Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Leültem a narancssárga műanyag székre. Az imént egy vézna kismama
haladt el a nyitott kocsiajtó előtt, és tetőtől talpig végigmérte
anyát, de aztán észbe kapott. Most velem szemben gubbasztott egy
hallgatag öregasszony mellett, és kézbe vett egy régi People magazint.
– Az indiánoknak nincs saját kórházuk? Nem most építik?
– A sürgősségi részleg még nem készült el – mondtam neki.
– Akkor is – felelte a nő.
– Mi van? – A hangom rideg volt, és gunyoros. Én nem az a fajta
indián fiú voltam, aki dühösen lesüti a szemét, és inkább nem szól
semmit. Anyám nem ilyennek nevelt.
A kismama összeszorította a száját, és a magazinba mélyedt. Az
öregasszony egy kesztyű hüvelykujját kötötte. Odamentem a nyilvános
telefonkészülékhez, de nem volt nálam pénz. A nővérablakhoz
léptem, és megkérdeztem, használhatnám-e a telefont. Közel laktunk,
vagyis helyi hívásról volt szó, így hát a nővérke ideadta a telefont.
Senki sem vette fel. Rögtön tudtam, hogy a nénikém, mint
minden vasárnap este, ma is elvonszolta Edwardot a szentségimádásra.
Edward bácsi folyton azt hajtogatta, hogy amíg Clemence a
szentséget imádja, ő végig azon meditál, vajon az ember tényleg csak
azért jött le a fáról, hogy tátott szájjal bámuljon egy kerek, fehér ostyát.
Edward bácsi reál tárgyakat tanított.
Visszaültem a váróba, és a lehető legtávolabb húzódtam a kismamától,
de a helyiség olyan szűk volt, hogy nem tudtam elég meszszire
vonulni. A nő még mindig a magazint lapozgatta. Cher volt a
borítón. Könnyedén kisilabizáltam a Cher álla melletti szavakat: Parádésan
játszik a Holdkórosokban, 23 éves szeretőt tart, és olyan vagány,
hogy még azt sem fél kimondani: „ha szórakozol velem, kinyírlak.”
Cher azonban egyáltalán nem tűnt vagánynak. Úgy nézett ki,

mint egy csodálkozó hajas baba. A csontos, puffadt hasú nő kikukucskált
Cher mögül, és odaszólt a kötögető hölgynek.
– Ha jól láttam, szegény asszony elvetélt, de az is lehet – folytatta
ravaszkás hangon –, hogy megerőszakolták.
A nő rám nézett, és felcsúszó ajka láttatni engedte nyúlfogait.
Sárga kóchaja megremegett. Belenéztem pillák nélküli mogyoróbarna
szemébe. Aztán, mintegy ösztönösen, furcsa tettre ragadtattam
magam. Odamentem a nőhöz, és kivettem a kezéből a magazint.
Miközben végig farkasszemet néztem vele, letéptem a borítót,
és a földre hajítottam a magazin belsejét. Aztán kettétéptem a lapot.
Cher két tökéletesen egyforma szemöldöke elvált egymástól.
A kötögető hölgy lebiggyesztett ajkakkal számolta a szemeket. Előrenyújtottam
a borítót, és a nő elvette tőlem a fecniket. Hirtelen
furdalni kezdett a lelkiismeret Cher miatt. Mit tett ő velem? Fogtam
magam, és kisétáltam az ajtón.
Odakint megálltam. Hallottam, a nő milyen emelt, diadalittas
hangon panaszkodik a nővérnek. Már alkonyodott. Lehűlt a levegő,
és a sötétséggel együtt alattomos hideg kúszott a bőröm alá. Szökdécselni
kezdtem, és lóbáltam a karomat. Nem érdekelt, mi lesz velem.
Elhatároztam, csak akkor megyek vissza, ha a nő eltűnik, vagy
apa kijön és közli velem, hogy anya már jól van. Sehogy sem tudtam
kiverni a fejemből a nő szavait. Az a két szó beférkőzött a gondolataimba,
a nőnek nyilván éppen ez volt a célja. Elvetélt. Nem
egészen értettem, mi az, de tudtam, hogy a kisbabákhoz van köze.
Tudtam, hogy az lehetetlen. Hat éve, amikor kistestvérért nyaggattam
anyát, ő közölte velem, a doktor bácsi gondoskodott róla, hogy
utánam már ne tudjon teherbe esni. Anyának nem lehet kisbabája.
Maradt a másik szó.

Kisvártatva láttam, hogy az ápolónő bekíséri a kismamát a rendelőbe.
Imádkoztam, nehogy anya közelébe vigyék. Visszamentem a
váróba, és másodszor is felhívtam a nénikémet, aki azt mondta, szól
Edward bácsinak, hogy tartsa szemmel Mooshumot, és máris jön.
Aztán megkérdezte, mi történt, mi a baj.
– Anya vérzik – mondtam. Elszorult a torkom, nem bírtam megszólalni.
– Megsérült? Baleset érte?
Kurtán annyit feleltem, hogy nem tudom, mire Clemence letette
a kagylót. Pókerarcú nővérke lépett ki az ajtón, és szólt, hogy menjek
be anyához. Nem tetszett neki, hogy anyám behívatott.
– Ragaszkodik hozzá – mondta.
Legszívesebben előrerohantam volna, de végül engedelmesen
követtem a nőt a fényesen megvilágított folyosón az ablaktalan szobáig,
amelyet zöld üvegajtós fémszekrényekkel rendeztek be. A szobában
félhomály honolt, anyámon vékony kórházi köntös. Lepedőt
tekertek a lába köré. Vérnek nyoma sem volt. Apám az ágy mellett
állt, keze a fejtámla fémkeretén nyugodott. Eleinte nem néztem
rá, csak anyára. Gyönyörű asszony volt – ez az egy biztos. Nemcsak
a rokonság, hanem az idegenek is született szépségnek tartották.
Clemence-szel mindketten tejeskávé színű bőrrel és fényes, szénfekete
fürtökkel büszkélkedhettek. Szülés után is megőrizték karcsúságukat.
Nyugodt, közvetlen fellépés, elbűvölő tekintet, filmsztárokat
is megszégyenítő ajkak. Ám amikor elfogta őket a nevetés,
minden méltóságukat elvesztették: vadul fuldokoltak, hörögtek,
böfögtek, lihegtek, sőt el is fingták magukat, amitől csak még hisztérikusabban
visítottak. Általában egymáson röhögtek, de néha
apám is kacajra tudta fakasztani őket. Ám ők úgy is gyönyörűek
voltak.

Anyám felpüffedt arca most hurkákba gyűrődött, és torz alakot
vett fel. A feldagadt szemhéja közötti keskeny résen át kukucskált
kifelé.
– Mi történt? – kérdeztem ostobán.
Nem felelt. Könny szivárgott a szeme sarkából. Gézbe bugyolált
öklével itatta fel a cseppeket.
– Minden rendben, Joe! Nézz csak rám! Látod?
Ránéztem. De semmi sem volt rendben. A horzsolásnyomok meg
az a szörnyű féloldalasság. Anya bőréről eltűntek a meleg árnyalatok.
Szürke volt, mint a hamu. Az ajkára körben rászáradt a vér.
A nővérke lépett be, és egy kar segítségével megemelte az ágy végét.
Újabb takarót terített anyára. Leszegett fejjel hajoltam fölé. Csak
meg akartam simogatni bekötözött csuklóját, hideg, száraz ujjbegyeit.
Rémült kiáltással kapta el a kezét, mintha fájdalmat okoztam
volna neki. Megmerevedett, és lehunyta a szemét. Ettől teljesen kiborultam.
Felnéztem apámra, aki odaintett magához. Átkarolta a
vállamat, és kikísért a szobából.
– Anya nincs jól – mondtam.
Apám az órájára nézett, aztán megint rám. Egy olyan ember tehetetlen
dühe ült ki az arcára, aki nem tud elég gyorsan gondolkodni.
– Anya nincs jól.
Úgy beszéltem, mintha sürgősen be akarnám vallani az igazat.
Egy pillanatra azt hittem, apám meg fog törni. Láttam, hogy feltolul
benne valami, de sikerült legyűrnie, aztán nagyot sóhajtott, és
összeszedte magát.
– Joe! – Megint azzal a furcsa tekintettel pillantott az órájára. –
Joe, anyádat megtámadták.
A folyosón álltunk a kopottas, zümmögő neoncsövek alatt. Gondolkodás
nélkül kimondtam, ami elsőként eszembe jutott.

– Kicsoda? Ki a franc támadta meg?
Abszurd módon mindkettőnknek az jutott az eszébe, hogy rendes
körülmények között apa biztosan rám szólna a káromkodás miatt.
Szótlanul néztük egymást.
Apám feje, nyaka és válla magas, jól megtermett emberre utal, de
a többi testrésze teljesen átlagos. Sőt, kissé ügyetlen, pipogya alaknak
hat. Ha jól meggondoljuk, egy bírónak pontosan ilyen fizikummal
kell rendelkeznie. Az emelvényen trónolva tiszteletet parancsoló,
ám amikor az irodájában (abban a felmagasztalt seprűtárolóban)
tanácskozik, ártalmatlannak tűnik, és az emberek a bizalmukba fogadják.
A hangja, amellett, hogy mennydörgő, minden árnyalatot
képes visszaadni, néha pedig kifejezetten szelíd. Pontosan ez a szelídség,
ez a lágyság ijesztett meg. Suttogásnak is beillett volna.
– Nem tudja, ki volt, Joe.
– De azért megkeressük? – kérdeztem ugyanazon a fojtott hangon.
– Megkeressük – mondta apám.
– És aztán?
Apám vasárnap nem szokott megborotválkozni, és az arcán már
előtűnt néhány apró, szúrós, ősz szőrszál. Megint feltolult benne az
a valami, kitörésre készen. Ehelyett azonban a vállamra tette a kezét,
és újból azon a rémisztő, puhán hajlékony hangján szólalt meg.
– Az még odébb van.
Megfogtam a kezét, és mélyen a szemébe néztem. Az egykedvű
barna szemébe. Csak meg akartam győződni róla, hogy akárki is támadta
meg anyát, megkeressük, megbüntetjük és megöljük. Apám
látta ezt. Ujjai a vállamba mélyedtek.
– Úgyis elkapjuk – mondtam gyorsan. Nagyon féltem, zúgott a
fejem.

– Igen.
Apám elhúzta a kezét.
– Igen – ismételte. Megkocogtatta az óráját, és az ajkába harapott.
– Jöhetne már a rendőrség. Hogy felvegyék a vallomást. Már
itt kellene lenniük.
Sarkon fordultunk, hogy visszamenjünk a kórterembe.
– Melyik rendőrség? – kérdeztem.
– Hát ez az – felelte apám.
A nővérke nem engedett vissza minket a kórterembe, és miközben
az ajtó előtt ácsorogtunk, megérkezett a rendőrség. Három
férfi lépett be a sürgősségi osztály bejáratán, és némán megállt
a folyosón. Egyikük a szövetségi rendőrségtől érkezett, a másik
a hoopdance-i helyi erők tisztje volt, Vince Madwesin pedig a törzsi
rendőrséget képviselte. Apám ragaszkodott hozzá, hogy mind a
hárman hallgassák ki anyát, mert nem lehetett egyértelműen megállapítani,
hol követték el a bűncselekményt – szövetségi vagy törzsi
földön –, és ki követte el – indián vagy nem indián. Előre tudtam,
vagyis inkább sejtettem, hogy ezek a kérdések csak összekuszálják a
tényeket. Ám azt is tudtam, hogy a kérdések mit sem változtatnak
a tényeken. Viszont elkerülhetetlenül megváltoztatják az igazságkeresés
jellegét. Apám megérintette a vállam, majd ellépett mellőlem,
és elindult a három férfi felé. A falhoz húzódtam. A rendőrök
valamivel magasabbak voltak apámnál, de ismerték őt, és egészen
közel hajoltak hozzá. Feszülten hallgatták, és közben egy pillanatra
sem vették le a szemüket az arcáról. Apám beszéd közben néha
lesütötte a szemét, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Lopva
végignézett a férfiakon, aztán megint a földre szegezte a tekintetét.

A rendőrök, kezükben notesszal és tollal, egyenként bementek a
kórterembe, majd negyedóra múlva kifejezéstelen arccal léptek ki az
ajtón. Kezet ráztak apámmal, és sietve távoztak.
Aznap egy Egge nevű fiatal orvos volt ügyeletben. Ő vizsgálta
meg anyámat. Amikor apámmal visszamentünk a kórterembe, láttuk,
hogy dr. Egge visszatért.
– Ami a fiút illeti, nem tartom jó ötletnek, hogy… – szólalt meg.
Viccesnek tartottam, hogy tényleg van valami tojásszerű1 a kerek,
kopaszodó, fényes koponyájában. Az ovális arc meg a kis, kör
alakú, fekete keretes szemüveg ismerősnek tűnt, aztán rájöttem,
anyám régen ilyen arcot rajzolt a főtt tojásra, hogy meghozza az étvágyamat.
– A feleségem ragaszkodott hozzá, hogy Joe is bejöjjön – közölte
apám dr. Egge-gel. – Látni akarta, hogy jól van-e.
Dr. Egge hallgatott. Szúrós pillantást vetett apámra. Apám hátralépett,
és megkért, menjek ki a váróba, és nézzem meg, megjött-e
már Clemence.
– Én is látni akarom anyát.
– Mindjárt utánad megyek – siettetett apám. – Indulás!
Dr. Egge, ha lehet, még lesújtóbban meredt rá. Émelygős vonakodással
fordultam el tőlük. Apa és dr. Egge odébb lépett, és halkan
sutyorogni kezdett. Nem sok kedvem volt kimenni, így hát megfordultam,
és egy darabig még szemmel tartottam őket. Anya szobája
előtt megálltak. Dr. Egge befejezte a mondókáját, és a mutatóujjával
feljebb tolta a szemüvegét az orrán. Apám úgy indult el a fal felé,
mintha át akarna gyalogolni rajta. Homlokát és kezét a falhoz szorítva,
lehunyt szemmel állt.

Dr. Egge hátrafordult, és látta, hogy dermedten állok a bejáratnál.
A váró felé mutatott. Még túl kicsi vagyok hozzá, sugallta a
mozdulat, hogy szemtanúja legyek apám reakciójának. Csakhogy az
elmúlt néhány órában egyre dacosabban szegtem meg a parancsokat.
Ahelyett, hogy angolosan távoztam volna, odaszaladtam apámhoz,
és félrelöktem dr. Egge-et. Átöleltem apa puha testét, a dzsekije
alá csúsztattam a kezem, és vadul belecsimpaszkodtam; egy szót
sem szóltam, csak együtt lélegeztem vele, és mély zokogással kapkodtam
levegő után.
Jóval később, miután elvégeztem a jogot, és minden létező dokumentumot,
minden létező vallomást megvizsgáltam, minden pillanatot
újraéltem, ami aznap és a rákövetkező napokon történt, rájöttem,
hogy apám ekkor értesült dr. Egge-től az eset részleteiről és
anyám sérüléseinek súlyosságáról. De aznap, miután Clemence elválasztott
apától és kivezetett az ajtón, csupán arra jöttem rá, hogy
a folyosó meredeken lejt. Kimentem, és hagytam, hogy Clemence
beszéljen apával. Miután csaknem fél órát ültem a váróban, megjelent
Clemence, és azt mondta, anyát megoperálják. Megfogta a
kezem. Egymás mellett ülve bámultuk a pionír asszony képét, aki
egy napos domboldalon ült, miközben a kisbabája egy fekete ernyő
alatt hűsölt. Mind a ketten egyetértettünk abban, hogy eddig észre
sem vettük a képet, de most sikerült szívből megutálnunk, igaz, erről
nem a kép tehetett.
– Hazaviszlek, alhatsz Joseph szobájában – mondta Clemence.
– Holnap tőlünk mész iskolába. Én visszajövök, és megvárom, mi
lesz.
Fáradt voltam, és sajgott a fejem, de úgy meredtem a nénikémre,
mintha megbolondult volna. 

A könyvesboltban vagy a kiadó üzleteiben megtalálod, jó olvasást.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 69
Tegnapi: 450
Heti: 519
Havi: 9 132
Össz.: 382 140

Látogatottság növelés
Oldal: LOUISE ERDRICH-KÖRKUNYHÓ/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »