Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Annyiféleképpen lehet megsemmisíteni egy levelet, gondolta
Simon Lewis. Konfettivé lehet szaggatni. Fel lehet gyújtani.
Meg lehet etetni egy kutyával – vagy egy Hydra démonnal. Meg
lehet kérni egy ismerős környékbeli boszorkánymestert, hogy egy
portálon át küldje el Hawaiira, ott meg dobja bele egy vulkán
kráterébe. Mivel ennyi opció jöhetett szóba egy küldemény megsemmisítésére,
Simon jelentőségteljes gesztusnak gondolta, hogy
Isabelle érintetlenül küldte vissza a levelét. Akár jó jel is lehetett.
Vagy legalábbis nem teljesen szörnyű jel.
Simon folyamatosan ilyesmivel vigasztalta magát az elmúlt
hónapok során.
De még neki is el kellett ismernie, hogy ha a szóban forgó
iromány afféle szerelmeslevél-szerűség, amiben olyan szívből
jövő, ám meghunyászkodó kifejezések szerepeltek, mint az, hogy
„csodálatos vagy” meg az, hogy „tudom, hogy tényleg az vagyok,
akit szerettél”, akkor a bontatlan borítékra vörös rúzzsal firkált
„VISSZA A FELADÓNAK” feliratot „nem teljesen szörnyű”-
ként értelmezni talán túlzott optimizmusra vall.

arnyvadasz5.jpg
Legalább azt írta, hogy „feladó”. Simon meglehetősen biztos
volt benne, hogy Isabelle jó pár másik válogatott nevet is kitalált
a számára, amik közel sem voltak ilyen barátságosak. Egy démon
ugyan kiszívta minden emlékét, de a megfigyelőképessége sértetlen
maradt – és bizony volt alkalma megfigyelni, hogy Isabelle
Light wood nem az a fajta lány, aki könnyen viseli az elutasítást.
Már pedig Simon a józan ész törvényeit megtagadva már kétszer
is visszautasította.
A levélben megpróbált magyarázkodni, és bocsánatot kérni,
amiért eltolta magától a lányt. Bevallotta, mennyire szeretne újra
azzá az emberré válni, aki valaha volt. Isabelle Simonjává. Vagy
legalábbis egy olyan Simonná, aki méltó hozzá.
Izzy – nem tudom, miért akarnál várni rám, de ha mégis vársz,
megígérem, hogy végül mindenért kárpótollak, írta a levélben. Vagy legalábbis
megpróbálom. Annyit biztosan ígérhetek, hogy megpróbálom.

Napra pontosan egy hónappal azután, hogy elküldte, a levél bontatlanul
érkezett vissza.
Ahogy a kollégiumi szoba ajtaja csikorogva kinyílt, Simon kapkodva
dugta vissza a papírt a fiókba, gondosan elkerülve a pókhálókat
meg a minden szorgos tisztogatás ellenére a bútorokat belepő
penészfoltokat. Nem volt elég gyors.
– Már megint az a levél? – hördült fel Simon akadémiai szobatársa,
George Lovelace. Levetette magát az ágyára, és színpadiasan
megtörölte a homlokát a karjával. – Jaj, szívem Isabelle-je,

ha elég sokáig bámulom ezt a levelet, talán telepatikusan visszaédesgetlek
zokogó keblemre!
– Nincsen kedvem – mondta Simon annyi méltósággal a hangjában,
amennyit sikerült nagy nehezen összekaparnia. – És meglehetősen
biztos vagyok benne, hogy ha volna is, nem zokogna.
– Akkor dagadna? A keblek azt szokták csinálni, nem?
– Nem töltöttem valami sok időt a társaságukban – vallotta
be Simon. Legalábbis nem nagyon emlékezett ilyesmire. Annyi
biztos, hogy kilencedikben megpróbálta letapizni Sophie Hilly ert,
de az anyja rájuk nyitott, mielőtt egyáltalán megtalálta volna a
lány melltartójának csatját, arra pedig végképp esélye sem maradt,
hogy megfejtse, hogyan működik. És feltehetőleg történt valami
Isa belle-lel is, de az utóbbi időben Simon mindent megtett, hogy
ne is gondoljon rá. Isabelle melltartójának csatjára, a kezére Isabelle
testén, a lány csókjának…
Simon hevesen megrázta a fejét, és ez majdnem elég is volt
hozzá, hogy kitisztítsa.
– Lehetne, hogy ne beszélgessünk keblekről? Mondjuk, soha
többé?
– Nem akartam megzavarni a nagyon fontos nyüglődésedet
Isabelle miatt.
– Nem nyüglődöm – hazudta Simon.
– Nagyszerű! – vigyorgott diadalmasan George, Simon pedig
rádöbbent, hogy tőrbe csalták. – Akkor kijöhetsz velem az edzőpályára,
és segíthetsz betörni az új fegyvereket. A mondénok az
elit ellen, a veszteseknek egy hétig repetázniuk kell a levesből.

– Ejha, az árnyvadászok aztán tudnak ám bulizni! – De nem
adta bele igazán a szívét a szarkasztikus megjegyzésbe. Igazság
szerint a diáktársai nagyon is tudtak bulizni, még akkor is, ha igazán
jól csak hegyes fegyverek társaságában szórakoztak. A vizsgák
végeztével, alig egy héttel a tanévzáró buli és a nyári szünet előtt
az Árnyvadász Akadémia inkább tűnt tábornak, mint iskolának.
Simon el sem akarta hinni, hogy egy teljes tanévet eltöltött itt, ráadásul
még túl is élte. Tanult latint, rúnaírást és még egy kevéske
chtho niait is. Apró démonokkal harcolt, eltöltött egy teliholdas éjszakát
egy újszülött vérfarkas társaságában, felült egy lóra (ami kis
híján agyon is taposta), megette a saját súlyát levesben, és mindez
idő alatt nem csapták ki, és nem is vérzett el. Ráadásul az eltelt
hónapok alatt annyi izmot is felszedett magára, hogy a lányoknak
való harci öltözetet igazi férfiméretre cserélhette, még ha a legkisebbre
is. Bár eleinte reménytelennek tűnt a helyzet, mostanra
mégis az otthonának érezte az Akadémiát. Nyálkás, penészes,
működő vécék nélküli, egészen katakombaszerű otthonának, de
mégiscsak az otthonának. George-dzsal még a fal mögött élő
patkányoknak is nevet adtak. Minden este hagytak Jon Cartwright
Jr. III-nak és IV-nek egy darabka szikkadt kenyeret, bízva
benne, hogy szívesebben fogyasztják a morzsákat, mint az emberi
lábat.
Az elmúlt hét ünnepléssel, késő estig tartó mulatozással meg
tőrrel vívott küzdelmekre költött bagatell fogadásokkal telt, de
Simonnak egyáltalán nem volt kedve jól érezni magát. Talán a
nyári vakáció közeledő árnyéka miatt – nem vonzotta a gondolat,

hogy hazamenjen egy olyan helyre, amit már egyáltalán nem
érzett az otthonának.
Vagy talán, mint minden másnak, ennek is Isabelle volt az oka.
– Tutira sokkal jobban fogod érezni magad, ha itt duzzogsz
egyedül – mondta George, miközben belebújt a harci öltözetébe.
– Hülye vagyok, hogy egyáltalán fel mertem vetni bármi mást.
Simon felsóhajtott.
– Úgysem értheted meg.
George arca filmsztárokéval vetekedett, skót akcentussal beszélt,
bőrét barnára sütötte a nap, és izmai láttán a lányok – még az
Árnyvadász Akadémiára járó lányok is, akik pedig a jelek szerint a
Simonnal való találkozásuk előtt még soha nem is láttak hímnemű
emberi lényt kockás has nélkül – azonnal kuncogva elaléltak.
Egy ilyen fiú nem érthette, mi az a szerelmi bánat, főleg ha a számára
teljesen ismeretlen megaláztatás és visszautasítás is hozzátartozott.
– Csak a tisztánlátás kedvéért – folytatta George azzal az erős
akcentusával, amit még Simon is elbűvölőnek talált. – Nem emlékszel,
hogy jártál ezzel a lánnyal? Nem emlékszel, hogy szerelmes
voltál belé, nem emlékszel, hogy milyen volt, amikor ti ketten…
– Pontosan – vágott a szavába Simon.
– Vagy hogy ti ketten egyáltalán…
– Ismét csak: pontosan – szakította félbe gyorsan Simon. Nem
szívesen vallotta be, de talán ezt találta a legidegesítőbbnek a démonamnéziában.
Milyen már, ha egy tizenhét éves fiú még csak
azt sem tudja, hogy szűz-e?

– Mivel a jelek szerint nem tengnek túl az agysejtjeid, elárulod
ennek a bombázónak, hogy mindent elfelejtettél vele kapcsolatban,
aztán nyilvánosan visszautasítod, majd amikor egy nyálas
levélben szerelmet vallasz neki, csodálkozol, hogy hallani sem
akar rólad. Aztán a következő két hónapot azzal töltöd, hogy
szenvelegsz miatta. Jól mondom?
Simon a tenyerébe hajtotta az arcát.
– Jó, hát ha így mondod, akkor ennek tényleg semmi értelme.
– Ó, láttam én Isabelle Lightwoodot. Van ennek értelme nagyon
is. – George elvigyorodott. – Csak tisztázni szerettem volna
a tényeket.
Kisietett az ajtón, mielőtt Simon kifejthette volna, hogy ez
az egész igazán nem Isabelle külsejéről szól, bár igaz, ami igaz,
személy szerint ő sem ismert nála szebb lányt ezen a világon. Mégsem
Isabelle selymes fekete haja vagy barna szemének feneketlen
mélysége számított, sőt még csak nem is az a végtelen könnyedség,
amivel az elektrumkorbácsot forgatta. Persze, hogy akkor mi az,
ami igazán számít, maga sem tudta volna elmagyarázni, merthogy
George-nak igaza volt: nem emlékezett semmire azokból az
időkből, amikor ők ketten egy pár voltak. Igazából még mindig
nehezen hitte el, hogy valaha is együtt jártak.
Hiába nem emlékezett, és hiába nem tudott megmagyarázni
az egészből semmit, valamiért mégis biztosan tudta, hogy a lelke
egy része Isabelle-hez tartozik. Talán egyenesen Isabelle-é. Ha
emlékszik rá, miért van így, ha nem.

Clarynek is írt levelet, elmondta benne, mennyire szeretne viszszaemlékezni
a barátságukra, és segítséget kért. Isabelle-lel ellentétben
ő válaszolt, és elmesélte az első találkozásuk történetét. És
ez csak az első volt a számos levél közül, amik közül mindegyik
újabb és újabb részletekkel szolgált Simon és Clary közös kalandjait
illetően. Minél több ilyet olvasott, Simon annál többre emlékezett,
és néha egyenesen a saját történeteivel válaszolt. Valahogy
biztonságosabbnak érezte a levelezést: így Clary nem várhatott
tőle semmit, tehát nem is okozhatott neki csalódást, nem láthatta
a fájdalmat a lány szemében, amikor rájön, hogy az ő Simonja
nincs többé. A Claryvel kapcsolatos emlékei üzenetről üzenetre
lassan ismét összefüggő szövedékké fonódtak.
Isabelle más volt. Mintha a hozzá fűződő emlékei egy mindent
elnyelő fekete lyuk mélyén rejtőztek volna, ami azzal fenyegette,
hogy őt magát is felfalja, ha túl közel kerül hozzá.
Simon részben azért jött az Akadémiára, hogy elmenekülhessen
a múltja kettőssége elől. Éles ellentmondás feszült a valós
élete meg a másik élet között, ami csak az emlékeiben létezett.
Olyan volt, mint az a gagyi régi vicc, amit az apja annyira szeretett.
„Doktor úr, fáj a karom, ha ezt csinálom” – adta meg mindig
a felütést Simon. Az apja elővette szörnyűséges német akcentusát,
amivel szerinte az orvosokat utánozta. „Hát akkor… ne csinálja.”
Amíg Simon nem gondolt a múltra, addig nem is érezhetett
fájdalmat miatta. De egyre kevésbé tudott tenni ellene.

Ha órákat nem is tartottak már a tanévben, az Akadémia tanári
kara azért talált újabb módszereket, hogy gyötörje őket.
– Szerintetek most mi következik? – kérdezte Julie Beauvale,
miután letelepedtek a nagyterem kényelmetlen fapadjaira.
Hétfőn kora reggelre iskolagyűlést hívtak össze minden árnyvadász
és mondén diák részvételével.
– Talán végre elszánták magukat, hogy kirúgják a teljes resztlit
– mondta Jon Cartwright. – Jobb későn, mint soha.
Simon túlságosan fáradt volt hozzá, hogy előálljon valamilyen
szellemes riposzttal, ráadásul súlyos koffeinhiányban is szenvedett,
úgyhogy nem cifrázta.
– Kapd be, Cartwright!
George felhorkant.
Ahogy teltek a hónapok, az órák, az edzések meg a katasztrofális
démonvadászatok során az osztály egészen jól összekovácsolódott
– főleg az a néhány diák, akik nagyjából Simonnal voltak
egykorúak. George persze George volt. Beatriz Mendoza meglepően
kedvesnek bizonyult árnyvadász létére, és még Julie-ról is
kiderült, hogy árnyalatnyit kevésbé arrogáns, mint amilyennek
mutatta magát. Jon Cartwright azonban… Simon a találkozásuk
pillanatában megállapította róla, hogy ha az ember külseje és a
személyisége passzolna egymáshoz, akkor Jon Cartwright éppen
úgy nézne ki, mint egy ló valaga. Sajnálatos módon azonban a
világ igazságtalan, így a fiú inkább úgy festett, mint egy hús-vér
Ken baba.

Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban megtalálható vagy azon bevásárlóközpontokban, ahol a kiadó üzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 238
Tegnapi: 450
Heti: 688
Havi: 9 301
Össz.: 382 309

Látogatottság növelés
Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 5/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »