1.

E földön sehol sem találom a helyem,
megtennéd, kérlek, hogy utat mutatsz nekem?
The Avett Brothers:
Salina (Salina)

Kellel az utolsó két dobozt is bepakoljuk a teherautóba.
Ahogy bereteszelem az ajtót, az elmúlt tizennyolc év emlékeit
zárom lakat alá, köztük mindent, ami apára emlékeztetett.
Fél év telt el a halála óta. Ez az idő elég hosszúnak bizonyult ahhoz,
hogy a kilencéves öcsém, Kel már ne sírja el magát, valahányszor
szóba kerül a neve, de ahhoz még nem volt elég, hogy megbirkózzunk
az anyagi következményekkel, amelyet a családfenntartó
jövedelmének kiesése okoz. El kell hagynunk Texas t és a házat,
amelyet születésem óta az otthonomként ismertem.
– Lake, ne légy már ilyen pesszimista! – mondja anya, miközben
a kezembe nyomja a ház kulcsait. – Hidd el, imádni fogod Michigant!
Anya sohasem szólít az igazi nevemen. Apával annak idején kilenc
hónapon át vitatkoztak azon, hogy nevezzenek el. Anya a Laylára


szavazott, amit egy Eric Clapton-dalban hallott, apa viszont Kennedynek
akart nevezni, a Kennedy klán tagjai után.
– Mindegy, melyik Kennedy – mondogatta. – Mindegyiküket
imádom.
Már háromnapos voltam, mikor a kórház dolgozói választásra
kényszerítették őket. Végül úgy döntöttek, hogy a két név első három
betűjét összevonják. Így lettem Layken, bár ezen a néven soha
egyikük sem szólított.
– Te meg ne légy már ilyen optimista! – felelem anya hanglejtését
utánozva. – Gyűlölni fogom Michigant.
Anyának mindig is megvolt az a képessége, hogy egyetlen pillantással
egy egész kiselőadást tudjon közvetíteni. Most is ez történik.
Felmegyek a verandára vezető lépcsőn, majd be a házba, hogy még
egyszer körbejárjak, mielőtt végleg bezárom az ajtót. A szobák csak
úgy konganak az ürességtől. Mintha nem is az a ház lenne, amelyben
születésem óta laktam. Az elmúlt hat hónapban csupa rossz élmény
ért itt. Most már tudom, hogy a költözés elkerülhetetlen, de
azt reméltem, hogy legalább az utolsó tanév végét megvárhatjuk.
Az egykori konyhánk romjai között állva a frigó melletti szekrény
alatt egyszer csak megpillantok egy lila műanyag hajcsatot. Felveszem,
leporolom, és forgatni kezdem az ujjaim között.
– Majd újra kinő – hallom a fejemben apa hangját.
Ötéves voltam, és anya a fürdőszobaszekrény szélén felejtette az
ollót. Én pedig azt tettem, amit a legtöbb korombeli gyerek tett volna:
belevágtam a hajamba.
– Anyu szörnyen dühös lesz rám – zokogtam.
Azt hittem, ha levágom a hajam, azonnal visszanő, és senki sem
veszi észre. Egy szép nagy darabot nyestem ki a frufrumból, majd
legalább egy órán át ültem a tükör előtt, várva, hogy újra kibújjanak

a hajszálak. Végül felvettem a földön heverő barna tincseket, és megpróbáltam
visszailleszteni őket a fejemre. Elsírtam magam. Amikor
apa besétált a fürdőszobába, és meglátta, mit műveltem, csak nevetett,
és felültetett a szekrényre.
– Anyu észre sem fogja venni, Lake – mondta, miközben a szekrényben
matatott.
– Mutatok neked valamit. Egy kis varázslat. – Kinyitotta a tenyerét,
és a kezembe nyomott egy lila hajcsatot. – Amíg ez a hajadban
van, a mami nem tudja meg, mi történt.
Félresöpörte az arcomból a megmaradt fürtöket, és a csattal oldalt
feltűzte őket. Az arcomat a tükör felé fordította.
– Látod? Jobb, mint újkorában.
Ahogy a tükörképemet nézegettem, a világ legszerencsésebb kislányának
éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy egyedül az
én apukámnak van igazi varázscsatja. Onnantól fogva két hónapon
át feltűzve hordtam a hajam, és anya egyszer sem említette. Utólag
visszagondolva azt hiszem, apa elárulta neki, mi történt, de akkor,
ötévesen meg voltam róla győződve, hogy igazi varázslat történt.
Külsőre inkább anyára hasonlítok, mint apára. Egyforma magasak
vagyunk, és bár két gyerek után már nem fér bele a farmerjeimbe,
minden más ruhadarabon osztozunk egymással. Mindkettőnk haja
barna, az időjárástól függően egyenes vagy hullámos. A szeme zöldebb,
mint az enyém, de talán csak a sápadt arcbőre miatt tűnik így.
Minden más tekintetben viszont apára ütöttem. Ugyanaz a csípős
humor, ugyanaz a személyiség. Ugyanazt a zenét szerettük, és
ugyanazokon a dolgokon tudtunk nevetni.
Ami Kelt illeti, ő szőkésbarna hajával és lágy arcvonásaival külsőre
tiszta apa. A többi kilencéveshez képest alacsony, de hatalmas
jellem.

A mosogatóhoz lépek, kinyitom a csapot, és hüvelykujjammal
tisztogatni kezdem a csatot, amin már tizenhárom éve gyűlt a kosz.
Éppen a farmerembe törlöm a kezemet, amikor behátrál Kel. Fura
kis kölyök, de én egyszerűen imádom. Van ez a játéka, a „fordított
nap”, amikor mindenhová hátrálva közlekedik, visszafelé beszél, és
még vacsoránál is a desszertet eszi meg először. Gondolom, mivel
nagy köztünk a korkülönbség, és nincs több testvérünk, valahogy
el kell szórakoztatnia magát.
– Anyához siess, Layken! – szólal meg visszafelé.
Zsebre vágom a hajcsatot, kimegyek az ajtón, és még egyszer utoljára
elfordítom a kulcsot a zárban.
Az elkövetkező néhány napban anyával felváltva vezetjük a dzsipet
és a kisteherautót. Összesen kétszer állunk meg aludni egy-egy
motelben. Kel hol anyával, hol velem utazik. Az utolsó napon mellettem
ül a teherautóban. A hátralévő kilenc órát egyhuzamban vezetjük
le éjszaka, egyetlen rövid pihenővel. Ahogy közeledünk új otthonunk,
Ypsilanti felé, észreveszem, hogy szeptember dacára a kocsiban
bekapcsolt a fűtés. Attól tartok, új ruhatárra lesz szükségem.
Az utolsó jobb kanyar után a GPS jelzi, hogy megérkeztünk a célállomáshoz.
„Célállomás” – nevetek magamban. A GPS nem tudja,
mit beszél.
Viszonylag rövid zsákutca, mindkét oldalán nyolc-nyolc földszintes
téglaházzal. Az egyik felhajtón kosárpalánkot pillantok meg.
Remélem, hogy Kelnek lesz kivel játszania errefelé. Tulajdonképpen
egész kellemes környék. A pázsit gondozott, a járdák tiszták,
bár én egy kicsit sokallom a betont. Vagy inkább nagyon. Máris
honvágyam van.
Az új főbérlő küldött nekünk képeket a házról, ezért azonnal
kiszúrom a miénket. Kicsi. Nagyon kicsi. Texasban egy hatalmas

telken álló, farm-stílusú házban éltünk, itt viszont nem látni mást
az épületek körül, mint betont és kerti törpéket.
Az ajtó kinyílik, és egy idősebb férfi integet ki rajta. Feltehetőleg
a főbérlő. Úgy negyvenöt métert előregurulok, hogy hátrafelé
fel tudjak tolatni a felhajtóra a teherautóval. Mielőtt a sebváltóhoz
nyúlnék, felrázom Kelt. Már Indiana óta alszik.
– Kel, ébresztő! – suttogom. – Megérkeztünk a „célállomáshoz”.
Kel ásít, kinyújtóztatja a tagjait, majd homlokát az üveghez nyomva
szemügyre veszi az új házunkat.
– Nahát! – kiált fel. – Egy srác van a kertünkben. Szerinted ő is
itt lakik?
– Remélem, nem – felelem. – Talán az egyik szomszéd. Szaladj,
és mutatkozz be! Én addig leparkolok.
Miután sikeresen rátolattam a felhajtóra, behúzom a kéziféket,
letekerem az ablakot, és leállítom a motort. Anya mellém gördül a
dzsippel és kipattan, hogy üdvözölje a főbérlőt. Én hátradőlök az
ülésben, és lábamat a műszerfalnak támasztva figyelem, ahogy Kel
és új barátja képzeletbeli kardokkal vívnak a járdán. Irigykedek.
Nem igazság, hogy ő ilyen könnyen elfogadja az új helyzetet, én pedig
dühös vagyok, tele keserűséggel.
Először Kel is elszontyolodott, amikor megtudta, hogy elköltözünk,
de leginkább azért, mert éppen a kölyökbaseballszezon közepén
jártunk. Voltak ugyan barátai, akiktől félt elszakadni, de az
ő korában a legjobb barát még inkább a képzelet szüleménye, mint
valós személy. Anya viszonylag könnyen meggyőzte azzal, hogy
megígérte neki a hokit. Kel már Texasban is folyton erről álmodozott,
de vidéken nem volt csapat, amihez csatlakozhatott volna. Innentől
fogva gyakorlatilag rajongott Michiganért.

Megértem, miért kellett elköltöznünk. Apa szépen keresett a festékbolttal,
anya pedig részidőben nővérként dolgozott, de az év nagy
részében inkább otthon volt, és rólunk gondoskodott. Apa halála
után egy hónappal teljes munkaidős állást vállalt. Tudtam, hogy
apa halála őt is nagyon megviselte, ráadásul attól fogva minden terhet
egyedül kellett viselnie.
Egy este vacsora közben elmagyarázta nekünk, hogy többé nem
tudja fizetni a számlákat és a ház törlesztőrészleteit. Elújságolta,
hogy egy régi gimnáziumi barátnője, Brenda ajánlott neki egy jól fizető
munkát, de ahhoz el kellene költöznünk. Brenda és anya együtt
nőttek fel a szülővárosukban, Ypsilantiben, Detroit mellett. Az állás
jóval több pénzzel kecsegtetett, mint bármi, amit Texasban találhatott
volna, ezért el kellett fogadnia. Nem hibáztatom a költözés
miatt. A szülei már nem élnek, így nincs kire támaszkodnia. Megértem,
miért döntött így, de ettől még nem könnyebb elfogadni.
– Véged van, Lake! – kiált ki Kel a nyitott ablakon, és képzeletbeli
kardját a nyakamba döfi. Arra számít, hogy összecsuklom, de
én csak vágok egy grimaszt.
– Leszúrtalak. Meg kéne halnod – mondja.
– Nyugi, ennél halottabb már nem is lehetnék – mormogom, miközben
kikászálódok a kocsiból.
Kel görnyedt vállakkal, szomorúan mered az aszfaltra, leeresztett
kezében tartva képzeletbeli kardját. A kis barátja ugyanolyan megszeppentnek
látszik. Azonnal megbánom, hogy rájuk ragasztottam
a rosszkedvemet.
– Már eleve halott voltam – szólalok meg kísérteties hangon –,
mivel én egy zombi vagyok.
A két srác sikítozva menekül, én pedig előrenyújtott karokkal,
félrecsukló fejjel kergetem őket.

– Agyak! – hörgöm merev lábakkal bicegve a teherautó körül. –
Agyakat akarok!
Lassan megkerülöm a kocsit. A takarásból kilépve észreveszem,
hogy valaki a gallérjuknál fogva megragadja a sikoltozó kölyköket.
– Kapd el őket! – kiáltja felém.
A fiú egy-két évvel tűnik idősebbnek nálam, de sokkal magasabb.
A legtöbb lány szívdöglesztőnek találná, de engem nem hat
meg. Ahogy a kapálózó srácokat tartja, izmai kirajzolódnak a trikója
alatt.
Kellel és velem ellentétben rajtuk azonnal látszik, hogy testvérek.
A korkülönbségtől eltekintve gyakorlatilag teljesen egyformák.
Ugyanaz az olajbarna bőr, szénfekete haj, sőt a frizurájukból ítélve
még a fodrászuk is ugyanaz. A srác nevetve ereszti el az öcsémet, aki
azonnal kaszabolni kezdi a karddal.
– Segíts! – néz rám tettetett kétségbeeséssel.
Ekkor veszem csak észre, hogy még mindig zombipózban vagyok.
Első gondolatom az, hogy beugrom a teherautóba, és életem végéig
bezárkózom a csomagtérbe, de aztán meggondolom magam.
– Agyakat akarok! – hörgöm, és megragadom Kel új barátját,
hogy játékosan megharapdáljam a feje búbját. Addig csikizem a két
kis csirkefogót, amíg ki nem dőlnek az aszfalton. Amikor újra felemelkedek,
az idősebb testvér kezet nyújt nekem.
– Szia! Will vagyok. Itt lakunk a szomszédban – mondja, és a
szemközti házra mutat.
Kezet rázunk.
– A nevem Layken. Azt hiszem, mostantól itt fogok lakni – pillantok
a hátam mögötti épületre.
Will elmosolyodik. A kezünk még mindig összeér, de már egyikünk
sem beszél. Gyűlölöm az ilyen suta helyzeteket.

Oldal: COLLEEN HOOVER-SZÍVCSAPÁS 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat