PROLÓGUS

Az utca hosszú. Szűk. Sötét és nyirkos.
Nincs túl melegem a kabátomban. Mondhatni fázom. A hátam,
főleg.
Meggyorsítom a lépteim, hogy mielőbb a kocsimnál legyek. És
utána az ágyamban.
Nem kellett volna ilyen messze parkolnom. Nem kellett volna
ennyit innom. Ilyen későn elindulnom.
El sem kellett volna mennem erre a partira. Berakhatom ezt is az
elrontott esték vastag dossziéjába. Lefűzhetem a sok másik elfecsérelt
pillanat mellé. Jobban tettem volna, ha ezt az estét egy jó könyv
vagy egy jóképű pasi társaságában töltöm. Az én pasiméban.
Az utcai lámpák fele nem ég. Sötét van és késő. Egyedül vagyok.
A lépteim zaja visszaverődik a koszos falakról. Kezdek komolyan
fázni. És nem igazán tudom, miért, de félni is. Homályos, bizonytalan
érzés, alattomosan fojtogat. Két jeges kéz fonódott a nyakamra
anélkül, hogy észrevettem volna.
Mitől félek valójában? Az utca kihalt, csak nem fog nekem ugrani
egy kuka?
Gyerünk, már csak száz méter. Legfeljebb kétszáz. Az már tényleg
semmi…


Hirtelen meghallom, hogy valaki jön mögöttem. Ösztönösen
gyorsítok, majd hátranézek.
Egy árnyék, úgy húsz méterre mögöttem. Egy férfi, azt hiszem.
Nincs időm megítélni, magas-e vagy alacsony, kövér-e vagy sovány.
Csak egy árnyék, ami a semmiből bukkant elő. Egy árnyék, ami engem
követ egy néptelen utcán, hajnali kettőkor.
Csak egy árnyék…
Hallom a szívemet. Érzem. Furcsa, hogy tudja néha érezni a szívét
az ember. Miközben többnyire nem is figyelünk rá.
Még jobban gyorsítok. Ő is. A szívem is.
Már nem fázom, részeg sem vagyok. És egyedül sem vagyok már.
Velem van a félelem. Bennem van. Most már határozottan.
Egy röpke fejmozdulat: a sziluett közelebb került hozzám. Mindössze
öt-hat méter választ el tőle. Mondhatni semmi.
Megpróbálom nem hagyni, hogy úrrá legyen rajtam a pánik.
Ez a fickó nyilván éppúgy hazafelé igyekszik, mint én.
Levágok jobbra, futásnak eredek. Az utca közepénél hátrafordulok:
eltűnt. Ahelyett, hogy megnyugodnék, végképp megrémülök.
Hová lett?
Bizonyára továbbment egyenesen; jót nevethetett rajtam, látva,
hogy így bepánikoltam. Kicsit lassítok, megint jobbra fordulok.
Mindjárt ott vagyok.
Végre kiérek a Poquelin utcába, benyúlok a táskámba a kulcsért.
Jó érzés a kezembe fogni. Felemelem a szemem, meglátom a kocsimat,
ott várakozik szépen a többi között. Megnyomom a központi
zár gombját, az irányjelzők felvillannak.
Már csak tíz méter. Már csak öt. Már csak…
Az árnyék egy benyílóból bukkan elő. A szívem kiszakad, és a
mélybe zuhan.

Sokk. Agyrázkódás.
A férfi hatalmas. Tiszta feketében van, a fején kapucni.
Egy lépést hátrálok, pusztán reflexből. A szám kinyílik, de az
üvöltés bennem reked.
Ma éjszaka egy néptelen, mocskos utcában fogok megdögleni.
Rám fogja vetni magát, leszúr, leüt, megfojt, felvágja a hasamat.
Megerőszakol, megöl.
Nem látom az arcát. Mintha nem is lenne neki.
Nem hallom a szívemet. Mintha már nem is lenne.
Nem látok semmi jövőt magam előtt. Mintha…
Még egy lépés hátra. Neki egy előre.
Istenem, meg fogok halni!
Ne most, ne ma este! Ne itt, ne így!
Ha futok, utolér. Ha nem mozdulok, rám veti magát. Ha üvöltök,
elhallgattat. Örökre.
Megkövülten meredek az arctalan árnyékra. Már semmire nem
gondolok, már semmi nem vagyok.
De igen. Préda.
Látni vélem, ahogy a szeme megcsillan a sötétben. Mint ragadozóé
az éjszakában.
Hosszú másodpercekig állunk így egymással szemben. Iszonytató
másodpercek.
Ő az autómnál. Én a falnál. Szemben a halállal.
Aztán hirtelen sarkon fordul, és elmegy, lassan beleolvad a sötétségbe.
Majd teljesen eggyé válik vele, eltűnik.
A lábam remegni kezd, az autókulcs kicsúszik az ujjaim közül.
A térdem megroggyan, a járdára roskadok. Két kuka közé.
Azt hiszem, bepisiltem.

Normális életet élsz, szokványosat, sőt, inkább irigylésre méltót.
Úgy tűnik, sikeres vagy, szakmai téren mindenképp, de talán a
magánéletedben is. Nézőpont kérdése.
Elismerést vívtál ki, megtaláltad a helyed a világban.
És akkor egy napon…
Egy napon hátrafordulsz, és meglátsz magad mögött egy árnyékot.
Csak egy árnyékot.
Attól a naptól fogva üldöz. Szakadatlanul.
Éjjel-nappal ott van. Konokul. Eltökélten. Kérlelhetetlenül.
Nem is látod igazán. Csak sejted, érzed. Ott, a hátad mögött.
Néha súrolja a tarkód. Langyos, bűzös lehelet.
Követ az utcán, lekapcsolja mögötted a villanyt.
Felnyitja a postádat, becsukja az ablakaidat.
Lapozgatja a könyveidet, összegyűri az ágyneműdet, fosztogatja
a titkos fényképalbumaidat.
Megfigyel, még a legintimebb pillanataidban is.
Úgy döntesz, szólsz a rendőröknek, de azok nem értenek semmit.
Azt tanácsolják, fordulj pszichiáterhez.
Elmondod a barátaidnak; előbb furcsa szemmel néznek rád, végül
eltávolodnak tőled.
Félelmet ébresztesz bennük.
Pedig te vagy az, aki félsz.

A félelem mindig ott van veled. Csak egy árnyék. Nincs arca,
nincs neve. Nincs megfogható indítéka.
Ki ez? Az ördög lenne ez a láthatatlan jelenlét, aki kísért, aki
annyira megrontja az életed, hogy elviselhetetlenné válik, annyira,
hogy legszívesebben véget vetnél neki a vonat alá ugorva, vagy le,
egy szakadékba, azt remélve, hogy a pokolba talán nem jön utánad.
Senki nem ért meg. Senki nem tud segíteni neked.
Egyedül vagy.
Vagyis inkább szeretnél egyedül lenni.
De az árnyék még mindig ott van, örökké ott van. A hátad mögött,
az életedben.
Vagy csak a fejedben…?
Egyre több gyógyszert tömsz magadba. Gyógyszereket, hogy alhass,
miközben érzed, hogy föléd hajol. Drogokat, hogy nekivághass
a napoknak, miközben csak ő jár a fejedben.
Már csak ő, semmi más.
Az oly tökéletes életed darabokra hullik. Lassan, de biztosan szétmorzsolódik.
Elkerülhetetlenül.
És az árnyék ott röhög gúnyosan a hátad mögött. Még mindig
– örökké.
Vagy csak a fejedben…?
Mire megérted, már túl késő.

1. FEJEZET
Három óra alvás kevés. Túlságosan kevés.
Mégis engedelmeskedni kell a vekker barbár parancsának.
Zuhanyozni kell, sminkelni, fésülködni, felöltözni.
Ugyanazt tenni, mint máskor, még ha Cloé érzi is, hogy soha többé
nem lesz már semmi ugyanolyan.
Pedig nincs oka rá. Egy kínos élmény a sok közül, nincs jelentősége.
De akkor miért ez a furcsa, szokatlan érzés? Miért súgja valami
mégis azt, hogy az élete megváltozott? Mindörökre.
Néhány kilométer araszolás a reggeli dugóban, majd végre feltűnik
az épület, egy kolosszus a többi között. Mértéktartó, impozáns és
lehangoló.
Egy új nap, ami bizonyára elfeledteti majd Cloéval az éjszakai rémületet.
Az árnyékot, ami követte, üldözte. Falhoz szorította.
Azt az irtózatos félelmet. Ami még most is elevenen él a szívében,
a fejében, a zsigereiben.
Lift, folyosók, „jó reggelt”-ek. Igazi mosolyok és hamisak. Zsong
már a méhkas, aminek hamarosan talán Cloé lesz a kérlelhetetlen
királynője.

Üdvözölni Nathalie-t, hűséges és odaadó titkárnőjét. Üdvözölni
Pardieu-t, a vezérigazgatót, aki egy tágas irodában trónol, nem mes�-
sze az övétől. Biztosítani afelől, hogy minden rendben, hogy készen
áll egy újabb végtelenül hosszú munkanapra a polipkarjaival mindent
behálózó, de megélhetését biztosító cég szolgálatában.
Eljátszani, hogy nem felejtette el a négyórás találkozót, ami döntő
fontosságú egy nagy szerződés megkötése szempontjából.
Hogy is felejthettem volna el? Hetek óta másra sem gondolok, uram!
Leplezni, hogy nem aludt, illetve alig. Hogy olyan közelről látta
a halált, hogy számára a négyórás találkozónak semmi, de semmi
jelentősége.
Alig néhány órával ezelőtt magam alá pisiltem. Soha senki nem tudhatja
ezt meg.
Csak az árnyék tudja.
Cloé benyit az olasz étterembe, szemével Carole-t keresi. Ez az ő menedékük,
ahol ízekre szedik és újra összerakják a világot. Ahol ös�-
szeesküvést szőnek, ahol megvallják egymásnak a titkaikat, néha néma
csönddel. Ahol annyi rosszat mondanak annyi emberről. Csak
hogy múlassák az időt.
– Bocs, hogy késtem! Pardieu tartott fel, el akarta mesélni, hogy
vett egy házat Allier megyében… Mi közöm hozzá? Húzzon el a vityillójába,
és maradjon is ott! És engedje át végre a helyét!
Carole jóízűen felnevet.
– Csak türelem, drágám! Tudod jól, hogy az Öreg előbb-utóbb
nyugdíjba vonul. És hogy te fogsz beülni a székébe.

– Az nem olyan biztos – komorul el hirtelen Cloé arca. – Ketten
vagyunk a ringben.
– Te vagy a kedvence, ez nyilvánvaló. Te leszel a befutó.
– Martins ugyanúgy esélyes. És mindent meg is tesz érte. Micsoda
seggnyaló! Ha ő győz, a beosztottja leszek, s nem hiszem, hogy
azt el tudnám viselni.
– Akkor keresel magadnak egy másik helyet – jelenti ki Carole.
– A te szakmai önéletrajzoddal ez egyáltalán nem okoz majd problémát.
A pincér felveszi a rendelést, majd szélsebesen indul is tovább,
ügyesen szlalomozva az asztalok között. Cloé felhajt egy pohár vizet,
és belevág.
– El kell mesélnem neked valamit… Ma éjszaka úgy féltem,
ahogy még soha életemben! Egy partin vettem részt, az egyik ügyfelünk
rendezte.
– Bertrand is veled volt?
– Nem, neki más dolga akadt.
– Biztos vagy benne, hogy nem él kettős életet? – szegezi neki a
kérdést Carole. – Szerintem túl gyakran akad más dolga.
– Nem élünk együtt. Nem feltétlenül kell folyton egymásra tapadnunk.
– Persze hogy nem. De mivel alig pár hónapja ismered, kicsit elgondolkoztat
ez a titokzatos mesebeli herceg!
Érezve, hogy ezzel a felvetéssel zsákutcába tévedt, Carole kihátrál.
– Szóval elmentél a partira, és…? Jó volt?
– Pocsék. Sehogy se akart véget érni. Végül egy pár távozását kihasználva
leléptem, de akkor már majdnem hajnali kettő volt.
Megérkezik a pincér egy salátával, egy pizzával és egy üveg ásványvízzel.

– Jó étvágyat, kisasszonyok!
– Milyen kedves! – mosolyodik el Carole. – Kisasszony… Nem
túl sűrűn mondják már! Szóval hajnali kettőkor leléptél, és aztán?
– Az utcán követett egy fickó.
– A francba!
Cloé elnémul, bumerángként vágja újra mellbe a félelem.
Majd kis idő múlva részletesen mesélni kezdi, mi történt vele.
Úgy érzi, mintha súlyos tehertől szabadulna meg.
Carole zavartan hallgat egy ideig.
– Ez minden? – kérdi végül. – Sarkon fordult, és eltűnt?
– Úgy van. Köddé vált.
– Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a férfi volt? Az, aki mögötted
ment, és az, aki előugrott a benyílóból?
– Igen. Ugyanaz. Teljesen feketébe volt öltözve, a fején kapucni.
– Furcsa, hogy semmit nem csinált. Kitéphette volna a kezedből
a táskád, vagy…
– Megölhetett volna.
– Hát igen – bólogat szelíden Carole. – De minden jó, ha jó a vége.
Lehet, hogy egyszerűen csak azzal szórakozott, hogy megijesszen.
– Roppant vicces!
– Ugyan, felejtsd el az egészet! – fog neki a salátájának Carole. –
Csak egy rossz emlékű találkozás, semmi több. Kész, vége.
– Nem tudom. Lehet, hogy még mindig itt ólálkodik valahol.
Hogy folyamatosan követ.
– Ma is láttad? – aggodalmaskodik Carole.
– Nem, de… Mondom, hogy nem tudom. Valahogy ez a benyomásom.
– Ez csak afféle utóhatás – magyarázza Carole.
Meg a paranoiára való hajlamod újraéledése, teszi hozzá magában.

Oldal: KARINA GIÉBEL-CSAK EGY ÁRNYÉK/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat