SZELLEMEK ÉBREDÉSE

Novemberben lidérces álmom volt.
1924-et írtunk, és én megint Rivertonban voltam. Minden
ajtó tárva-nyitva állt, selyem lebbent a nyári szellőben. Fent a
dombon, az ősi jávorfa alatt zenekar ült, a hegedűk lustán pengtek
a melegben. A levegőben kacagás és kristály csilingelt, az ég kéken
ragyogott, pedig azt hittük, a háborúban elpusztult ez a kékség.
Az egyik lakáj, takaros fekete-fehérben, pezsgőt töltött egymásra
tornyozott pezsgőspoharak legfelső sorába, és mindenki tapsolt,
élvezve a pazar mutatványt.
Láttam magamat, ahogyan az ember álmában szokta, amint a
vendégek között járkálok. Lassan, sokkal lassabban, mint életben
lehetséges; a többiek: selyem és flitter elmosódó foltjai.
Valakit kerestem.
Azután változott a kép, és én a nyári lak közelében voltam, csak
éppen nem a rivertoni nyári lak volt az – nem lehetett az. Nem az
a fényes, új épület, amit Teddy tervezett, hanem egy régi építmény,
a falaira borostyán kúszott, betekergett az ablakokon, fojtogatta az
oszlopokat.

Valaki hívott. Egy nő – a hangját felismertem – szólított az épület
mögül, a tó partján. Lementem a lankán, kezem a legmagasabb
nádszálakat súrolta. A parton egy alak kuporgott.
Hannah volt az, menyasszonyi ruhájában, a hímzett rózsákra
sár tapadt. Felnézett rám, az árnyékból felmerülő arca sápadt volt.
Hangja hallatán megdermedt a vérem. – Elkéstél – mutatott a kezemre.
– Elkéstél.
Lenéztem a kezemre, fiatal kezemre, amelyet sötét folyami iszap
lepett, és a kezemben egy halott kopó merev teste hevert.
Persze tudom, mi keltette ezt az álmot. A filmrendező levele.
Mostanában nem sok levelet kapok: néha egy levelezőlapot kötelességtudó,
nyaraló barátnőmtől; hivatalos értesítést a banktól,
amely a megtakarítási számlámat vezeti; meghívót egy gyermek
keresztelőjére, akinek a szülei, állapítom meg döbbenten, maguk
már nem gyermekek.
Ursula levele egy november végi kedd reggel érkezett, Sylvia
hozta, amikor bejött bevetni az ágyamat. Megemelte vastagon kihúzott
szemöldökét, és meglobogtatta a borítékot.
– Postája jött. A bélyeg alapján az Államokból. Talán az unokája?
– Bal szemöldöke megemelkedik – kérdőjel –, hangja rekedt
suttogássá halkul. – Rémes eset, igazán. Egyszerűen rémes. Pedig
milyen aranyos fiatalember!
Ahogy Sylvia ejnye-ejnyézett, én megköszöntem, hogy behozta
a levelet. Kedvelem Sylviát. Egyike a keveseknek, akik ráncos arcomban
meglátják a mögötte élő húszesztendőset. De Marcusról
mégsem vagyok hajlandó beszélgetésbe elegyedni.
Megkértem Sylviát, húzza el a függönyt, ő meg összecsücsörítette
egy pillanatra a száját, mielőtt rátért volna egy másik kedvenc

témájára: az időjárásra. Hogy havazik-e karácsonykor, és hogy micsoda
ribilliót keltene az ízületes bennlakóknál. Gépiesen válaszolgattam,
de a gondolataim az ölemben tartott borítékon jártak, a
szálkás betűkön, külföldi bélyegen, a hosszú utazásra valló meggyűrődött
széleken.
– Mi lenne, ha felolvasnám? – kérdezte Sylvia, reményteljesen
veregetve még egyet a párnán. – Pihentetné egy kicsit a szemét.
– Nem. Köszönöm. De talán lenne szíves ideadni a szemüvegemet?
Kiment, de megígérte, hogy a műszakja után bejön, és segít felöltöznöm,
én pedig remegő kézzel feltéptem a borítékot, reménykedve,
hogy Marcus végül talán mégis hazajön.
De a levelet nem Marcus írta, hanem egy fiatal nő, aki filmet
készít a múltról. Azt akarja, hogy nézzem meg a díszleteket, emlékezzem
régmúlt dolgokra, helyekre. Mintha nem épp azokat igyekeztem
volna egész életem során elfelejteni.
Nem törődtem a levéllel. Gondosan, némán összehajtogattam,
becsúsztattam egy könyvbe, amit rég nem próbálok elolvasni.
És csak akkor lélegeztem fel. Nem először emlékeztetnek a
Rivertonban történtekre, Robbie-ra és a Hartford nővérekre. Egyszer
láttam a televízióban egy dokumentumfilm végét. Ruth nézett
valamit a háborús költőkről. Amikor Robbie arca töltötte be a
képernyőt, és az ő neve jelent meg a kép alján igénytelen betűkkel,
bizsergett a bőröm. De nem történt semmi. Ruth meg se rezzent,
a narrátor folytatta, én pedig tovább törölgettem a vacsora után
elmosott tányérokat.
Egy másik alkalommal, mikor újságot olvastam, a szememet
ismerős név vonta magára, a brit film hetven esztendejét ünneplő
televízió-műsor előzetesében. Megjegyeztem az időpontot, de

a szívem remegett. Vajon meg merem-e nézni? Végül még mielőtt

befejeződött, elaludtam. Emmeline-t alig néhány reklámfotó mutatta
– valódi szépsége egyiken sem látszott –, és egy részlet az egyik
némafilmjéből, A Vénusz-ügyből, amin idegen volt az arca: beesett
orca, rángó mozgás, akár egy dróton rángatott bábué. Egy szó sem
utalt többi filmjére, azokra, amelyek akkora hűhóval fenyegettek.
Manapság, a promiszkuitás és az engedékenység napjaiban nyilván
említést sem érdemelnek.
Ilyenféle emlékekkel már régebben is találkoztam, de Ursula
levele más volt. Hetven év óta vagy annál is régebben első alkalommal
történt, hogy bárki engem társított volna az eseményekkel,
emlékezett volna arra, hogy egy Grace Reeves nevű fiatal teremtés
ott volt azon a nyáron Rivertonban. Valahogy sérülékenyebbnek
éreztem magam ettől. Kipécézettnek. Bűnösnek.
Nem. Eltökéltem. Ez a levél megválaszolatlan marad.
És úgy is maradt.
Csakhogy valami különös dolog vette kezdetét. Az agyam legmélyebb
zugaiba száműzött emlékek előszivárogtak a réseken. Képek
merültek fel, tökéletesen éles képek, mintha nem telt volna el azóta
egy emberöltő. És az első puhatolózó cseppek után feltámadott
az özönvíz. Hosszú beszélgetések, filmszerűen lejátszódó jelenetek
törtek fel, szóról szóra, árnyalatról árnyalatra.
Magamat is megleptem. Legfrissebb emlékeimbe moly rágott
lyukat, a távoli múlt mégis éles és tiszta. Mostanában gyakran bukkannak
fel a múlt kísértetei, és meglepetten tapasztalom, hogy ezt
nem is nagyon bánom. Közel sem annyira, ahogy gondoltam volna.
Mi több, a fantomok, amelyek elől egész életemben menekültem,
szinte szívesen fogadott, várva várt vigasszá váltak, mint azok
a tévésorozatok, amelyeket Sylvia állandóan emleget, és összecsapja

a munkáját, hogy el ne mulassza őket odakint a társalgóban. Talán
elfelejtettem, hogy a baljós emlékek között fényesek is rejtőzhetnek.
Amikor a múlt héten megérkezett a második levél, ugyanazzal a
szálkás írással, ugyanolyan papíron, már tudtam, hogy igent mondok,
hogy megnézem a díszleteket. Kíváncsi lettem – ezt az érzést jó
ideje nem tapasztaltam. Mire kilencvennyolc esztendős lesz az ember,
kevés dolog ébreszthet benne kíváncsiságot, de meg akartam ismerni
ezt az Ursula Ryant, aki életre kívánja kelteni mindannyiukat,
aki olyan szenvedéllyel viseltetik a történetük iránt.
Levelet írtam tehát neki, Sylviát megkértem, hogy adja fel, és
Ursulával megegyeztünk, hogy találkozunk.

A SZALON

Mindig is halvány hajam most selymesen fehér és nagyon,
nagyon hosszú. Finom szálú, és napról napra egyre
finomabb. Egyetlen hiúságom – Isten látja lelkemet, nem sokra lehetek
hiú. Már nem. Régóta növesztem – 1989 óta. Szerencsémre
Sylvia szívesen fésüli, ó, oly gyengéden; és befonja, kibontja nap
mint nap. Messze meghaladja munkaköri kötelességét, és én igazán
hálás vagyok. Ne felejtsem el megmondani neki.
Ma reggel izgatottságomban elmulasztottam az alkalmat. Amikor
Sylvia behozta a gyümölcslét, alig bírtam meginni. Egész héten
eltöltött az ideges energia, és ma reggelre csomóvá sűrűsödött.
Sylvia rám segítette új barackszínű ruhámat – Ruthtól kaptam karácsonyra
–, és papucs helyett belebújtatott utcai cipőmbe, ami
rendszerint a szekrényemben senyved. A bőr kemény, Sylvia nehezen
tudta a lábamra erőltetni, de ez a tisztes megjelenés ára. Öreg
vagyok már új módit tanulni, és nem állhatom a fiatalabb bennlakók
hajlandóságát, hogy papucsban járnak kint.
Az arcfesték kissé visszahozta az életet az arcomba, de ügyeltem,
nehogy Sylvia túlzásba vigye. Nem szeretnék olyan lenni, mint

a temetési vállalkozó remekműve a koporsóban. Egy kevés pirosító
is kibillentheti a mérleget: a többi rajtam oly fakó, oly kicsi.
Némi erőfeszítéssel nyakamra aggattam az aranymedaillont – tizenkilencedik
századi eleganciája nem vág egybe puritán öltözékemmel.
Elegyengettem, csodálkoztam tulajdon merészségemen,
és eltűnődtem, vajon mit szól Ruth, ha meglátja.
Pillantásom az öltözködőasztalon álló kis ezüstkeretre esett. Esküvői
fényképem. Az sem bántana, ha nem lenne itt – az a házasság
oly rég történt, és annyira rövid életű volt szegény John –, de
ez az engedményem Ruthnak. Neki talán vigasztalására szolgál, ha
úgy képzeli, hogy bánkódom John után.
Sylvia kitámogatott a szalonba – még most is nehezemre esik így
neveznem –, ahol a reggelit felszolgálták, és ahol várakoznom kell
Ruthra, aki beleegyezett (jobb meggyőződése ellenére, mondta),
hogy elvisz a Shepperton Stúdióba. Megkértem Sylviát, ültessen
egymagamban egy sarokasztalhoz, és hozzon egy pohár gyümölcslét,
azután újra elolvastam Ursula levelét.
Ruth hajszálpontosan fél kilenckor megérkezett. Talán nem helyesli
ezt a kirándulást, de most is, mint mindig, gyógyíthatatlanul
pontos. Azt mondják, nyomasztó korban született gyermekek sosem
szabadulnak a fájdalmas légkörtől, és Ruth, a második világháború
gyermeke, igazolja a szabályt. Annyira más, mint Sylvia, aki
csak tizenöt évvel fiatalabb, és szűk szoknyában szaladgál, harsányan
kacag, és minden új „pasinál” változtatja a hajszínét.
Ma reggel Ruth jól öltözötten, makulátlanul, de a karónál is
merevebben lépdelt át a szobán.
– Jó reggelt, Anya! – szólt, és hideg ajkával súrolta az arcomat. –
Megreggeliztél? – pillantott az előttem álló félig tele pohárra. – Remélem,
ennél azért többet fogyasztottál. Alighanem belekerülünk

a reggeli csúcsforgalomba, és nem lesz idő bármiért is megállni.
– Az órájára nézett. – Nem kell vécére menned?
Megráztam a fejem, és eltöprengtem, mikor is lettem én a gyerek.
– Apa medaillonja van rajtad. Időtlen idők óta nem láttam. –
Előrenyúlt, hogy megigazítsa, és helyeslően bólintott. – Jó szeme
volt, igaz?
Egyetértettem. Meghatott, hogy az igen fiatalokkal közölt kis
valótlanságok milyen teljes hitelre találnak. Elöntött a gyengédség
az én szúrós lányom iránt, és gyorsan elnyomtam a Ruth aggodalmas
arca láttán mindig felbukkanó fáradt, régi szülői bűntudatot.
Karomat a karjába fűzte, botomat a másik kezembe nyomta.
A bennlakók közül sokan jobban szeretik a járókeretet, sőt azokat
a motoros székeket, de én még egész jól elvagyok a botommal, és a
szokások rabja lévén, nehezen változtatok.
Derék teremtés az én Ruth leányom – szilárd és megbízható. Ma
formálisan öltözött, mintha az ügyvédjét vagy az orvost látogatná.
Tudtam, hogy így lesz. Jó benyomást akar kelteni, megmutatni ennek
a filmrendezőnek, hogy akármit művelt is anyja a múltban,
Ruth Bradley McCourt tisztes középosztálybeli asszony, köszöni
szépen.
Egy darabig némán haladtunk, aztán Ruth csavargatni kezdte a
rádiót. Öregasszonyra vallanak az ujjai, az ízületek duzzadtak ott,
ahol rájuk erőltette a gyűrűit. Elképesztő, ha az ember öregedni
látja a tulajdon leányát. Az ölemben összekulcsolt kezemre néztem.
A múltban oly szorgos két kéz egyaránt végzett alantas és bonyolult
munkát, és most szürkén, ernyedten és tehetetlenül hever. Ruth
végül megállapodott egy klasszikus zenei programnál. A bemondó
egy darabig meglehetősen ostobán hablatyolt a víkendjéről, aztán

Chopint kezdtek játszani. Persze puszta véletlen, hogy ma, éppen
ma, a Cisz-moll keringőt halljam.
Ruth behúzott egy sor nagy fehér épület elé – szegletesek, akár
a repülőtéri hangárok. Levette a gyújtást, és egy percig csak ült,
és maga elé nézett. – Nem tudom, miért kell erre vállalkoznod –
mondta halkan, és beszívta az ajkát. – Annyi mindent vittél véghez
életedben. Utaztál, tanultál, gyereket neveltél… Miért akarod,
hogy arra emlékeztessenek, mi voltál valaha régen?
Nem várt választ, nem is válaszoltam. Hirtelen felsóhajtott, kiugrott
a kocsiból, és kivette a csomagtartóból a botomat. Egyetlen
szó nélkül segített kiszállnom.
Egy fiatal nő várt ránk. Vékonyka kislány, igen hosszú szőke haja
egyenesen hullott a hátára, elöl sűrű frufrura vágták. Olyan típusú
leány, akit az ember jelentéktelennek minősítene, ha nem volna
megáldva csodálatos fekete szemmel. Olajfestményre való, kerek,
mély és kifejező szempár, színe a nedves festéké.
Mosolyogva sietett felénk, kezemet levette Ruth karjáról. – Mrs.
Bradley, annyira boldog vagyok, hogy sikerült eljönnie. Ursula vagyok.
– Grace – mondtam, mielőtt Ruth ragaszkodhatott volna a
„Doktor”-hoz. – A nevem Grace.
– Grace – ragyogott Ursula. – El se mondhatom, mennyire izgatott
lettem, amikor megkaptam a levelét. – Angolos kiejtése meglepett
a levelén olvasható amerikai cím után. – Nagyon köszönöm,
hogy sofőrnek vállalkozott – fordult Ruthhoz.
Éreztem, hogy Ruth teste megfeszül mellettem. – Aligha ültethettem
anyát buszra, nem igaz?
Ursula nevetett, én pedig örültem, hogy a fiatalok oly készségesen
értelmezik iróniának a barátságtalanságot. – No de jöjjenek be,

meg kell itt fagyni. Bocs a rumliért. Jövő héten kezdünk forgatni,
és irtózatos roham, amíg mindent előkészítünk. Azt reméltem, találkozhat
a díszlettervezőnkkel, de be kellett mennie Londonba valami
anyagért. Talán még itt lesznek, mire visszajön… Vigyázzon
az ajtónál, elég magas a küszöb.
Ruthszal közösen beösztökéltek az előcsarnokba, aztán végig egy
ajtókkal szegélyezett folyosón. Némelyik nyitva állt, bekukkantottam,
árnyas alakokat pillantottam meg világító képernyők előtt.
Semmi sem hasonlított ahhoz a filmgyárhoz, ahol Emmeline-nel
jártam, oly sok esztendeje.
– Itt is vagyunk – szólt Ursula, mikor az utolsó ajtóhoz értünk.
– Jöjjenek be, hozok egy csésze teát. – Belökte az ajtót, és én a küszöbön
átléptem a múltamba.

Oldal: KATE MORTON-FELSZÁLL A KÖD/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat