kisvacak a táplálkozáshoz.
– Egy frászt! Nem kell annyit zabálni! Mondtam, hogy
sietünk.
– Amíg éhes a gyerek, addig etetni kell – véli Kisvacak.
– Ha anyuék este hazajönnek, meg fogom mondani, hogy
éheztettél.
Persze, a tatarozás az oka mindennek. Miért kell egy óvodát
tatarozni, mikor másnapra a kiskölykök úgyis szétverik
az egészet? De ha már tatarozzák, miért szünidõben? Az
ember legszebb napjait vágja agyon ez a szervezetlenség. És
anyuékban is lehetett volna annyi belátás, hogy erre a három
hétre elviszik Kisvacakot a Hegyközbe, Vilma néniékhez.
Õk nyugdíjasok, egész nap ráérnek, és különben is odavannak
a kölyökért. „Kész gyönyörûség hallgatni, amit ez egy
nap összezagyvál!” – áradozik Vilma néni. (Hogy oda ne
rohanjon az ember!)
– Adsz vajasat, vagy nem adsz? Én kenjek magamnak?
Kisvacak, mint mindig, teljesen kiélvezi, hogy felelõsek
érte. Olyan a hangja, mint egy királyfié, akit szolgahad vesz
körül.
Lacónak közben eszébe jut Anya tegnap esti figyelmeztetése:
„Ha felhõs az idõ, és fújna a szél, ne feledd ráadni a
pulóvert! Ha megfázik, te ápolod!” Az idõ felhõs ugyan, de
szél nincs. Akkor most mi legyen?… „Ráadom. Legfeljebb
beleizzad. Majd közli, ha melege van. Még szerencse, hogy
félóránként helyzetjelentést ad a közérzetérõl.”

Hát szóval ilyen kínokkal terhesen vánszorognak a reggel
percei. S talán ezeknél is kellemetlenebb Lacó számára az
a nyugtalanító érzés, hogy e végeérhetetlen vacakolás miatt
jóvátehetetlen veszteségek érik. Egész pontosan attól tart,
hogy mire kikeveredik a házból, addigra a társaság körülnézett
már a feldúlt tájon, s az õ viharügyben szerzett tájékozottsága
elértéktelenedik. „Akkor pedig palacsintává
lapítom az öcsémet, az tuti!”
Kisvacak, mintha megsejtené Lacó fenyegetõ elhatározását,
három falással eltünteti a vajas kenyeret, majd hetykén
kijelenti:
– Felõlem mehetünk!
„Felõlem! – ismételné önfeledten Vilma néni. – Honnan
keverednek ilyen szavak egy ötéves gyermek ajkára?!”
Lacó, persze, nem hatódik meg. Éppen csak egy elsuhanó
mosoly erejéig. S ez is inkább amiatt van, hogy mehetnek végre.
Mennének is, ám ekkor az események folyásába drámai
fordulat áll be. Kivágódik az ajtó, és a Kenguruk szökkennek
be a konyhába. A Kenguruk, azaz Simon Péter és Simon Pál
ikertestvérek, akiket Gerlinda nevezett el Kenguruknak, mert
óvodás korukban állandóan amolyan elöl zsebes kötényben
jártak, s a kötényzsebben hurcolták a játékaikat, mint a kenguru
a gyerekét. A járásuk is olyan kengurus volt, nem tudtak
rendesen közlekedni, hanem csak szökdécseltek és
ugrándoztak, páros lábbal. Persze, ezt a szökdécselést a
kenguru ügyesebben csinálja. Annak sosem esik ki közben
a gyereke, a Kenguruk ellenben folyton elpotyogtatták a
játékaikat. Nos, hát a zsebes kötény idõközben a múlté lett,
a gúnynevet azonban a múló évek sem tudták lemosni Péter
és Pálról. Már csak azért sem, mert a szökdécselés maradt.
Ma is ugyanúgy közlekednek, mint hat évvel ezelõtt, óvodás

korukban. Így érkeznek most is a Lacóék konyhájába. Aztán
megállnak, és csak vigyorognak és lihegnek, és meresztik a
nagy szemüket Lacóra.
Lacó, amint rájuk pillant, rögtön tudja, hogy amitõl tartott,
bekövetkezett. De hogy a Kenguruk, mikor végre meg bírnak
szólalni, olyat mondanak, mint amit mondanak, azt álmodni
sem lehetett volna. Elhinni meg végképp nem lehet.
– Hogy mit csinált a Hollán nagyapó gyümölcsöse?!
– Belezuhant a bányába! – mondják újra a Kenguruk,
teljesen egyszerre, mintha csak egyikük beszélne.
– Hazudtok! – förmed rájuk Lacó, hogy idõt nyerjen.
– Bizony úristen! – mondják a Kenguruk.
Kisvacak izmai máris mûködésbe lépnek. Õt cseppet sem
zavarja, hogy nem maga fedezte fel a szenzációt, hanem
mások, s épp a Kenguruk hívták fel rá a figyelmét. Leperdül
a székrõl, és se szó, se beszéd, kivágtat az ajtón. Már a kerti
kapun is túl jár, mire Lacó utoléri és elkapja.
– Hová rohansz, vadszamár?
– Hát oda. Eressz, na! Sose láttam gyümölcsöst bányában.
Lacó azonban nem siet. Hátrányba került, s ezt csak egyféleképpen
tudja kiegyenlíteni: elfojtja égetõ kíváncsiságát,
s úgy viselkedik, mint aki fenntartásokkal fogadja a hírt, amit
különben se tart oly rettentõ nagy esetnek.
– Nyugalom – mondja Kisvacaknak. – Nem kerget a tatár.
– A vigyorgó Kenguruktól pedig azt kérdi: – Ott voltatok?
A saját szemetekkel láttátok?
– Nem – mondják sajnálkozva a Kenguruk. Péter… Péter?…
Nem, Pál még hozzáteszi: – Hollán nénitõl tudjuk. (Ez Hollán
nagyapó menye.) Nálunk járt, mielõtt dolgozni ment.
Kisvacak ismét megiramodik. Lacó most már engedi,
pedig a pulóvert se adta rá. Van is már eszében a pulóver!

Az elsõ legfontosabb most az, hogy a Kenguruk se láttak
még semmit, következésképpen az a hátrány nem is olyan
nagy. Nem állhat elõ az a legfonákabb helyzet, hogy õk, a
Kenguruk, a taknyos ötödikesek kezdik magyarázgatni neki,
mi történt tulajdonképpen, s az miképp történhetett. A második
legfontosabb pedig, hogy haladéktalanul értesítsék Pöcököt
és Gerlindát, ha ugyan eddig nem tudtak már meg mindent.
Az nem valószínû, hogy Gerlinda megtudott volna
valamit. Elég messze lakik Hollán nagyapó gyümölcsösétõl.
Ezenkívül ébredés után legalább fél órát tölt a tükörnél.
Szeplõit számolgatja, azt remélve, hogy az ördög az éjszaka
folyamán legalább néhányat elvitt belõlük. Pöcökkel más a
helyzet. Az õ házuk szintén a Selyemréten van. Igaz ugyan,
hogy a túlsó végén, és a Bányahegyrõl lenyúló erdõsáv miatt
nem lehet tõlük a Hollán nagyapó gyümölcsösére látni, de
Pöcöknél sosem tudhatja az ember, mit mikor és hogyan
szimatol ki. Egy remény azért van: még nem készült el legeslegújabb
Mûvével, a detektoros (nem biztos, hogy detektoros)
rádióval. Márpedig nem készült el, különben rég körbehordozta
volna. Ha pedig nem készült el, akkor nem hagyja
el a házat. Ez megnyugtató.
– Péter, futás Gerlindáért! – adja ki Lacó az utasítást, s
ezzel végképp magához ragadja a kezdeményezést. – Pál,
futás Pöcökért! Mondd, hogy halálfontos. (Igen, erre a nyomatékra
feltétlenül szükség van.) Ott találkozunk.
Hárman három irányba indulnak. Péter le a faluba, Pál a
Magányos Kémény felé, Lacó pedig Kisvacak nyomában, a
patakká duzzadt szekérút mentén, neki a házukat a
Selyemréttõl elválasztó lankás Kopaszhátnak.

3.
Hollán nagyapó tizennégy esztendõvel ezelõtt ment nyugdíjba.
Éppen aznap, amikor a bányát leszerelték és bezárták.
Felesége már évekkel elõbb meghalt, õ maga idõsebbik fia,
Hollán József házában lakik, egy külön szobában, amelynek
a falai telisded-teli vannak utazásra csábító IBUSZ-plakátokkal.
Mikor még ifjú vájár volt, azt határozta el, hogy ha
kiöregszik a föld alatti munkából, gyümölcstermesztéssel
tölti hátralevõ éveit. A nyugdíjba vonulás utáni elsõ években
úgy tetszett, nem lesz semmi se a fogadalomból. A sok egy
helyben éléstõl leküzdhetetlen utazhatnék szállta meg, s
felcsapott világutazónak. Frontmesteri nyugdíja bõségesen
elegendõ volt a megélhetéséhez, a gyermekei nem fogadták
el tõle azt a majd félszázezer forintot, amit élete folyamán
összespórolt a számukra, így hát volt mibõl utazgatnia.
Három esztendõ alatt szinte az egész világot bejárta.
Akkor – történetünk elõtt éppen tizenegy évvel – hirdették
ki, hogy a Bányahegy meg a falu között húzódó, másfél
kilométer hosszú és három-négyszáz méter széles Selyemrétet
felparcellázzák, és olcsón kiárusítják.
A telkek napok alatt gazdára találtak. Vett egyet magának
Hollán nagyapó is. A legtöbben, mint az utazásoktól kissé
elfáradt nyugdíjas frontmester is, gyümölcsfákat ültettek a
pár száz négyszögölnyi, ragyogó fekvésû, sok napfényt kapó
földdarabokra. Felépült pár új ház is. Pontosan három. Az
egyiket a falu, Óbánya építtette orvosi szolgálati lakásnak.
Ebben lakik Pordán doktor. A másik ház, közvetlenül az
orvosi mellett, Pöcök szüleié, ifjabb Gergely Mihályéké.
A harmadik házat a volt bánya volt lõmestere, a magányos
életre berendezkedett Gasch Lipót építtette magának a

Selyemrét délkeleti csücskében, pontosan a volt hármas akna
berobbantott bejárata fölött.
Gasch Lipót házától vagy kétszáz méterre, egyik oldalával
a Bányahegyrõl lenyúló erdõsávnak, másikkal a faluból a
Hegyközbe vezetõ szekérútnak támaszkodva terült el Hollán
nagyapó gyümölcsöse.
A legteljesebb múlt idõben.
A helyén most jókora szakadék tátongott. Az egész gyümölcsös,
úgy, ahogy volt, kissé félrefordulva hevert lent, a
mélységben. Földje felhasadozva, fái gyökerestül kifordulva.
Mindössze két fa maradt állva, valahol középtájon. Két
almafa, tele pici, zöld almával.
Hollán nagyapó a szakadék szélén állt és nevetett.
Megdöbbentõ volt, hogy mennyire könnyen veszi az egészet.
Elvben hüledeznie és sóhajtoznia kellett volna, ahogy az egy
ilyen nem mindennapi katasztrófa bekövetkeztekor illik.
Derûs képe – legalábbis a gyerekek szemében – sokat rontott
az esemény szenzációjellegén.
– Úgy segítsen engem az Isten – hahotázott –, hogy ez az
IBUSZ mûve. Bosszút álltak, mert felhagytam az utazgatással.
– Vagy maga a bánya állt bosszút – mondta sejtelmesen
Gasch Lipót, aki Hollán nagyapó mellett állt, és szokása
szerint hegyes állát dörzsölgette. – Rámenõs frontmester
voltál, öreg. Túl mohón kapartattad a néppel a szenet.
– Megálljunk! – emelte fel Hollán nagyapó az ujját. – Ez
a vágat még nem az én mûvem. Ez még énnálam is öregebb.
Emlékezzél… áber (ez német szó, itt azt jelenti: ugyan.
Hollán nagyapó ugyanis, mint a legtöbb óbányai õslakos, jól
beszélt németül. A bánya azelõtt egy német grófi család
tulajdonában volt, amely annak idején sok bányászt hozott
ide Németországból. Ezek aztán családot alapítottak,

meggyökeresedtek Óbányán. Ma már az unokáik, a dédunokáik
élnek, de egy-két németes hangzású név, meg néhány
családban – például a Gerlindáékéban is – a német beszéd
még ma is õrzi az egykori telepesek emlékét)… áber – mondta
tehát Hollán nagyapó Gasch Lipótnak –, te erre nem
emlékezhetsz. Hiszen még itt se voltál. 1928-ig erre vezetett
a hármas akna lejárata. Valami okból nem volt jó, berobbantották,
aztán megnyitották azt a másikat, éppen ott, ahol most
a te házad áll.
– Odébb volt az, öreg – mondta Gasch Lipót. – Sokkal
odébb volt.
– Már hogy a ménkõbe lett volna odébb? – mérgesedett
meg Hollán nagyapó. – Ott volt az pontosan, ha én mondom.
– Én meg azt mondom, odébb volt. Jó ötszáz méterrel
odébb.
– Nézzék már, énvelem vitatkozik! – csapta össze a két
tenyerét Hollán nagyapó. – Énvelem, aki kerek huszonöt
éven át jártam le-föl a hármas bejáratán! Ha megállok a
sövényed sarkánál, az iskolát meg a templomtornyot éppen
egy vonalban látom. Ugyanúgy, mint mikor fájrontkor kiléptem
a hármasból a napvilágra. (Ez a fájront is német eredetû
szó, a bányászok a munkaidõ végét jelölik vele.) Nem a
kisujjamból szopom én, amit mondok, Gasch Lipót!
De Gasch Lipót csak erõsködött, hogy bizony odébb volt
az a lejárat. Hollán nagyapó meg ettõl még jobban nekitüzesedett.
Azt mondta, Gasch Lipót az égadta világon semmit
se tud, de nem is tudhat. Mert 1944-ben, amikor a bánya
német katonai parancsnoka, „az a Helmuth Günther, vagy
hogy a ménkõbe hívták”, Gasch Lipótot idehozta, az a
lejárat éppen be volt zárva. Majd csak másfél év múlva, már
a felszabadulás után nyitották meg ismét, de akkor is még jó

fél esztendõbe beletelt, mire megtisztították az aknáktól –
mert, bizony, csudára megpakolták aknával a németek, nyilván
fel akarták robbantani, csak már nem maradt rá idejük.
Egyszóval, Gasch Lipót összevissza négy évig járt ki-be rajta,
és mi az a négy év a Hollán nagyapó kerek negyed évszázadához
képest?!
– Miért kell azt még ma is emlegetni, öreg, hogy engem
az a fasiszta Günther hozott a bányához? – méltatlankodott
nekivörösödve Gasch Lipót, de kérdésére nem kapott
választ. Hollán nagyapó a maga részérõl befejezettnek tekintette
a vitát, legalábbis Gasch Lipóttal. Nem rá figyelt már,
hanem a frissen nyílt szakadék szélén bámészkodó gyerekekre.
– Hé, taknyosok, tisztuljatok innét! – kiáltott rájuk mérgesen.
– Valamelyiktek belehull, aztán én leszek a vétkes, mivel
az én földemen szegte a nyakát!
– Ne tessék izgulni! – mondta Lacó, aki teljes egészében
osztotta Pirosfej tizedes szakszerûen megfogalmazott véleményét,
miszerint: „Hollán nagyapó indulata olyan, mint a
ködgránát. Éktelen nagy füstje van, de legfeljebb a szemet
csípi.” – Nem esünk mi ebbe bele. Különben se olyan mély
az egész, hogy a nyakunkat szeghetnénk. Legfeljebb nyolc
méter.
– Hat – helyesbített Pöcök.
Kisvacak alkalmasnak vélte az idõt, hogy megkérdezze
végre:
– És az a lik ott micsoda?
– Hat méter vagy nyolc, azért csak kotródjatok! – füstölt
tovább Hollán nagyapó.
– Felfedeztem egy likat! – toppantott Kisvacak. – Tessék
azonnal megmondani, hogy mi az!

– Hínye, az anyád, te! – nevette el magát Hollán nagyapó,
és felkapta Kisvacakot. (Kevés olyan ember él Óbányán, aki
ne feledné gondját, baját, indulatát, ha Baráth Andrásék kisebbik
gyereke viselkedni kezd.) – Miféle likat fedeztél te fel?
– Ott! – mutatott Kisvacak a szakadék hátsó vége felé,
ahol a gyümölcsös a legmélyebbre süllyedt.
– Megnézzük – mondta Hollán nagyapó, s megindult
Kisvacakkal. – Innen az én nyolcvanéves szememmel már
nem látni el odáig.
– A kis szerelmemnek sasszeme van! – súgta ámulva
Gerlinda Lacó fülébe. – Tényleg van ott egy lyuk, csak eltakarja
a lomb.
Hollán nagyapó letette Kisvacakot, és azt mondta: –
A régi bejárat! Istenemre, hogy az!

A Kenguruk kiáltozni és ugrándozni kezdtek, s éltették
Kisvacakot.
– Sose hittem volna, hogy ebben az életben még egyszer
meglátom – mondta Hollán nagyapó. – Hé, taknyosok, most
aztán komolyan lóduljatok innét!
A gyerekek ösztönösen hátrébb húzódtak.
– Én fedeztem fel! – mondta büszkén Kisvacak, és nyomatékképpen
nagyot rúgott a földbe.

Oldal: BERKES PÉTER-AZ ÖREG BÁNYA TITKA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat