Folytatása:

A kék hajú fiú távolodott a táncparkettől. Kicsit elveszettnek látszott,
mintha nem találta volna meg, akit keresett. Clary azon agyalt, mi történne,
ha odamenne, és bemutatkozna neki. Talán csak bámulna rá. Vagy talán
ő is félszeg. Talán hálás lenne, és örülne, de megpróbálná nem kimutatni,
ahogyan azt a fiúk szokták – ő viszont akkor is tudná. Talán…
A kék hajú fiú egyszerre kihúzta magát, és figyelni kezdett, mint a vadászkutya,
ha megszimatolja a zsákmányt. Clary követte a fiú tekintetét, és
meglátta a fehér ruhás lányt.
Hát ez van – gondolta, és igyekezett nem úgy érezni magát, mint egy
kipukkadt léggömb. – Akkor erről ennyit.
A lány gyönyörű volt, olyan típus, akit Clary szívesen lerajzolt volna –
magas és valószínűtlenül karcsú, hosszú fekete hajzuhataggal. Clary még
ilyen távolságból is látta a vörös követ a nyaka előtt. Úgy lüktetett a táncparkett
lámpáinak fényében, mint egy önálló, test nélküli szív.
– Előre érzem – folytatta Simon –, hogy ma este DJ Bat különösen ki
fog tenni magáért. Szerinted is?
Clary a szemét kezdte forgatni, és inkább nem válaszolt; Simon gyűlölte
a trance zenét. Figyelmét teljes egészében a fehér ruhás lánynak szentelte.
A sötétségen, a füstön és a mesterséges ködön keresztül úgy világított a ruhája,
mint valami jelzőtűz. Nem csoda, hogy a kék hajú fiú megbabonázva
követte, és annyira lekötötte a figyelmét, hogy észre sem vette, mi történik
körülötte – még a két sötét figurát sem látta, amint a tömegben furakodva,
szorosan a sarkában követik.
Clary lassabban kezdett táncolni, és inkább arra koncentrált, mi történik.
Csak annyit tudott kivenni, hogy az alakok fiúk voltak, magasak, fekete
ruhában. Meg nem tudta volna mondani, honnan tudja, hogy a kék hajút
követik, de biztos volt benne. Látta abból, ahogyan lépést tartottak vele,
a pillantásaikból, mozgásuk osonó kecsességéből. A feszültség apró virága lassan kinyílt Clary mellkasában.
15.

– Aztán meg – tette hozzá Simon –, azt is el akartam mondani neked,
hogy újabban szívesen veszek föl női ruhákat. Meg lefeküdtem anyukáddal.
Gondoltam, jobb, ha tudod.
A lány a falhoz ért és kinyitotta az ajtót, amelyikre azt írták, hogy BELÉPNI
TILOS. Intett a kék hajú fiúnak, hogy kövesse, aztán mind a ketten
besurrantak az ajtón. Nem mintha Clary nem látott volna még olyasmit,
hogy egy pár félreoson a klub valamelyik sötét sarkába, hogy ott smároljanak,
de ettől csak még különösebbnek találta, hogy követik őket.
Lábujjhegyre emelkedett, megpróbált elnézni a táncolók feje fölött.
A két srác megállt az ajtónál, és mintha megbeszéltek volna valamit egymással.
Az egyik szőke volt, a másik sötét hajú. A szőke a zsebébe nyúlt, és
előhúzott valamit, ami hosszú volt és fényes, aztán hirtelen megcsillant a
lüktető fények alatt. Kés.
– Simon! – kiáltotta Clary, és megragadta barátja karját.
– Mi van? – Simon meglepetten nézett rá. – Igazából nem feküdtem le
anyukáddal, tudod. Csak megpróbáltam felhívni magamra a figyelmedet.
Nem mintha anyukád nem lenne nagyon vonzó nő a korához képest.
– Látod azokat a fiúkat? – Olyan hevesen mutogatott, hogy majdnem
megütött egy hullámos fekete hajú lányt, aki a közelben táncolt. A lány
bosszúsan pillantott felé. – Bocs… bocs! – Clary visszafordult Simonhoz. –
Látod ott azt a két srácot? Az ajtónál?
Simon hunyorított, aztán megvonta a vállát. – Semmit sem látok.
– Ketten vannak. A kék hajú fiút követték…
– Azt, amelyik tetszett neked?
– Igen, de az mellékes. A szőke elővett egy kést.
– Biztos vagy benne? – Simon kíváncsian nézett a lányra, és a fejét rázta.
– Továbbra sem látok senkit.
– Biztos vagyok benne.
16.

Simon egyszerre kihúzta magát, és elővette a hivatalos hangját. – Hívok
egy biztonsági őrt. Maradj itt. – Nekiállt, hogy átfurakodjon a tömegen.
Clary még éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint a szőke, nyomában
a barátjával, besiklik a BELÉPNI TILOS! feliratú ajtón. Körülnézett;
Simon még mindig a táncparketten igyekezett átjutni, de nemigen jutott
előre. Még ha kiabálni is kezdene, senki nem hallaná meg, és mire Simon
visszaér, talán már történik is valami rettenetes. Clary keményen az ajkába
harapott, és a táncolók között kígyózva elindult.
– Hogy hívnak?
A lány megfordult és elmosolyodott. A raktárhelyiségbe csak a magasan
lévő rácsos, porlepte ablakokon keresztül szivárgott be kevéske fény.
A padlón elektromos vezetékek, tükrös diszkógömbök törött darabjai és
üres festékesdobozok hevertek szerteszét.
– Isabelle.
– Szép név. – A fiú elindult a lány felé. Óvatosan lépkedett a vezetékek
között, hátha valamelyikben áram is van. A halvány fényben a lány félig
áttetszőnek hatott, fehér ruhába burkolt színtelen testével olyan volt, mint
egy angyal. Öröm lesz elveszejteni… – Nem láttalak még itt.
– Azt akarod tudni, hogy gyakran járok-e ide? – A lány eltakarta a száját
a kezével, úgy kuncogott. Karkötőszerűség villant a csuklóján, közvetlenül
a ruhaujj mandzsettája alatt – aztán, ahogy közelebb ért hozzá, a fiú látta,
hogy nem is karkötő az, hanem a lány bőrébe festett minta, kanyargó vonalak
kusza hálózata.
A fiú megmerevedett. – Te…
Nem fejezte be. A lány villámsebesen mozdult, és nyitott tenyerével a
fiú mellkasára csapott. Akkora volt az ütés, hogy egy ember levegő után
kapkodva terült volna el a földön. Ő azonban csak megtántorodott, mialatt

a lány kezében megjelent valami; egy tekergő korbács, amely aranylón csillant
meg, ahogy lesújtott vele, hogy a fiú bokája köré csavarja, s kirántsa
alóla a lábát. Egy pillanattal később a fiú a földön vonaglott, a gyűlölt fém
mélyen a bőrébe vágott. A lány felnevetett, ahogy megállt fölötte, ő pedig
arra gondolt, hogy tudnia kellett volna. Egy emberlány sosem venne föl
olyan ruhát, amilyet Isabelle viselt. Azért választotta, hogy elfedje a bőrét –
a bőre minden egyes pontját.
Isabelle egy kemény rántással megfeszítette a korbácsot. Mosolya fénylett,
mint a mérgezett víz. – A tietek, srácok.
Mély nevetés harsant a fiú háta mögött, aztán kezek ragadták meg, felrángatták,
és az egyik betonoszlopnak taszították. Érezte a nyirkos keménységet
a hátán. A kezeit hátrarángatták, csuklóit dróttal kötözték össze. Míg
küszködött, valaki megkerülte az oszlopot, és elé lépett: egy fiú volt, éppen
olyan fiatal, mint Isabelle, és éppen olyan csinos. Sárgásbarna szemében,
mint a borostyánon, csillant meg a fény. – Szóval – szólalt meg –, vannak
veled többen is?
A kék hajú fiú érezte, ahogyan a túl feszes fém alatt felgyűlik a vér, és
lassan síkos lesz tőle a csuklója. – Többen?
– Ne szórakozz velem! – A borostyánszemű felemelte a kezét, a karjáról
lecsúszott a sötét ruhaujj, és kivillantak a csuklójára, a kézfejére, a tenyerére
festett titokzatos jelek. – Tudod jól, mi vagyok.
A megkötözött srác koponyájában, egészen hátul megcsikordult második
fogsora.
– Árnyvadász – sziszegte.
A másik fiú arcára széles vigyor ült ki.
– Megvagy – mondta.

Clary belökte a raktárhelyiség ajtaját, és belépett. Egy pillanatig azt
gondolta, nincs senki odabent. Ablakok csak magasan voltak, és azokat is
• 19 •
berácsozták; erőtlenül szivárgott be rajtuk az utca zaja, az autódudák tülkölése,
a fékek csikorgása. A raktárt régi festék szaga töltötte be, a por vastagon
fedte az elmosódott lábnyomokkal teli padlót.
Senki sincs idebent, döbbent rá, ahogy elkerekedett szemmel körülnézett.
A raktárban hideg volt, hiába tombolt odakint az augusztusi kánikula.
Clary hátát kiverte a jeges veríték. Tett egy lépést előre, mire a
lába belegabalyodott a földön heverő vezetékekbe. Lehajolt, hogy kiszabadítsa
a tornacipőjét – és egyszerre meghallotta a hangokat. Egy lány
nevetett, egy fiú pedig élesen rászólt. Amikor felegyenesedett, már látta
is őket.
Olyan volt, mintha két pislogás között hirtelen ott termettek volna.
Előtte állt a hosszú fehér ruhás lány, fekete haja úgy lógott a hátán, mint
egy csokor nedves hínár. A két fiú is vele volt – a magas, éppen olyan fekete
hajú, mint a lány, meg az alacsonyabb szőke, akinek a haja rezesen csillant
meg az ablakokon beszűrődő halvány fényben. A szőke zsebre vágott kézzel
állt a punk előtt, akit hosszú, zongorahúrnak látszó dróttal egy oszlophoz
kötöztek, hátrafeszített kézzel és egymáshoz rögzített bokákkal. Arca megmerevedett
a fájdalomtól és a félelemtől.
Clary szíve majd kiugrott a mellkasából, ahogy gyorsan a legközelebbi
betonoszlop fedezékébe ugrott, és kilesett mögüle. Látta, ahogyan a szőke
fiú karba font kézzel fel-alá járkál. – Szóval – mondta –, még mindig nem

árultad el nekem, hogy vannak-e veled mások is a fajtádból.
A fajtádból? – Clary szerette volna tudni, miről beszél a fiú. Talán valamiféle
bandaháború közepébe csöppent.
– Nem tudom, mit akarsz tőlem. – A kék hajú hangjában dac vegyült a
fájdalommal.
– Más démonokra gondol – szólalt meg a sötét hajú is. – Tudod, mi az,
hogy démon, ugye?
Az oszlophoz kötözött fiú félrefordította a fejét, mozgott a szája.
19.

Tisztelt Olvasó!
Ha továbbra is érdekel az Árnyvadászok története! Valamelyik könyves boltba megtalálhatod.

 

Oldal: VÉGZET EREKLYÉI-CSONTVÁROS/ RÉSZLET2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat