Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Gergô kilesett a feltámasztott tetôcserép alól. Forróság és
zümmögô csend volt a padláson, nyári nyugalom, mint egy
méhesben. Legyek cikáztak az egymást keresztezô fényhasábokban,
amelyek a feltámasztott cserepek alatt zúdultak be.
Baloldalt a második házban ápolt kert fogadta ôket. Meglepôdve
nézték. A ház hajdani tulajdonosa nagy virágbarát
lehetett. A csöppnyi, kôfallal körülvett kertben kavicsutak
kanyarogtak, s az ágyásokban tulipánok, rózsák pompáztak.
– Nahát! – álmélkodott Csombor. – Nahát!
Óvatosan megszagolta a rózsákat, végigsétált a tekervényes
kavicsutakon.
A nyitott verandáról még egyszer végignéztek a gyönyörû
kerten, majd bementek a házba. Csombor rögtön talált az
elôszobafogason egy aranyzsinóros portássapkát. Az ellenzô
fölött nagy aranybetûkkel rá volt hímezve a sapkára: ARIZONA.
Csombor felpróbálta, s éppen jó volt neki, illetve egy
kicsit még szûk is volt. A szobák tiszták voltak, gondosan
kisöpörte a tulajdonosuk, mielôtt elköltözött volna. Ezen egy
kicsit elcsodálkoztak, mert ennél feleslegesebb dolgot elképzelni
is nehéz, de azután eszükbe jutott a kert, és mindent
megértettek. Vagy legalábbis megsejtették, hogy van ilyen
is, a szeretetnek ilyen megnyilvánulása, hasonlít ahhoz,
ahogy a halottat utoljára felöltöztetik.
Ezt Karikó jelentette ki, kicsit álmos hangján, amely mögött
általában csipkelôdô gúny lapult, de most nem éreztek
semmi kigúnyolnivalót a dologban, elmélázva járkáltak a két
tiszta szobában.
Majd elindultak a jobb második házba, Csombor a fején
vitte a portássapkát. Gergôben a sapka láttára határozott
körvonalat öltött az a bizonyos gondolat, de elhatározta, hogy

még nem mondja el, megvárja a terepszemle végét. A jobb
második házban mindenféle ócska kacat volt, szakadt törlôruhák,
üres virágcserepek, por, felfordulás.
Az üres telekre csak egy pillantást vetettek, nem volt rajta
semmi érdekes, s betértek az utolsó házba. Az utolsó ház
volt a legkisebb, egy szobája és egy szûk konyhája volt, s
tekintélyes halom papír a sarokban, régi újságok, levelek,
füzetek. Turkáltak a papírok között, de hamar abbahagyták,
fülig porosak lettek. Gergô az egyik sarokban egy keskeny
névjegyet talált, a névjegy sarkában egy kukucskáló szem
volt, s elég különös volt a szöveg is: Sasszem, magánnyomozó.
Lefújta a névjegyrôl a port, megmutatta a többieknek is,
majd zsebre vágta.
A halott utca alsó végénél megálltak, s bámultak kifelé.
A halott utca nem érintkezett más utcákkal, nagy területen
lebontották a házakat, csak messze folytatódott egy keresztutcában
a város, illetve a házak sora.
Annál különösebb volt a még ép úttest másik oldalán, egy
nagy fa alatt trónoló újságárus. Mögötte egy telefonfülke állt,
frissen lehetett mázolva, mert papírdarabkás madzaggal át
volt kötve, mint egy bodros-fodros menyasszony.
– Kinek ad ez el újságot? – csodálkozott Jácint Vince.
Azután megegyeztek abban, hogy még biztos nem volt
ideje arrébb pakolni, vagy a szíve marasztotta itt, vagy pedig
megszerette ezt a jó hûvös helyet a fa alatt.
Karikó odaballagott közben az újságárushoz, egy múlt heti
Ludas Matyival jött vissza.
– Kakula Zé. Újságárus. Ez van kiírva a cégtáblájára –
jelentette be közönyös hangon. – Azt mondja, ha lebontják
az utcát, ô is elmegy.

Megvonták a vállukat, nem érdekelte ôket Kakula Zé. Csak
Csombor írta be a noteszába, mint új q-betûs szót: Kaqla.
Gergô elhatározta, hogy elmondja a gondolatát.
– Eszembe jutott valami – kezdte.
De Csombor közbevágott:
– Gyerünk a lugasba, ott mondd el!
Visszamentek a kertbe, elhelyezkedtek a hûvös tornácon,
s várakozóan néztek Gergôre.
– Mi lenne, ha… – kezdte Gergô. Végignézett a tornácon
hûsölô társaságon.
– Mikor mi lenne? – érdeklôdött Karikó álmos hangon.
– Ott kezdem, hogy itt van ez a halott utca. Na most, nem
vitás, hogy a miénk.
– Nem vitás – szúrta közbe Jácint Vince komoly képpel.
– Vagyis? – húzta fel a szemöldökét Karikó. – Elmondod,
vagy elôbb fessem ki magamat töröknek?
– Elmondom. Az jutott eszembe, hogy ha már a miénk,
játszhatnánk egy jó játékot. Várj! – emelte fel a kezét Gergô,
mikor látta, hogy Karikó egy újabb aranyköpést akar közbeszúrni.
– Mi lenne, ha mindenki választana magának egy
foglalkozást?
Gergô elhallgatott, nézte a csodálkozó társaságot, hogy
értik-e.
– Foglalkozást, foglalkozást… – mormogott Karikó. Majd
felrikkantott. – Aha! Pedzem már! Úgy érted, hogy itt ez az
utca, valódi házakkal, sôt üzlethelyiségekkel. Mozog benne
valami! Határozottan mozog!
Csombor bólogatott a nagy fejével, az aranybetûs sapka
méltóságteljesen ingott a levegôben.
– Barátom! Itt feküdt a lábunk elôtt az ötlet! A nagy ötlet!

Jácint Vince a többiek nevében is gratulált Gergônek,
szertartásosan kezet nyújtott.
– Örülök, hogy bevettünk. Bár egynapos késésben voltál,
de most ledolgoztad a hátrányt.
Az ötlet kétségtelenül jó volt, abból is látszott, hogy rögtön
továbbfejlesztették. Jácint Vince kezdte a fejlesztést.
– Legjobb lenne, ha alkalmazkodnánk az utcához – jelentette
ki. – Itt vannak, ugye, ezek a remek cégtáblák.
Gergô szerényen mosolygott, ô is erre gondolt elôször,
illetve a cégtáblákról jutott eszébe az ötlet.
Jácint Vince tovább folytatta lelkesen:
– Nekem például az állatkereskedés tetszik a legjobban.
Úgy érzem, hogy született állatkereskedô vagyok. Valahogy
fekszik nekem ez az állatkereskedés.
Senki sem ellenkezett, s a született állatkereskedô álmodozva
szôtte tovább a gondolatait.
– Most már csak állatokat kell szerezni. Legjobb lenne a nyúl
nevû állat. Az szapora, és ahhoz értek is. A pincében fogom
ôket tenyészteni, ott jó hûvös van. Ismeritek Jácint Vincét, aki
szereti a pincét? – mutatott magára boldogan vigyorogva.
– Honnan veszel nyulakat? – kérdezte Gergô.
– Nem probléma – legyintett Jácint Vince. – A nagyapámtól.
A szót Karikó vette át, lustán, merengve jelentette ki:
– Én pedig úri szabó szeretnék lenni. Úgy értem, hogy
ahhoz lenne tehetségem. Vagyis hogy az nekem való foglalkozás.
Jó ízlés kell hozzá és fantázia meg tû meg szövet. Meg
egy kis babakrém. Jó ízlés van, fantázia van, szövet van, tût
szerzek. Babakrém nincs.
– Cégtábla sincs több – mondta Jácint Vince, és Csomborra
meg Gergôre nézett.

Csombor lágyan ingatta a fejét, vele ingott a sapka.
– Nem érdekes. Sapka van. Itt van a fejemen. Egyszerû:
portás leszek!
Mindnyájan Gergôre néztek.
– És te mi leszel? – kérdezte Jácint Vince.
Gergô elôhúzta a névjegyet.
– Sasszem! Magánnyomozó!
Csillogó szemmel mosolyogtak egymásra; ez a játék
nagyszerûnek ígérkezett, a halott utca meg remek búvóhelynek,
a nyár pediglen, a nyár egyszerre végtelennek, fénnyel
és izgalommal telinek tûnt!
Csombor mélázva ingatta a fejét, Jácint Vince fülig érô
szájjal vigyorgott, Karikó villogó pillantásokat eregetett félig
hunyt pillái mögül, Gergôben szétáradt az öröm és a bizonyosság,
hogy mégis lesz ebbôl a nyárból valami, most már
biztos, most már egészen biztos! Fénylô szemmel bámulták
a kertet, a kanyargó kavicsutakat, majd az áhítatos hangulatot
Jácint Vince törte meg. Feltûnôen hallgatózott a gyomra
irányában, amely hallgatózáshoz egy kis tornamutatványt
kellett végeznie, hiszen nincs nehezebb dolog, mint hogy az
ember a saját hasára tegye a fülét.
A tornázással végre magára vonta a figyelmet.
– Mi van? – kérdezte Karikó. – Görcsöt kaptál?
– Pszt! – pisszegett Jácint Vince. – Hallhatóan korog a
gyomrom.
Erre a kijelentésre mindnyájan kínzó éhséget éreztek,
Karikó meggörnyedve a hasához kapott, mint akit haslövés
ért, sántikált a többiek után, majd kiegyenesedett, és kiügettek
a halott utcából.

2
1.
Gajzágó István pizsamában állt az elsô emeleti erkélyen,
és hunyorogva bámulta a szemben levô tízemeletes tûzfalat.
A hatalmas falon semmi bámulnivaló nem volt, szépen,
egyenletesen egyforma szürke beton volt végig.
„Mint a lelkem” – gondolta borzongva, majd eltûnôdött a
hasonlaton, hogy olyan szürke a lelke, mint a betonfal, mivel
Gajzágó István író volt, hogy egészen pontosak legyünk:
hangjátékíró, s köztudomású, hogy a hangjátékíróknak mindig
mindenrôl egy hasonlat jut az eszükbe.
Bámulta hát még egy ideig a tûzfalat, erôltette az agyát,
de semmi más nem jutott az eszébe. „Ez pedig kevés. Ebbôl
nem lehet hangjátékot írni” – mormogott az orra elé, majd
sóhajtva visszament a lakásba.
Lopva az íróasztalára nézett, ahol szép rendben ki volt
rakva a fehér papír, mellette a golyóstoll. Majd elkapta a
szemét, enyhe lelkiismeret-furdalással a fürdôszobába
osont.

„Elôbb megborotválkozom” – motyogta. Hosszan nézte
az arcát a tükörben, ez szokása volt, s nem hiúságból. „Ez
az egyetlen arc – fejtette ki egyszer magának –, amelyik
állandóan velem van, nézhetem, vizsgálgathatom, s látok egy
emberi arcot, csak egy tükör kell hozzá.” Fiatal, derûs, mosolygós
arc nézett vissza rá a tükörbôl, hiába ráncolta a
homlokát, hiába húzta feszesre a száját, az arc nem vált
komolyabbá. Ez mindig felbosszantotta. „Komolyabb lehetne
a képem! Mért vigyorgok mindig, mint egy fakutya? Ez
egy író arca? Ez egy bohóc arca!” Még egy utolsó mérges
fintort vágott a tükörbe, s lassan, élvezettel megborotválkozott.
Bekente az arcát arcszesszel, paskolgatta, de nem lehetett
tovább húzni az idôt már semmi mással, legyintett, s
leült az íróasztalhoz. Kezébe vette a golyóstollat, s figyelmesen
elolvasta, ami a papíron állt: „Az elfelejtett sétabot.
Hangjáték gyermekeknek. Írta: Gajzágó István. Személyek.”
Ennyi. Összeráncolta a homlokát, lendülettel felemelte a
golyóstollat, majd letette. Elolvasta még egyszer az utolsó
szót: „Személyek”. Igen, ebbôl kell kiindulni! Újra felemelte
a tollat, s gyorsan leírta: „Sétabot”, majd kijavította: „A sétabot”.
Hát persze, világos! A sétabot az elsô személy, akit
elfelejtettek, róla fog szólni a hangjáték. Valami mély, rekedtes
hangú színésszel kell majd eljátszatni. Világos! Ezzel azt
is érzékeltetjük, hogy régen beszélt már, azért ilyen rozsdás
a hangja. Odaírta gyorsan zárójelben: „Rekedtes hang”.
Elégedetten nézte, majd újra összeráncolta a homlokát.
Körülbelül öt perc múlva nyilvánvaló lett, hogy nem jut
eszébe több személy. Jobb keze görcsöt kapott, lerakta a
tollat, s nyújtóztatta az ujjait. Utolsó kísérletként, mint ahogy
a fuldokló a szalmaszál után is kap, eljátszott a gondolattal,

hogy egyszemélyes lesz a hangjáték. De azután eszébe jutott
a Rádió dramaturgja, a szigorú Laska Dénes, aki úgysem
menne bele az egy személybe. Vagyis elvetette az egyszemélyes
hangjáték ötletét. S még mormogott is valamit, hogy a
színészeknek is élni kell, vagyis jó sok szereplôt kell kitalálni.
Ült tovább, szigorúan meresztette a szemét az üres papírra,
nem mert felállni, mert akkor, tudta, el fog kalandozni
az esze. De a lelke mélyén egészen világosan érezte, hogy
ebbôl a hangjátékból nem lesz semmi. Nem az ô esete ez a
magányos, elfelejtett sétabot!
De, mivel igazságos volt, azt is meg kellett állapítania,
hogy végül is ô találta ki ezt a sétabot dolgot! A Rádió pedig
szó nélkül, örömmel kötött rá szerzôdést. A gyanús egyedül
az volt, hogy ezt a Laska Dénest ültették a nyakára, akirôl
köztudomású volt, hogy szívósabb, mint egy bull dog.
Igen ám, de ami akkor, hajdanán tetszetôs ötlet volt, most,
mikor meg kellene írni, kiderül, hogy nem lehet belôle semmit
se csinálni.
Nem tehetett egyebet, nagyot sóhajtott. Benne volt az
egérfogóban.
Ekkor, a sóhajtás után rögtön, megcsörrent a telefon. Gajzágó
István hangjátékíró gyanakodva nézte, majd felvette. Gyanúja
a legteljesebb mértékben igazolódott: Laska Dénes telefonált.
Mégis derûsre igazította a hangját – mi az egy hangjátékírónak!
–, s fölényesen, magabiztosan belehallózott a kagylóba:
– Halló! Szervusz, Dinikém! De örülök, hogy hallom a
hangod! Bár éppen munka közben vagyok…
Horkantás volt a válasz, ami lehetett elfojtott röhögés is
vagy asztmatikus köhögés. Gajzágó István mindenesetre
túltette magát rajta. Tovább csevegett.

– Igen, igen! Egy érdekes problémával viaskodom. Rögtön
az elején. Igen. Amíg ezt meg nem oldom, nem tudok
továbbhaladni. Ide figyelj, mondom a problémát! Van ez a
sétabot. Na most, ha évekig állt a sarokban, nyilvánvaló,
hogy beszáradt a torka. Hogy? Jó, jó, csak képletesen mondom.
Végül is valakinek el kell játszania a sétabotot! Figyelj!
Egy rekedtes, rezes hangú színész kell. A többi
személy? A többi még nincs ilyen finoman kidolgozva. De,
de, megvannak ôk is, élnek, egészségesek, hehe! Most kerülnek
sorra. Hogy? Hogy lejárt a határidô? De kérlek, ez
mûvészet! Nem favágás! Két hete itt ülök bezárva a szobámba,
és gyötröm magam. Facsarom az agyvelômet, és
keresztre feszítem a lelkemet. Hogy? Hogy menjek ki az
életbe? Sürgôsen? Hogy nem elég a fantáziám? Mi? Életszag?
Értelek. Jó. Szerv…
A köszönés a levegôben maradt, Gajzágó István dühösen
nézett a telefonra.
– Lecsapta. Rendben van. Kimegyek az életbe. – Majd
vidámabban hozzátette: – Nem is rossz ötlet!

2.
Táviratkihordó karikázott be a halott utcába, majd gyanakodva
fékezett, leszállt a kerékpárról, s fejét vakarva körülnézett.
– Az ördögbe! – morogta. – De kihalt!
Majd tétovázva megindult, s bezörgetett az úri szabónál.
Karikó jött az ajtóhoz, a nyakában centi lógott, jobb kezében
ollót csattogtatott, s kérdôn felkapta a fejét, mivel a
szája tele volt gombostûvel, s nem tudott beszélni.
25
A táviratkihordó meghökkent, úgy nézte Karikó szelíd
arcát, mint aki kísértetet lát, majd mégis megnyugodott a
szelíd arctól, s megkérdezte.
– Te laksz itt?
– Ühüm – mormogott Karikó, gombostûkkel a szájában.
A táviratkihordó a táviratot Karikó orra elé tartotta.
– És ez a cím hol lakik?
Karikó nyugodtan elolvasta a címet:
TOEROEK HUGO BAB UTCA
Majd habozás nélkül a szemben levô házra mutatott, s
kényelmesen nekidôlt az ajtófélfának.
A kihordó átment az állatkereskedéshez, bekopogott.
Jácint Vince felkiáltott a pincébôl, hogy azonnal jövök, s
nemsokára meg is jelent az ajtóban, egy belga óriást tartott
fülénél fogva. A belga óriás a világ legszelídebb nyula lehetett,
mert ebben a kényelmetlen testhelyzetben is nyugodtan
viselkedett; finoman mozgatta az orrát, s lustán meresztgette
a szemét.
– Mi tetszik? – kérdezte Jácint Vince.
A táviratkihordó a nyulat bámulta, elfelejtkezett a táviratról,
majd szerényen megkérdezte:
– Megnézhetem?
– Tessék! – nyújtotta feléje Jácint Vince a belga óriást.
A táviratkihordó a falnak támasztotta a kerékpárt, szabad
jobb kezével – a balban a táviratot szorongatta – beletúrt
a belga óriás bundájába. A belga óriás ezt is nyugodtan
tûrte.
– Hány éves? – bökött a nyúl fejére.

– Kettô – mondta Jácint Vince büszkén. – De nagyon jól
fejlett.
S bár kezdett elfáradni a keze, de azért görcsösen tartotta
a nyulat.
– Gyönyörû kan – szólalt meg a táviratkihordó sóvárogva.
– Tudod – tette hozzá magyarázkodva –, nekem is van otthon
nyulam. – Majd kibökte a kívánságát: – Kölcsönadhatnád!
Keresztezném az angórákkal.
Jácint Vince komolyan nézett, mint egyik nyúltenyésztô a
másikra, gondolkozott, nem kapkodta el a választ, a belga
óriást egy kicsit lejjebb engedte.
– Pár nap múlva – jelentette ki. – Addig nekem is kell.
Hadd szokja meg az új helyét.
– Értem – bólogatott a táviratkihordó. – Akkor majd benézek
a napokban.

Ha továbbra is szívesen olvasnád az ifjusági történetet, a könyvesboltban megtalálod.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: CSUKÁS ISTVÁN-VAKÁCIÓ A HALOTT UTCÁBAN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »