Haley
A sivár folyosó túlsó végén nyikorogva nyílik egy ajtó, és tűsarkú
cipő kopogása visszhangzik a fém levélszekrényekről. Próbálok
fesztelennek hatni, miközben átfutom a postát. Mind a korábbi életünk
hordaléka: a bátyám kevert harcművészeti magazinja, hajasbaba-
katalógus a húgomnak, újabb vetőmag- és dísznövényárjegyzék
anyunak.
Fizetési felszólítások apának.
Újabb követelések, figyelmeztetések az adósságainkra. Nem tudom,
odaadjam-e ezeket a leveleket apunak, vagy inkább anyuhoz, illetve
a nagyapámhoz továbbítsam őket. Talán mindannyiunkat megkímélhetném
az emlékeztetőktől, és tűzbe dobhatnám az összeset. Nem
mintha holnap ne érkezne megint egy köteggel.
Zsonglőrködök némelyik küldeménnyel, nehogy elejtsem az egészet.
Az ablakon át alkonyatba szürkül az ég. Mély lélegzetet veszek,
hogy elcsitítsam az ereimben szétáradó adrenalint. Kevés az idő, sok
a tennivaló: a posta, a nénikém bevásárlólistája, nagyapám rábeszélése,
hogy írjon nekem ajánlólevelet, noha utál engem, apu szorongásoldó
gyógyszerének a beszerzése. Péntek este van, két órám maradt,
hogy a bácsikám által megszabott határidőre hazaérjek, különben
az utcán tölthetem az éjszakát.


A nő a kopogós tűsarkújában folytatja útját a folyosón, nem vesz
tudomást a létezésemről, miközben a személyzeti bejárat felé tart.
Velem ellentétben vastag télikabátot visel. A haja ugyanolyan gesztenyebarna,
mint az enyém, csak rövidebb. Gondolom, az én arcomat
is pirosra festette a februári szél, mint az övét.
Ő biztos normálisnak tartja ezt az épületet, szerintem semmi normális
nincs benne. Már nem a takaros kőház a családunk louisville-i
lakcíme. Nincs többé otthonunk.
A paksaméta utolsó levelénél egy pillanatig elidőzöm, de nem jókedvemből.
Nem, inkább meghökkenést érzek, olyasfajtát, amilyet
akkor éltem át, amikor apu bejelentette, hogy elveszítette az állását.
Vagy amikor a megyei seriff kilakoltatási végzést ragasztott a bejárati
ajtónkra. Vékony, fehér boríték. Senki másnak nem szorulna el
a szíve a láttán. Az enyém igen. A Notre Dame Egyetemtől jött, és
nyilvánvaló, hogy nem vettek föl.
Becsapom a levélszekrény ajtaját. Ez a nap szívás.
Amikor a nagyapám edzőtermébe lépek, feltámad bennem a remény,
ugyanakkor kicsit az is az érzésem, mintha a vesztőhelyre mennék.
A Notre Dame Egyetem elutasítása jelentős űrt keltett bennem, az a
gondolat pedig, hogy ajánlólevelet szerezzek egy másutt megpályázandó
ösztöndíjra, olyan hatással van rám, mint egy jó erős bor. Az
alkohol pedig éhgyomorra nem ajánlatos, és jelen pillanatban merész
gondolatra sarkall.
– Nicsak, nicsak, behordta a szél a szemetet! – rikkant rám a nyolcszögletű
ketrecből az unokatestvérem, Jax.
Tetőtől talpig gyöngyöző izzadság borítja. Bokszkesztyűt és fejvédőt
visel. Nem szólok semmit, mert éppen kifogytam a visszavágásokból.

Más bunyósok ugrókötelezéssel melegítenek, a hangfalakból a bepöccent
Dr. Dre bömböl. Itt kevesebbnek érzem magam tizennyolc
évesnél, többnek hatnál, és egy másodpercig olyan, mintha hazajöttem
volna.
Az edzőterem bádoglemezből épült, egy fokkal frankóbb egy raktárépületnél,
több fokkal ramatyabb a flancos edzőterem-láncolatok
egységeinél. Fémtraverzekre függesztett bokszzsákok, a falakon mindenütt
nagyapám különféle díjnyertes mérkőzéseinek a fényképei.
Hipószag és egy trópusi mintás lámpaernyő émelyítő együttese támadja
meg az érzékeimet.
Az egyik sarokban fölállított szorítóban két srác gyepálja egymást,
a másikban a dróthálós nyolcszögben Jax és még néhányan földre
viteli bemutatót figyelnek.
Sportnaci nejlonsusogása vonja magára a figyelmemet. A nagyapám
az, csípőjével az irodája ajtófélfájához támaszkodik. John a neve,
és elvárja, hogy így szólítsák. Szokás szerint fehér pólóban van, rajta az
edzőtermének fekete Freedom Fighters-emblémájával. Ahogy az ös�-
szes itteni pasi, John is szálkás-feszes harci gépezet. A hatvankét esztendő
mit sem lassított rajta. Sőt, nagyanyám pár évvel ezelőtti halála
óta még keményebbé vált.
– Kicsit hűvösre fordult az idő, de még nem a „majd ha fagy, hó
lesz nagy”-kategória – jegyzi meg.
– Azt mondtad, mindig szívesen látsz – felelem dacosan fölemelt
fejjel.
– Úgy rémlik, azt válaszoltad, előbb iszol mérget, mint hogy újra
betedd ide a lábadat.
Jól emlékszik és szépen helyre tett, de akkor is állom a tekintetét.
Egy örökkévalóságig nézünk farkasszemet. Nagyapám viharedzett:
gránitba vésett arcvonások, a szeme körül szarkalábak, a száját kétfelől

barázda teszi zárójelbe. Olykor mosolyog, de rám azóta nem, hogy egy
éve itthagytam az edzőtermét.
– A nagybátyád szekál? – kérdezi.
Paul bácsi. Jax apukája. Apu féltestvére. Akinek a házában lakunk
azóta, hogy a bank rátette a kezét a családi házunkra, és az átmeneti
szállásról is kiköltöztünk. Egyes terrorista szervezetek tutira diktátornak
titulálnák. John kérdésére igenlő a válasz, de én nemet mondok.
– Akkor anyád miatt jöttél?
Aki a lánya.
– Vele minden rendben.
Fogjuk rá.
– Az iskolában van valami gond?
Az iskolában más sincs, csak gond.
– Nem, nincs.
– Haley – telítődik türelmetlenséggel a hangja. – Nekem bunyósokat
kell edzenem. Nyögd ki, mi a bajod!
A bemelegítő bunyósokra pillantok, nemigen tudom, mitévő legyek.
Bámulnak, miközben az ugrókötél hol a fejük fölé, hol a talpuk
alá lendül. Csatt! Csatt! Csatt! Szinte egy ütemre szökdécselnek.
Egyeseket ismerek a suliból, másokat nem. Egyedül a bátyám,
a vezetőjük fordítja el a fejét.
Nagyapám sóhajtva ellöki magát az ajtófélfától, és a bunyósokhoz
indul.
– Nem bírom megint odaadni neki a fizetési felszólításokat – hadarom
suttogva. – Nem… bírom…
Nem ezt kellett volna mondanom. Azért jöttem, hogy ajánlást
kérjek, de a szándékom valahogy áruló nindzsává változott. Most,
hogy a gát túlfolyója megnyílt, hegyről alábukó zuhatagként indultak
meg a szavak.

– Fogalmam sincs, mit csináljak. Anyu állandóan dolgozik, fáradt,
nem tudja, mit csináljon apuval, és amikor a felszólításokat hazaviszem…
– Elbizonytalanodok. Nem haza. Arra a lepratelepre nem mehet
az ember haza. – Amikor belépek a házba, és – az az aljas gennygóc
nagybátyám – Paul bácsi meglátja őket, akkor még rosszabb… és
egyszerűen nem bírom, érted? Ma biztos nem.
Ma, amikor szertefoszlott az álmom. Amikor úgy összezuhantam,
hogy a levegővétel is fáj. Amikor nem tudom, fölvesznek-e valaha
is egyetemre, és ha igen, miből fogom fizetni.
John fagyos arckifejezése eltűnik, komor tekintete megenyhül.
Anyu az ő szemét örökölte. Ahogy én is. Nagyi imádta a szemünket.
Nagyapám két jókora lépéssel mellettem terem, és úgy fordul,
hogy eltakarjon a bunyósoktól. Abban a pillanatban, amint kikerülök
a látóterükből, előregörnyed a vállam, és behunyom a szememet.
– Minden rendben – dünnyögi a bajsza alatt.
Semmi sincs rendben. Soha többé nem is lesz. John a karomra teszi
a kezét, és megszorítja. A támogatása megrendíti az ingatag alapot,
amin állok. Csukott szemhéjam mögött összegyűlnek a kön�-
nyek. Megrázom a fejemet, jobban örülnék, ha nagyapa újra átmenne
seggfejbe.
– Add ide azokat a papírokat! – mondja. – Majd én lerendezem
őket.
Előrelendítem a hátizsákomat, és a kezébe nyomom az új felszólításokat.
– Mit csinálsz velük?
– Valamit. – Az edzőterme fenntartására is alig futja a pénzéből.
– Ne aggódj!
A fülem mögé kanyarítom a hajamat, és megdörzsölgetem a tarkómat.
Jax már nem a bemutatót nézi, a ketrecnek támaszkodik,

kesztyűs kezét a feje fölé emelve nyugtatja a dróthálón. Füttyent a
bátyámnak, Kadennek, és az állával felém int.
Jax nem vérrokona Johnnak, de miután John éveken át azt látta
a családi összejöveteleken, hogy Jaxet az apja le se szarja, a pótnagyapjává
vált. Azóta minden tőle telhetőt megtesz, hogy elhárítsa Jax
apjának a szemétségeit.
Most már nemcsak a nagyapám osztatlan figyelmét élvezhetem,
hanem az unokatestvéremét és a bátyámét is. Az a körülmény, hogy
egyévi távollét után visszatértem ide – hat hónapig a rivális Black Fire
edzőterembe jártam, az utóbbi hatban pedig teljesen elfordultam a
kick-boxtól –, elegendő arra, hogy fölkeltse Jax és Kaden érdeklődését.
Az pedig, hogy nagyapával beszélgetés közben nem szaggatjuk miszlikbe
egymást, arra elég, hogy majd meghaljanak a kíváncsiságtól.
– Más nincs, Haley?
A bágyasztóan kedélyes, meghitt pillanatunk tovaszáll.
Előhúzom az ösztöndíjpályázatot, amit ma reggel a pályaválasztási
tanácsadó irodájában találtam. Az ösztöndíj négy évre fedezi a
tankönyveket. Nem sok, de több a semminél, és az életben olykor
épp csak valami kell, akármilyen kevés is.
– Arra gondoltam, hogy segíthetnél ebben.
Olyan gyorsan kapja ki a kezemből a papírokat, hogy az egyik
lap elvágja az ujjamat. Fölszisszenek az égető érzéstől, mire John ajkát
rosszalló morgás hagyja el. Lám, milyen könnyen elfelejtettem,
hogy nála nincs helye gyöngeségnek.
A tekintete végigsiklik a papíron, majd megállapodik rajtam.
– Nem értem.
– Ösztöndíjpályázat.
– Tudok olvasni.
– Kineziológiára.

Nem szokása önmagát ismételni, de olyan bosszúsan billenti előre
a fejét, hogy komoly erőfeszítésembe kerül nem behúznom a nyakamat.
– Megfelelek minden követelménynek. – Vezetői képességeket
mutató diáksportoló voltam, magas a tanulmányi átlagom, és ha
megkapom az ösztöndíjat, a kineziológiát választom fő tanszakomnak.
Akár a dinoszauruszfogászatot is választanám, ha azért fizetnének.
– Ajánlólevelet kell csatolnom olyasvalakitől, aki ismeri a képességeimet,
és nálad jobban senki sem tudja, mire vagyok képes.
Ez így nem igaz. Engem illetően apám a tökéletes szakértő. Ő tanított
meg harcolni. Miatta szerettem bele a kick-boxba, de a nagyapához
hasonló kaliberű edző ajánlását kérik. Nem az apámét. Nem
olyasvalakiét, aki évek óta nem harcol, nem edz.
– A Black Fire edzője elhajtott?
Bár sejtettem, hogy bekövetkezik, a volt fiúm, Matt edzőtermének
említésétől elhagy minden erőm.
– Oda nem mentem.
– Szóval, azt mondod, ajánlást igényelsz azért, mert elárultad a
csapattársaidat meg a családodat? Mert bedobtad a törülközőt?
Komolyan összerezzenek, mert ez a szívemre irányzott tőrdöfés
pokolian fáj.
John lapozgat a papírok között.
– Kineziológia. Az emberi mozgás tudománya. Tanulmányok
gyógytorna iránt érdeklődők vagy edzőnek készülők számára. Diploma
sportszakembereknek. – John a kezembe csapja a papírokat. –
Nem neked. – Ezzel faképnél hagy.
Hátat fordít, mintha nem is számítanék. Na, nem! Ezt nem hagyom
ennyiben. Eszeveszett dühre lobbanok, az hajt előre.
– Országos bajnok vagyok.

– Voltál.
John a bokszzsákok között szlalomozik, én követem. Kétszer félre
kell ugranom a nagy erővel megrúgott zsák elől.
– Igaz – ismerem el.
Egy zsák repül elém, visszalököm.
– El az útból! – ordítja a mögötte verejtékező harcos.
– Cseszd meg! – reccsenek rá, azután Johnhoz fordulok. – Ez baromira
sokkal több, mint amit az itt edzők legtöbbje föl tud mutatni.

John olyan hirtelen perdül felém, hogy belebotlok egy zsákba.
– Az itteniek odaadók. Nem léptek le. Nem hagytak cserben mindent
és mindenkit, aki szerette őket.
– Szükségem van rá – próbálkozom fogcsikorgatva még egyszer.
– Olyanok kedvéért írok levelet, akik megérdemlik. Ha erre ácsingózol,
vonszold be a habtestedet az öltözőbe, azután izzadj! Vagy még
mindig a lelécelés a versenyszámod? Gyáva!
Az orra az enyémhez ér. A csökönyösségemet mi sem bizonyítja
ékesebben, mint hogy még nem fakadtam könnyekre. Hányingerem
van. John nem fog segíteni, nem edzhetek újra ebben a teremben, mert
védenem kell azt a két embert, akit a legjobban szeretek az életben.
Minden tekintet rám szegeződik, miközben sarkon fordulok, és
kivonulok az ajtón.

 

Oldal: KATIE MCGARRY-FESZÜLŐ HÚR 4/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat