Folytatás.

Szalagokat aggattak a gerendákra – fehéret, hogy a ruhához, vöröset,
hogy Nell hajához passzoljon. A fából ácsolt ósdi hodály talán
nem olyan divatos és elegáns, mint a városbeli újabb téglaépületek,
de patyolattisztára suvikszolták. A végében, a színpadnál Nell
négy húga asztalt állított a születésnapi ajándékoknak, és már ös�-
sze is gyűlt egy kisebbfajta halom. Az egyházközség hölgyei összeálltak
vacsorát készíteni, Ethel Mortimer a zongorából romantikus,
háborús dalokat csalt ki.
A fiatalság eleinte a falak mentén tömörült ideges csoportokba,
de ahogy bemelegedett a muzsika, és a merészebb legények felbátorodtak,
párokba szakadozva léptek a parkettre. A húgocskák vágyakozó
pillantást vetettek feléjük, míg rájuk nem bízták, hogy a konyhából
a vacsoraasztalra cipeljék a szendvicses tálcákat.
Elérkezett a köszöntők ideje, a tánctól égtek az orcák, elpiszkolódtak
a cipők. Marcie McDonald, a tiszteletesné, megkocogtatta a

poharát, és minden szem Hugh felé fordult, aki a mellényzsebéből
elővett kis papírlapot hajtogatta szét. Megköszörülte a torkát, végigsimított
fésű szántotta haján. Sose volt ínyére a nyilvános beszéd.
Magának való volt világéletében, a véleményét megtartotta, és boldogan
engedte át a harsányabb fickóknak a szót. De hát az ember
lánya egyszer lesz csak nagykorú, és az ő kötelessége ezt bejelenteni.
Hugh mindig is kötelességtudó ember volt, nagy híve a szabályoknak.
Legalábbis többnyire.
Egyik kikötőbeli cimborájának biztató kurjantása hallatán elmosolyodott,
majd tenyerébe simította a papírt, és nagyot lélegzett.
Sorról sorra felolvasta a fekete tintával pontokba szedett, apró betűs
listát: mennyire büszke volt mindig is Nellre az édesanyja is, ő maga
is; micsoda boldogság volt, amikor megérkezett; mennyire kedvelik
Dannyt. Lilt, mondta Hugh, kiváltképp boldoggá tette utolsó napjaiban
Nell eljegyzése.
Felesége nemrég bekövetkezett halálának említésére Hugh szeme
könnyekkel telt meg. Elhallgatott. Várt egy kicsit, tekintete barátai,
lányai arcát pásztázta, s egy pillanatra megállapodott Nellen, aki
épp elmosolyodott Dannynek egy elsuttogott megjegyzése hallatán.
Hugh homloka elfelhősödött; a nép azon tűnődött, vajon fontos bejelentésre
készül-e, de elmúlt a pillanat. A felhő elszállt. Hugh zsebre
tette a papírt. Épp ideje, mondta mosolyogva, hogy még egy férfi
kerüljön a házba, így valamelyest helyreáll az egyensúly.
A konyhatündérek akcióba léptek, szendvicset, teát osztogattak a
vendégeknek, de Hugh ott álldogált még egy darabig, mellette tolongtak
az emberek, sokan a vállát veregették – Jól beszéltél, cimbora
–, az egyik hölgy teáscsészét nyomott a kezébe. A beszéd jól
ment, mégsem tudta elengedni magát. Szaporán vert a szíve, és meleg
nem volt ugyan, mégis kiverte a verejték.

Persze tudta az okát. Az est kötelezettségeinek még nem ért a végére.
Amikor észrevette, hogy Nell kioson az oldalajtón a kis folyosóra,
ráébredt, hogy itt az alkalom. Megköszörülte a torkát, a teáscsészét
letette az ajándékok asztalának sarkára, aztán a szoba meleg
zsibongásából kisurrant a hűvös esti levegőre.
Nell egy magányos eukaliptuszfa ezüstös-zöld törzse mellett állt.
Valamikor ilyen fák népesíthették be az egész hegygerincet, gondolta
Hugh, meg a vízmosás két oldalát. Csuda látvány lehetett azoknak
az óriástörzseknek a tömege egy holdfényes éjszakán.
Na tessék. Már megint halogatja a dolgot. Még most is próbál kibújni
a felelősség alól, még most is gyenge.
Két fekete denevér szelte át némán az éjszakai eget, és Hugh lebotorkált
a rozoga falépcsőn, át a harmattól nedves gyepen.
Nell alighanem meghallotta – vagy talán megérezte –, hogy közeledik,
mert feléje fordult, és elmosolyodott.
Anyus jár az eszében, mondta, amikor Hugh odaért. Vajon melyik
csillagról néz le rájuk?
Kis híja volt, hogy Hugh el nem sírta magát. Az áldóját, hogy
épp most kell Lilt szóba hoznia! Ráébreszteni, hogy Lil figyeli, és
haragszik rá a szándéka miatt. Szinte hallotta Lil hangját, az elcsépelt
érveket…
De ő határozott, és véghez is viszi. Végtére is ő kezdte el az egészet.
Ha akaratlanul is, de ő tette meg mindnyájuk első lépését
ezen az úton, és ráhárul, hogy egyenesbe hozza a dolgokat. A titkok
előbb-utóbb előbújnak, és nyilván jobb, ha Nell tőle tudja meg az
igazat.
Megfogta Nell két kezét, és mindegyikre csókot nyomott. Jól
megszorította a puha, sima ujjakat a maga kérges munkáskezével.
A lánya. Az első.

Nell rámosolygott, valósággal sugárzott abban a finom, csipkés
szélű ruhában.
Hugh viszonozta a mosolyt.
Aztán odavezette Nellt egy sima, fehér eukaliptusztönkhöz,
maga mellé ültette, és odahajolt, hogy a fülébe suttogjon. Hogy átadja
a titkot, amit ő meg Nell anyja tizenhét éven át őriztek. Várta
a megértés villanásait, a kifejezés aprócska változásait, ahogy Nell
sorra felfogta a hallottakat. Nézte, ahogy Nell lába alól kicsúszik
a talaj, és a személy, aki volt, egy szempillantás alatt a semmibe
foszlik.

3.
Brisbane, 2005

Cassandra napok óta ki se lépett a kórházból, bár a doktor
nemigen biztatta, hogy Nagyanya öntudatra ébredhet. Ebben
a korban nem valószínű, mondta, kivált mert annyi a morfium
a szervezetében.
Megint az éjszakai ápolónő volt szolgálatban, Cassandra hát tudta,
hogy már eltelt a nap. Hogy hány óra lehet, nem is sejtette. Nehéz
volt idebent megállapítani: a folyosón szüntelenül égett a villany;
a televízió, ha nem látszott is, folyton duruzsolt, a folyosón állandóan
tologatták fel-alá a guruló hordágyakat. Sajátságos, hogy
a rutinnak ennyire rabja egy hely, és mégis konokul kerüli az idő
szokásos ütemét.
De Cassandra csak várt. Figyelt, vigasztalt, ahogy Nell az emlékek
tengerében fuldokolt, fel-felbukott, hogy lélegzetet vegyen, aztán
visszamerült életének régebbi szakaszaiba. Cassandra nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy nagyanyja fittyet hány az akadályokra,
visszatalál a jelenbe, és azon kapja magát, az élet peremén lebeg, lélekegyedül

A nővér pufók hólyagra cserélte az infúzió lelappadt tasakját, beigazította
az ágy mögötti számlap mutatóját, aztán eligazgatta az
ágyneműt.
– Semmit sem ivott – szólalt meg Cassandra. Még neki magának
is idegenül csengett a hangja. – Egész nap.
Az ápolónő meglepetten felnézett. Szemüvege felett Cassandrára
pillantott, az ölében tartott gyűrött, kórházi kék-zöld takaróra.
– Megijesztett! Egész nap itt ült, igaz? Hát talán így a legjobb. Már
nem tart soká.
Cassandra nem vette tudomásul, mit sugall ez a mondat. – Adhatnánk
neki valami innivalót? Biztosan szomjas.
Az ápolónő lehajtotta a lepedő szélét, és szakszerűen betűrte Nell
vézna karja alá. – Felesleges. Az infúzióban mindent megkap. –
Megnézte Nell kórlapját, fel se pillantott, úgy szólalt meg. – Kint a
folyosón készíthet teát, ha szüksége van rá.
Az ápolónő kiment, Cassandra látta, hogy Nell félig leeresztett
szemhéja mögül rámered. – Kicsoda vagy? – szólt a gyenge hang.
– Én vagyok az, Cassandra.
Zavar. – Ismerlek?
Az orvos megjósolta, mégis fájt. – Igen, Nell.
Nell ránézett, a szeme vizesszürke. Bizonytalanul pillogott. –
Nem emlékszem…
– Csss… Semmi baj.
– Ki vagyok?
– Nell Andrews a neved – mondta Cassandra, és megfogta a kezét.
– Kilencvenöt éves vagy. Paddingtonban laksz, egy régi házban.
Nell ajka megremegett. Koncentrált; megpróbálta kihámozni a
szavak értelmét.

Cassandra elvett egy papír zsebkendőt az éjjeliszekrényről, és
gyengéden letörölte Nell álláról a nyálat. – A Latrobe Terrace régiségközpontjában
van standod – folytatta gyengéden. – Kettőnké.
Antik dolgokat árulunk.
– Ismerlek – suttogta Nell. – Lesley lánya vagy.
Cassandra meglepetten pislogott. Anyja ritkán került szóba, sem
amikor Cassandra növekedett, sem a tíz esztendő során, amióta
visszajött, és Nell házának földszintjén lakik. Kimondatlan egyezség
volt kettejük között, hogy nem bolygatják a múltat, amelyet kiki
más-más okból szívesen elfelejtene.
Nell megrémült. Rettegő tekintete Cassandra arcát pásztázta. –
Hol van a gyerek? Remélem, nincs itt. Itt van? Hozzá ne érjen a dolgaimhoz!
Mindent tönkretenne.
Cassandra megszédült.
– Csupa értékes holmi! A közelükbe ne engedd!
Cassandra botladozott a kibukkanó szavakon. – Nem… Nem,
nem engedem. Ne aggódj, Nell. Nincs itt.
1
Később, amikor nagyanyja megint öntudatlanságba siklott, Cassandra
elgondolkodott az elme kegyetlen képességén, ahogy a múlt
foszlányait felszínre löki. Élete vége felé közeledve vajon miért visszhangzanak
nagyanyja fejében a rég elmúltak hangjai? Mindig így
van vajon? Aki a halál néma hajójára vált jegyet, mindig a rég eltávozottak
arcát keresi a parti tömegben?
Cassandrát elnyomhatta az álom, mert arra riadt, hogy a kórház
hangulata megint változott. Beljebb nyomultak az éj alagútjába. A folyosó
világítása elhalványult, álom neszei szűrődtek mindenünnen.

Cassandra magába roskadt a széken, nyaka elgémberedett, bokája
fázott, ahol kibújt a silány takaró alól. Tudta, hogy későre jár; fáradt
volt. Mire ébredhetett?
Nell. Hangosabb a lélegzete. Ébren van. Cassandra gyorsan az
ágyhoz lépett, megint leült a szélére. A tompa világításban üveges
volt Nell szeme, halvány, elmosódott, akár a festékfoltos víz. Hangja,
ez a vékony fonál, már majdnem elszakadt. Cassandra először
nem is hallotta, azt hitte, Nell ajkai a rég kiejtett, elveszített szavak
körül mozognak. Aztán rájött, hogy Nell beszél.
– A hölgy – suttogta. – A hölgy azt mondta, várjak…
Cassandra megsimogatta Nell forró homlokát, elsimította a valaha
színezüst haj ernyedt tincseit. Már megint a hölgy. – Nem fog
haragudni – mondta. – Nem haragszik, ha elmégy.
Nell ajka összeszorult, majd megremegett. – Nem szabad elmozdulnom.
Azt mondta, várjak. Itt, a hajón. – Suttogás volt csak a
hangja. – A hölgy… az Írónő… Ne szólj senkinek.
– Csss – csitította Cassandra. – Nem szólok senkinek, Nell. Nem
mondom meg a hölgynek. Elmehetsz.
– Azt mondta, értem jön, de én elmentem. Nem maradtam ott,
ahol mondta.
Nagyanyja lélegzete zihálva tört elő, elfogta a pánik.
– Ne aggódj, Nell, Nagyon kérlek. Nem lesz semmi baj. Ígérem.
Nell feje félrebillent. – Nem szabad… Nem szabad elmennem…
A hölgy…
Cassandra megnyomta a segélyhívót, de az ágy fölött nem gyúlt
ki fény. Tétovázott, sietős léptek zajára várt. Nell szemhéja megmegrebbent,
öntudatlanságba kezdett siklani.
– Hívom a nővért!
– Nem! – Nell vakon tapogatózott, megpróbálta megragadni
Cassandrát. – Ne hagyj itt! – Sírt. Néma könnyek fénylettek halványuló
bőrén.
Cassandra szeme is elfelhősödött. – Semmi baj, Nagyanya. Hívok
valakit. Mindjárt jövök, ne félj.

4.
Brisbane 2005

Mintha tudná a ház, hogy úrnője eltávozott, ha nem gyászolt
is éppen, de makacs csendbe burkolózott. Nell
sose volt híve a társaságnak, vendégségnek (és még a konyhai egerek
is hangosabbak, mint az unokája), ennélfogva a ház minden felfordulás,
minden lárma nélküli csendes élethez szokott. Durva megrázkódtatás
volt hát, amikor egy szó, minden bejelentés nélkül emberek
érkeztek, nyüzsögtek házban-kertben, kilötyögtették a teát,
elszórták a morzsákat. A hegytető óriási régiségközpontja mögötti
domboldalon kuporgó ház sztoikusan tűrte ezt a méltatlanságot.
Persze a nagynénik szervezték az egészet. Cassandra boldogan
meglett volna nélküle, ha magában gyászolhatja nagyanyját, de a
nénik hallani sem akartak erről. Igenis, Nellnek jár a halottsiratás.
A család lerója tiszteletét, Nell barátai úgyszintén. És egyáltalán, így
diktálja az illendőség.
Cassandra nem volt egyenlő ellenfele az ilyen szilárd magabiztosságnak.
Valamikor még vitatkozott volna, de ma már nem.
A nagynénik különben is megfékezhetetlen erőt sugároztak, energiájuk
rácáfolt a korukra (még a legfiatalabb, Hettie néni is elmúlt

nyolcvan). Cassandra hát félretette ellenérzését, leküzdötte a sürgetést,
hogy rámutasson, Nellnek a tulajdon akaratából nem voltak
barátai, és nekiállt, hogy végrehajtsa a rá kirótt feladatokat: elrendezni
a teáscsészéket, megkeresni a desszertvillákat, elrakni az útból
Nell néhány holmiját, hogy legyen hová leülni. Hadd nyüzsögjenek
a nénik gyászos önelégültséggel.
Valójában persze nem is Cassandra nénikéi. Nell húgai, Cassandra
anyjának nagynénjei. De Lesley nem sok ügyet vetett rájuk, és
helyette Cassandrát vették szárnyuk alá a nénik.
Cassandra félig-meddig remélte, hogy anyja eljön a temetésre,
épp akkor érkezik a krematóriumba, amikor már folyik a szertartás,
harminc évvel fiatalabbnak látszik a koránál, magára vonva a megszokott
csodálatot. Szép és fiatal és lehetetlenül felelőtlen.
De nem jött el. Jön majd egy kártya, vélte Cassandra, az elején
olyan kép, ami csak halványan illik az alkalomhoz. Lendületes, kanyargós
kézírás, ami felkelti a figyelmet, alul bőséges csókok. Az
ilyet könnyű osztogatni, csak sorra kell írni az x-eket.
Cassandra belemártotta kezét a mosogatóba, és meglötyögtette
a tartalmát.
– Hát szerintem remekül ment – mondta Phyllis, Nell után a
legidősebb, és messze a legerőszakosabb. – Nellnek tetszett volna.
Cassandra kerülte a pillantását.
– Mármint – állt meg Phyllis egy pillanatra törölgetés közben –
tetszett volna, ha nem ragaszkodik hozzá, hogy nem akar semmi
ilyesmit. – Egyszeriben anyásra váltott. – No és veled mi van? Hogy
vagy mostanában?
– Jól vagyok.
– Lefogytál. Eszel te rendesen?
– Napjában háromszor.

Oldal: KATE MORTON-ELFELEDETT KERT/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat