Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Kapott egy ösztöndíjat az indianapolisi egyetemtől. Az összes felsőoktatási
intézmény közül, ahová beadta a jelentkezését, ez válaszolt
neki elsőként. A Közép-Nyugat nem szerepelt ugyan leánykori
álmai között, de nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy
kecsegtetőbb ajánlatra várjon. E pénzügyi segítség nélkül nem folytathatta
volna a tanulmányait, a jövője egy bárpincérnői állásra korlátozódott
volna Poughkeepsie-ben, abban a New York állam északi
részén lévő porfészekben, ahol mindketten felnőttek.
Nyolc évvel később, zsebében az állatorvosi diplomával, Valérie
eljött Indianából, és sok más ambiciózus fiatal lányhoz hasonlóan
Manhattanben telepedett le.
– Végigcsináltál nyolc évet az állatorvosi karon Indianában, hogy
aztán New Yorkban köss ki?
– Miért ne? – kérdezett vissza Valérie.
– Az volt az álmod, hogy pudlik segge lyukát vizsgáld?
– Te tiszta hülye vagy, Andrew!
– Nem akarlak megsérteni, de Manhattan nemigen bővelkedik
egzotikus állatokban. Az Upper Est Side öregasszonyainak kutyuskáin
kívül kikből tevődik össze a pacientúrád?
– Egy olyan városban, ahol kétmillió szingli él, meglepődnél, ha
tudnád, milyen fontos szerepet játszanak a házi kedvencek.
– Oké, felfogtam: hörcsögöket, cicusokat és aranyhalakat is gyógyítasz.
– A lovasrendőrség kinevezett állatorvosa vagyok. Én foglalkozom
a lovaikkal, emellett a kutyás csoport kutyáival is, amelyek
között egy fia pudli sincs. Kizárólag labradorok a holttestek felkutatására,
néhány nyugdíjazás előtt álló német juhász, kábítószer felderítésére
kiképzett retrieverek, és beagle-ek, amik a robbanóanyagot
szimatolják ki.

Andrew egymás után vonta fel a szemöldökeit. Még újságíró tanulmányai
alatt sajátította el ezt a trükköt, amivel mindig sikerült
zavarba hoznia beszélgetőpartnerét. Amikor riportot készített valakivel,
és kételkedett az őszinteségében, táncoltatni kezdte a szemöldökét,
„kliense” reakciójából ítélve meg, hazudik-e vagy sem. Valérie
arca azonban rezzenéstelen maradt.
– Természetesen egyáltalán nem erre számítottam – mondta megrökönyödve
Andrew. – De akkor te most rendőr vagy, vagy csak
állatorvos? Úgy értem, van rendőrigazolványod és fegyvered?
Valérie merőn ránézett, aztán felnevetett.
– Látom, sokkal érettebb lettél azóta, amióta utoljára láttalak, én
Benem.
– A bolondját járattad velem?
– Nem, de az előbb mintha a gimiskori pofidat láttam volna,
olyan arcot vágtál.
– Egyébként nem lep meg, hogy állatorvos lettél – fűzte tovább
a szót Andrew. – Mindig is imádtad az állatokat. Egyik este felhívtál,
és könyörögtél, hogy azonnal lógjak el otthonról: azt hittem,
hirtelen felébredt benned a vágy, de szó sem volt ilyesmiről. Arra
kényszerítettél, hogy egy törött lábú, büdös, öreg kutyát, amit az
út mentén szedtél fel, amikor hazafelé tartottál a suliból, cipeljek el
az állatorvoshoz. Az éjszaka kellős közepén riasztottuk fel a dokit.
– Te emlékszel erre, Andrew Stilman?
– Én mindenre emlékszem, ami velünk kapcsolatos, Valérie Ramsay.
És most mondanál valamit arról is, mi történt azon a délutánon,
amikor hiába vártalak a poughkeepsie-i mozi és a mai este között,
amikor újra felbukkantál?
– A reggeli postában megtaláltam az indianapolisi egyetem
értesítését, hogy felvettek, és egy napot sem bírtam tovább várni.

Összecsomagoltam, és a nyári munkákból meg a bébisintérkedésből
összegyűjtött pénzemnek köszönhetően még aznap este búcsút
intettem a házunknak és Poughkeepsie-nek. Annyira boldog voltam,
hogy nem kell többé a szüleim veszekedését hallgatni, akik
még a buszállomásra sem voltak hajlandók kikísérni, fel tudod ezt
fogni? És mivel csak kilenc sort akarsz áldozni a te régi barátnédra,
megkíméllek az egyetemi éveim részleteitől. New Yorkba érkezve
mindenféle kis munkákat vállaltam állatorvosi rendelőkben. Egy
nap megláttam a rendőrség hirdetését, válaszoltam rá, és sikerült
megcsípnem egy helyettesi állást. Két éve véglegesítettek.
Andrew odafordult a mellettük elhaladó felszolgálóhoz, és megkérte,
hozzon nekik két kávét.
– Tetszik, hogy rendőrségi állatorvos vagy. El sem tudod képzelni,
mennyi nekrológot és esküvői közleményt fogalmaztam már meg,
de még sosem volt dolgom ezzel a mesterséggel. Azt sem tudtam,
hogy létezik ilyen.
– Még szép, hogy létezik!
– Tudod, haragudtam rád.
– Miért?
– Azért, mert elhúztad a csíkot, és még csak el sem köszöntél tőlem.
– Te voltál az egyetlen, akinek elmondtam, hogy abban a szent
pillanatban lelépek, amint lehet.
– A bizalmas közlésedet nem vettem figyelmeztetésnek. Most, így
utólag, értelmet nyert.
– És még mindig orrolsz rám? – csúfolódott Valérie.
– Talán kellene, de azt hiszem, elévült.
– És te? Tényleg újságíró lettél?
– Honnan tudod?

– Az előbb kérdeztem, mi lett belőled, mire azt felelted, hogy az,
ami mindig is szerettél volna lenni… Márpedig újságíró szerettél
volna lenni.
– Te emlékszel erre, Valérie Ramsay?
– Én mindenre emlékszem, Andrew Stilman.
– Szóval van valakid?
– Későre jár – sóhajtott Valérie –, haza kell mennem. Egyébként
is, ha túl sokat mesélek, képtelen leszel belesűríteni kilenc sorba.
Andrew kajánul elvigyorodott.
– Ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy eljönni velem vacsorázni Joe’s
Shanghaihoz?
– Ha megnyered a fogadást. Én szavatartó ember vagyok.
Egyetlen szó nélkül sétáltak a Soho néptelen utcáin a Hatodik
sugárútig. Andrew megfogta Valérie karját, nehogy megbotoljon a
régi városrész hepehupás kövezetű utcáin.
Leintett egy taxit, ami felfelé haladt a sugárúton, és tartotta az
ajtót, amíg Valérie el nem helyezkedett a hátsó ülésen.
– Kellemes meglepetés volt viszontlátni téged, Valérie Ramsay.
– Én is így vagyok vele, Ben.
– Milyen címre küldhetem a kilencsoros művemet?
Valérie beletúrt a táskájába, előhalászta a szemceruzáját, és megkérte
Andrew-t, nyissa ki a tenyerét. Oda írta fel a telefonszámát.
– Kilenc sor. Azt még SMS-ben is átküldheted. Jó éjt, Ben!
Andrew nézte, ahogy az autó észak felé távolodik. Amikor eltűnt
a szeme elől, gyalog folytatta az utat a lakásáig, ami negyedórára volt
onnan. Szüksége volt rá, hogy alaposan kiszellőztesse a fejét. S jóllehet
első pillantásra megjegyezte a szemceruzával a tenyerébe írt számot,
egész úton vigyázott, nehogy összecsukja a kezét.

3

Andrew régóta nem ült neki, hogy néhány sorban összefoglaljon egy
életet. Két éve már, hogy az újság „Nemzetközi hírek” osztályán dolgozott.
Andrew rendkívül kíváncsian viszonyult az élethez, a világ
folyásához, határozott érdeklődést tanúsított minden iránt, aminek
köze volt a külföldhöz.
Most, hogy a hajdani szedőasztalokat a számítógép képernyője
váltotta fel, a szerkesztőség valamennyi munkatársának hozzáférése
volt a következő napi számban megjelenő cikkekhez. Andrew
többször fedezett fel elemzési hibákat, illetve valótlanságokat
a nemzetközi hírek rovat közleményeiben. Észrevételeinek köszönhetően,
melyek az összes újságíró részvételével zajló heti szerkesztőségi
értekezleteken hangzottak el, a lap több ízben elkerülte,
hogy helyreigazításra kényszerüljön az elégedetlen olvasók levelei
miatt. Képességeire hamarosan felfigyeltek, és Andrew-nak nem
esett nehezére választani az év végi jutalom vagy egy újabb kinevezés
között.
A gondolat, hogy ismét egy „élet krónikáját” – ahogy régi írásait
szerette nevezni – kell megírnia, nem kevés izgalommal töltötte el.

Még csipetnyi nosztalgiát is érzett, amint hozzáfogott Valérie kilencsorosához.
Két órával és nyolc és fél sorral később bepötyögte a szöveget a
telefonjába, és elküldte az érdekeltnek.
A nap hátralévő részét azzal próbálta tölteni – hasztalan –, hogy
cikket írjon a szíriai nép fellázadásának eshetőségéről. Mely eshetőséget
a kollégái több mint valószínűtlennek, sőt teljességgel lehetetlennek
ítéltek.
Képtelen volt koncentrálni, tekintete ide-oda vándorolt a számítógép
képernyője és a mobiltelefonja között, amely kétségbeejtően
néma maradt. Amikor úgy délután öt óra tájban végre-valahára felvillant
a kijelzője, Andrew rávetette magát. Téves riasztás volt: csupán
a mosoda üzent, hogy mehet az ingeiért.
Csak másnap dél körül kapott egy SMS-t:
„Jövő csütörtök, 19.30. Valérie”
Andrew azonnal visszaírt: „Tudod a címet?”
Meg is bánta a sietségét, amikor néhány másodperccel később
mindössze azt olvashatta: „Igen.”

Andrew újra munkához látott, és egy hétig józan életet élt. Egy csepp
alkoholt nem vett magához, már ha vele együtt úgy tartjuk, hogy a
sör szeszfoka túl alacsony, ezért nem is számít alkoholnak.
Szerdán elment a tisztítóba az előző nap beadott öltönyéért, és vásárolt
magának egy fehér inget is. Egy füst alatt beugrott a borbélyhoz
egy borotválásra meg egy kis fazonigazításra. S mint minden szerda
este, kilenc óra tájban aznap is találkozott a legjobb barátjával, Simonnal,
egy kis bisztróban, amely nem volt ugyan túl bizalomgerjesztő

hely, de egész West Village-ben itt készítették a legjobb halételeket.
Andrew két lépésre lakott tőle, és a Mary’ s Fish konyhája menzaként
szolgált neki, amikor későn ment haza a szerkesztőségből, ami gyakran
előfordult nála. Miközben Simon, mint mindig, ha együtt vacsoráztak,
magából kikelve szidta a republikánusokat, akik akadályozták
az elnököt abban, hogy végrehajtsa a reformokat, amiért megválasztották,
Andrew, akinek az esze másutt járt, az utcán sétálgató járókelőket
és turistákat bámulta a kirakaton át.
– És belátom, hogy ez valóban meglepő hír, de biztos forrásból tudom:
Barack Obama halálosan belezúgott Angela Merkelbe.
– Elég csinos a nő – felelte szórakozottan Andrew.
– Vagy valami oltári szenzáción melózol, és akkor megbocsátok
neked, vagy találkoztál valakivel, ez esetben pedig most rögtön adj
elő nekem mindent! – fakadt ki Simon.
– Se egyik, se másik – felelte Andrew. – Sajnálom, egyszerűen fáradt
vagyok.
– Engem ugyan nem versz át! Akkor láttalak utoljára ilyen simára
borotválva, amikor azzal a barna csajjal jártál, aki egy fejjel magasabb
volt nálad. Sallynek hívták, ha nem csal az emlékezetem.
– Sophie-nak, de semmi gond, ez is csak azt bizonyítja, menynyire
figyelsz te is arra, amit én mondok. Hogy is haragudhatnék
rád, hogy elfelejtetted a keresztnevét, mikor mindössze másfél évig
voltunk együtt!
– Halál unalmas volt a bige, sose hallottam nevetni – morgott
Simon.
– Mert hervasztónak találta a vicceidet. Fejezd be a vacsorádat,
szeretnék hazamenni lefeküdni! – sóhajtotta Andrew.
– Ha nem mondod el, mi nyomaszt, addig rendelem egyik deszszertet
a másik után, míg ki nem nyúlok tőlük.

Andrew egyenesen a barátja szemébe nézett.
– Van olyan lány, aki rányomta a bélyegét a kamaszkorodra? –
kérdezte, miközben intett a pincérnőnek, hogy hozza a számlát.
– Tudtam, hogy nem a meló miatt kerültél ilyen állapotba!
– Tévedsz, egy vérlázító témán dolgozom, egy gyomorforgatóan
mocskos ügyön.
– Mi az?
– Szakmai titok!
Simon készpénzben kifizette a számlát, és felállt.
– Járjunk egy kicsit, szükségem van egy kis friss levegőre.
Andrew leakasztotta a kabátját a fogasról, és elindult a barátja
után, aki már a járdán várt rá.
– Kathy Steinbeck – dörmögte Simon.
– Kathy Steinbeck?
– A lány, aki rányomta a bélyegét a kamaszkoromra. Öt perce kérdezted,
máris elfelejtetted?
– Soha nem beszéltél róla.
– Mert sosem kérdezted – felelte Simon.
– Valérie Ramsay – bökte ki Andrew.
– Valójában fütyülsz rá, miben nyomta rá a bélyegét Kathy Steinbeck
az ifjúkoromra. Csak azért tetted fel ezt a kérdést, hogy beszélhess
Valérie-ről.
Andrew átkarolta Simon vállát, és néhány lépéssel arrébb vonta.
Három lépcsőfok vezetett egy téglából épült kisebb bérház alagsorába.
Belökte a Fedoránál nevű bár ajtaját, ahol annak idején olyan
fiatal művészek játszottak, mint Count Basie, Nat King Cole, John
Coltrane, Miles Davis, Billie Holiday vagy Sarah Vaughan.
– Úgy találod, hogy csakis magammal foglalkozom? – szegezte
neki a kérdést Andrew.

Simon hallgatott.
– Lehet, hogy igazad van. Annyit foglaltam össze éveken át ismeretlenek
életét, hogy a végén elhittem, az egyetlen nap, amikor az
embereket érdekelni fogom, az lesz, amikor én is felkerülök azokra
a hulláknak fenntartott átkozott hasábokra.
Felemelte a poharát, és hangosan rákezdte:
– Andrew Stilman 1975-ben született, élete legnagyobb részében
a híres New York Timesnak dolgozott… Látod, Simon, ezért nem
tudják magukat gyógyítani az orvosok, az embernek remeg a keze,
ha saját magát kell megműtenie. Pedig ez a szakma alapja, a dicsérő
jelzőket kizárólag az elhunytnak kell fenntartani. Kezdem újra…
Andrew Stilman 1975-ben született, és hosszú éveken át a New York
Times munkatársa volt. Ragyogó előmenetele révén a 2020-as években
ő maga töltötte be a főszerkesztői posztot. Irányítása alatt a lap
új lendületet vett, és a világ egyik legelismertebb orgánumává vált…
Kissé talán eltúlzom, nem?
– Nehogy újrakezd nekem az elejétől!
– Türelem, hagyd, hogy befejezzem, aztán a te nekrológodat is
elmondom, meglátod, milyen szórakoztató lesz.
– Hány évesen szándékozol meghalni, csak hogy tudjam, mennyi
ideig tart még ez a rémálom?
– Amilyen tempóban az orvostudomány fejlődik, ki tudja… Hol
is tartottam? Ja igen, irányítása alatt a lap visszanyerte régi fényét
és blablabla és blablabla. Andrew Stilman 2021-ben Pulitzer-díjban
részesült látomásos cikkéért, amit a… na jó, momentán nem jut
eszembe, miről írt, de majd később pontosítom neked a témát. Mely
téma egyébiránt első könyvéhez is alapul szolgált, amely ugyancsak
számos elismerésben részesült, és ma tananyagként szolgál valamenynyi
neves egyetemen.

– A szóban forgó remekmű az Értekezés az újságírók szerénységéről
címet viseli – gúnyolódott Simon. – És a Nobel-díjat hány évesen
kaptad meg?
– Hetvenkét évesen, mindjárt arra is rátérek… Kimagasló karrierje
végén megvált főigazgatói székétől, és hetvenegy évesen nyugdíjba
vonult. A következő évben arról értesült, hogy…
– …le akarják tartóztatni szándékos emberölésért, mivel leghívebb
barátját unalomba fojtotta.
– Nem vagy túl együtt érző.
– Mert miben kellene együtt éreznem?
– Különös időszakon megyek keresztül, Simonkám; rám nehezedik
a magány, ami nem normális dolog, ugyanis rendszerint soha
nem élvezem annyira az életet, mint amikor szingli vagyok.
– Nemsokára negyven leszel!
– Köszönöm, van még pár évem, mielőtt átlépném ezt a jelentős
küszöböt. Az újságnál mérgező a légkör, állandóan Damoklész
kardja lóg a fejünk fölött. Épp csak egy kis balzsamot akartam a szívemre…
Ki volt a te Kathy Steinbecked?
– A filozófiatanárom.
– Tényleg? Nem gondoltam volna, hogy a lány, aki rányomta a
bélyegét a kamaszkorodra… nem is volt már lány.
– Sehogy sincs rendben az élet: húszesztendősen azokról a nőkről
fantáziáltam, akik tizenöt évvel idősebbek voltak nálam, harminchét
évesen meg a tizenöttel fiatalabbak csavarják el a fejemet.
– A te fejed nincs rendben, öregem.
– Mesélnél még valamit a te Valérie Ramsay-dről?
– A múlt héten futottam össze vele, épp amikor kiléptem a Marriottból.
– Értem.

– Dehogyis, nem értesz te semmit. Gimiben teljesen odavoltam
ezért a lányért. Amikor elhagyta a mi poros városkánkat, úgy sliszszanva
el, akár egy tolvaj, évekbe telt, mire el tudtam felejteni. Hogy
őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy ez maradéktalanul
valaha is sikerült.
– És most óriási csalódás volt viszontlátni?
– Épp ellenkezőleg: valami megváltozott benne, ami még inkább
felkavart.

Ha továbbra is érdekelne a történet, a kiadó márkaboltjába vagy a könyvesboltban megtalálod.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: MARC LEVY-HA LENNE MÉG EGY ESÉLY/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »