ELŐSZÓ

ODAFENT
Persephone a kopár hegytetőn állt, csontfehér ruhája redőkbe
gyűrődve csapkodott a lába körül, platinaszőke fürtjei
bodros felhőként lebegtek a háta mögött. Áttetsző, testetlen alakját
mintha hirtelen fuvallat sodorta volna a sziklák közé, hogy aztán az
egyik oromra biggyessze. Idefent, ahol egyetlen fa sem állta útját, a
szél orkánként tombolt. Az alant elterülő világ legszebb őszi pompájában
ragyogott.
Adam Parrish Persephone mellett állt, kezét olajfoltos nadrágjának
zsebébe mélyesztette. Fáradtnak tűnt, ám a tekintete tiszta volt,
bizalomgerjesztőbb, mint legutóbb. Mivel Persephone-t csak a fontos
dolgok érdekelték, már régóta nem foglalkozott az életkorával,
most azonban, ahogy Adamre nézett, hirtelen megütötte, hogy a
fi ú mennyire fi atal – az a dacos arckifejezés, nyegle testtartás, ifj onti
energia, ami észveszejtő sebességgel áradt szét a testében.
Minden klappol, gondolta magában Persephone. Hűvös, borult
idő volt, így nem kellett attól tartani, hogy a nap ereje, a hold járása
vagy a közeli útépítés megzavarja a szeánszot.
˝


– Ez a Holtak útja – jelentette ki Persephone, majd megpróbált
ráhangolódni a láthatatlan ösvény rezgéseire.
Kellemes bizsergést érzett, azt a fajta elégedettséget, ami egy szépen
elrendezett könyvespolc láttán szokta elfogni.
– A Ley-vonal – helyesbített Adam.
– Keresd meg! – biccentett derűsen Persephone.
Adam egyenesen a vonalra lépett, és olyan természetességgel pásztázta
végig az ösvényt a tekintetével, ahogy a virágok tányérja fordul
a nap felé. Persephone jóval lassabban sajátította el ezt a képességet,
igaz, ifjú tanítványával ellentétben ő nem is kötött alkut mindenféle
varázserdőkkel. Nem kedvelte az alkukat. Természeténél fogva idegenkedett
a csapatmunkától.
– Mit látsz? – kérdezte.
Adam szeme megrebbent, sötétszőke pillái az arcát súrolták. Persephone,
mivel nem volt akárki, és mert minden klappolt, egyenesen
belelátott Adam fejébe. Az ott megjelenő képeknek semmi köze nem
volt a Ley-vonalhoz: ripityára tört porcelánfigurák szétszóródott szilánkjai
egy gyönyörű kúria padlóján; fejléces papírra nyomtatott hivatalos
levél; egy barát, aki hevesen rángatózik Adam lábánál.
– Önmagadon kívül – figyelmeztette a fiút szelíden Persephone.
Ő persze rengeteg eseményt és lehetőséget látott a Holtak útja
mentén, de egyik sem emelkedett ki a többi közül. Két barátnője,
Calla és Maura társaságában sokkal könnyebben ment a jóslás:
Calla rendet tett a benyomások között, míg Maura tágabb összefüggésbe
helyezte őket.
Ebből a szempontból Adam is ígéretes tehetségnek tűnt, bár újonc
lévén nyilván nem pótolhatta Maurát. Nem, ez így sántít, gondolta
magában Persephone, hiszen egy igazi barát eleve pótolhatatlan. Lázasan
kereste a megfelelő szót. Nem a pótolhatja az.

Megmenti. Hát persze, ez már inkább illik egy baráthoz. Vajon
Maurát is meg kell menteni?
Ha Maura is ott van a hegyen, Persephone könnyedén megválaszolja
a kérdést. Igaz, ha Maura ott lett volna, ez a kérdés fel sem merül.
Persephone nagyot sóhajtott. Sokat sóhajtozott.
– Látok valamit. – Adam szemöldöke teljes elmélyültséget, vagy
talán bizonytalanságot tükrözött. – Sőt, több mindent is. Olyanok…
olyanok, mint az állatok Barnsban. Látom, hogy… alszanak.
– Álmodnak – helyeselt Persephone.
Alighogy Adam felhívta a figyelmét az alvókra, azok máris a tudata
felszínére tolakodtak.
– Hárman vannak – tette hozzá.
– Kicsodák?
– Pontosan hárman – mormolta Persephone. – Akiket fel kell ébresztenünk.
Jaj, nem! Nem! Ketten. A harmadikat még nem szabad
háborgatni.
Persephone nehezen tudott különbséget tenni jó és rossz között.
Ebben az esetben viszont a harmadik alvó határozottan gonosznak
tűnt.
Persephone meg a fiú – Adam, ismételte el magában a nő, aki nem
sok jelentőséget tulajdonított a születési neveknek – percekig egy
helyben álltak, miközben a Ley-vonal ott kanyargott a lábuk alatt.
Persephone tapogatózva kereste Maura sziporkázó életerejét az összekuszálódott
energianyalábok között, de eredménytelenül.
Adam időközben ismét magába fordult, mert, mint mindig, most
is az érdekelte legjobban, ami eddig feltérképezhetetlen maradt a számára:
a saját elméje.
– Gyere elő! – szólt rá Persephone.

Adam nem nyitotta ki a szemét. Olyan halkan beszélt, hogy a
szél kis híján túlsüvítette a szavait.
– Hölgyem, nem akarom megsérteni, de nem értem, miért olyan
fontos ez.
Persephone-nak nem fért a fejébe, a fiú miért érzi udvariatlannak
ezt a nagyon is ésszerű kérdést.
– Kisbabakorodban miért volt fontos, hogy megtanulj beszélni?
– Kivel is akarok kommunikálni?
Persephone örült, hogy Adam így átlátja a helyzetet.
– A mindenséggel – válaszolta.
KÖZÉPEN
Calla nem győzött csodálkozni, mennyi vackot hordott össze Maura
a Róka utca 300. alatti szobájában, és ezt közölte is Blue-val.
Blue nem válaszolt. Az ablaknál állt, és félrebillentett fejjel, teljes
odaadással szortírozta a papírokat. Ebből a szögből pontosan úgy
festett, mint az anyja: keménykötésű volt, sportos és masszív. Megmagyarázhatatlan
vonzerő áradt belőle, holott cakkosra vágatta a bozontját,
és rotációs kapával esett neki a pólójának. Vagy talán éppen
ez volt a titok nyitja? Mikor lett ilyen csinos és felnőttes? Miközben
egy centivel sem lett magasabb. Így járnak azok a lányok, akik kizárólag
joghurton élnek.
– Ezeket láttad már? – kérdezte Blue. – Nagyon jók.
Calla nem tudta, mit nézeget Blue, de látatlanban is hitt neki.
Blue nem osztogatta két kézzel a bókokat, még akkor sem, ha az anyjáról
volt szó. Jóindulatú lány volt, de cseppet sem mézesmázos. Szerencsére,
mert Calla csalánkiütést kapott a mézesmázos emberektől.

– Anyád sokoldalú tehetség – morogta. Attól tartott, hetekbe telhet,
mire rendet rak a szobában. Calla a praktikus dolgokat kedvelte:
a kartotékrendszereket, a harmincegy napos hónapokat, a lila
rúzst. Maura a káoszt. – Már ami a bosszantásomat illeti.
Calla kézbe vette Maura párnáját. Érzések lepték el a testét. Egy
szempillantás alatt rájött, honnan szerezték be a párnát, hogyan
gyűrte Maura a tarkója alá, hány könnycsepp hullott a huzatára, és
milyen álmokat szült, öt évre visszamenőleg.
A szomszéd szobában megszólalt a telefon. Ezzel Calla ihlete is
elszállt.
– A fenébe! – szitkozódott.
Calla a pszichometria mestere volt: gyakran egyetlen érintéssel
sikerült feltérképeznie a tárgyak eredetét és a tulajdonos érzéseit.
Ezt a párnát azonban agyonhasználták, vagyis túl sok emlék halmozódott
fel benne. Ha Maura is ott van a szobában, Calla könynyedén
izolálja a hasznos információkat.
Igaz, ha Maura is ott lett volna, a kérdés fel sem merül.
– Blue, gyere csak ide!
Blue teátrális mozdulattal csapott Calla vállára. Veleszületett tehetségénél
fogva azonnal felerősítette Calla látnoki képességeit. Calla
látta, hogy Maura nyugtalanul forgolódik az ágyban; Mr. Gray borostás
állának lenyomatát tapogatta ki a párnahuzaton; látta, miről
álmodott Maura az utolsó éjszakán: egy tükörsima tóról és egy halványan
ismerős emberről.
Calla gúnyosan mosolygott.
Artemus. Maura hajdanvolt szerelme.
– Látsz valamit? – kíváncsiskodott Blue.
– Semmi használhatót.

Blue rögvest elrántotta a kezét, mert tudta, Calla a kamaszlányok
lelkéből legalább olyan jól olvas, mint a párnákból. De Callának
látnoki képességekre sem volt szüksége, hogy megállapítsa, Blue józan,
illemtudó arckifejezése éles ellentétben áll a bensőjét emésztő
tűzzel. A vakáció a vége felé közeledett, szerelem vibrált a levegőben,
ráadásul Maura egy hónapja titkos küldetésre indult, faképnél
hagyva újdonsült bérgyilkos udvarlóját. A Blue nevű hurrikán kitörésre
készült.
Jaj, Maura! – rándult görcsbe Calla gyomra. Én mondtam, hogy
ne menj!
– Fogd meg azt! – mutatott rá Blue egy nagy fekete jóstálra.
A tál félrelökve hevert a szőnyegen. Utoljára Maura használta, azóta
senki sem nyúlt hozzá.
Calla nem sokra tartotta a folyadékból jövendölést, más néven
tükörmágiát, vagy bármit, aminek során a jós áthatol a tér és az idő
éteri felszínén, hogy kedvére űzhesse kisded játékait a túloldalon.
A tükörmágia önmagában nem veszélyes, annyi csupán, hogy egy
fényvisszaverő felület előtt meditálunk. Ám a gyakorlatban gyakran
előfordul, hogy a szeánsz hatására a lélek kiszabadul a testből.
Márpedig a lélek törékeny szerzet.
Amikor Calla, Persephone és Maura utoljára próbálkoztak tükörmágiával,
véletlenül eltüntették Maura féltestvérét, Neeve-et. Igaz,
Calla sosem kedvelte a csajt.
De Blue-nak igaza volt. A rejtély kulcsa alighanem a jóstál.
– Rendben – felelte Calla. – De ne érj hozzám! Nem akarom,
hogy még jobban felerősítsd a hatást.
Blue úgy tartotta fel a kezét, mint aki azt mutatja, nincs nála
fegyver.

Calla vonakodva megérintette a tál peremét. Azonnal elhomályosult
a tekintete. Elaludt, álmodott. Belezuhant a mélységes mély, fekete
vízbe. Tükörképe a csillagok felé süvített. Fém karistolta végig
az arcát. Egy hajtincs a szája sarkához tapadt.
Mi köze ennek Maurához?
Egy ismeretlen hang éles, fanyar kántálásba kezdett a fejében:
Királynőm, királyom
Királyom, királynőm
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék
Hirtelen felriadt.
Megint Calla volt.
Ugyanazt látta, amit Maura: három alvót – fényt, sötétséget és ami
a kettő között húzódott. Tudta, hogy Artemus a föld alatt van. Biztosan
érezte, hogy senki sem juthat ki abból a barlangrendszerből, csak
ha erőszakkal ráncigálják ki az illetőt. Ráébredt, hogy Blue meg a barátai
egy gigantikus, hatalmas, nyújtózkodó, lassan ébredező valami
bűvkörébe kerültek…
– BLUE! – üvöltötte el magát, mert rájött, miért koronázta siker
az erőfeszítéseit.
Naná, hogy Blue a vállára tette a kezét, és mindent felerősített.
– Szia!
– Mondtam, hogy ne érj hozzám!
Blue azonban nem zavartatta magát.

– Mit láttál?
Calla még nem igazán tért magához. Sehogy sem bírt szabadulni
a gondolattól, hogy olyan harcra készül, amit mintha egyszer már
megvívott volna.
Csak arra nem emlékezett, vajon ő győzött-e.

Oldal: MAGGIE STIEFVATER-HOLLÓFIÚK 3/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat