PROLÓGUS

Loire-völgy, Franciaország, 1565. november Chauncey egy paraszt lányával múlatta az időt a
Loire füves partjai mentén, mikor beköszöntött a vihar, és
mivel a réten hagyta herélt ménjét, kénytelen volt gyalog visszamenni
a kastélyba. Letépett egy ezüstcsatot a cipőjéről, a lány tenyerébe
nyomta, aztán figyelte, amint az sáros szoknyájában eliszkol. Végül
felrángatta csizmáját, és elindult haza.
Zuhogott az eső a Chateau de Langeais-t körülvevő, sötétbe boruló
vidéken. Chauncey könnyedén lépkedett a besüppedt sírokon és
a temetői talajon; innen még a legsűrűbb ködben is hazatalált volna,
nem kellett félnie, hogy eltéved. Ma este nem volt köd, de a sötétség
és az eső így is elég megtévesztő volt.
Chauncey a szeme sarkából mozgást látott, és hirtelen balra fordította
a fejét. Ami egy közeli emlékmű tetején első pillantásra angyalnak
tűnt, kihúzta magát. Nem volt sem kő, sem márvány, hanem
egy fiú, karokkal és lábakkal. Felsőteste és lába csupasz volt, derekán
parasztnadrág lógott. Leugrott az emlékműről, arcába hulló fekete
hajáról csöpögött az eső. Bőre olyan sötét volt, mint egy spanyolé.

Chauncey keze kardja markolatára csúszott.
– Ki van ott?
A fiú szája sarkában mosoly bujkált.
– Ne játszadozz Langeais hercegével! – figyelmeztette Chauncey.
– A nevedet kérdeztem, ki vele!
– Herceg? – A fiú nekidőlt egy kitekeredett fűzfának. – Vagy fat�-
tyú?
Chauncey kirántotta kardját a hüvelyéből.
– Ezt vond vissza! Apám volt Langeais hercege. Most én vagyok
Langeais hercege – tette hozzá esetlenül, amiért átkozta is magát.
A fiú hanyagul megrázta a fejét.
– A te apád nem az öreg herceg volt.
Chauncey-ban forrongott a düh a gyalázatos sértés hallatán.
– És a te apád? – harsogta kardját kinyújtva. Még nem ismerte az
összes hűbéresét, de tanult. Ennek a fiúnak a vezetéknevét az emlékezetébe
vési. – Még egyszer megkérdezem – mondta mély hangon,
miközben letörölte arcáról az esőt. – Ki vagy te?
A fiú odasétált hozzá, és arrébb lökte a kardpengét. Hirtelen idősebbnek
látszott, mint amilyennek Chauncey képzelte, talán egy
vagy két évvel is idősebb magánál Chauncey-nál.
– Az Ördög egyik ivadéka – válaszolta a fiú.
Chauncey érezte, hogy gyomrát megmarkolja a félelem.
– Őrült vagy – mondta összeszorított fogakkal. – Menj az utamból!
Chauncey lába alatt megingott a talaj. Szeme mögött arany és vörös
fények robbantak. Körmét a combjába mélyesztve összegörnyedt,
úgy nézett fel a fiúra pislogva és zihálva, és próbált rájönni, mi történik
vele. Elméje szédült, mintha már nem ő parancsolt volna neki.
A fiú lekuporodott mellé, hogy belenézhessen a szemébe.

– Most jól figyelj! Meg kell tenned nekem valamit. Addig nem
megyek el, míg meg nem kapom. Érted?
Chauncey fogát csikorgatva rázta a fejét, hogy hangot adjon hitetlenkedésének,
dacának. Megpróbálta leköpni a fiút, de a nyál végigcsorgott
az állán, nyelve nem engedelmeskedett.
A fiú kezével megszorította Chauncey-ét; a belőle áradó forróság
megperzselte Chauncey-t, aki felkiáltott.
– A hűségedre van szükségem – mondta a fiú. – Ereszkedj fél térdre,
és esküdj meg!
Chauncey azt parancsolta a torkának, hogy harsány nevetésben
törjön ki, de torka összeszorult, és csak fuldoklott az erőlködéstől.
Jobb térde megbicsaklott, mintha valaki megrúgta volna hátulról,
pedig nem is volt ott senki, és Chauncey előrebukott, bele a sárba.
Oldalra dőlt, és öklendezni kezdett.
– Esküdj meg! – ismételte a fiú.
Forróság öntötte el Chauncey nyakát; minden energiáját felemésztette,
hogy gyengén ökölbe szorítsa a kezét. Nevetett magán,
de nem jókedvében. Fogalma sem volt, hogyan, de a fiú gyengeséget
és émelygést fecskendezett a testébe. Biztos, hogy nem is múlik el
addig, míg meg nem esküszik neki. Kimondja, amit kell, de szívében
eltökélte, hogy elpusztítja a fiút ezért a megaláztatásért.
– Uram, a szolgád leszek – mondta Chauncey epésen.
Akkor a fiú lábra állította.
– Itt találkozunk a héber hónap, Cheshvan kezdetén. Az újhold és
telihold közti két hétben szükségem lesz a szolgálataidra.
– Két… hétig? – Chauncey egész testében rázkódott a dühtől. –
Én vagyok Langeais hercege!

– Te egy Nephil vagy – mondta a fiú halvány mosoly kíséretében.
Chauncey-nak már a nyelvén volt a szentségtörő riposzt, de visszanyelte.
Azonban a következő szavait jeges epével ejtette ki.
– Mit mondtál?
– Te a bibliai Nephilim fajhoz tartozol. Az igazi apád egy angyal
volt, akit száműztek a mennyből. Félig halandó vagy. – A fiú felemelte
sötét pillantását, tekintete találkozott Chauncey-éval. – Félig bukott
angyal.
Chauncey tanítójának hangja szivárgott elő elméjének rejtett zugából,
ahogy a Bibliából olvas fel. Egy deviáns fajról beszélt, akik
akkor teremttettek, mikor a mennyből száműzött angyalok halandó
nőkkel háltak. Egy félelmetes és hatalmas faj. Jeges borzongás futott
végig Chauncey-n, ami nem volt valami hirtelen változás.
– Ki vagy te?
A fiú megfordult és elsétált, és bár Chauncey utána akart menni,
lábai nem engedelmeskedtek. Ahogy ott térdelt és pislogott az esőben,
két vastag sebhelyet pillantott meg a fiú mezítelen hátán. Egy
fejtetőre állított V-t formáztak.
– Te… bukott vagy! – kiáltott a fiú után. – Letépték a szárnyaidat,
igaz?
A fiú – angyal –, akárki is volt, nem fordult meg. De Chaunceynak
nem volt szüksége megerősítésre.
– Ez a szolgálat, amit vársz tőlem – kiabálta. – Követelem, hogy
áruld el, mi az!
A levegőben még sokáig visszhangzott a fiú öblös nevetése.

1. fejezet
Coldwater, Maine, napjainkban Besétáltam a biológiaórára, és dobtam egy hátast.
Valaki a táblára ragasztott egy Barbie babát és a
társát, Kent. Karjaikat összefűzték, és meztelenek voltak, kivéve a
szabadon elhelyezett műleveleket. Fejük fölé rózsaszín krétával a következő
vastag betűs szöveget írták:
ISTEN HOZOTT AZ EMBERI REPRODUKCIÓ VILÁGÁ-
BAN (SZEX)
Mellettem Vee Sky azt mondta:
– Pontosan ezért tilos kamerás mobilt behozni az iskolába. Ha
egy ilyen kép megjelenne az eZine-ban, akkor minden bizonyíték a
kezemben lenne, hogy töröltessem az iskolaszékkel a biológiát. És
akkor lenne egy óránk, hogy valami hasznosat csináljunk… mondjuk
kaphatnánk testközeli oktatást cuki felsős fiúktól.
– Most miért, Vee – kezdtem –, meg mertem volna esküdni rá,
hogy egész félévben erre vártál.
Vee lesütötte a szemét, és csintalanul elmosolyodott.
– Itt semmi olyat nem fogok tanulni, amit már ne tudnék.
– Vee? Mint valóságos szűz?
– Ne olyan hangosan! – Pont akkor kacsintott, mikor megszólalt
a csengő, és leültünk a helyünkre, közös padunkba.
McConaughy edző belefújt a nyakában himbálózó sípba.
– Helyedre, csapat! – Az edző úgy tekintett a tizedikes biológia
oktatására, mintha csak mellékes megbízatás lenne az egyetemi kosárcsapat
edzésén kívül, és ezzel mindannyian tisztában voltunk.
– Talán még nem esett le nektek, srácok, hogy a szex több, mint
egy tizenöt perces túra a kocsi hátsó ülésén. A szex tudomány. És mi
a tudomány?
– Dögunalom – mondta valaki a terem végében.
– Az egyetlen tárgy, amiből megbukok – szólt egy másik.
Az edző az első sort fürkészte, és pillantása megakadt rajtam.
– Nora?
– Valaminek a tanulmányozása – mondtam.
Az edző odasétált, és mutatóujjával az asztalomra bökött.
– És még mi?
– Olyan információ, amit megfigyelésből és kísérletezésből szerzünk.
– Csodás! Ez úgy hangzott, mintha a tankönyvünk hangoskönyvéhez
jelentkeztem volna meghallgatásra.
– A saját szavaiddal.
Nyelvem hegyével megérintettem az ajkamat, és megpróbáltam
szinonimát keresni.

– A tudomány olyan, mint a nyomozás. – Ez meg kérdésnek hangzott.
– A tudomány olyan, mint a nyomozás – mondta az edző, és ös�-
szeérintette két kezét. – A tudomány megköveteli, hogy kémekké
váljunk.

Ebben a formában a tudomány szinte mókásnak tűnt. De elég ideje
jártam már az edző órájára ahhoz, hogy ne reménykedjek túlságosan.
– Gyakorlat teszi a jó detektívet – folytatta.
– Pont, mint a szexben – jött egy újabb kommentár hátulról. Vis�-
szatartottuk a nevetést, míg az edző figyelmeztetőn a támadóra szegezte
a mutatóujját.
– Ez nem lesz benne a mai házi feladatban. – Az edző újra felém
fordult. – Nora, te az év eleje óta Vee mellett ülsz. – Bólintottam, de
volt egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége. – Együtt írjátok
az eZine-t. – Megint bólintottam. – Lefogadom, hogy elég sok
mindent tudtok egymásról.
Vee megrúgott az asztal alatt, és én tudtam, mire gondol. Arra,
hogy az edzőnek fogalma sincs, mennyi mindent tudunk egymásról.
És itt nem csak azokra a titkokra gondolok, amiket beleírunk a naplónkba.
Vee az én ellentétes ikerpárom. Ő zöld szemű, vidraszőke és
pár kilóval több annál, amit molettnek nevezhetnénk. Én sötét szemű,
barna lány vagyok, olyan göndör tincsekkel, amik a legjobb vasalónak
is ellenállnak. És olyan nyakigláb vagyok, mint egy bárszék.
De van egy láthatatlan kötelék, ami szerintünk már születésünk előtt
is összefűzött minket. És megesküdtünk, hogy ez a kötelék mindörökre
kitart.

Az edző az osztályra nézett.
– Lefogadom, hogy mindenki elég jól ismeri a mellette ülőt. Jó
okotok volt oda ülni, ahova. Az ismerősség érzése. Kár, hogy a legjobb
nyomozók kerülik az ismerőset. Az eltompítja az ösztönöket.
Ezért ma új ülésrendet készítünk.
Tiltakozásra nyitottam a számat, de Vee megelőzött.
– Mi a fenének? Április van. Vagyis majdnem év vége. Nem állhat
elő ezzel a dologgal pont most.
Az edző szája sarkában mosoly bujkált.
– Előállhatok ezzel a dologgal, és a félév végéig így is marad. És ha
megbuksz, jövőre is itt leszel, amikor is újra előállok ezzel a dologgal.
Vee szemrehányó pillantással nézett rá. Híres erről a pillantásáról.
Ettől mindenki jól hallhatóan felszisszent. Az edző nyilvánvalóan
immúnis volt rá, mert a szájához emelte a sípját, és a helyzet megvilágosodott
előttünk.
– Minden bal oldalon ülő diák, ez a bal oldal, üljön eggyel előre! Az
első sorban ülők, igen, ez rád is vonatkozik, Vee, menjenek hátra!
Vee beledobta a füzetét a táskájába, és behúzta a cipzárt. Beharaptam
az ajkam, és búcsút intettem neki. Aztán kissé megfordultam,
hogy megnézzem, mi folyik mögöttem. Az összes osztálytársam
nevét tudtam… kivéve egyét. Azét, aki mellém került. Az edző
sohasem szólította fel, és úgy tűnt, a srácnak ez megfelel így. Eggyel
mögöttem ült, és hűvös fekete tekintete mindig előremeredt. Én egy
pillanatig sem gondoltam, hogy nap nap után csak ül ott, a semmibe
bámulva. Gondolkodott valamin, és az ösztöneim azt súgták, hogy
nem akarom megtudni, min.

Letette a biológiakönyvét az asztalra, és becsusszant Vee régi helyére.
Rámosolyogtam.
– Szia, Nora vagyok.
Sötét pillantása a vesémig hatolt, szája sarka felkunkorodott.
A szívem kihagyott egy ütemet, és abban a pillanatban úgy tűnt, borongós
félhomály ereszkedik fölém. Az érzés azonnal el is tűnt, de
még mindig őt bámultam. A mosolya nem volt barátságos. Olyan
mosoly volt, ami bajt sejtetett. Sokat ígérőn.
Inkább a táblára koncentráltam. Barbie és Ken furcsán derűs mosollyal
bámult vissza rám.
Az edző így szólt:
– Az emberi reprodukció kényes téma tud lenni…
– Fúj! – morogták egyszerre jó páran.
– Megkívánja, hogy éretten kezeljük. És mint minden tudományág,
a legjobb megközelítés az, ha nyomozunk. Az óra hátralevő részében
gyakoroljátok ezt a technikát azzal, hogy annyi mindent tudtok
meg az új partneretekről, amennyit csak lehet. Holnap hozzatok
írásos beszámolót a felfedezésetekről, és higgyétek el, ellenőrizni
fogom a hitelességét. Ez biológia, nem irodalom, úgyhogy eszetekbe
se jusson kitalálni a válaszokat. Igazi párbeszédet és csapatmunkát
szeretnék látni. – A mondandója végén ott lebegett egy burkolt vagy
különben…
Teljesen mozdulatlanul ültem a helyemen. A labda a srác térfelén
volt – én rámosolyogtam, és tessék, milyen jól sült el. Összeráncoltam
az orromat, próbáltam kitalálni, milyen illata van. Nem cigaretta.
Valami testesebb, markánsabb.
Szivar.

Tekintetemmel megkerestem az órát a falon, és a másodpercmutató
ütemére kopogtattam a ceruzámmal. Rákönyököltem az asztalra,
államat a tenyerembe helyeztem. Felsóhajtottam.
Remek. Így meg fogok bukni.
Mereven néztem előre, de hallottam, ahogy a srác tolla lágyan súrlódik
a papíron. Írt valamit, és én tudni akartam, hogy mit. Csak
tíz perce ülünk egymás mellett, és ez nem jogosítja fel arra, hogy
bármilyen következtetést vonjon le rólam. Vetettem egy pillantást
oldalra, és láttam, hogy már jó néhány sor van azon a papíron, és
egyre csak szaporodnak.
– Mit írsz? – kérdeztem.
– És beszél angolul – mondta a srác, miközben leírta a szöveget.
Kezének mozgása egyszerre volt lágy és hanyag.
Annyira közel hajoltam hozzá, amennyire csak mertem, és megpróbáltam
elolvasni, mi mást írt még, de ő behajtotta a papírt, elrejtve
előlem a tartalmát.
– Mit írtál? – kérdeztem parancsoló hangon.
Az én üres papíromért nyúlt, és magához húzta az asztalon, majd
összegyűrte. Mielőtt tiltakozhattam volna, a tanári asztal mellett álló
kukába dobta. Csont nélkül beletalált.

Oldal: BECCA FITZPATRICK-CSITT,CSITT/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat