1
Tíz negyvenötre mindennek vége volt. A várost elfoglalták, a védőket
leverték, a háborút befejezték. A megszálló hatalom éppoly
gondosan készítette elő ezt a hadjáratot, mit a nagy háborúkat.
Ezen a vasárnap reggelen a postás és a rendőr halászni ment
Corell úr, a népszerű boltos csónakján. Erre a napra kölcsönadta
nekik remek vitorlás csónakját. A postás meg a rendőr néhány
mérföldnyire kint volt a tengeren, amikor meglátták, hogy a kicsi,
sötét, katonákkal megrakott hajó gyorsan elhalad mellettük.
Ez határozottan rájuk tartozott, mint városi tisztviselőkre, ezért
megfordultak, de persze mire ők kiköthettek, a hadosztály már
birtokon belül volt. A rendőr és a postás még csak be sem mehettek
saját szobájukba a városházán, amikor pedig ragaszkodtak
jogaikhoz, elfogták őket, és bezárták a városi fogdába.
A helybeli haderő, mind a tizenkét ember, szintén nem tartózkodott
a városban e vasárnap délelőttjén, mert Corell úr, a népszerű
boltos, ebédet, céltáblákat és patronokat ajánlott fel egy
lö vész versenyre, melyet hat mérfölddel odább tartottak meg, a
dombokon, egy gyönyörű tisztáson, Corell úr birtokán. A helybeli
haderő, nagy testű, laza tartású fiúk, hallották a repülőket,
tá volról látták az ejtőernyőket, és futólépésben tértek vissza a városba.
Mire megérkeztek, a megszállók gépfegyvereikkel oldalba


támadták az utat. A laza tartású katonák, minthogy nem sok háborút
és semmi vereséget se tapasztaltak még, puskáikkal megnyitották
a tüzet. A gépfegyverek csak egy percig ropogtak, és hat
katonából átlyuggatott halott húsdarab lett, háromból átlyuggatott
félhalott húsdarab, három katona pedig puskástul elmenekült a
dombok közé.
Tíz harminckor a megszállók rezesbandája szép, érzelmes zenét
játszott a város főterén, mialatt a városiak kissé nyitott szájjal
és csodálkozó szemmel álldogáltak körös-körül, hallgatták a
zenét, és bámulták a szürke sisakos férfiakat, akik géppisztolyt
tartottak karjukban.
Tíz harmincnyolcra az átlyuggatott hat holttestet eltemették,
az ejtőernyőket összehajtogatták, és a hadosztályt elszállásolták
a móló mellett, Corell úr raktárába, melynek polcain egy egész
hadosztály számára akadtak matracok és takarók.
Tíz negyvenötkor az öreg Orden polgármesterhez eljutott az
udvarias kérelem, hogy fogadja kihallgatáson a megszállók közül
Lanser ezredest, s a kihallgatást pont tizenegyre tűzték ki a
polgármester ötszobás palotájában.
A palota fogadószobája nagyon tetszetős és kényelmes volt. Az
aranyozott, fakult gobelinnel behúzott székek mereven álltak körös-
körül, mint túl nagy szolgaszemélyzet, melynek semmi tennivalója.
Az íves márványkandallóban a kis tűzrakás vörösen, láng
nélkül izzott, a padlón kézzel festett szeneskosár állt. A kandalló
párkányán hasas vázáktól körülvéve széles, cikornyás porcelánóra,
hemzsegtek rajta a szökellő kerubok. A szoba tapétá ja sötétvörös
volt, arany alakzatokkal, faburkolata fehér, csinos és tiszta.
A falon a képek jórészt bajba jutott gyerekeken segítő kutyák
bámulatra méltó hősiességét ábrázolták. Se víz, se tűz, se föld -
rengés nem árthat egy gyereknek, ameddig ilyen nagy kutya áll
rendelkezésére.
A kandalló mellett ült szakállasan, egyszerűen és jóságosan az
öreg Winter doktor, a város történetírója és orvosa. Megdöbbenten

figyelt, ölében egymás fölött forogtak hüvelykujjai. Winter doktor
olyan egyszerű ember volt, hogy csak mély érzésű ember vette
volna észre rajta, hogy mély érzésű. Felnézett Józsefre, a pol gármester
szolgájára, hogy megtudja, vajon József megfigyelte-e hüvelykujjainak
keringő csodáját.
– Tizenegy órakor? – kérdezte Winter doktor.
És József elrévedve válaszolt:
– Igen, uram. A jegyzék tizenegyet mondott.
– Maga olvasta a jegyzéket?
– Nem, uram, őexcellenciája felolvasta nekem a jegyzéket.
És József körüljárt, megvizsgálta valamennyi aranyozott széket,
hogy lássa, nem mozdultak-e el, mióta ő utoljára megigazította
őket. József rendszerint mérgesen nézett a bútorokra, azzal a
gyanúval, hogy szemtelenek, rosszakaratúak és porosak. Abban a
világban, melyben Orden polgármester volt az emberek vezetője,
József volt a bútorok, ezüstök és edények vezetője. József öreges,
szikár és komoly volt, s élete olyan bonyolult, hogy csak mély
érzésű ember vette volna észre rajta, hogy egyszerű. Semmi csodálatra
méltó dolgot nem látott Winter doktor keringő hüvelykujjaiban;
voltaképpen idegesítették. József gyanította, hogy eléggé
fontos dolog történhetett, és ez kapcsolatban van az idegen katonákkal
a városban, és azzal, hogy a helybeli sereget megölték
vagy elfogták. Előbb vagy utóbb Józsefnek minderről véleményt
kell majd alkotnia. Nem kedvelte sem a könnyelműséget, sem
a keringő hüvelykujjakat, sem a bútorok képtelen viselkedését.
Winter doktor néhány hüvelyknyire elmozdította székét kijelölt
helyéről, József türelmetlenül várta azt a percet, amikor megint
visszahelyezheti.
Winter doktor megismételte:
– Tizenegy órakor itt is lesznek. Pontos nép, József.
József pedig azt mondta, anélkül hogy odahallgatott volna:
– Igenis, uram.
– Pontos nép – ismételte a doktor.

– Igenis, uram – mondta József.
– Idő és gépek.
– Igenis, uram.
– Úgy rohannak a végzetük felé, mintha az talán elszaladna.
A vállukkal taszítják a világot, pedig az úgyis forog.
És József azt mondta:
– Igaz is, uram – egyszerűen, mivel elunta azt mondani: Igenis,
uram.
József nem helyeselte a beszélgetésnek ezt a menetét, mivel nem
segítette hozzá, hogy bármiről is véleményt alkosson magának.
Ha József később a nap folyamán megjegyezné a szakácsnénak:
– Pontos nép, Annie – ennek semmi értelme se volna. Annie
azt kérdezné:
– Ki? – és aztán: – Miért? – és végül azt mondaná: – Ez képtelenség,
József.
József már régebben is megkísérelte Winter doktor megjegyzéseit
továbbadni odalent a cselédtraktusban, de mindig ugyanaz
lett a vége: Annie mindig felfedezte róluk, hogy képtelenségek.
Winter doktor felnézett hüvelykujjairól, és figyelte Józsefet,
amint a székeket fegyelmezi.
– Mit csinál a polgármester?
– Átöltözik az ezredes fogadására, uram.
– És maga nem segít neki? Nem fog illően felöltözni, ha egyedül
öltözik.
– Madame segít neki. Madame azt akarja, hogy a lehető legjobb
hatást tegye. Ő… – József kissé elpirult. – Madame kinyesi,
a szőrt a füléből, uram. Az csiklandoz. Nem hagyná, hogy én
csináljam.
– Persze hogy csiklandoz.
– Madame ragaszkodik hozzá.
Winter doktor hirtelen felnevetett. Felállt, kezét a tűzhöz tartotta,
József pedig ügyesen mögéje ugrott, és visszaállította a
széket oda, ahol állnia kellett.

– Csodálatosak vagyunk – mondta a doktor. – Országunk elbukott,
városunkat meghódították, a polgármester a hódító fogadására
készül, és Madame a nyakánál fogja a berzenkedő polgármestert,
és a szőrét nyesi ki a füléből.
– Nagyon megnőtt a szőre – szólt József. – A szemöldöke is.
A kegyelmes urat még jobban idegesíti, ha a szemöldökét nyesik,
mint ha a szőrt a füléből. Azt mondja, fáj. Ez talán még Madamenak
sem sikerül.
– Meg fogja kísérelni – szólt Winter doktor.
– Azt akarja, hogy a kegyelmes úr a lehető legjobb hatást tegye.
A bejárati ajtó üvegablakán sisakos arc nézett be, és kopogtak
is az ajtón. Mintha valamilyen meleg fény hagyná el a szobát, és
szürkeség foglalná el a helyét.
Winter doktor megnézte az óráját, és azt mondta:
– Korán jöttek. Engedje be őket, József.
József az ajtóhoz ment, kinyitotta. Egy katona lépett be, hosszú
köpenyben. Sisakja volt, géppisztoly a vállán. Gyorsan körülnézett,
aztán félreállt. Mögötte egy tiszt állt a küszöbön. A tisztnek
közönséges egyenruhája volt, rangját csak a vállpántja jelezte.
A tiszt belépett, és Winter doktorra nézett. Kissé olyan volt,
mint egy angol gentleman elrajzolt képe; járása lomha, arca vörös,
orra hosszú, de elég jó szabású; majdnem olyan szerencsétlenül
festett egyenruhájában, mint a legtöbb angol tiszt. Megállt
a küszöbön, Winter doktorra nézett, és azt mondta:
– Orden polgármester úr?
Winter doktor mosolygott.
– Nem, nem, nem én vagyok az.
– Akkor hát tisztviselő?
– Nem, a város orvosa és a polgármester barátja vagyok.
A tiszt azt kérdezte:
– Hol van Orden polgármester úr?
– Az ön fogadására öltözik át. Ön az ezredes úr?
– Nem, nem én vagyok. Bentick százados vagyok.

Meghajolt, Winter doktor könnyedén viszonozta. Bentick százados
folytatta, bár kissé zavarban volt amiatt, amit mondania
kellett:
– Szolgálati szabályzatunk előírja, hogy felkutassuk a fegyvereket,
mielőtt a parancsnokunk belép egy helyiségbe. Ez nem
jelent tiszteletlenséget, uram. – És félfordulattal hátrakiáltott: –
Őrmester!
Az őrmester gyorsan odament Józsefhez, végigcsúsztatta kezét
zsebei fölött, és így szólt:
– Semmi, uram.
Bentick százados így szólt Winter doktorhoz:
– Remélem, megbocsát.
És az őrmester Winter doktorhoz lépett, és megtapogatta zsebeit.
Keze megállt a belső kabátzseben. Gyorsan belenyúlt, kihúzott
egy kicsi, lapos, fekete bőrtokot, és átnyújtotta Bentick
századosnak. Bentick százados kinyitotta a tokot, kihúzott belőle
néhány egyszerű sebészeti eszközt, két sebészkést, néhány
sebvarrótűt, néhány kapcsot, egy injekciós tűt. Becsukta a tokot,
visszaadta Winter doktornak.
Winter doktor azt mondta:
– Tudja, falusi doktor vagyok. Egyszer konyhakéssel kellett
vakbelet operálnom. Azóta mindig magammal hordozom ezt a
holmit.
Bentick százados így szólt:
– Ugye, van itt néhány lőfegyver?
Zsebéből elővett és kinyitott egy kis bőrbe kötött jegyzőkönyvet.
Winter doktor így szólt:
– Maguk nagyon alaposak.
– Igen, az itteni emberünk már jó ideje dolgozott.
Winter doktor azt kérdezte:
– Nyilván nem mondaná meg, ki ez az ember.
Bentick így felelt:

Oldal: JOHN STEINBECK-LEMENT A HOLD/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat