FOLYTATÁS.

VALAMI VÉGET ÉR
A régi időkben Hortons Bay afféle faipari városka volt. Senki
odavaló nem bújhatott el a tóparti fűrészmalmok nagy fűrészeinek
hangja elől. Aztán egyik évben nem jött több rönk, hogy feldolgozzák.
Az épületfát szállító vitorlások befutottak az öbölbe, és felrakták
a fűrészelt fát, ami ott állt a telepen. Valamennyi épületfarakást
elvitték. A nagy, üzemi épületből minden elmozdítható gépet kivettek,
s a malomban dolgozó emberek az egyik vitorlás fedélzetére
emelték. A vitorlás kifutott az öbölből a nyílt tó felé, vitte a két nagy
fűrészt, a futókocsit, amely nekinyomta a rönköket a forgó körfűrészeknek,
s valamennyi görgőt, kereket, szíjat és vasat egy hajótérre
való épületfa-rakomány tetején. A hajó nyitott raktárát ponyvával
fedték le, és szorosan lekötötték, vitorlái kiduzzadtak, s kifutott a
nyílt tóra. Vitt magával mindent, ami malommá tette a malmot, és
várossá Hortons Bayt.
Az egyemeletes szállások, az étkezde, a társaság boltja, a malomirodák
s maga a nagy malom elhagyatottan állt a hektárokra menő
fűrészporban, amely beborította a tóparti mocsaras réteket.
Tíz évvel később nem maradt semmi a malomból, csak alapjainak
töredezett fehér mészkővonala derengett elő a mocsaras burjánzásból,
mikor Nick és Marjorie végigeveztek a part mentén. Vontatva
pergettek a meder szélén, ahol a fenék sekély homokpadkája hirtelen
háromméteres sötét, mély vízbe szakadt. Éjszakára fenékhorgokat
akartak lefektetni a foknál, szivárványos pisztrángra, s odamentükben
vontattak.
– Ott a régi romunk, Nick – mondta Marjorie.
Nick evezés közben odapillantott a zöld fák közül előfehérlő
kövekre.
– Ott van – mondta.
– Emlékszel, mikor még fűrészmalom volt? – kérdezte Marjorie.

– Valamennyire emlékszem – mondta Nick.
– Inkább valami várromra hasonlít – mondta Marjorie.
Nick nem szólt. Továbbeveztek a part vonalával párhuzamosan.
A fűrésztelep eltűnt. Akkor Nick átvágott az öblön.
– Nem kapnak – mondta.
– Nem – mondta Marjorie. Vontatás közben egész idő alatt feszülten
figyelte a horgászbotot, még akkor is, mikor beszélt. Szeretett
horgászni. Szeretett horgászni Nickkel.
Közvetlenül a csónak mellett nagy pisztráng tört át a víz felszínén.
Nick keményen meghúzta az egyik evezőt, hogy a csónak elforduljon,
s a messze hátul pergő csali ott menjen el, ahol a pisztráng
rabol. Mikor a pisztráng háta kiemelkedett a vízből, a kis halak
vadul szétugrottak. Úgy freccsentek a felszínen, mint mikor valaki
egy marék sörétet dob a vízbe. Még egy pisztráng tűnt fel, a csónak
másik felén rabolt.
– Rabolnak – mondta Marjorie.
– De nem kapnak – mondta Nick.
Elfordította a csónakot, hogy mindkét rablóhal mellett elpergessen,
aztán a fok felé tartott. Marjorie csak akkor orsózott be, mikor
a csónak partot ért.
Felhúzták a csónakot a parton, és Nick kiemelt egy vödör élő
sügért. A sügérek úszkáltak a vödör vízben, Nick kézzel megfogott
hármat, levágta a fejüket, és megnyúzta őket, Marjorie pedig a kannában
kavargatott a kezével, végül elcsípett egy sügért, levágta a
fejét és megnyúzta. Nick nézte Marjorie halát.
– Ne vedd le a hasúszóját! – mondta. – Jó ugyan csalinak így is,
de hasúszóval jobb.
A megnyúzott sügéreket horogra tűzte a farkuknál. Mindegyik
boton két, előkére kötött horog volt. Akkor Marjorie kievezett a mederszélre
a csónakkal, fogával tartotta a zsinórt, s Nicket figyelte, aki
kezében a bottal a parton állt, s hagyta lefutni a zsinórt az orsóról.
– Ott jó lesz – kiáltotta.
– Bedobjam? – kiáltotta vissza Marjorie, kezében a zsinórral.
– Persze. Dobd! – Marjorie kilökte a zsinórt, s figyelte, hogy sül�-
lyed alá a csali a vízben.
Visszajött a csónakkal, és ugyanúgy kivitte a második zsinórt.
Nick mindkétszer egy-egy nehéz hordaléktuskót rakott a bot végére,

hogy megrögzítse, és szögben felpeckelte egy kis kőlappal. Beorsózta
a laza zsinórt, hogy a zsinór feszesen fusson ki oda, ahol a
csali a meder homokos fenekén feküdt, és bekapcsolta a kereplőt.
A fenéken rabló pisztráng elkapja a csalit, fut vele, rohanva viszi le
a zsinórt az orsóról, s az orsón berreg a kereplő.
Marjorie egy kicsit felevezett a fok mellett, hogy ne háborgassa
a zsinórt, keményen meghúzta az evezőket, s a csónak jól felszaladt
a partra, kicsi hullámok kísérték. Marjorie kilépett a csónakból, s
Nick kihúzta a csónakot messze a partra.
– Mi a baj, Nick? – kérdezte Marjorie.
– Nem tudom – felelte Nick. Tűzre való fát szedett.
Tüzet raktak hordalékfából. Marjorie a csónakhoz ment, s pokrócot
hozott. Az esti szellő a fok felé fújta a füstöt, ezért Marjorie a
tűz és a tó között terítette le a pokrócot.
Leült rá, és háttal a tűznek várta Nicket. Nick odajött, és leült szorosan
melléje a pokrócra. Mögöttük a fok sűrű erdeje volt, előttük az
öböl s a Hortons patak torkolata. Még nem sötétedett be egészen. A
tűzfény elnyúlt a vízig. Mindketten látták a kitámasztott acélbotokat
a sötét víz fölött. A tűzfény megcsillant az orsókon.
Marjorie előszedte a kosárból a vacsorát.
– Nincs kedvem enni – mondta Nick.
– Egyél csak, Nick!
– Rendben van.
Szó nélkül ettek, s figyelték a két botot és a tűzfényt a vízen.
– Éjszaka holdvilág lesz – mondta Nick. Átpillantott az öblön a
hegyekre, amelyek kezdtek élesen kirajzolódni az égboltra. Tudta,
hogy a hegyek mögött jön föl a hold.
– Tudom – mondta Marjorie boldogan.
– Te mindent tudsz – mondta Nick.
– Ó, Nick, kérlek, hagyd abba! Nagyon szépen kérlek, ne légy
ilyen!
– Nem én tehetek róla, hanem te – mondta Nick. – Te mindent
tudsz. Ez itt a baj. Magad is tudod, hogy így van.
Marjorie nem szólt egy szót sem.
– Mindenre megtanítottalak. Tudod, hogy mindent tudsz. Mondd,
mi az, amit nem tudsz?
– Ó, hallgass már! – mondta Marjorie. – Ott jön föl a hold.

A pokrócon ültek, nem is érintették egymást, és figyelték a felszálló
holdat.
– Nem kell szamárságokat beszélned – mondta Marjorie. – Őszintén,
mi a baj?
– Nem tudom.
– Dehogyisnem tudod.
– Pedig nem tudom.
– Ki vele!
Nick a holdat nézte, amint jött fel a hegyek fölé.
– Unom a dolgot.
Nem mert Marjorie-ra nézni. Aztán mégis ránézett. A lány ott ült,
háttal feléje. A hátát nézte.
– Unom a dolgot. Az egészet.
A lány nem szólt. Nick folytatta.
– Úgy érzem, mintha mindent megevett volna bennem a fene.
Nem tudom, Marge. Nem tudom, mit mondjak.
Egyre a hátát nézte.
– Unod a szerelmet? – kérdezte Marjorie.
– Igen – mondta Nick. Marjorie felállt. Nick ülve maradt, fejét a
tenyerébe süllyesztette.
– Elviszem a csónakot – szólt vissza Marjorie. – Te majd megkerülöd
a fokot, és gyalog mégy haza.
– Rendben van – mondta Nick. – Ellököm a csónakot.
– Fölösleges – mondta a lány. S csónakja már úszott is a vízen a
holdfényben. Nick visszament, s arcát a takaróba nyomva elfeküdt a
tűz mellett. Hallotta, hogy Marjorie evez a vízen.
Sokáig feküdt. Hallotta, hogy Bill jön az erdőn keresztül, a tisztásra
ér, még akkor is feküdt. Érezte, hogy Bill odajön a tűzhöz. Bill
nem érintette meg.
– Elment simán? – kérdezte Bill.
– El – felelte Nick, arcát a takaróra nyomva.
– Nagy jelenet volt?
– Nem volt jelenet.
– Hogy érzed magad?
– Ó, menj el Bill! Menj el egy kis időre!
Bill kiválasztott egy szendvicset az elemózsiás kosárból, és arrább
ment, hogy megnézze a botokat.


A BOKSZOLÓ
Nick felállt. Semmi baja nem történt; végignézett a vágányon, a
pályamunkáskocsi fényei most tünedeztek el a kanyarban. A töltés
mindkét oldalán víz volt, azután meg vörös fényű mocsár.
Megtapogatta a térdét. Nadrágszára széthasadt, bőre lehorzsolódott.
Kezét összekarmolászta, körme alá homok ment és hamu.
Lement a töltés oldalán, leereszkedett a kis lejtőn a vízhez, és megmosta
a kezét. Gondosan megmosta a hideg vízben, kikaparta körme
alól a piszkot. Leguggolt, és a térdét áztatta.
Az a tetves csibész fékező. Egyszer majd elkapja. Megismeri.
Finom eljárás volt.
– Gyere ide, gyerek! – mondta. – Adok valamit.
Bevette. Micsoda hülye gyerekség volt. Többet nem fogják így
átejteni.
– Gyere ide, gyerek, kapsz valamit. – Aztán puff, s ő a térdére és
kezére zuhant a sín mellé.
Nick megdörzsölte a szemét. Nagy daganat kezdett dudorodni felette.
Bizony, monokli lesz a szemén. Már fájt is. Az a rohadék fékező.
Megtapogatta ujjával a daganatot. Ej, csak fekete lesz a szeme
körül. Ennyivel megúszta. Elég olcsón. Szerette volna látni a daganatot.
De hiába nézte magát a vízben, nem látta. Sötét volt, s messze
esett mindenféle hely. Nadrágjába törölte a kezét, felállt, s felkapaszkodott
a töltésen a sínekhez.
Elindult a vágányon. Jól fel volt töltve, könnyen lehetett rajta járni,
a talpfák között homok és kavics: szilárd sétaút. A sima pályatest
úgy ment keresztül a mocsáron, mint egy gyalogút. Nick ment előre.
El kell jutnia valahová.
Nick akkor lépett fel a tehervonatra, mikor az lassított Walton
Junciton rendező pályaudvara előtt. A vonat és rajta Nick elhagyta
Kalkasát, mikor sötétedni kezdett. Most Mancelona közelében

járhat. Három-négy mérföldnyire mocsár van előtte. Ment a vágányon,
mindig a talpfák között, a pályatesten lépegetett, a mocsár
kísérteties volt a felszálló ködben. Fájt a szeme, éhes volt. Megállás
nélkül gyalogolt, a sínek mérföldjeit hagyta maga mögött. A mocsár
egyforma volt a töltés mindkét oldalán.
Előtte híd állt. Nick keresztülment rajta, bakancsa tompán kongott
a vason. Lenn feketén csillogott a víz a talpfák rései között. Nick
megrúgott egy kilazult szeget, s az beleesett a vízbe. A hídon túl
dombok emelkedtek, magasan és sötéten a töltés mindkét oldalán.
Előrébb a pályán Nick tüzet látott.
Óvatosan közeledett a tűz felé. Lenn égett, a vágány másik oldalán,
a töltés alatt. Nick csak a fényét látta. A sín egy vágaton futott
keresztül, s ott, ahol a tűz égett, kitárult a táj, és erdőkbe veszett.
Nick óvatosan lecsúszott a töltésen, és bevágott az erdőbe, hogy a
fák közül lépjen ki a tűzhöz. Bükkfaerdő volt, s a lehullt bükkfagubacsok
ropogtak cipője alatt, ahogy a fák között ment. A tűz most
fényesen világított, éppen az erdő szélén. Egy ember ült mellette.
Nick megállt a fák között, és figyelt. Az ember magányosnak látszott.
Kezére támasztotta fejét, úgy ült, s a tűzbe nézett. Nick előlépett
a tűzfénybe.
Az ember ült, nézett a tűzbe. Nick szorosan melléje lépett, de ő
nem mozdult.
– Helló! – mondta Nick.
Az ember felnézett.
– Hol szerezted a monoklit? – kérdezte.
– Egy fékező lerakott.
– A távolsági teherről?
– Igen.
– Láttam a csibészt – mondta az ember. – Úgy másfél órája ment
el itt. A kocsik tetején mászkált, csapkodta a karját és énekelt.
– A csibész!
– Biztosan jó kedve lehetett, hogy téged lerakott – mondta az
ember komolyan.
– Majd lerakom én is.
– Kapd el kővel egyszer, mikor erre utazik! – tanácsolta az ember.
– Elkapom.
– Nagy vagány vagy, ugye?

– Nem – felelte Nick.
– Ti kölykök mind vagányok vagytok.
– Az embernek vagánynak kell lennie – mondta Nick.
– Ezt mondtam én is.
Az ember Nickre nézett, és mosolygott. Nick látta, hogy torz az
arca. Az orra lapos, szeme keskeny hasíték, ajka furcsán formált.
Nick nem vette észre mindezt azonnal, csak azt látta, hogy az ember
arca furcsa és összezúzott. A színe olyan, mint a gitté. Halotthalovány
a tűz fényében.
– Nem tetszik a pofám? – kérdezte az ember.
Nick zavarba jött.
– De igen – mondta.
Az ember levette a sapkáját.
– Ide nézz!
Csak fél füle volt. Vastag füle szorosan a koponyájához lapult. A
másik fül helyén csonk volt.
– Láttál már ilyet?
– Nem – mondta Nick. Kicsit émelygett.
– Jól bírtam – mondta az ember. – Jól bírtam, igaz-e, öcskös?
– Meghiszem azt.
– Mind összeverték rajtam a kezüket – mondta a kicsi ember.
– Nem tudtak ártani nekem. – Nickre nézett. – Ülj le! – mondta.
– Eszel?
– Ne zavartassa magát – mondta Nick. – Bemegyek a városba.
– Ide figyelj! – mondta az ember. – Szólíts Adnek!
– Helyes.
– Ide figyelj! – mondta a kicsi ember. – Én nem vagyok egészen
rendben.
– Mi a baj?
– Bolond vagyok.
Feltette a sapkáját. Nicket nevetés csiklandozta.
– Nincs magának semmi baja – mondta.
– De van. Bolond vagyok. Ide figyelj, voltál már bolond?
– Nem – mondta Nick. – Hogy kapja azt az ember?
– Nem tudom – mondta Ad. – Mikor megkapod, nem tudsz róla.
Ismersz engem, ugye?
– Nem.

– Ad Francis vagyok.
– Bizony isten?
– Nem hiszed?
– De igen.
Nick érezte, hogy igaz.
– Tudod, hogy vertem meg őket?
– Nem – mondta Nick.
– Lassú a szívem. Csak negyvenet ver percenként. Tapintsd ki!
Nick habozott.
– Csak bátran! – az ember megfogta a kezét. – Fogd meg a csuklómat!
Tedd ide az ujjadat!
A kicsi ember csuklója vastag volt, izmai duzzadtak a csont fölött.
Nick érezte a lassú lüktetést ujjai alatt.
– Van órád?
– Nincs.
– Nekem sincs – mondta Ad. – Megette a fene, ha az embernek
nincsen órája.
Nick elengedte a csuklóját.
– Ide figyelj! – mondta Ad Francis. – Fogd meg újra, és számold,
én meg számolok hatvanig.
Nick érezte az ujja alatt a lassú, kemény lüktetést, és számolni
kezdett. Hallotta, hogy a kicsi ember lassan számol, egy, kettő,
három, négy, öt – hangosan.
– Hatvan – fejezte be Ad. – Az egy perc. Mennyit számoltál?
– Negyvenet.
– Annyi az – mondta Ad boldogan. – Sose gyorsabb.
Egy ember ereszkedett le a vasúti töltésen, s keresztüljött a tisztáson
a tűzhöz.
– Helló, Bugs! – mondta Ad.
– Helló! – felelte Bugs. Néger hangja volt. Nick megérezte
a járásból, hogy néger. Háttal feléjük állt, a tűz fölé hajolt. Most
felegyenesedett.
– Ez a haverom: Bugs – mondta Ad. – Ő is bolond.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Bugs. – Mit mondott,
honnan jön?
– Chicagóból – mondta Nick.
– Remek város – mondta a néger. – Nem értettem a nevét.

Ha továbbra is szívesen olvasnád az elbeszélést, a könyvesboltban megtalálhatod.

 

Oldal: ERNEST HEMINGWAY-A KILIMANDZSÁRÓ HAVA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat