Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

– A végén még majd a „Cincinnati”-tõl is félsz, a „Rézbõrû”-
tõl meg a chicagói „Fehér Harisnyások”-tól.
– Hát csak olvasd ki, aztán mondd majd el, ha visszajöttem.
– Ne vegyünk egy nyolcvanötös számú sorsjegyet a következõ
húzásra?
Holnap lesz a nyolcvanötödik nap.
– Megpróbálhatjuk – mondta a fiú. – De hát a legnagyobb halfogásodat
nyolcvanhét nap után érted el egyszer, nem?
– Másodszor nem eshet meg az emberrel ilyesmi. Mit gondolsz,
tudnál
szerezni egy nyolcvanötös számú sorsjegyet?
– Megrendelhetem.
– Egy egészet. Két és fél dollárba kerül. Kitõl kérhetnénk kölcsön
ennyi pénzt?
– Megszerzem könnyen. Akárkitõl kapok kölcsön két és fél
dollárt, ha kell.
– Talán én is kaphatnék. De nem akarok kölcsönkérni. Az
ember kölcsönkéréssel
kezdi. Aztán koldulással folytatja.
– Vigyázz, meg ne fázzál, Santiago – mondta a fiú. – Ne felejtsd
el, hogy már szeptember van.
– A nagy hal eljövetelének hónapja – mondta az öreg. – Májusban
akárki felcsaphat halásznak, akkor könnyû.
– No, megyek szardíniát fogni – mondta a fiú.
Mire a fiú visszatért, a nap leszállt, és az öreg halász elaludt a
széken.
A fiú lehúzta az ágyról az ócska katonai pokrócot, s
ráterítette a szék hátára és Santiago vállára. Különös vállak voltak
ezek, nagyon vének, de azért még erõsek, izmosak, s a nyaka is
erõs volt Santiagónak,
a mély ráncok pedig most, hogy elaludt,
és a mellére csuklott a feje, nem látszottak annyira a tarkóján. Az
inge olyan toldott-foldott volt, akárcsak a vitorlája, s a különbözõ
foltokat különbözõ színûre fakította
ki a nap. Az öreg halász arca,
hiába, nagyon vén volt már, s ahogy így, hunyt szemmel ült,
egészen élettelennek látszott. Az újság a térdén feküdt kiterítve,
s az esti szellõben a fél keze súlya volt a nehezék.
Mezítláb
üldögélt.

A fiú megint otthagyta az öreget, s amikor visszajött, Santiago
még mindig aludt.
– Ébredj, Santiago – mondta a fiú, s gyöngéden megfogta az
öreg térdét.
Az öreg kinyitotta a szemét, és eltartott egy-két másodpercig,
amíg felocsúdott
távoli utazásából. Aztán elmosolyodott.
– Mit hoztál? – kérdezte.
– Vacsorát – felelte a fiú. – Megvacsorázunk együtt.
– Nem vagyok nagyon éhes.
– Gyere csak, enned kell. Úgy nem lehet halászni, ha nem eszik
az ember.
– Halásztam úgy eleget – mondta az öreg, s feltápászkodott,
és összehajtogatta
az újságját. Aztán a pokrócot kezdte összehajtogatni.
– Tartsd csak magadon a pokrócot – mondta a fiú. – Hát, amíg
én élek, addig nem fogsz úgy halászni, hogy ne egyél semmit.
– Hát akkor csak élj soká, és törõdj a magad bajával – mondta
az öreg. – Mit vacsorázunk?
– Rizst hoztam, fekete babot, sült banánt meg egy kis pörköltet.
A fiú a kertvendéglõbõl hozta a vacsorát, egy kétrészes bádog
ételhordóban.
A külön-külön papírszalvétába csomagolt evõeszközöket,
egy-egy kést, villát, kanalat a zsebébõl szedte elõ.
– Kitõl kaptad mindezt?
– Martintól. A vendéglõstõl.
– Akkor meg kell majd köszönnöm neki.
– Már én megköszöntem – mondta a fiú. – Neked fölösleges
megköszönni.
– Majd neki adom egy nagy hal hasa húsát legközelebb –
mondta az öreg. – Nem elõször küld nekünk vacsorát, ugye?
– Nem elõször.
– Akkor többet kell neki adnom, mint egy nagy hal hasa húsát.
Nagyon
figyelmes hozzánk.
– Sört is küldött.

– A csapolt sört szeretem a legjobban.
– Tudom. De ez csak üveges sör, két palack Hatuey sör. Az
üvegeket
majd visszaviszem.
– Köszönöm, nagyon kedves tõled – mondta az öreg. – Hát
vacsorázunk?
– Már kértelek régen, hogy egyél – mondta a fiú szelíden. –
Nem akartam kinyitni az ételhordót, amíg hozzá nem látsz.
– Most már hozzálátok – mondta az öreg halász. – Csak meg
kellett elõbb mosakodnom.
„Vajon hol tudtál megmosakodni? – gondolta magában a fiú.
A falu víztartálya két utcával lejjebb volt az országúton. –
Gondoskodnom
kell róla – gondolta magában a fiú –, hogy legyen
itt neki mosdóvize, szappana meg egy jó törülközõje. Hogy is
lehettem ilyen feledékeny? Egy másik inget is kell majd
szereznem neki, meg egy kabátot télire, meg valami cipõfélét, és
még egy pokrócot.”
– Nagyszerû ez a pörkölt – mondta az öreg.
– Meséld el a baseballeredményeket – kérte a fiú.
– A ligabajnokságban a „Yankee” vezet, ahogy elõre megmondtam
– felelte az öreg jókedvûen.
– Ma kikaptak – magyarázta a fiú.
– Az nem számít. A nagy DiMaggio újra a régi.
– Igen ám, de mások is játszanak a csapatban.
– No persze. De õ egymagában többet ér az egész csapatnál.
A másik ligában pedig „Brooklyn” és „Philadelphia” közül én
inkább
„Brooklyn”-
ra tippelek. Persze Dick Sislerre gondolok,
az õ hosszú labdáira, ott a régi pályán.
– Nincs a világon párja. Életemben nem láttam olyan hosszú
labdákat,
mint az õ labdái.
– Emlékszel még arra az idõre, amikor átjárt a kertvendéglõbe?
Szerettem
volna kivinni egyszer halászni, de sosem mertem hívni.
Aztán
téged kértelek meg, hogy szólj neki, de te se merted megkérni
rá.

– Emlékszem. Rosszul tettük, hogy nem szóltunk neki. Talán
eljött volna velünk halászni. Azt aztán nem felejtettük volna el,
amíg élünk.
– Szeretném egyszer elvinni halászni a nagy DiMaggiót –
mondta az öreg. – Azt beszélik, hogy halász volt az apja. Talán
ugyanolyan szegény
ember volt õ is, mint mi. Talán megértene
bennünket.
– A nagy Sisler apja nem volt szegény ember soha életében, s
amikor annyi idõs volt, mint én, már játszott a ligabajnokságokban...
mármint az apja.
– Amikor olyan idõs voltam, mint te, elszegõdtem matróznak
egy öreg vitorlás hajóra, hogy kijussak rajta Afrikába. Ott aztán
esténként
oroszlánokat láttam sétálni a parton.
– Tudom. Már mesélted.
– Afrikáról meséljek vagy a baseballról?
– Inkább a baseballról – mondta a fiú. – Mesélj a nagy John J.
McGraw-
ról. – Jótát mondott jé helyett, ahogy az iskolában
tanulta a betûket.
– Õ is eljött néhanapján a kertvendéglõbe a régi idõkben. De
ha ivott, akkor mindig goromba volt, mocskos szájú, nem lehetett
bírni vele.
A lóverseny éppúgy érdekelte, mint a baseball. Legalábbis
mindig
tele
volt a zsebe lóversenylistákkal, és sokat
telefonálgatott
lovakról.
– Nagyszerû csapatkapitány volt – mondta a fiú. – Apám azt
tartja, hogy õ volt a legnagyobb csapatkapitány.
– Mert õ járt itt a legtöbbször – mondta az öreg. – Ha Durocher
továbbra is eljött volna hozzánk minden esztendõben, akkor az
apád most õt tartaná a legnagyobb kapitánynak.
– De hát mondd, Santiago, ki csakugyan a legnagyobb csapatkapitány,
Luque vagy Mike Gonzales?
– Szerintem egyformák.
– A legjobb halász pedig te vagy.
– Nem. Ismerek különbet is nálam.

– Qué va – mondta a fiú. – Sok jó halász van, egy-két nagy
halász is akad. De tenéked nincs párod, Santiago.
– Köszönöm, hogy ezt mondod. Örülök neki. Remélem, nem
jön majd egyszer egy akkora nagy hal, hogy meghazudtoljon
bennünket.
– Olyan hal nincs a világon, ha csakugyan elég erõs vagy még,
mint ahogy mondod.
– Lehet, hogy nem vagyok már olyan erõs, mint ahogy képzelem
– mondta az öreg. – De értek sok mindenféle fogáshoz, és
van bennem kitartás.
– De most már le kell feküdnöd, hogy kipihend magad reggelig.
Majd én visszaviszem ezt a holmit a kertvendéglõbe.
– Hát akkor jó éjszakát. Reggel majd felébresztelek.
– Te vagy az én ébresztõórám, Santiago – mondta a fiú.
– Az én ébresztõórám pedig az öregség – mondta az öreg
halász. – Miért van az, hogy az öregek olyan korán felébrednek?
Azért talán, hogy hosszabb legyen még az az egy napjuk is?
– Nem tudom – mondta a fiú. – De annyi bizonyos, hogy
gyerekkorában
nagyon mélyen és sokáig alszik az ember.
– Emlékszem rá – mondta az öreg. – Majd idejében felkeltelek.
– Nem akarom, hogy õ ébresszen fel, tudod. Olyan érzés,
mintha alábbvaló
lennék nála.
– Értem.
– Aludj jól, Santiago.
A fiú elment. Sötétben vacsoráztak, lámpa nem állt az asztalon,
s az öreg halász most a sötétben levetette a nadrágját, és lefeküdt.
Összegöngyölte
a nadrágját vánkosnak, belerakta az újságot is.
Magára csavarta
a pokrócot, lefeküdt az ágyára, amelynek sodronyát
szintén régi újságpapír fedte, s elaludt.
Hamar elaludt, és álmában Afrikában járt, mint gyerekkorában,
a hosszú, aranyszínû partokon, meg a fehér partokon, amelyek
úgy fehérlettek,
hogy káprázott tõlük az ember szeme, meg a nagy,
parti hegyfokokról
álmodott, és a nagy, barna hegyekrõl. Ott járt

mostanában
ezen a tengerparton minden éjszaka, és álmában
hallotta a bömbölõ
hullámverést, látta a hullámok taraján vágtató
bennszülöttcsónakokat.
Álmában tisztán érezte a hajófedélzet
kátrány- és kenderkócszagát,
érezte Afrika szagát, amit a reggeli
szél hozott mindig a szárazföld
felõl.
Rendszerint úgy volt, hogy amikor érezni kezdte a reggeli szél
szagát,
akkor felébredt, felkelt, felöltözött, és elment fölkelteni a
fiút. Ma éjjel azonban nagyon korán megérkezett a reggeli szél
szaga, és álmában
is tudta, hogy még túl korán van, úgyhogy
tovább álmodott a tengerbõl
kiemelkedõ szigetek fehérlõ
csúcsairól, késõbb pedig a Kanári-szigetek mindenféle kikötõirõl
és horgonyzóhelyeirõl.
Viharokról már sohasem álmodott: se nõkrõl, se nagy eseményekrõl,
se nagy halakról, se verekedésekrõl, se erõpróbákról,
vetélkedésekrõl,
se a feleségérõl. Már csak tájakról álmodott,
vidékekrõl
meg a tengerparton sétáló oroszlánokról. Az esti
szürkületben
úgy játszottak
egymással ezek az oroszlánok, mint
a kismacskák,
s az öreg halász nagyon szerette õket, úgy, ahogyan
a fiút szerette. A fiúról azonban sohasem álmodott. Aztán csak
felébredt,
kinézett a nyitott ajtón, megnézte
a holdat, kigöngyölte
a nadrágját, aztán felhúzta. Kiment a kunyhó
mellé vizelni, aztán
felkapaszkodott az országúton, hogy felkeltse a fiút. Didergett a
hajnali hidegben. De tudta, hogy egykettõre átmelegszik
majd, és
nemsokára evezhet.
A ház ajtaja, ahol a fiú lakott, nem volt bezárva. Az öreg halász
benyitott,
és mezítláb, nesztelen léptekkel bement. A fiú az elsõ
szobában
aludt egy függõágyban, a lemenõ hold bevilágított rá,
úgyhogy az öreg tisztán látta az alvót. Szelíden megfogta a lábát,
és nem eresztette
el, amíg csak fel nem ébredt, meg nem fordult,
és rá nem nézett. Az öreg intett neki, s a fiú felemelte a nadrágját
a mellette álló székrõl, és az ágyán ülve belebújt.
Az öreg megindult kifelé a házból, a fiú pedig ment utána.
Álmos volt még, s az öreg halász fél kezével átkarolta a vállát:

– Sajnálom, fiam.
– Qué va – mondta a fiú. – Ezt meg kell tennie az embernek.
Leballagtak az öreg halász kunyhójához. Az országúton végesvégig
mindenfelé mezítlábas emberek haladtak a hajnali sötétben,
cipelték
a csónakjuk árbocát a vállukon.
Amikor odaértek a kunyhóhoz, a fiú megfogta a csáklyát, a
szigonyt
és a kosarat, amelyben a zsinegtekercsek voltak, az öreg
halász pedig vállára vette az árbocot a rágöngyölt vitorlájával.
– Nem akarsz kávézni, Santiago? – kérdezte a fiú.
– Berakjuk a szerszámokat a hajóba, aztán elmegyünk kávézni.
Volt egy hely a közelben, ahol kora hajnalban kávét árultak a
halászoknak.
Megitták a kávéjukat tejkonzerves dobozokból.
– Hogy aludtál, Santiago? – kérdezte a fiú. Kezdett már lassacskán
felébredni, noha még mindig nagyon nehezére esett kiszakadni
álmából.
– Köszönöm, Manolin, nagyon jól aludtam – felelte az öreg.
– Jó napom lesz, úgy érzem.
– Én is – mondta a fiú. – No de most elmegyek a szardíniáért,
a tiédet is hozom, meg az enyémet is, s a te friss csalétkeidet is.
A mi hajónkra õ mindig maga viszi ki a szerszámokat. Senkit nem
enged hozzányúlni soha.
– Mi másfélék vagyunk – mondta az öreg halász. – Én már
ötéves korodban rád bíztam a holmit, hagytam, hogy cipekedjél
vele.
– Tudom – mondta a fiú. – Mindjárt jövök. Igyál még egy
kávét. Itt ihatunk hozomra is.
Nekivágott a korallszikláknak, mezítlábasan, a hûtõház felé,
ahonnét
el kellett hoznia a csaléteknek való kis halakat.
Az öreg halász lassan iszogatta a kávéját. Nem lesz más étel a
gyomrában
egész nap, s tudta, hogy meg kell innia. Már jó ideje,
hogy unta az evést, nem volt kedve hozzá, s nem is vitt magával
ebédet soha. Volt mindig egy üveg vize a csónak orrában, más
nem is kellett neki estig.

Megjött a fiú a szardíniákkal és az újságpapírba csomagolt két
csalétekkel,
aztán lementek a kis ösvényen a csónakhoz. Érezték
talpuk alatt a kavicsos homokot. Megemelték a csónakot, és
becsúsztatták
a vízbe.
– Sok szerencsét, Santiago.
– Sok szerencsét – felelte az öreg. Beigazította az evezõket a
kötélkarikákba, nekidûlt az evezõrudaknak – a lapátjukat már
nyomta a víz hátrafelé –, aztán evezni kezdett kifelé az öbölbõl
a hajnali sötétségben.
Másfelõl is, más kikötõpartokról is indultak
csónakok ki a tengerre, s az öreg halász hallotta az evezõik cuppogását
és loccsanását,
noha látni nem látta õket, mert a hold közben
már lebukott a dombok
mögé.
Olykor-olykor, nagy ritkán valaki mondott valamit egyik-másik
csónakon.
De jobbára csak némán haladtak befelé a tengeren ezek
a csónakok, és csak az evezõk cuppogása hallatszott. Ahogy
elhagyták a kikötõ bejáratát, kezdtek szétszóródni, távolodni egymástól,
és ki-ki nekivágott az óceánnak abba az irányba, amerre
halászzsákmányt
remélt. Az öreg halász tudta, hogy ma nagyon
messzire kimegy a tengerre,
s lassan elmaradt mögötte a szárazföld
szaga, és evezett kifelé rendületlenül, ki az óceán tiszta,
hajnali illata felé. Látta a víz színén a Golf-áram moszatos
csillámlását, ahogy elevezett a „nagy kút” fölött. A tengernek ezt
a részét azért hívták nagy kútnak a halászok,
mert az óceán feneke
itt hirtelen lesüllyedt hétszáz öl mélységre,
s az örvénylõ víz alatti
szakadékban,
ahol az áramlat nekifutott
a tengerfenék meredek
falának, mindenféle fajta hal összesereglett. Volt ott egész
gyülekezetre való apró tengeri rák meg csaléteknek való hal, a
legmélyebb üregekben
pedig néha rajokban laktak a tintahalak,
s
éjszaka mindig feljöttek a víz felszíne alá, és belõlük táplálkozott
minden költözõ, vándorló halfajta.
Az öreg halász érezte a sötétségben, hogy közeledik már a
reggel, s ahogy evezett, hallotta a vízbõl kiugró repülõhalak kis,
rezzenõ neszeit,
és a merev szárnyuk sziszegését, amint felszálltak

és elrepültek a homályban. Nagyon szerette a repülõhalakat,
hiszen ezek voltak a legjobb barátai itt kint a tengeren. A
madarakat sajnálta, kivált az apró,
törékeny, finom, kis fekete
halászmadarakat,
amelyek örökké csak röpdöstek, és kémlelték
a vizet, de jóformán soha nem leltek semmit.
„A madaraknak
keservesebb a sorsuk, mint a miénk – gondolta –, kivéve a
ragadozó madarakat és a nagy, erõs testûeket. Minek alkotott a
természet ilyen kényes, szép, törékeny kis madarakat,
mint
például a tengeri fecske, ha az óceán olyan kegyetlenül viselkedik
néha? Hiszen gyönyörû víz az óceán, kedves és szép. De komisz
és irgalmatlan is tud lenni, s olyan váratlanul, hogy ezek a röpködõ,
halászó, vadászó, le-lebukó madárkák, bánatos kis hangjukkal,
nagyon
gyöngék, nagyon törékenyek
a tengerre.”
Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában,
mert aki szereti, az mindig így hívja, nõnemû szóval és spanyolul.
Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek,
de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb
halászok
közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemû
szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy
halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor
jól lehetett
keresni a cápamájjal.
Úgy beszélnek a tengerrõl, mintha a
vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy
akár mintha az ellenségükrõl beszélnének. Az öreg Santiago
azonban gondolatban mindig nõnemûnek
tekintette, mindig
olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad
meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat,
nem tehet róla, mert olyan a természete. „A hold változásai
is úgy
hatnak rá, mint az asszonyokra” – gondolta.
Kitartóan, rendületlenül evezett, erõlködés nélkül, kényelmesen,
és egyenletesen haladt, mert a tenger sima volt, nem számítva imittamott
az áramlat örvényeit. A munka harmadrészét rábízta az áramlatra,
vitette magát vele, s ahogy pirkadni kezdett, látta, hogy már
jóval
messzebbre került a parttól, mint ahogy tervezte és remélte.


 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: ERNEST HAMINGWAY-AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »