Rick Riordan
Csata
a labirintusban
Percy Jackson és az Olimposziak

I. MEGKÜZDÖK A PomponLÁNYOKKAL
Higgyétek el, igazán nem egy újabb suli lerombolásával akartam
kezdeni a nyári szünetet. De eljött június első hétfője,
és én ott ültem anyám kocsijában a Keleti Nyolcvanegyedik utcán
található Goode Középiskola előtt.
A Goode Középiskola egy East Riverre néző, nagy homokkő
épület volt. Jó pár BMW és Lincoln parkolt előtte. A bejárat díszes
boltívét méregetve azon tűnődtem, vajon milyen gyorsan fognak
kicsapni innen.
– Nyugi! – mondta anyám meglehetősen idegesen. – Ez csak
egy nyílt nap. De ne felejtsd el, drágám, hogy ez Paul iskolája! Szóval
próbáld meg nem… szóval érted…
– Lerombolni?
– Pontosan.
Paul Felfújt, anyám pasija a bejárat előtt állva köszöntötte a
lépcsőn felkaptató leendő kilencedikeseket. Mákos hajával, farmerjával
és bőrdzsekijével egy tévészínészre emlékeztetett, pedig
egyszerű angoltanár volt. Sikerült meggyőznie a Goode vezetőségét,
hogy vegyenek fel kilencedikbe annak ellenére, hogy eddig
minden iskolámból kirúgtak.
Én megpróbáltam figyelmeztetni, hogy ez nem jó ötlet, de nem
hallgatott rám.
Anyámra néztem.
– Ugye nem tudja rólam az igazat?

Ujjaival dobolni kezdett a kormányon. Állásinterjúhoz öltözött:
kék, ünneplő kosztümben és magas sarkú cipőben volt.
– Még várnék ezzel – vallotta be.
– Nem akartad rögtön az elején elijeszteni.
– Biztosra veszem, hogy nem lesz gond, hiszen csak bemutatják
az iskolát, és kész. Egyetlen délelőtt az egész.
– Remek. Most majd sikerül még azelőtt kirúgatni magam,
hogy elkezdeném a sulit.
– Legyél kicsit optimistább! Gondolj arra, hogy holnap táborozni
mész. A suli után meg randid lesz…
– Nem randi, anya! – ellenkeztem. – Jesszus, hisz csak Annabethszel
találkozom!
– Eljön a táborból, hogy veled lehessen.
– Igen.
– Moziba mentek.
– És?
– Édes kettesben.
– Anya!
Feltette a kezét, mint aki megadja magát, de látszott rajta, hogy
alig állja meg mosolygás nélkül.
– Ideje bemenned, szívem! Este találkozunk.
Már éppen ki akartam szállni a kocsiból, amikor észrevettem,
hogy Paul Felfújt éppen egy lányt üdvözöl a lépcsőn. A lánynak
kócos, vörös haja volt, gesztenyeszínű pólót és szakadt farmert
viselt. Amikor megfordult, egy pillanatra megláttam az arcát. Még
a szőr is felállt tőle a karomon.
– Percy? Mi a baj? – kérdezte anya.
– Se-semmi – dadogtam. – Van a sulinak hátsó bejárata?
– Igen. A következő utcában, jobbról. De miért?
– Este találkozunk!

Anyám mondani akart még valamit, de kiugrottam az autóból,
és rohanni kezdtem. Reméltem, hogy a vörös hajú lány nem vett
észre.
Mi a csudát keres itt? Nem lehetek ennyire peches.
De, sajnos lehettem. És hamarosan rájöttem, hogy ez még csak
a kezdet.
yyy
Nem sikerült észrevétlenül besurrannom a nyílt napra, mert az
oldalbejáratnál letámadott két bíborba és fehérbe öltözött, gólyákra
éhes pomponlány.
– Helló! – köszöntöttek mosolyogva, és én tudtam, hogy ez
volt az első és az utolsó mosoly, amit pomponlányoktól kapok. Az
egyik hidegkék szemű, a másik afroamerikai volt. A tincsei úgy
tekeregtek, mint a Medúzának (és higgyétek el, nálam kevesen
tudják jobban, hogyan tekeregnek a Medúza tincsei).
A ruhájukon kitűzőt viseltek, amelyeken ott állt a nevük dőlt
betűkkel, amiket a diszlexiámnak köszönhetően csak tekergő
spagettiszálaknak láttam.
– Üdvözlünk a Goode-ban! Imádni fogod! – amikor végigmért,
leolvastam az arcáról, hogy azt gondolja: „Te jó ég, ide már minden
szerencsétlent felvesznek?!”.
A másik lány zavarba ejtően közel lépett hozzám. Behatóbb tanulmányozás
után kisilabizáltam a kitűzőjén a nevet: Kelli. Rózsaillata
volt, és még valami más szagot is árasztott, amilyet a táborban
a lovardában éreztem. A frissen csutakolt ló szaga egyáltalán
nem illett egy pomponlányhoz, de arra gondoltam, talán odahaza
lovat tart. A lány olyan közel állt, hogy azt hittem, le akar lökni a
lépcsőn.

– Mi a neved, gilice? – kérdezte.
– Gilice?
– Gólya.
– Ööö… Percy.
A lányok egymásra néztek.
– Percy Jackson, már vártunk rád – mondta a szőke.
Ez dupla hidegzuhanyként ért. Elállták az utat, és nem kifejezetten
barátságosan néztek rám. A kezem önkéntelenül is elindult
a zsebem felé, ahol harcos golyóstollamat, Árapályt tartottam.
Akkor újabb hangot hallottam. Paul Felfújt hangját valahonnan
a folyosóról:
– Percy, te vagy az?
Higgyétek el, még soha nem örültem annyira neki, mint akkor.
A lányok utat engedtek. Annyira iparkodtam minél távolabbra
kerülni tőlük, hogy Kellit véletlenül combon találtam a térdemmel.
Bang!
A lába fémesen kongott, mintha egy zászlórúdba rúgtam volna.
– Aú! Jobban is vigyázhatnál, gilice!
Lenéztem, de a lábán semmi különöset nem láttam. Ahhoz
meg túlságosan be voltam rezelve, hogy kérdezősködni kezdjek.
A folyosó felé rohantam, magam mögött hagyva a vihogó
pomponlányokat.
– Itt vagy végre! – mondta Paul. – Isten hozott a Goode-ban!
– Jó napot, Paul! Akarom mondani, Mr. Felfújt. – Hátrafordultam,
de a furcsa pomponlányok addigra eltűntek.
– Olyan képet vágsz, mint aki szellemet látott.
– Igen, vagyis…
Paul hátba veregetett.
– Tudom, hogy izgulsz, de nincs okod rá. Itt sok ADHD-s és
diszlexiás gyerek van, a tanárok tudják, miként segíthetnek nekik.

Kis híján elröhögtem magam. De jó is lenne, ha az ADHD és a
diszlexia lenne a legnagyobb problémám. Tudom én, hogy Paul
csak segíteni akart, de ha elmondanám neki az igazat, akkor sikoltozva
elmenekülne, vagy azt hinné, hogy megőrültem. Ha beszélnék
neki például azokról a pomponlányokról… Rossz érzésem
támadt velük kapcsolatosan.
De amikor végignéztem a folyosón, eszembe jutott, hogy van
más problémám is. A vörös hajú lány éppen akkor lépett az épületbe.
Nehogy észrevegyen – fohászkodtam.
Persze hogy észrevett. Ő is alaposan meglepődött.
– Hol tartják a tájékoztatót? – kérdeztem Pault.
– A tornateremben. Erre. De…
– Viszlát!
– Percy! – kiáltott utánam, de akkor már messze jártam.
yyy
Bíztam benne, hogy lerázom a lányt.
Csatlakoztam a tornaterem felé özönlő gyerekhadhoz, és hamarosan
elvegyültem a lelátóra préselődött tizenhárom éves kölykök
között. A rezesbanda rázendített egy indulóra, olyan hamisan játszottak,
mintha egy zsák macskát püfölnének fém baseballütővel.
Néhány idősebb srác, talán a diáktanács tagjai, iskolai egyenruhában
feszítettek a zenekar előtt, és nagyon vagánynak képzelték
magukat. Tanárok jöttek-mentek, és kezet ráztak a diákokkal.
A falakon bíbor- és fehér zászlók, meg ilyen feliratok díszelegtek:
ÜDVÖZÖLJÜK A LEENDŐ GÓLYÁKAT! EGY NAGY SZERETŐ
CSALÁD VAGYUNK! A TANÁRNŐK AZ ANYUKÁINK,
A TANÁROK AZ APUKÁINK! A vidámnak szánt szövegektől
émelyegni kezdett a gyomrom.

De a többi gólya sem volt sokkal jobb hangulatban nálam. Senkinek
sem tetszett ez a korai tájékoztató, amikor a suli csak szeptemberben
kezdődik. De a Goode-ban, ahogy az ismertetőfüzetben
is állt, nem lehetett elég korán kezdeni a felkészülést.
A rezesbanda abbahagyta a játékot. Egy csíkos öltönyös srác
kiállt a mikrofon elé, és beszélni kezdett, de a terem annyira visszhangzott,
hogy egy árva szót sem értettem belőle. Ennyi erővel
akár gargarizálhatott volna.
Valaki megragadta a vállamat.
– Te meg mit keresel itt?
Ő volt az. A vörös hajú rémálmom.
– Rachel Elisabeth Dare – ejtettem ki a nevét.
Úgy nézett rám, mintha nem értené, hogyan merészelek emlékezni
a nevére.
– Üdv, Percy Akárki! Nem jegyeztem meg a neved decemberben,
amikor megpróbáltál megölni.
– Nézd, én nem akartalak, és nem tudtam… De mit keresel te itt?
– Ugyanazt, mint te. A tájékoztatóra jöttem.
– New Yorkban laksz?
– Miért? Azt hitted, hogy a Hoover-gátnál?
Ráhibázott. Tényleg azt hittem. Amikor rágondoltam (de nehogy
azt higgyétek, hogy sokszor fordult elő, csak néha eszembe
jutott, rendben?), mindig úgy gondoltam rá, mint a lányra, aki
a Hoover-gátnál lakik. Jó, ha tíz másodpercet töltöttünk együtt.
Igaz, hogy ez a néhány másodperc elég sűrű volt: megpróbáltam
lekaszabolni a kardommal, aztán megmentette az életemet, majd
tovább kellett menekülnöm, mert egy csapat természetfölötti
gyilkológép üldözött. Tudjátok, milyenek ezek a véletlen találkozások!
A hátunk mögül suttogva ránk szólt egy srác:
– Fogjátok be! A pomponlányok beszélnek!

– Sziasztok, srácok! – csacsogta a mikrofonba az egyikük.
A bejáratnál látott szőke volt. – Tamminek hívnak. Ez itt mellettem,
Kelli.
Kelli cigánykerekezett egyet.
Rachel feljajdult mellettem, mintha valaki megszúrta volna
egy gombostűvel. Néhányan ránéztek, és vihorászni kezdtek,
de Rachel rémült arccal továbbra is a pomponlányra meredt.
Tamminak nem tűnt fel, milyen hatást tett Rachelre, mert tovább
csacsogott arról, milyen nagyszerű mulatságokban lehet része náluk
a gólyáknak.
– Futás! Most! – suttogta Rachel.
– Miért?
Rachel nem kezdett magyarázkodásba. Átfurakodott a lelátó
széléig, nem érdekelték a szemöldöküket ráncoló tanárok, sem a
morgó kölykök, akiknek a lábára taposott.
Haboztam. Tammi arról beszélt, hogy hamarosan kis csoportokra
bontva megnézhetjük a termeket. Kelli a szemembe nézett,
és gonoszul elmosolyodott, mintha kíváncsi lenne, mit szólok ehhez
az új fejleményhez. Rosszul vette volna ki magát, ha lelépek.
Paul Felfújt lent állt a többi tanárral, és nem tudta volna elképzelni,
mi ütött belém.
Aztán Rachel Elisabeth Dare különleges képességére gondoltam,
amiről tavaly télen adott számot a Hoover-gátnál, amikor a
biztonsági őrök csapatáról rögtön megmondta, hogy nem őrök,
de még csak nem is emberek. A szívem kalapálni kezdett, felálltam,
és kifurakodtam a nyomában a teremből.
yyy
A zenekari teremben találtam rá, az ütős szekcióban egy nagydob
mögé rejtőzött.

Oldal: RICK RIORDAN-OLIMPOSZIAK 4/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat