Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Nicholson ezredes összevonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést.
Nem volt a tábor „gazdája”, és bizonyos értelemben
vendégnek tekintette magát. Az angol alezredes előtt, aki a japánok
fennhatósága alatt felelős volt a táborért, csak egyszer adott
hangot felháborodásának: amikor észrevette, hogy a tisztek, még
az őrnagyok is, pontosan ugyanolyan körülmények közt vesznek
részt a munkában, mint a legénység, azaz napszámosként túrják és
hordják a földet. Az alezredes lesütötte a szemét. Elmagyarázta,
hogy minden tőle telhetőt megtett e megaláztatás elkerülésére, s
csak a nyers erőszak előtt hajolt meg, hogy elhárítsa a megtorlást,
amelyet mindannyian megszenvedtek volna. Nicholson ezredest ez
láthatólag nem győzte meg: megcsóválta a fejét, majd gőgös hallgatásba
burkolózott.

Két napig maradtak a gyűjtőtáborban, míg megkapták a japánoktól
a kevés és silány útravalót, továbbá a madzaggal a derékra köthető,
háromszögletű, durva szövetdarabokat, amelyeket a japánok
„munkaruháknak” neveztek. Közben alkalmuk nyílt meghallgatni
Yamashita tábornokot is, aki egy rögtönzött emelvényen feszítve,
karddal az oldalán és világosszürke kesztyűvel a kezén, tört angolsággal
elmagyarázta nekik, hogy ő császári felsége akaratából ő a
főparancsnokuk, s hogy mit vár tőlük. Beszédét, amely több mint
két óra hosszat tartott, keserves volt végighallgatni, mert legalább
annyira sértette nemzeti önérzetüket, mint a szidalmak és az ütlegek.
Kijelentette: mivel a kormányuk hazugságai vezették tévútra
őket, a japánok nem haragszanak rájuk, emberségesen fognak
bánni velük, amíg „zentlemenként” viselkednek, vagyis fenntartás
nélkül és minden erejükkel támogatják a dél-ázsiai közös fellendülés
övezetét. Mindnyájan hálával tartoznak ő császári felségének,
aki lehetőséget ad rá, hogy a vasútvonal építésével kivegyék
részüket a közös munkából, és ezzel jóvátegyék eltévelyedésüket.
A továbbiakban Yamashita elmagyarázta, hogy a közérdeket szem
előtt tartva, kénytelen szigorú fegyelmet bevezetni, s a legkisebb
engedetlenséget sem tűrheti. A lustaság és a hanyagság bűnnek
számít. Minden szökési kísérletet halállal büntetnek. Az angol
tisztek felelősek embereik magatartásáért és a munkában tanúsított
buzgalmukért.
– A betegség nem mentség – tette hozzá Yamashita tábornok. – Az
ésszerű munka rendkívül alkalmas rá, hogy jó kondícióban tartsa az
embert, s a vérhas sem meri kikezdeni azt, aki nap nap után megteszi
a magáét, hogy teljesítse a császár iránti kötelességét.
Beszédét derűs szavakkal fejezte be, s ez végleg felbőszítette
hallgatóit.
– Dolgozzatok vidáman és lendületesen – mondta. – Ez a jelszavam.
Ez legyen mától fogva a tiétek is. Akik magukévá teszik, azoknak
nem kell félniük sem tőlem, se a nagy japán hadsereg tisztjeitől,
akiknek oltalma alatt álltok.

Ezután az alakulatok elváltak egymástól, mindegyik útnak indult
a számára kijelölt pályaszakasz felé. Nicholson ezredest és egységét
a Kwai folyó melletti táborba irányították. Ez elég messzi volt,
csak néhány mérföldnyire a burmai határtól. Saito ezredes volt a
parancsnoka.

3
Kellemetlen összetűzések tették emlékezetessé az első napokat
a Kwai folyó melletti táborban, amelynek légköre kezdettől fogva
ellenséges és feszültségtől terhes volt.
Az első nézeteltérést Saito ezredes hirdetménye váltotta ki,
amely elrendelte, hogy a tisztek embereikkel együtt és velük azonos
körülmények közt dolgozzanak. Ez udvarias, de határozott kiállásra
késztette Nicholson ezredest, aki őszinte tárgyilagossággal fejtette ki
álláspontját, s mondókáját azzal fejezte be, hogy a brit tisztek feladata
nem a lapát és a csákány forgatása, hanem embereik irányítása.
Saito a türelmetlenség minden jele nélkül hallgatta végig tiltakozását,
amit az ezredes jó előjelnek hitt. Aztán elbocsátotta az
angol parancsnokot, és azt mondta, hogy fontolóra veszi a dolgot.
Nicholson ezredes bizalomtól eltelve tért vissza a nyomorúságos
bambuszkunyhóba, amelyet Cliptonnal és két másik tiszttel osztott
meg. Itt saját gyönyörűségére elismételt néhányat azokból az érvekből,
amelyekkel engedékenységre akarta bírni a japánt. Valamennyit
cáfolhatatlannak tartotta, de a következőt tekintette a legmeggyőzőbbnek:
az a munkatöbblet, amit néhány fizikai munkához nem
szokott ember jelent, jóformán semmit sem számít, az ösztönzés
viszont, amit hivatott parancsnokok beosztása ad, szinte felbecsülhetetlen.
A japánok érdekében és a munka jó elvégzése céljából sokkal
kívánatosabb tehát, ha óvják a parancsnokok tekintélyét és hatalmát,

csakhogy ez lehetetlen, amíg ugyanarra a feladatra kényszerítik őket,
mint a legénységet. Az ezredes valósággal tűzbe jött, miközben ezt
az elméletet a tisztjei előtt másodszor is kifejtette.
– Végül is: igazam van, vagy nincs igazam? – kérdezte Hughes
őrnagytól. – Maga, aki gyárigazgató, el tudja képzelni, hogy egy
ilyen vállalkozás megfelelően lebonyolítható felelős parancsnokok
nélkül?
A végzetes hadjárat veszteségei folytán Cliptonon, az orvoson
kívül már csak két tisztből állt a törzskara. Singapore óta is maga
mellett tartotta őket, mert nagyra becsülte tanácsaikat, s állandóan
szüksége volt rá, hogy határozathozatal előtt a kollektíva bírálatának
vesse alá elképzeléseit. Mind a kettő a tartalékos tisztek közül került
ki. Az egyik, Hughes őrnagy, egy malájföldi bányavállalat igazgatója
volt a polgári életben. Amikor beosztották az ezredhez, Nicholson
ezredes azonnal felismerte szervezői képességét. A másik, Reeves
százados, az Indiai Közmunkaügyi Hivatal mérnökeként dolgozott a
háború előtt. A mozgósításkor egy utászalakulathoz hívták be, de már
az első ütközetben elszakadt az egységétől; az ezredes befogadta, s őt
is tanácsadóként osztotta be maga mellé. Szerette, ha szakértők veszik
körül. Nem tartozott a fafejű katonák közé. Készségesen elismerte,
hogy egyes polgári vállalatoknál akadnak olyan módszerek is, amelyek
megihletik a hadsereget, s egyetlen alkalmat sem mulasztott el
az okulásra. Egyformán becsülte a műszakiakat és a szervezőket.
– Kétségtelenül igaza van, sir – felelte Hughes.
– Én is így vélem – mondta Reeves. – Egy vasútvonal és egy híd
építésénél (azt hiszem, hogy egy híd építését is tervbe vették a Kwai
folyón) nem szabad helyt adni hebehurgya rögtönzéseknek.
– Igaz, hiszen maga szakértője ezeknek a munkálatoknak...
– álmodozott fennhangon az ezredes. – Na, látják! – zárta le a témát.
– Remélem, hogy sikerült egy kis józanságot pumpálnom annak a
hígvelejűnek a fejébe.
– S ha a józan ész nem használ – tette hozzá Clipton a parancsnokára
pillantva –, még mindig itt van a Manual of military law meg
a nemzetközi egyezmények.

– Igen, a nemzetközi egyezmények – helyeselt Nicholson ezredes.
– Ezeket a legközelebbi tárgyalásra tartogatom, ha ugyan szükség
lesz rájuk.
Clipton megjegyzésében volt egy árnyalatnyi keserű irónia is,
mert erősen tartott tőle, hogy a hivatkozás a józan észre nem használ.
Amikor a dzsungelben megszakították az útjukat az egyik pihenőtáborban,
fülébe jutott egy-két hír Saito jelleméről. Ha józan volt,
időnként hallgatott a józan ész szavára, de ha mértéktelenül ivott,
állítólag a legundorítóbb vadállattá vedlett.
Nicholson ezredes annak az első napnak a délelőttjén tárgyalt
vele, amelyet a hadifoglyoknak a tábor kidőlt-bedőlt barakkjaiban
való elszállásolására szántak. Saito ígéretéhez híven fontolóra vette
a javaslatot. Miután gyanúsnak találta az angol tiszt ellenvetéseit,
inni kezdett, hogy megvilágítsa elméjét. Fokozatosan meggyőzte
magát, hogy az ezredes megengedhetetlenül megsértette, mert vita
tárgyává tette a parancsait, s bizalmatlansága szinte észrevétlenül
vad dühvé változott.
Valamivel napnyugta előtt, mikor haragja tetőpontjára hágott,
elhatározta, hogy haladéktalanul megszilárdítja tekintélyét, s általános
sorakozót rendelt. Ő is tervbe vette, hogy beszédet tart. Már
első szavai után nyilvánvalóvá vált, hogy baljós felhők tornyosulnak
a Kwai folyó fölött.
– Gyűlölöm a briteket...
Ezzel a fordulattal kezdte, amelyet a továbbiakban pont helyett
használt az egyes mondatok közt. Elég jól beszélt angolul, mert
valamikor a katonai attasé tisztét töltötte be egy brit országban, ahonnan
részegeskedése miatt hívták vissza. Fegyőri funkciója karrierje
nyomorúságos végét jelentette, előléptetésre nem számíthatott többé.
Mivel nem vehetett részt a harcokban, megaláztatásának tudata
áthatotta a hadifoglyok elleni gyűlöletét.
– Gyűlölöm a briteket – kezdte Saito ezredes. – Azért vagytok
itt az én kizárólagos parancsnokságom alatt, hogy elvégezzetek
bizonyos munkálatokat, amelyek szükségesek a nagy japán hadsereg

győzelméhez. Egyszer s mindenkorra értésetekre akarom adni, hogy
a legcsekélyebb vitát sem tűröm el a parancsaim fölött. Gyűlölöm
a briteket. A tiltakozás első jelére rettenetesen meg foglak büntetni
benneteket. A fegyelmet fenn kell tartani. Ha egyesek a maguk feje
után akarnak menni, figyelmeztetem őket, hogy mindnyájatok fölött
élet és halál ura vagyok. Habozás nélkül élni fogok a jogaimmal,
hogy megfelelően elvégezzétek a munkát, amelyet ő császári felsége
rám bízott. Gyűlölöm a briteket. Néhány hadifogoly halála nem fog
meghatni. Ha mindnyájan meghaltok, az se jelent semmit nekem, a
nagy japán hadsereg törzstisztjének.
Egy asztalon állt, mint annak idején Yamashita tábornok, ő is
szükségesnek tartotta, hogy egy pár világosszürke kesztyűt húzzon
a kezére, s az ócska cipőt, amelyet délelőtt láttak rajta, fényes csizmával
cserélje fel. A kardja természetesen ott lógott a derekán, s ő
minduntalan a markolatára csapott, hogy ezzel is hangsúlyozza a
szavait, vagy hogy a végletekig felizgassa magát, s ne lohadjon nélkülözhetetlennek
érzett dühe. Groteszk volt. A feje ide-oda himbálózott,
mint a bábué. Részeg volt; berúgott az európai szesztől, a Rangoonban
és Singapore-ban zsákmányolt whiskytől és konyaktól.
Miközben ezt az idegtépő szöveget hallgatta, Cliptonnak eszébe
jutott egy tanács, amelyet jó régen kapott egy barátjától, aki sokáig
élt japánok közt. „Ha velük van dolga, sohase felejtse el, hogy ez
a nép maradéktalanul hisz isteni eredetében.” Miután azonban gondolkozott
egy kicsit, rájött, hogy egyetlen nép sincs a földön, amely
a legcsekélyebb kételyt táplálná többé-kevésbé múltba vesző, isteni
származása felől. Ekkor más magyarázatot keresett erre a mogorva
önhittségre. Hamarosan csakugyan meggyőződött róla, hogy Saito
egy egyetemes, keleten és nyugaton egyaránt otthonos gondolkodásmódból
merítette beszéde számos alapvető elemét. A japán tiszt
pattogó frázisai közt könnyen felismerte a különböző hatásokat: a faji
gőgöt, a tekintélyimádatot, a rettegést, hogy nem veszik komolyan,
s azt a bonyolult érzéskomplexust, amely arra kényszerítette a japán
tisztet, hogy gyanakvó és nyugtalan tekintettel fürkéssze az arcokat,
mintha csak attól félne, hogy valahol mosolyt lát. Saito valamikor

brit országban élt. Tudnia kellett, hogy ott milyen nevetségesen hatott
néha a japán nagyképűség, s milyen tréfálkozásra adtak lehetőséget
azok a szokások, amelyeket egy humorérzékkel nem rendelkező nép
egy humorra ösztönösen fogékony másik néptől vett át. Kifejezéseinek
és kusza mozdulatainak durvaságát viszont primitív vadsága
maradványának kellett tulajdonítani. Cliptonon furcsa zavar vett erőt,
amikor fegyelemről hallotta beszélni, de ahogy elnézte paprikajancsihoz
illő hadonászását, megnyugodva szögezte le, hogy mégis van
valami, ami a nyugati világhoz tartozó gentleman mellett szól: akkor
is tud viselkedni, ha jól teleszopta magát pálinkával.
A legénység előtt álló tisztek csendben hallgattak; a körülöttük felsorakozott
őrök fenyegető magatartásukkal tanúsították, hogy átérzik
parancsnokuk haragját. A foglyok ökölbe szorították kezüket, és gondosan
ügyeltek arcvonásaikra; látszólagos érzéketlenségükkel Nicholson
ezredest utánozták, aki már eleve utasításba adta, hogy minden ellenséges
megnyilvánulást nyugodtan és méltóságteljesen kell fogadni.
A bevezetés után, amelynek a képzeletre kellett hatnia, Saito rátért
mondanivalója lényegére. Hangja nyugodtabb, majdnem ünnepélyes
lett, s hallgatósága egy pillanatig azt remélte, hogy értelmes szavakat
fog hallani.
– Mindnyájan figyeljetek rám! Jól tudjátok, mi az a munka, amelybe
ő császári felsége kegyeskedik bevonni a brit hadifoglyokat. Arról
van szó, hogy négyszáz mérföldnyi szakaszon, a dzsungelen át, össze
kell kötni Thaiföld és Burma fővárosát, lehetővé kell tenni a japán
szerelvények áthaladását, és meg kell nyitni a Bengáliába vezető
utat a hadseregnek, amely az említett két országot felszabadította az
európai zsarnokság alól. Japánnak szüksége van erre a vasútvonalra,
hogy folytassa diadalmenetét, meghódítsa Indiát, és gyorsan befejezze
a háborút. Lényeges tehát, hogy a munka a lehető leggyorsabban
elkészüljön, mégpedig hat hónap alatt, így rendelkezett ő császári
felsége. Ez nektek is érdeketekben áll. Ha a háború véget ér, hadseregünk
védelme alatt talán ti is visszatérhettek otthonotokba.
Saito ezredes még higgadtabb hangon folytatta, mintha végleg
megszabadult volna a részegség kábulatától.

– Tudjátok-e végre, mi a feladatotok, akik itt vagytok ebben a
táborban a parancsnokságom alatt? Azért rendeltem sorakozót, hogy
közöljem veletek: mindössze két kis vonalrészt kell megépítenetek,
hogy meglegyen az összeköttetés a többi pályaszakasszal. De ami a
legfontosabb, hidat kell vernetek a Kwai folyón, amelyet itt láttok
magatok előtt. E híd építése lesz legfőbb feladatotok, s ez kiváltságos
helyzetet biztosít nektek, mert az egész vasútvonalnak ez a legfontosabb
része. A munka kellemes lesz. Ügyes embereket kíván, nem
napszámosokat. Ráadásul abban a megtiszteltetésben részesültök
majd, hogy a dél-ázsiai közös fellendülés övezetének úttörői közé
számíthatjátok magatokat.
„Ez megint olyan buzdítás, ami egy nyugatitól is származhatott
volna...” – gondolta Clipton akarata ellenére.
Saito egész felsőtestével előrehajolt, s jobb kezét kardja markolatán
nyugtatva, mozdulatlanul figyelte az első sorokat.
– A munkát műszaki szempontból természetesen egy szakképzett
mérnök, egy japán mérnök fogja irányítani. A fegyelem tekintetében
velem és alárendeltjeimmel lesz dolgotok. Vezetőkben tehát nincs
hiány. Ezzel ismertettem is veletek azokat az okokat, amelyek miatt
parancsot adtam rá, hogy a brit tisztek testvériesen megosszák a
munkát a legénységgel. A jelenlegi körülmények közt nem tűrhetek
meg felesleges szájakat. Remélem, nem lesz szükség rá, hogy ezt a
parancsot megismételjem. Ha másképp alakulna a helyzet...
Saito minden átmenet nélkül újra dühbe gurult, s eszeveszetten
hadonászni kezdett.
– Ha másképp alakulna a helyzet, erőszakot alkalmazok. Gyűlölöm
a briteket. Ha szükséges, inkább mindnyájatokat agyonlövetlek,
de nem etetek naplopókat. A betegség nem ok, hogy bárkit felmentsünk
a munka alól. Egy beteg ember is képes némi erőfeszítésre. Ha
kell, a hadifoglyok csontjaira építem a hidat. Gyűlölöm a briteket.
A munka holnap hajnalban kezdődik. Ezen a helyen gyülekeztek
sípszóra. A tisztek külön fognak sorakozni. Önálló munkacsapatot
alakítanak, amelyre ugyanolyan feladat hárul, mint a többire. Ki
fogják osztani a szerszámokat, s a japán mérnök megadja majd az

utasításokat. Utolsó szavammal hadd idézzem emlékezetetekbe ma
este Yamashita tábornok jelszavát: „Dolgozzatok vidáman és lendületesen!”
El ne feledjétek!
Saito leszállt az emelvényről, s nagy léptekkel, dühösen visszatért
főhadiszállására. A hadifoglyok szétoszlottak, s Saito szaggatott
ékesszólásának kínos emlékével indultak barakkjaik felé.
– Úgy látszik, nem értette meg önt, sir. Azt hiszem, hogy a
nemzetközi egyezményekre kell majd hivatkoznia – mondta
Clipton Nicholson ezredesnek, aki szótlanul és elgondolkozva
ment mellette.
– Én is azt hiszem, Clipton – felelte komolyan az ezredes –, és
attól tartok, hogy nyugtalan időszaknak nézünk elébe.

4
Volt egy pillanat, amikor Clipton megrettent tőle, hogy a
Nicholson ezredes megjósolta nyugtalan időszak nem fog soká
tartani, s alighogy megkezdődik, máris szörnyű tragédiával ér
véget. Mint orvos, ő volt az egyetlen tiszt, akit nem érintett
közvetlenül a vita. Minthogy máris súlyos feladatokat rótt rá a
sok rokkantnak, a dzsungelben megtett rettenetes utazás áldozatainak
ápolása, őt nem osztották be munkára; de aggodalma
csak nőttön-nőtt, amikor a fellengzősen „kórháznak” keresztelt
barakkból, ahová már kora hajnalban bevonult, szemtanúja volt
az első összecsapásnak.
Még nem is szürkült, amikor sípszó és az őrök kiáltozása ébresztette
fel az embereket, akik rosszkedvűen és elcsigázottan gyülekeztek,
mert a szúnyogok jóvoltából nem tudták kipihenni magukat
nyomorúságos fekhelyükön. A tisztek a kijelölt helyen sorakoztak.
Nicholson ezredes kellő időben pontos utasításokat adott nekik.
– Bizonyságot kell tennünk jóakaratunkról – mondta –, feltéve,
hogy ez összeegyeztethető becsületünkkel. Magam is ott leszek a
gyülekezőhelyen.
Magától értetődött, hogy csak eddig a pontig teljesítik Saito
parancsait.
Sokáig álltak mozdulatlanul a nyirkos hidegben, majd felkelt a
nap, s megpillantották Saito ezredest, aki néhány alacsonyabb rangú

tiszt társaságában közeledett feléjük, s pár lépéssel megelőzte a munkálatok
irányításával megbízott mérnököt. Mogorvának látszott, de
arca felderült, amint megpillantotta a parancsnokuk mögött sorakozó
brit tisztek csoportját.
Egy szerszámokkal megrakott teherautó követte a tábor vezetőit.
Mialatt a mérnök a szétosztással foglalatoskodott, Nicholson ezredes
egy lépést tett előre, és kihallgatást kért Saitótól. A japán tekintete
elkomorult. Egy szót sem szólt, de az ezredes úgy tett, mintha hallgatása
beleegyezés volna, s odament hozzá.
Clipton nem tudta követni mozdulatait, mert csak a hátát látta.
De pár pillanat múlva az ezredes helyet változtatott, arcéle láthatóvá
vált, és az orvos észrevette, hogy egy könyvecskét dug a japán
orra alá, s ujjával aláhúz egy szakaszt. Nyilvánvalóan a Manual of
military law volt a kezében. Saito habozott. Clipton egy pillanatig
arra gondolt, hogy az éjszaka talán jobb belátásra bírta, de hamarosan
rádöbbent, hogy mindez csak hiú remény volt. Esti beszéde után
– még ha közben enyhült is haragja –, Saito magatartását parancsolóan
megszabta a „látszat megóvásának” kötelezettsége. Arca
bíborvörösre gyúlt. Remélte, hogy sikerült lezárnia az ügyet, s lám,
az ezredes makacskodik. Ez a konokság egy szempillantás alatt újra
felszította hisztérikus haragját. Nicholson ezredes halkan olvasott,
ujjával követte a sorokat, és nem vette észre a másik színváltozását.
Clipton, aki nyomon követte a japán arcjátékát, már-már felkiáltott,
hogy figyelmeztesse parancsnokát. De elkésett, Saito gyors
mozdulattal földhöz csapta a könyvet, és pofon vágta az ezredest.
Most már közvetlenül előtte állt, teste előredőlt, szeme kiguvadt,
és eszeveszetten hadonászva, a japán és angol szitkok félelmetesen
nevetséges egyvelegét zúdította rá.
Nicholson ezredes meglepődött, mert nem számított ilyen fordulatra,
de megőrizte nyugalmát. Felvette a sárba hullt könyvet, kihúzta
magát a japán előtt, akinél egy fejjel magasabb volt, és egyszerűen
így szólt:
– Az adott helyzetben, Saito ezredes, minthogy a japán hatóságok
nem veszik figyelembe a civilizált világban érvényes törvényeket, mi

sem tartjuk többé kötelezőnek a magunk számára, hogy engedelmeskedjünk.
Nem marad más hátra, mint hogy közöljem önnel, milyen
parancsot adtam. A tisztek nem fognak dolgozni.
Miután ezt elmondta, ellenállás nélkül és szótlanul tűrte el a
második, még brutálisabb támadást. Saito, aki szemlátomást egészen
elvesztette a fejét, rávetette magát, s lábujjhegyre állva öklével
csépelte az arcát.
A helyzet egyre romlott. Néhány angol tiszt kilépett a sorból, s
fenyegető arccal közeledett. A legénység morogni kezdett. A japán
altisztek rövid vezényszavakat ordítottak, a katonák készenlétbe
helyezték fegyverüket. Nicholson ezredes megkérte a tisztjeit, hogy
térjenek vissza a helyükre, és megparancsolta a közlegényeknek,
hogy maradjanak nyugton. Szájából folyt a vér, de megőrizte rendíthetetlen
fölényét.
Saito kifulladt, pár lépést hátrált, s olyan mozdulatot tett, mintha
elő akarná húzni a pisztolyát, de aztán jobb belátásra tért. Tovább
hátrált, vészjóslóan nyugodt hangon néhány parancsot adott. A japán
őrök körülvették a foglyokat, s jelt adtak az indulásra. A folyó melletti
munkahely felé terelték őket. Néhányan tiltakoztak, s már-már
tétova kísérletet tettek az ellenállásra. Többen gondterhelt tekintettel,
kérdőleg néztek Nicholson ezredesre. De az intett, hogy engedelmeskedjenek.
Hamarosan eltűntek, s a brit tisztek ott maradtak a
gyülekezőhelyen, szemtől szemben Saito ezredessel.
Saito újra megszólalt, de olyan higgadt hangon, amelyet Clipton
nyugtalanítónak talált. Nem is tévedett. Néhány katona eltávozott,
s elhozta a tábor bejáratánál elhelyezett két gépfegyvert. Saitótól
jobbra és balra állították fel őket. Clipton félelmét szörnyű aggodalom
váltotta fel. „Kórházának” bambuszfala mögül nézte a jelenetet.
Mögötte mintegy negyven, gennyes sebekkel borított szerencsétlen
zsúfolódott össze. Néhányan odavánszorogtak az orvos mellé, hogy
ők is lássanak. Egyikük tompán felkiáltott.
– Doc,4 ezt nem tehetik!... Ez lehetetlen! Ez a sárga majom nem
meri, ugye, hogy nem?... Az öreg még most is makacskodik!
4 Doki

Clipton majdnem biztosra vette, hogy a sárga majom merni fogja.
Az ezredesük mögött sorakozó tisztek többsége is osztotta nézetét.
Singapore elfoglalásakor több ízben sor került tömeges kivégzésekre.
Saito láthatólag azért távolította el a legénységet, hogy ne maradjanak
kellemetlen tanúk. Most angolul szólalt meg: megparancsolta a
tiszteknek, hogy fogjanak szerszámot, és induljanak dolgozni.
Újra felhangzott Nicholson ezredes hangja. Kijelentette, hogy nem
fognak engedelmeskedni. Senki sem mozdult. Saito újabb parancsot
adott. Töltényhevedert fűztek be a gépfegyverekbe, s csövüket a
csoportra szegezték.
– Doc! – jajdult fel újra a Clipton mellett álló katona. Doc,
mondom, hogy az öreg nem fog engedni... Nem érti, miről van szó.
Tenni kell valamit!
Ezek a szavak felrázták Cliptont, aki eddig úgy érezte, mintha
megdermedt volna. Nyilvánvaló volt, hogy „az öreg” nem érti a
helyzetet. Nem tételezi fel, hogy Saito kitart elhatározása mellett.
Sürgősen tennie kell valamit, ahogy a katona mondta, meg kell
magyaráznia neki, hogy nem áldozhat fel húsz embert merő makacsságból
és elvhűségből; hogy sem a becsületén, sem a méltóságán
nem esik csorba, ha ő is enged a nyers erőszaknak, mint a többiek
a többi táborban. Szavak tódultak az ajkára. Kirohant a barakkból,
és odakiáltott Saitónak:
– Várjon egy percet, ezredes! Én majd megmagyarázom neki!
Nicholson ezredes szigorú tekintetet vetett rá.
– Elég volt, Clipton! Nincs mit megmagyaráznia nekem. Nagyon
jól tudom, mit teszek.
Az orvosnak egyébként nem volt ideje csatlakozni a csoporthoz.
Két őr durván megragadta és lefogta. De hirtelen kirohanása szemlátomást
gondolkodóba ejtette Saitót, akinek kételyei támadtak.
Clipton biztosra vette, hogy a többi japán úgysem érti, s egy szuszra
gyorsan odakiáltotta neki:
– Figyelmeztetem, ezredes, hogy tanúi voltunk az egész jelenetnek,
én meg a kórház negyven betege. Nem hivatkozhat kollektív
lázadásra vagy szökési kísérletre.

Ha szívesen olvasnád tovább a történelmi regényt, a könyvesboltban rátalálhatsz.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 62
Tegnapi: 455
Heti: 2 175
Havi: 7 983
Össz.: 380 991

Látogatottság növelés
Oldal: PIERRE BOULLE-HÍD A KWAY FOLYÓN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »