Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Prológus

Sejtelme sem volt arról, mióta kapaszkodik már a kút falába.
Mindenesetre elég régóta ahhoz, hogy a víz csontig hatoló hidege
érzéketlenné tegye a lábát. Elég régóta, hogy ujjai belefáradjanak
az erőfeszítésbe, amellyel eddig sikerült fejét a víz színe fölött tartania.
Valahol a távolban a kopók kísérteties üvöltése hasított a
levegőbe, és a hangra hirtelen felgyorsult a szívverése.
Szemét behunyva minden erejével arra összpontosított, hogy el
ne engedje a régi kút egyenetlen falát. Igyekezett megnyugtatni magát.
Idelenn nem érezhetik meg a szagod. Elveszítik a nyomod a pataknál,
és itt soha nem találnak rád.
A víz dermesztő érintése felkúszott egészen a nyakáig, mire ő ujjaival
még erősebben kapaszkodott a kövekbe. Felpillantott a tiszta
éjszakai égboltra, és mélyet sóhajtott. Mióta is csinálja már ezt? Amióta
csak az eszét tudja. A kút fölött lassan elhalt a vonítás; üldözői
elveszítették a nyomot.
Csak hagyjatok már békén! Hát nem fizettem még meg eléggé?
Néma imát mormolt, hogy Ők menjenek vissza oda, ahonnan
eredetileg
jöttek, de nem számított válaszra. Isten kizárólag
azoknak szentelte mindenható figyelmét, akiknek lelkük van, és

lament1.jpg
ő ennek bizony híján volt, immár több mint ezer esztendeje. Hatalmasat
nyelt. Mellkasában újra érezte azt az enyhe és különös
remegést, amely csak azt jelenthette, hogy Ők beléptek a kalitkás
szobába. Benyúlt a vízen keresztül a zsebébe, előhalászott belőle
két rozsdás vasszöget, és szorosan a markába fogta őket. Nem kellett
mást tennie, csak csendben maradnia. Most nem kiálthatott
fel. Muszáj volt kitartania!
Valahol messze, egy apró, kerek szobában, amelynek szürke kőfalait
selymes mohatakaró fedte, egy galamb verdesett kétségbeesetten
hajszálvékony drótokból font kalitkája mélyén. Szárnyai a rácsnak
ütköztek, karmai az ülőrudat tépték, marcangolták, ám mindhiába.
Végül kimerülten megkapaszkodott a kalitka finom rácsozatában.
Nem a menekülés vágya fűtötte azonban elkeseredését – hiszen a
kalitkán nem is volt ajtó –, hanem a rettegés. Ez a fajta félelem volt
a leggyötrelmesebb: a reménytelen kétségbeesés. A hófehér madár
örök életre kárhoztatott kis szíve őrülten kalapált, mígnem már-már
úgy érezte, kiugrik a helyéről.
Ekkor karcsú kezek emelték ki finoman a sápadt galambot a kalitka
aljából, onnan, ahol azelőtt reszketve kuporgott, és egy szépséges
hölgy felé nyújtották, akinek alakja mintha furcsa, aranyló
fényben ragyogott volna a szürkészöld szobában.
Amikor a hölgy megszólalt, még a hangja is fényesen csillámlott
a levegőben, és olyan gyönyörűséges volt, hogy könnyeket fakasztott
volna bárki szeméből. – A szárnyát! – adta ki halkan az
utasítást, magasba tartva egy gyertyát. A karcsú ujjak gyengéden
elválasztották a madár szárnyát a testétől, majd így kifeszítve ismét
átnyújtották a galambot a szép hölgynek. A gyertya libegő lángja a
nap megannyi színárnyalatával tükröződött vissza a galamb rémült
tekintetében.

A szépséges hölgy szája kegyetlen mosolyra görbült, miközben a
sápadt lángot közvetlenül a galamb szárnya alá tartotta.
A kútban rejtőző fiú megborzongott. Ajkába harapva homlokát
a karjába rejtette, és alig bírta ki, hogy fel ne üvöltsön. Elviselhetetlenül
égette, gyötörte a mellkasába nyilalló fájdalom, tüzes
markában
szorongatva a fiú megkínzott szívét. Ám a kín amilyen
hirtelen jött, olyan gyorsan alább is hagyott, mire a fiú néma megkönnyebbüléssel
engedte ki tüdejéből a levegőt.
A szürke szobában eközben a hölgy arcához emelte a gyertyát,
amelynek lángja megvilágította gyönyörű vonásait. A legtökéletesebb
nyári napra is csak gúnyolódva tekintett volna, visszautasítva
a felháborító szemtelenséget, hogy mindkettőjüket a „gyönyörű”
szóval merték illetni. – Mindig a nehezebb utat választja
szegény fiú, nem igaz? – A galamb elkeseredetten vergődött a nő
dallamos
hangjának hallatán. Fogva tartója ezúttal még közelebb
tolta szárnyához a lángot, amely belekapott a madár tollaiba, fekete
pernyévé égetve őket, mintha csak papírfoszlányok volnának.
A galamb megdermedt, csőrét is kitátotta néma gyötrelmében,
üres tekintete a mennyezetre tapadt.
A kútban a fiúnak ismét elakadt a lélegzete, hangosan zihált, és
igyekezett arra összpontosítani, hogy fejét továbbra is a víz fölött tartsa.
Szíve keservesen megvonaglott a mellkasában. Amint behunyta
a
szemét, olyan szorosan, ahogyan csak bírta, a szíve egyszer csak megállt,
és nem vert többé. Hirtelen üresnek érezte magát, és hangtalanul
a víz alá süllyedt, ujjaiból elszállt minden erő, a kezében szorongatott
szegek tekergő ösvényt rajzoltak az alant sötétlő mélységbe.
A fiú nyakát ekkor durván megragadta valami, feje hirtelen hátrarándult.
Kihúzták testét a kútból az éjszakába, és a lóherétől illatozó
földre taszították. Szájából víz szivárgott.

– Még nem ütött az utolsó órád, öreg barátom! Még nem. –
A Vadász érdeklődő pillantással méregette prédáját, tekintetében
nem látszott sem düh, sem elégedettség. Az üldözés lezárult, és azzal
együtt a szórakozásnak is vége szakadt. Kopók szaglászták körbe
a földön heverő mozdulatlan testet. – Munka vár rád.

Elso könyv

„…elhagytad a szívem,
Sóvárgó szavaim bárcsak meghallanád,
Még mindig ámulom arcod, mi földön és égen
A legszebb számomra, és kísért tovább”
– „Bridgit O’Malley” –

Egy

– Jobban fogod érezni magad, ha hánysz egyet, hidd el! – szólt
hátra anya az első ülésről. – Attól mindig megkönnyebbülsz.
Pislogva próbáltam magamhoz térni a kábulatomból, miközben
kocsink mögött állva éppen a hárfatokomat igyekeztem előrángatni
a csomagtartóból. Borzalmas hányinger tört rám. Hirtelen
ráébredtem,
hogy anyám egyetlen könnyed megjegyzéssel összefoglalta a valódi
okát annak, miért ne álmodozzam arról, hogy valaha koncertfellépésekkel
fogom megkeresni a kenyerem. – Légy szíves, kímélj
meg a lelki fröccstől, anya!
– Ne gúnyolódj! – Anyám odalökött nekem egy a nadrágomhoz
illő kardigánt. – Vedd ezt fel! Sokkal profibb benyomást keltesz
benne.
Akár nemet is mondhattam volna, de egyszerűbb volt csak simán
magamra húzni azt a nyamvadt kardigánt. Ahogyan azt már anyám
kinyilatkoztatta: minél hamarabb állok ki a színpadra és hányom el
magam, annál nagyobb lesz végül a megkönnyebbülés. S mihelyt túl
vagyok ezen az egészen, békében visszatérhetek szürke, nyugalmas
hétköznapjaimhoz, amíg anya elérkezettnek nem látja a pillanatot,
hogy újra kiráncigáljon a ketrecemből. Ismételt ajánlkozását, hogy

segít nekem a hárfacipelésben, mindenesetre visszautasítottam, bár
a befelé igyekvő diákok közül többen is szülői kísérettel érkeztek.
Könnyebb volt tökéletesen jelentéktelennek maradni, ha senki ismerős
nem volt jelen, hogy rajtam tartsa a szemét.
– Akkor mi most leparkoljuk az autót, és keresünk magunknak
ülőhelyet. Hívj, ha segítségre van szükséged! – Anya megpaskolta
galambszürke táskáját, amely tökéletesen illett szintén galambszürke,
mélyen dekoltált blúzához. – És persze Delia is hamarosan megérkezik.
Díva attitűdöket dédelgető nagynénémnek már a gondolata is
közelebb lendített az émelygés hányásba torkolló fináléjához. Ó,
Deirdre – mondaná fennhangon –, szeretnéd, hogy segítsek neked
végigfutni azon a skálán? A magasabb hangoknál tényleg mintha kissé
hamisan játszanál. S akkor szépen lerókáznám. Hé, lehetséges,
hogy ez mégsem olyan szörnyű gondolat! Bár, Deliát ismerve, még
a hányástechnikámat is minden bizonnyal szigorúan megkritizálná.
Deirdre, drágám – most komolyan –, ennél sokkal szebben formált ívben
kell okádnod a jövőben, ha valaha is hivatásszerűen szándékoznál
szaftos darabokat köpködni a szádból.
– Remek – morogtam fogcsikorgatva. A szüleim búcsúzóul még
integettek, majd továbbhajtottak, ott hagyva engem egyedül, hogy
megkeressem a versenyzőknek fenntartott bejáratot. Tekintetem
fürkészőn siklott végig a középiskola épületének széles betonfalán.
A kora délutáni ragyogó napfényben hatalmas plakát hirdette: Versenyzői
bejárat. Őszintén reméltem, hogy szeptemberig még csak a
közelébe sem kell mennem az iskolának. Na, persze. Isten veletek,
szép ábrándok!
Te jó ég! Micsoda hőség! Dühödt pillantásom az ég felé fordítottam,
mire összeszűkült szemem egyszer csak megakadt a nap

mellett felderengő hold sápadt alakján. Valamilyen különös oknál
fogva a hold szellemalakjának megjelenése furcsa előérzettel szorította
össze a szívem. Mintha mágikus bűvölet áradt volna belőle, amely
a hatalmába kerített. Hirtelen nem vágytam semmi másra, csak hogy
bámulhassam, amíg eszembe nem jut, miféle varázslattal ejtett rabul.
Az ácsorgás a rekkenő hőségben azonban cseppet sem segített gyomrom
émelygésén, így aztán hátat fordítottam a sápadt korongnak, és
elcipeltem a hárfámat a versenyzők bejáratához.
Átverekedtem magam a súlyos ajtókon, és közben eszembe jutott,
hogy mielőtt anya megemlítette, egyáltalán nem állt szándékomban
hányni. Éppenséggel nem is a verseny körül forogtak a
gondolataim. Való igaz, hogy úton idefelé a már ismerős üveges
tekintet és a „csak most ki ne dobjam a taccsot” kifejezés kísértett
az arcomon, de egyáltalán nem az volt az oka, amit anyám sejteni
vélt. Még mindig a tegnap éjjeli álmom hatása alatt álltam. Most
azonban, hogy anya felhozta a témát, ráadásul a verseny helyszíne
is teljes nyomasztó valójában elém tárult, az élet visszazökkent a
rendes kerékvágásba. Rögtön fel is fordult tőle a gyomrom.
Egy óriási tokával és sikkes csíptetős mappával büszkélkedő nőszemély
ekkor a nevem iránt érdeklődött.
– Deirdre Monaghan – feleltem készségesen.
A nő erre kíváncsian rám bandzsított – vagy talán ez volt a szokásos
arckifejezése. – Az előbb már valaki kérdezősködött utánad.
Reméltem, hogy talán Jamesre gondol, a legjobb (és mellesleg
egyetlen) barátomra ezen a világon. Ha pedig valaki más volt,
hát nem igazán érdekelt, hogy megtalál-e vagy sem. Meg szerettem
volna kérdezni, vajon hogyan nézett ki az illető, de attól féltem,
ha túl sokat beszélek, végképp elveszítem önuralmam utolsó
cseppjeit is, és menthetetlenül az arcába öklendezek. A verseny

helyszínének már a közelsége is határozottan epeforgató hatást
gyakorolt rám.
– Magas, egészen világos hajú nő volt.
Tehát nem lehetett James. Sem Delia. Felettébb rejtélyes körülmény,
ám jelen pillanatban valószínűleg nem igazán fontos. Mindent
figyelembe véve persze.
A nő odafirkantott valamit a nevem mellé. – A terem végében a
regisztrációnál fel kell venned egy csomagot.
Egyik kezem a szám elé helyeztem, és óvatosan megkérdeztem: –
Hol gyakorolhatok?
– Ha elmész egészen az előcsarnok végéig, ahol a csomagot átveszed,
majd onnan a nagy dupla ajtón át…
Nem várhattam tovább. – Értem. Tehát a tantermekben?
Válaszképpen kedélyesen meglengette terebélyes tokáját. Ezt
egyetértésnek vettem, és már léptem is beljebb. Szememnek némi
időre volt szüksége, mire hozzászokott a benti félhomályhoz, az orrom
azonban rögtön működésbe lépett. Középiskolám jól ismert
bűze, még a diákok nélkül is, fájdalmasan bizsergette pattanásig
feszült idegeimet. Ó, egek, milyen hihetetlenül diszfunkcionális
vagyok!
Váratlanul megcsörrent a hangszertok a hátamon. Telefon. Előhalásztam,
majd kimeredt szemmel bámultam rá. A hátuljára egy
négylevelű lóhere ragadt, még teljesen friss volt, egészen nedves.
S nem is valamilyen fondorlattal erősítették rá a negyedik levelet,
nem olcsó hamisítvány volt, hanem egy háromlevelű növény mutációja.
Ennek a kis zöld lóherének mind a négy levele tökéletes
formájú volt, és szabályos rendben helyezkedtek el egymás mellett.
Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy a telefon az előbb még csörgött.
Vetettem egy futó pillantást a kijelzőre, és csak reméltem, hogy

nem anya hív. Gyorsan kinyitottam. – Halló – szóltam bele kissé
mereven, miközben lehámoztam a lóherét a telefonról, majd gyorsan
zsebre vágtam. Csak nem árthat.
– Te jó ég! – szólalt meg együtt érzően James a vonal másik végén,
kihallva hangomból a kétségbeesést. Habár James hangja csak
halkan és recsegve hallatszott a telefonban, ezúttal is a már szokásos
megnyugtató hatással volt rám. A torkomat szorongató émelygés
átmenetileg csillapodott. – Korábban kellett volna telefonálnom,
ugye? Máris tiszta hányinger-ella vagy!
– Aha. – Lassú léptekkel elindultam az előcsarnok túlsó végében
nyíló dupla ajtó irányába. – Tereld el a figyelmem, légyszi!
– Hát, elég nagy késésben vagyok – újságolta vidáman. – Valószínűleg
kénytelen leszek még itt a kocsiban felhangolni a dudát, aztán
ing nélkül, félmeztelenül berohanni a színpadra. Súlyt emeltem. Talán
a szépen kidolgozott hasizmaimra is kapok néhány jó pontot,
ha a muzikális zsenialitásommal esetleg nem sikerülne rögtön elbűvölnöm
a zsűrit.
– Ha meg tudod oldani, hogy legalább a skót szoknyádat magadra
rángasd, a zsűri Rettenthetetlen pontokkal jutalmazhatná a
megjelenésed.
– Ne szóld le a szoknyát, asszony! Szóval, álmodtál valami izgalmasat
múlt éjszaka?
– Ah… – Habár James és én szigorúan csak barátok voltunk,
vonakodtam elmesélni neki. Rendkívül részletes álmaimon mindig
remekül mulattunk együtt. Két nappal korábban például azt
álmodtam, hogy egy harvardi pályaválasztási tanácsadó készít
velem interjút, aki mellesleg nyakig csücsült a sajtban (Gouda
sajt volt, ha jól emlékszem). Tegnap éjjeli álmom bűvöletének
hatása még most sem múlt el teljesen, kellemes kábulatot borítva

érzékeimre. – Nem aludtam elég mélyen ahhoz, hogy álmodjam
is – válaszoltam végül.
Ó! A hold. Hirtelen eszembe villant, hogy álmomban láttam a
holdat a nappali égbolton, innen származott hát az a különös déjà
vu érzés. Óriásit csalódtam, amiért ilyen egyszerű és hétköznapi dologról
volt csupán szó.
– Nos, ez tipikus – jegyezte meg James.
– Delia is itt lesz ma este – panaszoltam.
– Ó, szóval ismét önkéntes tanúi lehetünk egy hamisítatlan testvéri
hajbakapásnak, mi?
– Nem, egy újabb „az én lányom sokkal tehetségesebb nálad”
jelenetnek lehetünk majd tanúi.
– Nana-nana-na – kántálta segítőkészen James. – Ó, a fenébe!
Most már tényleg iszonyú késésben vagyok. Még be kell pakolnom
a dudát a kocsiba. De nemsokára találkozunk. Próbálj addig is kitartani!
– Aha, kösz szépen! – morogtam. A telefon elnémult, és én sietve
visszagyömöszöltem a hárfatokba, miközben már meg is érkeztem
a kétszárnyú ajtóhoz. Tompa hangok bizonytalan kakofóniája
ütötte meg a fülem az ajtó mögül. Beálltam a sorba, hogy átvehessem
a nevemre szóló versenycsomagot, magam után vonszolva a
hárfámat is. Végre-valahára kezembe kaptam a ropogós irattartó
borítékot, és gyorsan sarkon fordultam, hogy máris továbblépjek.
A nagy sietségben veszedelmesen megbillent a hárfám. Mire észbe
kaptam, a mögöttem álló versenyző csaknem összeroskadt a súlya
alatt.
– Jaj, te jó ég! – A srác óvatosan visszaállította egyenesbe a hárfám,
és ekkor jöttem rá, hogy ismerem: Andrew volt az, az iskolai rézfúvószenekar
egyik tagja. Úgy rémlett, talán trombitán játszik. Vagy

legalábbis valami harsány hangszeren. Széles vigyorral végigmért: a
mellemnél kezdte, és csak aztán kúszott fel a tekintete az arcomra. –
Óvatosabbnak kellene lenned! Az ilyen élettelen tárgyakkal jobb, ha
vigyáz az ember. A végén még képes és megszökik tőled.
– Aha. – Ha még ennél is viccesebb próbált volna lenni, fennállt
volna a veszélye, hogy lehányom. Kissé elhúztam keze ügyéből a
hárfát. – Bocs!
– Semmi gáz, máskor is vágd csak nyugodtan hozzám a hangszered!
Erre végképp nem tudtam, mit válaszoljak, ezért ismét csak en�-
nyit mondtam: – Aha.
Azzal egész egyszerűen láthatatlanná váltam, Andrew pedig szépen
hátat fordított nekem. Fura volt, hogy most is minden ugyanúgy
történt, mint bármely más szürke hétköznapon a suliban.
Azaz mégsem egészen. Amint a széles, kétszárnyú ajtó mellett
ácsorogtam, hallgatva a mögötte nyüzsgő emberek és hangszerek
egybefolyó zsongását, nem tudtam megfeledkezni arról, mi célból
is gyűltünk itt össze. Izgatott diákok valóságos serege gyakorolt még
az utolsó pillanatban is, mielőtt kiléptek volna a színpadra. Szorgalmasan
gyakoroltak, hogy versenybe szálljanak a 26. Kelet-Virginiai
Zenei Fesztivál egyik megtisztelő díjáért. Ez volt minden ifjú zenész
nagy esélye, hogy lenyűgözze a zeneakadémiák és konzervatóriumok
tehetségkutatóit, akik a nézőközönség soraiból figyelik majd
a produkciókat.
A gyomrom erre a gondolatra ismét felfordult, és ezúttal tudtam,
hogy nincs menekvés. Egyenesen a női mosdó felé menekültem, az
alagsorba, a tornaterem alá, hogy diszkrét magányban rókázhassak.
A hárfámat a mosdók mellett hagytam, és éppen az utolsó pillanatban
sikerült a vécé fölé hajolnom. Két karom a régi, szürkéssárga

ülőkére támasztottam, amely visszataszítóan bűzlött a sok fertőtlenítőtől
és szükség hajtotta látogatótól.
Gyűlölöm ezt az egészet. A gyomrom újra megvonaglott. Valahányszor
kénytelen voltam közönség előtt játszani, mindig ez történt.



 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 68
Tegnapi: 455
Heti: 2 181
Havi: 7 989
Össz.: 380 997

Látogatottság növelés
Oldal: MAGGIE STIEFVATER-LAMENT/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »