Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A regényből a film 1955-ben készűlt.

1. Marseille – az érkezés
A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte
a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon
hajót. A vitorlás tatárbocán fekete zászló lobogott.
Az érdeklődők azon töprengtek, vajon miféle baleset érhette útközben.
Az a különös nyugtalanság, amely a tömeget elfogta, Saint-Jean
terének egyik nézőjét annyira hatalmába ejtette, elannyira, hogy beugrott
egy csónakba, és parancsot adott, evezzenek a Pharaon elé.
A fiatal tengerész ennek a férfinak a közeledését látva, kalapját
kezében tartva a hajó széléhez támaszkodott.
A szép fekete szemű és hajú, magas, karcsú, tizennyolc-húsz esztendős
ifjú egész lényén azoknak az embereknek nyugalma és sajátságos
határozottsága ömlött el, akik gyermekkoruk óta megszokták,
hogy harcoljanak minden veszedelemmel.
– Ah, maga az, Dantès! – kiáltott a férfi a csónakban. – Mi történt?
– Nagy szerencsétlenség történt, Morrel úr – válaszolta a fiatalember.
– Civita-Vecchia magasságában elveszítettük a derék Leclère
kapitányt.
– És a rakomány? – kérdezte élénken a hajótulajdonos.
– Szerencsésen partot ért, Morrel úr… Hanem a szegény Leclère
kapitány…
– De hát mi történt vele? – kérdezte a hajótulajdonos szemmel láthatóan
megkönnyebbülten.
– Meghalt. Rengeteget szenvedett szegény.
– És hogyan történt ez a szerencsétlenség?

montecristogr.jpg
– Bizony, uram, egészen váratlanul: Leclère kapitány hosszan
beszélt a kikötő parancsnokával, aztán igen izgatottan távozott
Nápolyból. Huszonnégy óra múlva ágynak esett, és három napra
rá meghalt… A szokásos módon temettük el. El Giglio szigetének
közelében nyugszik. Becsületrendkeresztjét
és a kardját elhoztuk
özvegyének.
– De hát mit csináljunk, Edmond úr – válaszolta a hajótulajdonos
egyre jobban megvigasztalódva –, hiszen mindannyian halandók
vagyunk… És ha maga biztosít, hogy a rakomány…
– Kifogástalan állapotban van, Morrel úr, arról felelek…
Majd mikor elhagyták a tornyot, az ifjú tengerész ezt kiáltotta a
legényeknek:
– Vitorlákat bevonni!
Minden vitorla leereszkedett, és a hajót már csak a végső lökés
ereje hajtotta.
– Nem akar beszállni, Morrel úr? – kérdezte Dantès. – Danglars
úr, az ön számtisztje, éppen most jött ki a kabinjából, ő mindenről
felvilágosítást tud adni önnek. Nekem pedig a horgonyvetésnél a
helyem, meg arról is gondoskodnom kell, hogy a hajó gyászt öltsön.
A hajótulajdonos megragadta a kötelet, amelyet Dantès ledobott
neki, és olyan ügyesen, hogy egy tengerésznek is becsületére vált
volna, felmászott a hajó domború oldalához erősített létrán, a fiatal
tengerész ezalatt visszatért másodtiszti helyére, átengedte a szót
a Danglars néven említett férfinak, aki kabinjából kilépve a hajótulajdonos
felé igyekezett.
Ez a huszonöt-huszonhat éves, meglehetősen mogorva arcú férfi
fölötteseivel szemben alázatosan, alárendeltjeivel pedig dölyfösen
viselkedett. Még a számtiszti állása sem tette valami népszerűvé a
matrózok körében, akik éppúgy idegenkedtek tőle, mint amennyire
szívükbe zárták Edmond Dantèst.
– Hát, Morrel úr – kezdte Danglars –, ugye hallotta már, milyen
szerencsétlenség történt? Szegény Leclère kapitány! A nyílt tengeren
öregedett meg…
– Nos, azt hiszem – jegyezte meg a hajótulajdonos, –, nem is
szükséges öreg tengerésznek lenni, Danglars, ahhoz, hogy valaki
jól értse a mesterségét. Hiszen itt van előttünk Edmond barátunk,
amint látom, ellátja a dolgát, nem kell tanácsot kérnie senkitől sem.

– Úgy van – felelte Danglars, és álnok pillantást vetett Dantèsre.
Tekintetében gyűlölet villant fel. – Úgy van, fiatal, és talán túlságosan
önhitt. Alig halt meg a kapitány, ő azonnal átvette a parancsnokságot,
és elveszítettünk miatta másfél napot, mert Elba szigetére mentünk,
ahelyett hogy egyenesen
hazajöttünk volna Marseille-be…
– Dantès – szólt a hajótulajdonos a fiatalembernek –, jöjjön csak ide!
– Bocsánat, uram – felelte Dantès –, egy pillanat múlva rendelkezésére
állok. – A legénységhez fordult.
– Horgonyt le! – mondta.
A horgonyt ledobták, a lánc csörögve hullt alá. Dantès mindaddig
a helyén maradt, míg az utolsó művelet is véget nem ért.
– Félárbocra a lobogót és a jelzőszalagot, keresztbe a vitorlarudakat!
– adta ki a parancsot.
– Tetszik látni?… – jegyezte meg Danglars. – Szavamra mondom,
máris kapitánynak képzeli magát.
– Teringettét, és ugyan miért ne hagynánk meg ebben a tisztségben?
– kérdezte a hajótulajdonos. – Igaz, hogy fiatal, de úgy látom,
nagyszerűen érti a mesterségét.
Danglars homloka elborult.
– Bocsánatot kérek, Morrel úr – mondta Dantès, a beszélgetőkhöz
lépve. – Most, hogy a hajó lehorgonyzott, rendelkezésére állok…
Danglars hátralépett.
– Csak azt akarom megkérdezni, miért vesztegelt Elba szigetén?
– Nem tudom, uram. Teljesítenem kellett Leclère kapitány utolsó
kívánságát. Halála előtt egy kis csomagot adott át nekem Bertrand
főmarsall számára.
– Találkozott is vele, Edmond?
– Találkoztam.
Morrel körülnézett, és félrevonta Dantèst.
– És hogy van a császár? – kérdezte élénken.
– Amennyire láttam, jól van. Éppen a marsallnál járt, amikor
odaértem.
– És maga beszélt is vele?
– Inkább ő szólt énhozzám, uram – felelte Dantès mosolyogva.
– A hajóról kérdezősködött. Azt hiszem, szívesen megvette volna.
De tudtára adtam, hogy csak egyszerű másodtiszt vagyok, a hajó
pedig a Morrel és Fia cég tulajdona. „Ó – mondta –, ismerem a céget.

A Morrelek foglalkozása apáról fiúra száll, és volt egy Morrel, aki
ugyanabban az ezredben szolgált, amelyikben én, amikor Valenceban
állomásoztam.”
– Biz’ isten igaz! – kiáltott fel a hajótulajdonos vidáman. – Policar
Morrel volt az, a nagybátyám, kapitány lett belőle. Dantès, mondja
majd meg a nagybátyámnak, hogy a császár megemlékezett róla,
és meglátja, sírva fakad a vén harcos. Jól van, helyesen cselekedett,
Dantès, amikor teljesítette Leclère kapitány utasításait, és kikötött
Elba
szigetén, jóllehet, ha kitudódna, hogy csomagot vitt a marsallnak,
és beszélt a császárral, nagy kellemetlensége származhatna belőle.
– Mennyiben, uram? Hiszen azt sem tudom, mit vittem oda… De
bocsánatot kérek – folytatta Dantès –, itt az egészségügyi és a vámvizsgálat!…
Megengedi, ugyebár?
– Csak tessék, kedves Dantèsem.
A fiatalember távozott, mire Danglars azonnal visszatért.
– Nohát – kezdte –, Dantès jól megokolta, miért vetett horgonyt
Porto Ferrajón?
– Kitűnően, kedves Danglars úr.
– Akkor nincs semmi baj – válaszolta Danglars –, mert bizony mindig
rosszulesik látnunk, ha egy társunk nem teljesíti a kötelességét.
– Dantès teljesítette a magáét – válaszolta a hajótulajdonos –,
kifogástalanul viselkedett. Leclère kapitány parancsolta meg neki,
hogy kikössön.
– Most jut eszembe, Dantès nem adott át egy tőle származó levelet?
Hiszen a csomagon kívül levelet is bízott rá Leclère kapitány.
– Miféle csomagról beszél, Danglars?
– Hát arról, amelyet Dantès Porto Ferrajóban leadott.
– Honnan tudja, hogy le kellett adnia valami csomagot Porto
Ferrajóban?
Danglars elpirult.
– A kapitány ajtaja nyitva állott, mikor éppen arra haladtam, és
megláttam, amint egy csomagot és egy levelet ad át Dantèsnek.
– Nekem nem szólt róla semmit – mondta a hajótulajdonos. – De
ha van nála ilyen levél, ide fogja adni.
Danglars egy percig elgondolkozott.
– Akkor nagyon kérem, Morrel úr – mondta –, ne említse a dolgot
Dantès előtt! Úgy látszik, tévedtem.

Ebben a pillanatban visszatért a fiatalember, Danglars pedig távozott.
– No, most már szabad, kedves Dantèsem? – kérdezte Morrel.
– Nincs itt többé semmi tennivalója?
Dantès gyors pillantást vetett maga körül.
– Nincs, minden rendben van – felelte.
– Akkor, ugye, velünk ebédelhet?
– Bocsásson meg, Morrel úr, nagyon kérem, először édesapámat
látogatom meg.
– Igaza van, Dantès, igaza van. Tudom, hogy maga jó fiú. – Jól
van hát, de az első látogatás után számítunk magára.
– Ismét elnézését kérem, Morrel úr, de az első látogatás után egy
második következik, ami nem kevésbé kedves nekem.
– Ah, igaz, Dantès. Megfeledkeztem róla, hogy a katalánok között
van valaki, aki éppen olyan türelmetlenül várja magát, akár az édesapja:
a szép Mercédès. Az ördögbe is! Edmond, ugyancsak bájos
kedvese van!
– Nem a kedvesem, uram – felelte komolyan a fiatal tengerész –,
hanem a menyasszonyom.
– Jól van, kedves Edmond-om – folytatta a hajótulajdonos –, nem
akarom tartóztatni. Nincs szüksége pénzre?
– Nincs, uram. Megvan az útra kapott teljes fizetésem, vagyis
csaknem
három hónapi zsold.
– Igazán derék fiú maga, Edmond… Mondja csak, Leclère kapitány
a halála előtt nem adott egy nekem szóló levelet magának?
– Írni sem tudott volna, uram…
– Nos, rendben van, Dantès, a kirakodás eltart jó hat hétig, és
három hónapnál hamarabb aligha kerülünk tengerre… Három hónap
múlva azonban itt kellene lennie. A Pharaon nem indulhat útnak a
kapitánya nélkül – folytatta a hajótulajdonos, és megveregette a fiatal
tengerész vállát.
– A kapitánya nélkül! – kiáltotta Dantès örömtől ragyogó szemmel.
– Uram, ez a leghőbb vágyam! Csakugyan szándékában van,
hogy engem a Pharaon kapitányává nevezzen ki?
– Ha magam volnék, kezet adnék rá, kedves Dantèsem, és azt
mondanám: „Rendben van.” De társam is van, és maga ismeri az
olasz közmondást: Chi ha compagno ha padrone: Akinek társa van,

annak gazdája is van. Félig máris nyert ügye van, mivel két szavazat
közül egyet már megkapott. Bízza rám a másodikat is, én mindent
elkövetek az érdekében.
– Ó, Morrel úr – kiáltott fel az ifjú tengerész könnyes szemmel, és
megragadta a hajótulajdonos kezét –, Morrel úr, köszönöm az édesapám
és Mercédès nevében.
– Jól van, Edmond, jól van, Isten vigyáz az ilyen derék emberekre.
Menjen csak el az édesapjához és Mercédèshez, azután jöjjön
vissza hozzám! Én itt maradok, hogy rendezzem Danglars-ral számadásaimat.
Meg volt vele elégedve az utazás alatt?
– Attól függ, hogy mire érti ezt a kérdést, uram. Ha mint jó cimborát
kérdi, nem, mert azt hiszem, nem szeret engem azóta, hogy
egy kettőnk között lefolyt kis perpatvar után elég oktalanul azt ajánlottam
neki, álljunk meg tíz percre Monte Cristo szigetén, és intézzük
el a veszekedést. Helytelen volt az ajánlatom, és igaza volt, hogy
visszautasította. Ha a kérdés a számtisztre vonatkozik, azt hiszem,
semmi sem szól ellene, és ön meg lesz elégedve a munkájával.
– De nézze csak, Dantès – kérdezte a hajótulajdonos –, ha maga a
Pharaon kapitánya lenne, szívesen megtartaná Danglars-
t?
– Akár mint kapitány, akár mint másodtiszt, Morrel úr – válaszolta
Dantès –, mindig tisztelni fogom azokat, akik az én hajótulajdonosaim
bizalmát élvezik.
– Hát nézze, Dantès, látom, hogy maga minden tekintetben derék
fiú. Nem akarom tovább tartóztatni, menjen, mert látom, hogy már
tűkön ül.
– Kaphatok hát kétheti szabadságot? – kérdezte Dantès.
– Természetesen.
– Viszontlátásra, Morrel úr. Ezer köszönet.
– Viszontlátásra, kedves Edmond-om, sok szerencsét!
A fiatal tengerész a csónakba ugrott, leült a csónak faránál. A
hajótulajdonos mosolyogva követte tekintetével, látta, amint kiugrik
a rakodópart kövezetére, és azonnal elvész a tarkabarka tömegben.
Amint Morrel megfordult, Danglars-t pillantotta meg maga
mögött. Úgy látszott, Danglars gazdája parancsaira várt, de tulajdonképpen
az ifjú tengerészt kísérte tekintetével.
Hanem a két férfi ugyancsak különböző kifejezésű tekintettel
követte ugyanazt az embert.

2. Apa és fiú
Dantès végigsietett a Canebiere-en, a rue de Noailles-on, és belépett
abba a kis házba, amely az allées de Meilhan bal oldalán áll.
A sötét lépcsőn felsietett a negyedik emeletre, kezét dobogó szívére
szorítva megállt egy félig nyitott ajtó előtt, amelyen át jól be lehet
látni a kis szobába.
Ebben a szobában lakott Dantès édesapja.
A Pharaon érkezésének híre még nem jutott el az öregemberhez,
aki székében ülve, remegő kézzel rendezgetett néhány szál sarkantyúvirágot
és klematiszt, amelyek felfutottak ablaka rácsán.
Hirtelen átkarolta valaki, és egy jól ismert hang szólalt meg mögötte:
– Apám, édes jó apám!
Az öregember felkiáltott, megfordult, és amint megpillantotta a
fiát, sápadtan, remegve ölelte át.
– No, csak nyugodj meg! – csitítgatta a fiatalember. – Én vagyok,
igazán én! Mosolyogj hát reám…
– Így már jó lesz, fiam – felelte az öreg Dantès. – Nem hagysz el
többé? No, beszéld el a szerencsédet…
– Isten a megmondhatója, hogy nem kívántam ezt a szerencsét. Így
esett: meghalt a derék Leclère kapitány, és valószínű, hogy Morrel
úr támogatásával én kerülök a helyére. Érted, édesapám? Kapitány
leszek húszéves koromban! Száz arany fizetéssel és haszonrészesedéssel.
Ez ugye több, mint amennyit egy magamfajta szegény matróz
remélhetett volna?
– Bizony, fiam – felelte az öregember –, ez csakugyan nagy szerencse.
– Úgy tervezem, hogy az első keresetemből veszünk neked egy
kis házat, kertet, ahol ápolgathatod a loncot, a klematiszt és a sarkantyúvirágot…
De mi bajod, édesapám, rosszul érzed magad?
– Türelem, türelem, mindjárt elmúlik…
És az öregember elgyengülten hátrahanyatlott.
– Hamar, hamar, egy pohár bort, apám! – kiáltott a fiatalember.
– Ez erőt ad. Hol tartod a bort?
– Nem, köszönöm, ne keresd, nincs rá szükségem – mondta az
öreg Dantès. – Nincs borom itthon.

– Micsoda? – csattant fel Dantès elsápadva. – Nem volt rá pénzed,
apám? Pedig kétszáz frankot hagytam itt elutazásom előtt, három
hónapja.
– Igen, így van, Edmond, de megfeledkeztél arról az összegről,
amellyel Caderousse szomszédnak tartozunk. Hívatott, és tudtomra
adta, hogy ha nem fizetem ki a tartozásodat, Morrel úrhoz fordul a
pénzért. Így hát érthető, féltem, nehogy kellemetlenséged legyen…
Kifizettem neki.
– De hiszen én száznegyven frankkal tartoztam Caderousse-nak!
Ha ezt a tartozást abból a kétszáz frankból adtad meg, amit itt hagytam
neked, akkor három hónapig éltél hatvan frankból!
– Tudod, hogy milyen kevéssel beérem – jegyezte meg az öreg.
– Istenem, bocsáss meg nekem! – kiáltott Edmond, és az asztalra
ürítette zsebei tartalmát. Tizenkét arany, öt vagy hat darab ötfrankos
tallér és valami aprópénz került elő. Vedd el, holnapra hozok
megint… De csendesen, jön valaki.
– Caderousse lesz az, bizonyára meghallotta, hogy megérkeztél,
és üdvözölni akar.
Csakugyan megjelent a lépcsőház ajtajában Caderousse szakállas,
fekete feje. A huszonöt-huszonhat éves szabó szövetdarabkát
tartott a kezében.
– Nicsak, hát visszajöttél, Edmond? – kérdezte jellegzetes
marseille-i kiejtéssel.
– Amint látja, Caderousse szomszéd, visszajöttem, és szolgálatára
állok, bármiről van is szó – válaszolta Dantès, rosszul leplezve
ridegségét az udvariaskodással.
– Köszönöm, köszönöm, szerencsére semmire sincs szükségem…
Kölcsönadtam neked pénzt, visszafizetted, és most már nem tartozunk
egymásnak semmivel… De úgy látszik, meggazdagodtál, fiú!
– folytatta a szabó, és sunyi pillantást vetett arra a marok aranyra és
ezüstre, amelyet Dantès az asztalra vetett.
A fiatalember figyelmét nem kerülte el, hogy szomszédja szemében
sóvár fény villant meg.
– Ó, ez a pénz nem az enyém – jegyezte meg hanyagul –, hanem
apámé… No, most tedd vissza a pénzedet a perselyedbe, apám –
folytatta Dantès –, hacsak nincs véletlenül Caderousse szomszédnak
szüksége rá…



 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: ALEXANDRE DUMAS-MONTE CRISTO GRÓFJA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »