Az anya sírni kezdett, előbb csendesen, majd egyre hangosabban.
A kislány megrökönyödve nézett rá. Tíz évet megélt már,
de még soha nem látta sírni az anyját. Döbbenten bámulta a sápadt,
nyúzott arcon végigcsorgó könnyeket. Szerette volna azt mondani
neki, hagyja abba, elviselhetetlennek érezte, hogy az anyját szipogni
látja az idegen férfiak előtt. De azok ügyet sem vetettek a könnyekre.
Siessen már, nógatták. Nincs idő piszmogni.
A gyerekszobában a kisöccse még mindig aludt.
– De hát hová visznek minket? – siránkozott az anya. – A lányom
francia, Párizsban született, miért kell neki is jönnie? Hová visznek
minket?
A két férfi nem válaszolt. Hatalmasan és fenyegetően magasodtak
fölé. Az anya szemében rettegés tükröződött. Bement a hálószobába,
és leroskadt az ágyra. Néhány pillanat múlva azonban felállt, és a
lányához fordult:
– Ébreszd fel az öcsédet! Öltözzetek fel! Szedj össze magatoknak pár
ruhát. Igyekezz, indulj már!
Az öccse a rémülettől szólni sem bírt, amikor az ajtón át kilesve
megpillantotta a két férfit. Nézte az anyját, ahogy ziláltan, zokogva
próbál összecsomagolni. Összeszedte négyesztendős kis testének minden


erejét, és nem volt hajlandó megmozdulni. Nővérkéje cirógatva próbálta
jobb belátásra bírni. Mindhiába. Lecövekelve állt, mellkasán
keresztbe font karral.
A kislány kibújt a hálóingéből, és egy szoknyát meg egy pamutblúzt
kapott magára. Felvette a cipőjét is. Az öccse csak nézte, nem mozdult.
Hallani lehetett, hogy az anyjuk a szobájában sír.
– Elbújok a rejtekhelyünkön – dünnyögte a kisfiú.
– Nem! Velünk jössz, muszáj! – parancsolt rá a nővére.
Megragadta az öccsét, de az kibújt a szorításából, és becsusszant
a falba süllyesztett hosszú, mély szekrénybe. Oda, ahol bújócskázni
szoktak. Mindig ide rejtőztek, ide zárkóztak be. Ez volt az ő saját kis
kuckójuk. A papa és a mama ismerték ugyan a rejtekhelyet, de úgy
tettek, mintha nem tudnának róla. Csengő hangon szólongatták őket.
„De hát hová lettek ezek a gyerekek? Furcsa, egy perce még itt voltak!”
És ők az öccsével elégedetten kuncogtak.
A faliszekrényben egy zseblámpát is tartottak, meg párnákat, játékokat,
könyveket, sőt még egy kancsót is, amit a mama mindennap
friss vízzel töltött tele. A kisfiú még nem tudott olvasni, így a nővére
olvasott fel neki. A kis ördögfióka volt a kedvence. Imádta, ahogy
az árva kis Charles borsot tört rettenetes nénje, Mac’Miche orra alá,
hogy megbosszulja a kegyetlenkedéseit. Újra és újra hallani akarta a
történetet.
A kislány látta öccse arcocskáját a szekrény félhomályában. A kisfiú
magához szorította kedvenc plüssmackóját, látszott, hogy már nem fél.
Végtére is, itt talán biztonságban lesz. Van vize meg zseblámpája. Nézegetheti
a képeket Ségur grófné könyvében, köztük azt, amit a legjobban
szeret, ami Charles csodás bosszúját ábrázolja. Talán jobb is, ha
egyelőre itt hagyja. A férfiak itt soha nem találnak rá. Majd később a
nap folyamán kiereszti, amikor megengedik nekik, hogy hazatérjenek.

És a papa, aki még mindig lenn van a pincében, tudni fogja, hol rejtőzik
a kisfia, ha esetleg feljön.
– Nem félsz ott benn? – kérdezte halkan. A férfiak már szólongatták.
– Nem – felelte a kisfiú. – Nem félek. Zárd rám az ajtót! Nem
fognak elkapni.
A kislány rácsukta az ajtót a sápadt kis arcra. Elfordította a kulcsot,
aztán zsebre tette. A zárat egy elmozdítható álvillanykapcsoló
takarta. A falon képtelenség volt felfedezni a szekrény körvonalait.
Igen, itt védett helyen lesz. Ebben biztos volt.
Tenyerét a szekrényajtóra tapasztva még egyszer elsuttogta az öccse
nevét.
– Később visszajövök érted. Megígérem!

Beléptünk a lakásba és a villanykapcsoló után tapogattunk.
Nem működött. Antoine kinyitotta az egyik ablaktáblát.
A napfény beáradt a lakásba. A szobák csupaszok voltak és porosak.
Így, bútorok nélkül, a szalon óriásinak hatott. Az aranyló sugarak
ferdén hatoltak át a magas ablakok mocskos üvegén, fénycsíkokat
vetítve a barna padlódeszkákra.
Elnéztem a helyiségeket, az üres polcokat, a sötétebb négyszögletű
foltokat a falon ott, ahol hajdan gyönyörű festmények lógtak,
a márványkandallót, melyben emlékszem, milyen barátságosan
lobogott télen a tűz, Mamé annál melengette finom, fehér kezét.
Odaléptem az egyik ablakhoz, és lenéztem a békés, zöld udvarra.
Örültem, hogy Mamé nem látta üresen a lakását. Felzaklatta
volna. Engem is felzaklatott.
– Még mindig érződik Mamé illata – mondta Zoé. – Shalimar.
– Meg annak a szörnyű Minette-nek a szaga – tettem hozzá, az
orromat befogva. Minette Mamé utolsó házi kedvence volt. Egy
inkontinens nőstény sziámi.
Antoine értetlenül nézett rám.
– The cat – magyaráztam neki. Angolul. Persze tudtam, hogy
franciául „chatte”-nak mondják a nősténymacskát, de a szó másik

jelentését is ismertem3. És pont az hiányzott volna, hogy Antoine
valami sikamlós kétértelműségen kacarásszon nekem.
Antoine szakértő szemmel mérte fel a terepet.
– A villany már nem felel meg a szabványnak – jegyezte meg a
régi porcelánbiztosítékokra mutatva. – A fűtés ugyancsak muzeális
korú.
A hatalmas radiátorok kosztól feketéllettek, és pikkelyesebbek
voltak a kígyó bőrénél.
– És a konyhát meg a fürdőszobát még nem is láttad – mondtam.
– A fürdőkádnak oroszlánlábai vannak – közölte Zoé. – Hiányozni
fog nekem, ha elviszik.
Antoine apró koppantásokkal a falat vizsgálgatta.
– Gondolom, Bertrand-nal mindent fel akartok újítani – nézett
rám kérdőn.
Vállat vontam.
– Nem tudom pontosan, mit akar. Ő találta ki, hogy költözzünk
ide. Én nem voltam túlságosan oda az ötletért. Én valami… praktikusabbat
akartam. Valami újat.
Antoine elmosolyodott.
– Itt is minden új lesz, ha elkészülünk.
– Lehet. De attól még ez nekem mindig Mamé lakása marad.
Ahol mindenen Mamé jelenléte érződött, pedig már kilenc hónapja,
hogy beköltözött a nyugdíjasotthonba. A férjem nagyanyja
hosszú évekig élt ebben a lakásban. Emlékszem az első találkozásunkra,
tizenhat évvel ezelőtt. Lenyűgöztek a régi festmények,
a márványkandalló, rajta az ezüstkeretben trónoló családi fotók,
az elegáns, nemesen egyszerű bútorok, a könyvszekrény polcain

sorakozó rengeteg könyv, a vörös bársonnyal letakart hangversenyzongora.
A fényes szalon egy békés kis belső udvarra nyílt, melynek
szemközti falát sűrűn benőtte a repkény. Ebben a helyiségben
találkoztam vele először, itt nyújtottam neki sután kezet. Akkor
még nem voltam hozzászokva ahhoz, amit a nővérem a „franciák
csókolózási mániájának” hív.
Egy párizsi nővel nem szokás kezet fogni, még ha az ember először
találkozik is vele. Kétfelől arcon kell csókolni.
De akkoriban még nem tudtam ezt.

A ballonkabátos férfi még egyszer ránézett a listájára.
– Várjon csak! – fordult a kollégájához. – Hiányzik egy gyerek.
Egy fiú.
És kimondta az öccse nevét.
A kislánynak egy pillanatra elállt a szívverése. Az anyja rápillantott.
A lányka lopva az ajkához emelte az ujját. A két férfi nem vette
észre a mozdulatot.
– Hol van a fiú? – kérdezte a ballonkabátos.
A kislány kezét tördelve előrelépett.
– Nincs itthon az öcsém, uram – mondta tökéletes franciasággal,
egy született francia franciaságával. – A hónap elején elutazott a barátaival
vidékre.
A ballonkabátos elgondolkozva nézett a kislányra. Aztán állával a
rendőr felé bökött:
– Kutassa át a lakást! Gyorsan! Lehet, hogy az apa is itt rejtőzik.
A rendőr egymás után átvizsgálta a helyiségeket, gondosan kinyitogatott
minden ajtót, bekukucskált az ágyak alá és a szekrényekbe.
Míg a kollégája zajosan jött-ment a lakásban, a ballonkabátos felalá
járkálva várta, hogy végezzen. Amikor hátat fordított, a kislány
gyorsan megmutatta a kulcsot az anyjának. Apa majd feljön érte, apa


később feljön, suttogta. Az anya bólintott. Mintha azt mondta volna,
rendben, értem már, hol van az öcséd. De aztán összevonta a szemöldökét,
és néma gesztusokkal kérdezte, hol hagyod majd a kulcsot, és
apa honnan fogja tudni, hogy ott van? A ballonkabátos hirtelen megfordult
és rájuk nézett. Az anya megmerevedett. A kislány reszketett
félelmében.
A férfi egy darabig fürkészte őket, majd durván becsukta az ablakot.
– Kérem, uram, nagyon meleg van benn – szólalt meg az anya.

A férfi elvigyorodott. A kislány arra gondolt, sosem látott még ilyen
rút mosolyt.
– Márpedig az ablak csukva marad, asszonyom – közölte. – Ma
reggel, kicsivel korábban, egy anya kihajította a gyerekét az ablakon,
aztán maga is utánaugrott. Nem szeretnénk, ha ez megismétlődne.
Az asszony a rettenettől dermedten egy szót sem szólt. A kislány
gyűlölettel nézett a férfira. Gyűlölte testének minden egyes négyzetcentiméterét.
Utálta pirospozsgás arcát, nedves száját, hideg, érzéketlen
szemét. Utálta, ahogy ott állt, szétvetett lábakkal, a feje búbjára tolt
filckalappal, kövér ujjait a háta mögött összekulcsolva.
Teljes erejéből gyűlölte, ahogy még soha senkit nem gyűlölt életében,
jobban gyűlölte még annál a szörnyű iskolatársánál, annál a Danielnél
is, aki szörnyű dolgokat sugdosott a fülébe, kegyetlen dolgokat az
apja és az anyja akcentusáról.
Fülelt, merre keresgél a rendőr a lakásban. Nem fogja megtalálni
az öccsét. A faliszekrény ahhoz túl ravaszul van elrejtve. A kisfiú biztonságban
van. Soha nem fogják megtalálni. Soha!
A rendőr visszajött. Vállat vont és megrázta a fejét:
– Sehol senki.

A ballonkabátos az ajtó felé taszította az anyát. A lakáskulcsot kérte.
Az asszony csendesen odanyújtotta neki. Libasorban mentek lefelé a
lépcsőn, lassan, mert az anya nehezen cipelte a táskákat és a csomagokat.
A kislány fejében egymást kergették a gondolatok: hogyan adhatná oda
a kulcsot az apjának? Hol hagyhatná? A házmester néninél? De vajon
ébren van-e ilyen korán?
Furcsamód a házmesterné már fenn volt, és a fülkéje ajtaja mögött
várakozott. A kislány észrevette, hogy különös kifejezés ül az arcán,
valamiféle kárörvendő ujjongás. Mit jelenthet ez? Miért nem néz sem
rá, sem az anyjára, csak a két férfira, mintha csak kerülni akarná a tekintetüket,
mintha sosem látta volna még őket? Pedig az anyja mindig
kedves volt vele, időnként foglalkozott a kisbabájával, a kis Suzannenal,
aki gyakran sírt, mert hasfájós volt. Igen, az anyja nagyon türelmesen
bánt a kicsivel, az anyanyelvén dalolt neki, fáradhatatlanul, a
csöppség szerette hallgatni, és szép nyugodtan elaludt.
– Nem tudja, hol van az apa és a fiú? – nyújtotta oda az asszonynak
a lakáskulcsokat a rendőr.
A házmesternő vállat vont. Még mindig nem nézett az anyára és
a kislányra. A kulcsokat zsebre vágta, a kislány számára visszataszító
mohósággal.
– Nem – felelte a rendőrnek. – A férfit nemigen láttam az utóbbi
időben. Lehet, hogy bujkál valahol. A gyerekkel együtt. Meg kellene
nézniük a pincékben vagy cselédszobákban, a legfölső emeleten. Fölkísérhetem
magukat.
A házmesterfülkében nyöszörögni kezdett a csecsemő. Az asszony a
válla fölött hátrapillantott.
– Nincs rá időnk – mondta a ballonkabátos. – Mennünk kell.
Majd később visszajövünk, ha kell.

A házmesternő bement a kisbabájáért, és a mellkasára szorítva tért
vissza. Azt mondta, még más családokról is tud a szomszédos házakban.
Undorodva mondta ki a nevüket, mintha csak valami trágár szó
lenne, gondolta a kislány, olyan csúnya szó, amit nem illik kimondani.

 

Bertrand végre zsebre vágta a telefonját, és kegyeskedett
rám figyelni. Felém villantotta ellenállhatatlan mosolyát.
Miért van nekem ilyen kétségbeejtően vonzó férjem, tettem fel
magamnak sokadszor is a kérdést. Amikor először találkoztunk
jó néhány évvel ezelőtt a francia Alpokban, Courchevelben, még
cingár, fiús alakja volt. Most, negyvenhét éves korára, impozánsabb,
erőteljesebb lett, csak úgy áradt belőle a franciás, markáns
férfiasság. Olyan volt, mint a jó bor: ahogy ért, csak még zamatosabb,
még élettelibb lett, míg az én ifjúságom – erről meg voltam
győződve – elveszett valahol a Charles River és a Szajna között.
A negyvenes éveim nekem nem hoztak semmi jót. Ha az őszülő
haj és a ráncok csak még jobban kiemelni látszottak Bertrand
szépségét, az enyémet viszont csökkentették, efelől nem volt kétségem.
– Nos? – kérdezte, miközben lazán és birtoklón a fenekemre
tette a kezét, a legkevésbé sem törődve a kollégája és a lánya tekintetével.
– Hát nem fantasztikus?
– De az – vágta rá Zoé. – Antoine épp az előbb említette nekünk,
hogy mindent fel kell újítani. Ami nagy valószínűséggel azt
jelenti, hogy egy éven belül nem tudunk költözni.


Bertrand felkacagott. Kifejező, valahol a hiéna röhögése és a
szaxofon búgása közé eső kacagással. Ez volt a legfőbb probléma a
férjemmel. Ez a részegítő vonzerő, amivel imádott visszaélni. Azon
töprengtem, kitől örökölhette. A szüleitől, Colette-től és Édouardtól?
Ők veszettül intelligensek, kifinomultak, de cseppet sem
sármosak. Vagy a nővéreitől, Cécile-től és Laure-tól? Ők meg jól
neveltek, ragyogóak, tökéletes modorúak, de csak akkor nevetnek,
ha úgy érzik, elvárják tőlük. Akkor pedig csak Mamétól származhat.
A rebellis, harcos természetű Mamétól.
– Antoine egy megrögzött pesszimista – mondta Bertrand, még
mindig nevetve. – Egykettőre be fogunk költözni. Kétségtelenül
sok a tennivaló, de kiváló csapattal fogunk dolgozni.
Elindultunk utána a nyikorgó parkettájú, hosszú folyosón, az
utcára néző hálószobák felé.
– Ezt a falat ki kell venni – jelentette ki Bertrand. Antoine bólogatott.
– Közelebb kell hozni a konyhát, különben Miss Jarmond
nem találja majd elég practicalnek.
Angolul ejtette ki a szót, ujjaival idézőjelet rajzolva a levegőbe és
kaján pillantást küldve felém.
– Jó nagy lakás – jegyezte meg Antoine. – Igazán tágas.
– Igen, ma már az – mondta Bertrand. – De régen jóval kisebb
és szerényebb volt. Nehéz időszak volt az a nagyszüleimnek.
A nagyapámnak csak a hatvanas évektől kezdett jobban menni,
akkor vette meg a szomszédos lakást és nyitotta össze a kettőt.
– Szóval, amikor a nagyapa gyerek volt, ebben a kisebbik részben
laktak? – érdeklődött Zoé.
– Úgy van – felelte Bertrand. – Ami onnantól idáig tartott. Az ott
a szülei hálószobája volt, ő pedig itt aludt. Sokkal kisebb volt az egész.

 

Oldal: TATIANA DE ROSNAY SARAH KULCSA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat