Folytatása.

Második fejezet
A baleset

- Vakegér, nem tudsz vigyázni?!
Nem hallottam a figyelmeztetést. A bicikliút végén
jártam, már csak be kellett fordulnom a sarkon a suli
elé. Itt igazság szerint már tolni kellett volna a biciklit,
de én késésben voltam. Különben is, ki az a hülye, aki
a sarkon dekkol?
Például Barry Reese, a Mortimer P. Reese Középiskola
réme.
Megjelent előttem Barry tésztás arca, és a szeme akkorára
dülledt, mint egy teniszlabda. Mint mindig, most
is kedvenc hobbiját űzte, ami a nála kisebb gyerekek
életének megkeserítéséből állt. Egy Josh vagy George
nevű nyeszlett hatodikost terrorizált.
Gyorsan lefékeztem. Az első kerekem beszorult a
fékpofák közé, a hátsó felágaskodott, és átrepültem a
kormány felett. A bicikli kiesett alólam. Ahogy repültem,
Barry képe millió kilométer per óra sebességgel

közeledett felém, észrevettem, hogy az ajkán lévő anyajegyből
három szőrszál mered ki. Aztán az elképzelhető
legrosszabb dolog történt.
Elkapott.
Amikor befejeztük a forgást, úgy lógtam rajta, mint
egy rongybaba.
– Táncolni akarsz? – kérdezte.
Nevetést hallottam, néhányan körénk gyűltek. Barry
büszkén mosolygott, de én ellöktem magamtól. Szájának
banán- és lábszaga volt.
Josh – vagy George – felállt, senki sem segített neki
összeszedni a téren szétszóródott könyveit. Nem tudom,
miért kellett Barrynek a kicsiket szadiznia. Gazdag volt.
Az ükapja alapította a sulit. Abból gazdagodott meg az
öreg, hogy csapódásgátlókat gyártott vécétetőkhöz. Ha
én gazdag lennék, és egy vécétetőkből származó vagyon
örököse, nem zargatnám a kicsiket.
– Nem táncolok majmokkal! – léptem a biciklimhez,
hogy a tárolóhoz lakatoljam.
Az órámra néztem. A csengő egy perc múlva megszólal.
– Ha megengeded… – lökött félre túlzott udvariassággal.
– Hadd segítsek a felépülésben, Mario! A homlokodon
lévő sebből ítélve úgy látom, nem ez az első esésed ma.
A kormány után akartam nyúlni, de gyorsabb volt
nálam, és elkezdte a biciklitároló felé tolni a kerékpáromat.
– Jut eszembe, sikerült befejezned a biosz házit? – nézett
hátra a válla fölött. – Mert nekem apámnak kellett
besegítenem üzleti dolgokban, és nagyon elhúzódott a
dolog. A házit nem teheti az ember a profit elé. Persze,
simán meg tudtam volna csinálni saját kútfőből, de…
– Nem, Barry! Nem másolhatod le a házit! – löktem
félre, és átvettem a biciklit.

– Most mentettem meg az életed.
Amíg a biciklit lakatoltam, Barry groteszk mosolyszerűséggel
az arcán közelebb hajolt:
– Nem bánnád meg. Mármint anyagilag.
Mielőtt válaszoltam volna, Barry gyorsan távolabb
lépett. Josh vagy George éppen az udvar viszonylagos
biztonságában próbálta kipihenni a támadást, gyűrött
papírjait és füzeteit a kezében tartotta. Barry úgy tett,
mintha csak nyújtózkodna, és a kezével úgy mellkason
csapta a fiút, hogy hátrarepült, és a füzetei ismét szétszóródtak.
A vér az agyamba tódult. Nem tudtam, hogy a rondoszaurusz
okozta seb, az őrült biciklitúra, az esés, vagy
Barry otrombasága miatt-e. Matekdoga ide vagy oda,
ezt nem hagyhattam annyiban.
– Itt a házi! – rántottam elő egy bevásárlócédulát. –
Megkapod, ha összeszeded Josh füzeteit, és bocsánatot
kérsz tőle!
– George vagyok – mondta a fiú.
Barry úgy meredt rám, mintha mongolul beszélnék.
– Mit mondtál, McKinley?
Remegtem. Szédelegtem. Talán a félelemtől. Hogy
ijedhettem meg egy ekkora marhától?
Koncentrálj!
Barry a papír után kapott, de elrántottam, és az utca
felé hátráltam.
– Mondd neki, hogy többet nem fordul elő ilyesmi! Nemet
nem fogadok el válaszul!
Barry az öklét pumpálva közeledett felém. Fehér, húsos
arca olyan színű lett, mint egy marhasülté. A csengő
megszólalt. Vagy mégsem. Kezdtek problémáim lenni a
hallással. Mi a franc történik velem?

– Hogy szerezted azt a vágást, McKinley? – kérdezte
tompa hangon, mintha egy csőbe beszélne. – Egy kicsit
tágítanék rajta…
Már alig hallottam a szavait. Úgy éreztem, mintha
valami a fejembe mászott volna, és kick-boxolni kezdett
volna az agyammal.
Alig tudtam talpon maradni, Barry arca elhomályosult.
A lábam egy parkoló kocsinak ütközött. Megpördültem,
hogy el ne essek, de az aszfalt már rohamosan közeledett
felém. Kinyújtottam a kezem, hogy felfogjam
az esést.
Az utolsó dolog, amit láttam, egy lepattant Toyota hűtőrácsa
volt, ahogy az arcom felé száguld.

Harmadik fejezet
Szívleállás

Ping, ping...
Milyen hangok ezek? Hárfát penget valaki?
Az utca eltűnt, már semmit sem láttam. Mintha egy
hideg alagútban lebegnék. Álmomban meghaltam, és
most a valóságban is megtörtént. Rövid időre kinyitottam
a szemem. Elég fájdalmas volt, és egy szörnyű megállapításra
jutottam.
A túlvilág bézs színű.
Kiáltani akartam, de a testem dermedt volt. Mint a
pusztai szelek, furcsa suttogások suhantak el mellettem.
Lassan hangokat hallottam ki belőlük, szavakat.
Megint kukucskálni próbáltam, hátha kerubokat
vagy szeráfokat látok, vagy legalább pár felhőt. De csak
orrszőrt láttam. Egy sötét szemöldököt, meg kék szemet.
Egy férfi arcát fölöttem.

Éreztem, amint egy kéz oldalra fordítja a fejemet. Beszélni
akartam, ellenállni, de olyan volt, mintha valaki
kikapcsolta volna a testi funkcióimat.
– Nagyon különös eset – mondta. – Azt mondja, nem
cukorbeteg? Az oltásait megkapta? Nem volt agyrázkódása?
– Így van, dr. Saark. Elvileg semmi ok rá, hogy ilyen
zavaros szívritmust produkáljon. Egy egészséges fiúról
van szó. Nem tudjuk, mi lehet a probléma.
A második hangot felismertem. Dr. Floodé volt, a háziorvosunké,
aki kiskorom óta kezelt.
Szóval mégsem voltam halott, ez jó hírnek számított.
De az ember soha nem örül, ha az orvosa hangját hallja.
Nem a hangok irányába néztem. Egy infúziós állványt
láttam, drótokat és egy fémkukát.
A belleville-i kórházban lehettem, ahol születésem óta
nem jártam. Biztos elütött egy autó.
A matematikadolgozat! Lelki szemeim előtt megjelent
egy üres lap, és egy rákanyarított nagy egyes. Ki akartam
nyitni a számat, hogy elmondjam, vissza kell mennem
az iskolába, de nem ment.
– Nagyon különös tünetek – mondta dr. Saark. – De
egybevágnak a kutatásokkal, amiket folytatok…
Dr. Flood hangosan kifújta a levegőt:
– Nagyon örülünk, hogy a városban volt, és hogy be
tudott ugrani.
Ujjakat éreztem a tarkóm fölött, ahol a megfordított
V betű volt. Pánikba estem. Biztos voltam benne, hogy
én vagyok az első és egyetlen srác, akinek görög írásjel
került a koponyájára.
Döngő lépteket hallottam.
– Elnézést, de mit keres itt? – kérdezte dr. Flood zavartan
és kicsit idegesen.

 

– Lelkész vagyok. Most kezdtem el itt dolgozni.
Amíg dr. Saark a lelkésszel beszélt, dr. Flood visszafektette
a fejemet a párnára, és valamit a számba dugott.
Felhúzta az ajkamat, és kényszerített, hogy nyeljem
le azt a valamit. Ruhaujja alól tetoválás bukkant
elő, ami két tekergő kígyót ábrázolt.
Mit adott be nekem? Látta, hogy a szemem nyitva van?
Milyen orvos az, aki ilyen tetoválással szaladgál?
És mit keres itt egy lelkész?!
– Mi nem hívattunk lelkészt! – mondta egyre zavartabban
dr. Saark. – Nem tévesztette el a kórtermet?
– Jó helyen járok. Fel kell adnom az utolsó kenetet.
Ez a szabály a kórházban. Ismeri ezeket a helyzeteket…
Utolsó kenet? Azt a haldoklóknak adják, nem? Mi van?!
Most ijedtem csak meg igazán. Ezek szerint rosszabb
állapotban voltam, mint hittem. A testem rángatózni
kezdett, és minden fehér lett körülöttem.
– Fibrillál! – kiáltotta dr. Saark. – Értesítse a műtőt,
dr. Flood! Hordágyat, gyorsan!
A testem görcsösen vonaglott. Fulladozó hangokat hallottam
– a saját hangomat. Aztán sietős lépteket, ahogy
dr. Flood elhagyta a kórtermet.
A teremben összefolytak a színek. Dr. Saark és a lelkész
két oldalról próbálták leszíjazni a végtagjaimat.
A fejem hátravágódott, de akkora erővel, hogy attól tartottam,
szétreped, akár egy tojás.
Tarts ki! Ne halj meg!
Dr. Saark fölém hajolt, arca vörös volt és izzadtságtól
gyöngyözött.
– Most!
A lelkész fél méterrel magasabb, és húsz kilóval kövérebb
volt dr. Saarknál, de leráztam magamról. Valamit
keresgélni kezdett a belső zsebében. Első alkalommal

nézhettem meg az arcát. Zöld szem, vöröses bőr és vörös,
göndör haj. Bal arcán sebhely futott végig és eltűnt
a szakállában. Egyik kezében nagy injekciós tűt tartott,
a másikban fehér, alkoholos vattát, amivel bekente a karomat.
Amikor fölém hajolt, rájöttem, hogy már láttam
valahol.
Kiáltani akartam. Olyan tágra nyitottam a szemem,
amennyire csak tudtam. A férfi arcába bámultam, és
kényszerítettem magam, hogy ébren maradjak.
Végül rekedtes hang hagyta el a számat:
– Vörös…
Bal karomban szúrást éreztem. Ahogy a szoba elsötétedett,
egy utolsó szó bukott ki a számon:
– …Szakáll.

Ha továbra is olvasnád tovább, a könyvesboltokban megtalálod.

 

Oldal: PETER LERANGIS-A KOLOSSZUS FELTÁMASZTÁSA/RÉSZLET2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat