Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Ferhat végre befejezte évődését a kapuőrrel, átbaktattak a bolthajtás
alatt, és már a város nyüzsgő forgatagában találták magukat.
A janicsár úgy érezte, kicsi ez a település ennyi embernek. Igaz,
ami igaz, Drinápoly közel száz évig volt az oszmánok fővárosa, itt
áll még ma is az Eszki szeráj, a régi szultánok lakóhelye, amely e
pillanatban hiányolja az uralkodót, aki csak hébe-hóba telepszik
be Mehmed palotájába. A jelenlegi szultán Murád, és ha történetesen
Drinápolyban időzik, az emberek imádkoznak és számlálják
a perceket, hogy minél gyorsabban vigye el innen Iblisz. A padisah
kiszámíthatatlan és kegyetlen démon. Senki sincs tőle biztonságban.
Gondol egyet, és az útjába kerülő ártatlan embert minden
ok nélkül vérpadra küldi. Megesik, hogy saját kezűleg oltja ki az
életét. Tudós cselebik szerint vérszomjas, bosszúálló, sértődékeny
természete hasonlatossá teszi egy hajdani római császárhoz, akinek
Caligula volt a neve, s akit a későbbi korok századokon keresztül át-
koztak.
Vegyes, kevert nép lakta Drinápolyt, a török mellett élt itt sok
bolgár, görög, örmény zsidó, és rabszolgák is szép számmal a világ
valamennyi égtájáról. A legészakibb anyaváros jelzője illeti meg,
tisztább, biztonságosabb Isztambulnál, és a főváros állandó bűzéhez
képest itt csupán a sajtszagot kell elviselni. Jelentősége a fekvése
volt, már az ókorban is itt ment keresztül a hadiút, ezért Hadriánusz
császár hidat vert a Marica és Tunca folyók felett, amelyek
Drinápoly nyugati szélén folynak el, hömpölyögnek tova a tenger
felé. Azóta Szelim építésze, Szinán is épített egy kivételes szépségű
kettős kőhidat, amely méltó az oszmán birodalom híréhez. A központi
helyen álló Nagymecset pedig minden képzeletet fölülmúlt,
Ferhat nemegyszer megállt mellette és fölbámult rá − hogyan tudták
ezt emberi kezek ilyen gyönyörűen magasra építeni? A négy

hozzája tartó minaret pedig olyan kecses, annyira könnyed, hogy
ilyet még sehol sem látott, pedig sokfelé megfordult szolgálati évei
alatt.
Felmálházott tevék keresztezték útjukat. A két férfi csalhatatlanul
fölismerte a hajcsár távol-keleti viseletét, amely azt jelezte, Ázsia
belsejéből hoztak különleges árut. Még jóformán el sem vonultak
a lomha állatok, zajos ifjak toltak át előttük kétkerekű kordékon
különféle sajtokat. Bizonyára az érlelőbe igyekeztek, nyilván bele
se gondolva, hogy a különleges sajtok is öregbítik annak a városnak
hírnevét, amelyben most ők zsibongnak.
Ferhat és Böcek, szokásuk szerint a közkútnál váltak el egymástól,
ami nem volt más, mint egy kör alakú kőmedence, közepében
egy embermagas, faragott kőtömbbel, melynek négy oldalából hüvelykujjnyi
lyukakon folyt szüntelenül a víz.
− Szelam.
− Szelam.
Csak így, barátokra jellemző rövidséggel búcsúztak el, Böcek
jobbra ment, Ferhat balra. A janicsár érezte, hogy barátját, most,
hogy mafla őszinteséggel kitárulkozott előtte, zavarodottság tartja
fogva. Ő is feszélyezve érezte magát, ezért is időzött el kicsit a kapudzsival.
Bűntudatot nem érzett, amit ő felelt, azt bátran vállalja: hiszen
mit tehetne, maga nem érez hasonlót iránta. Az elhangzottakat
nem kell elfelejteni, meg kell velük békélni, barátságukat vissza kell
zökkenteni a régi kerékvágásba. Ehhez azonban napok kellenek,
vagy talán hetek, ki tudja, de hogy az idő majd ezt is elsimítja, afelől
nem voltak kétségei. Aki korán elvesztette szüleit, akit nyolcévesen
elhurcoltak a hazájából, aki átesett a jenicseri kiképzésen, aki megjárta
a háborút, megsebesült, parolázott a halállal, képes elfogadni
az emberi lélek gyarlóságait.

Ismerős dervis jött vele szembe: Himár. A Bektas-rend tagja, a janicsár
kaszárnyában ő tanította hitre meg az ilmi-kelem igazságaira
a növendékeket. Ferhat fölismerte, hiszen az öreg már harminc évvel
ezelőtt is hasonlóképpen festett − ösztövér alkat, csapzott sörény.
Himár ugyan gyanakodott, végigmérte kutató szemmel a feredzsébe
öltözött sánta férfit, de nem jött rá, ki lehet. A jajabasi magának
való ember lévén, örült, ha nem kellett kilétét felfednie, szótlanul
haladt el a dervis mellett.
Máskor tudatosan választott kerülőutat, hogy óvja magát bizonyos
zavaró hatásoktól, amelyek egy magányos, meghasonult személyiséget
érhetnek. Most, gondolataiba merülve a rövidebb útra
lépett, amely átvezetett a rabszolgapiacon. Késve kapott észbe, vis�-
szafordulni már nevetséges lett volna, úgy döntött, gyorsan átvág az
akadályon.
Négy égtáj felől hajtották ide, erre a négyszög alakú térre élő áruikat
a rabszolgakufárok. Egy hosszú emelvényre állították föl sorba
a szerencsétleneket, közszemlére, hogy akinek ilyesmire van pénze,
alaposan meg tudja őket mustrálni. Voltak itt beduinok, berberek,
feketék, arabok, kurdok, szírek, örmények, grúzok, bosnyákok,
horvátok… Háborúk idején mindig több rabszolgát kínálnak, főleg,
ha a szultán a keresztény világ felé vezetett hadat, hiszen Drinápoly
városa esik legközelebb a gyaur országokhoz, visszafelé pedig ez
az első jelentős oszmánli település. Ferhat is ezen a rabszolgapiacon
lett kiállítva úgy harmincnégy évvel ezelőtt, itt vásárolta őt meg egy
környékbeli száhib gazda. Az csak a véletlen műve, hogy később
janicsár lett belőle, és igen messze elvitte balsorsa. De azokban az
időkben itt nyüzsgött a nép, nagy volt a tülekedés, alig lehetett a
téren elférni. A nyolcéves Ferhatot, aki akkor még Ábris névre hallgatott,
krími tatárok ejtették Arad-vármegyében foglyul.

Az elmúlt években a perzsák szaporodtak fel, hiszen Murád egyelőre
Madzsarisztán felé nem támadott, Abbász, perzsa sah viszont a
begyében volt, ezért minden erejével a keleti hadszíntérre összpontosított.
Több kísérletet tett, hogy visszafoglalja az 1624-ben elvesztett
területeket. Eddig még kevés sikerrel, de a büntető hadjáratok
során a legkegyetlenebb módszerektől sem riadtak vissza a török
portyázók. Murád tízszerte jobban gyűlölte a síita irániakat, mint
a kafir keresztényeket. Saját szavai szerint: „Rühes kutyák azok a
kizilbasik, nem emberek!”
Most ezen a novemberi, szűrt fényű délutánon alig lézengtek a
téren. Több volt a pellengérre állított rab, mint a bámészkodó. A ku-
fárok azért változatlan lelkesedéssel kínálták a „portékát”, ami némiképp
megmosolyogni való volt.
− Gyere közelebb, tekintsd meg, onnan nem látod jól! Nézd meg,
milyen erős a lába! Ez bírja a vízhordást, a mezei munkát, estére sem
fárad el!
− De így könnyen elszalad előlem! − kiáltott közbe valaki, mire
páran felkacagtak.
– Micsoda portéka! Nincs annyi idős, amennyinek gondolnád,
igazhitű! – kurjantott egy másik kupec. – Nézd csak meg a fogát,
tessék, nézd csak! Harmincöt évesnél egy nappal se öregebb! Megesküszöm
a Próféta szakállára!
Ferhat meggyorsította lépteit, hogy mielőbb elhagyja ezt a rosszemlékű
helyet. Öt-hat évvel ezelőtt még ezt sem gondolta volna,
hogy a rabszolgapiacon átsietnie, hallani a láncok csörgését kellemetlenséget
okoz majd neki. Mennyire megváltozik az ember, és
valójában az átalakulása közben nem is érzi, csak utólag döbben rá.
− Istenem, istenem… − szivárgott át ez a kétszer kimondott magyar
szó lelkének védőhártyáján.

Megtorpant, oldalt fordult. Már éppen az emelvény végénél tartott,
kevés hiányzott, hogy elhagyja a teret. Mintha révületből ocsúdna,
bámult föl a legutolsó rabra. Bozontos hajú, eszelős tekintetű,
rongyos férfi meredt vissza rá. Ő nem lehetett, hiszen kislánytól származott
az iménti hang. A rabszolgakufár tüstént észlelte az érdeklődést.
− Jó a szemed, efendi száhindzsi! Dalmát halász, egészséges, akár
a burkából kipattant dió! Rendes embernek látlak, csak neked odaadom
kétszáz akcséért. Vagy, az annyi, mint öt gurus. − Ferhat most
a szájaskodóra tekintett, akinek kifejező, apró, kerek malacszemeiben
megvillant az üzlet reménye. − Jó, engedek belőle, lásd, kivel
állsz szemben! Száznyolcvan, egy akcséval se több! De csak azért,
mert szerfölött rokonszenves vagy nekem! Legyen hát négy gurus!
Ez a legutolsó ár!
− Madzsar foglyod nincs?
− Nincs, az nincs, efendi! De mutatok még bunyevácot, dzsermant,
polckát… meg lássuk csak.
− Jaj, Istenem − hallotta Ferhat ismét a gyámoltalan, szenvelgő
sóhajt, amely szívfacsaró emlékeket idézett meg benne. A távoli,
selymes múltban valaki ezt, hogy „jaj, istenem”, ugyanígy ejtette
ki. Szeme ekkor rálelt egy véres rongykupacra, amely az emelvény
durva padlatán hevert.
− Az? − mutatott rá Ferhat.
A rabszolgakufár homlokán ráncok gyűrődtek, malacszemében
bosszúság: mit akar tőle ez a vadászsólymos furcsa szerzet?
− Hogy ez? − bökött csizmája orrával a rongycsomó felé. − Valami
gyereklány, efendi, de a végét járja. Szóltam már a kavasznak,
küldjön érte egy kult, de még nem jött. Itt fog nekem kiszenvedni.
− Megveszem.

Jobban semmi sem lephette volna meg a malacszemű embert. Pár
pillanatig azt latolgatta, komolyan vegye ezt az egyszerű öltözetű,
rejtélyes férfit, vagy tekintse félnótásnak.
− Elvinnéd? Lelked rajta, legalább megszabadulok tőle − fogta föl
a jó oldalát. − Semmit se kérek érte, nehogy azt panaszold később,
hogy egy hullát adtam el neked.
− Dehogy, efendi − tiltakozott Ferhat. − Az nekem nem szokásom.
Hanem, hogy mégse legyen ingyen, hiszen a jó moszlim becsüli
hittársa fáradozásait, itt van pár akcse, és hozasd el házamba az
árut. Közel lakom, az Altun utcában, innen a negyedik köz.
Azzal Ferhat szabad kezével feredzséje mélyére kotort, előhalászott
egy fél marék ezüstpénzt és számolatlanul fölnyújtotta a kufárnak.
Az valameddig habozott, jobbra-balra tekintett, végül elfogadta
a pénzt.
− Allah növessze hosszúra szakállad, megegyeztünk. − Aztán odavakkantott
az egyik szolgájának. − Hé, retkes seggű, vidd a sólymos
efendi után ezt a leánykát!
Ferhat akkor kapott észbe, amikor elhagyta a rabszolgapiacot. Ó,
Belzebub, mi volt ez? Elment talán a józan esze? Hebehurgyán vásárolt
egy félholt emberi lényt, aki talán már nem is él! Miért? És, ha
mégsem halt meg, miből eteti, miből ruházza majd, hiszen magának
sincs elegendő! Egy rokkant janicsár élete fenemód bizonytalan
ebben a zűrzavaros világban. Elkezdett kényelmetlenül viszketni a
bőre, égni a nyaka, a szégyen a lelkébe markolt. Ez a szolga, aki mögötte
cipeli a nyöszörgő leányt, vajon hogyan vélekedik róla?
A sarkon, ahol mindig befordult, egy ötvösműhely működött,
ajtaja többnyire nyitva ásított a kereszteződésre. Fémes kalapálások
zaja szűrődött ki, most éppen tompán, de szokott csilingelőn,
máskor zengőn, néha ércesen is szólni. A janicsár azt remélte, nem

tekint ki az idős mester, kínos lenne kérdő szemébe néznie. Hiszen
sem néma jeladással, sem szavakkal nem tudna rá okosan felelni.
Az pedig, hogy nem bírta otthagyni szegény szerencsétlent, mert
olyan szívszaggatón sóhajtozott, miféle válasz lenne? Egyébiránt az
agg mester néma volt, hallani azonban hallott.
Hátra volt még egy megpróbáltatás, a saját háza, amelyben több
család lakott, és ajtaja mindnek a közös udvarról nyílt. Ebben a
napszakban ritkán üres az udvar, számítani lehet tehát arra, hogy
meglátják, és rövid időn belül az összes bérlő tudni fogja, hogy valami
idegent hozott magával.
Ferhat háza szakasztott olyan volt, mint a legtöbb ház itt, Drinápolyban:
alul kőből rakták, az emeleti részt fából ácsolták, dísztelen
homlokzatán négy ablak. Az alsó kettőt vasrács erősítette, az
emeletieket bronzrostély fedte. A janicsár lakrésze az utcafrontra
tekintett, de a közös belső udvarból nyílt a bejárat, ahová egy nagy,
gömbfogantyús kapun lehetett bejutni. Ebben az időpontban a kaput
még nem reteszelték be, így Ferhat nehézség nélkül nyitotta ki;
nyikorogtak az öreg fémpántok.
Bekövetkezett, amitől tartott: Armut, az özvegyasszony a szemközti
lakás előtt ruhát mosott fateknőben, a zajra kiegyenesítette
derekát, kendőjét hátrább csúsztatta, és az érkezőkre csodálkozott.
Kölykei körülötte tébláboltak, de most ők is felhagytak mindennel,
lestek, ahogyan az anyjuk. Ferhat biccentett feléjük, aztán, ha már
így alakult, hirtelen odaszólt a nőnek.
− Jóasszony, kis idő múlva szeretném igénybe venni a segítséged.
− Készséggel, efendi.
Ferhat nyitotta kulübéje ajtaját, intett a szolgának, hogy kövesse.
A helyiség, amelybe beléptek, konyhának nézett ki, de leginkább az
látszott rajta, hogy nincs asszony a háznál. Az a néhány edény, tál,

csésze, evőeszköz katonás rendben sorakozott a porlepte polcokon,
s a tűzhely is régen láthatott lángot. De még a szagok sem emlékeztettek
arra, hogy itt valaha készült volna egy jó kebab.
A házigazda szűk és meredek falépcsőn indult az emeletre, a szolga,
karjában az elnémult gyermekkel, követte. Odafönt valamivel
több meghittség fogadta az idegent, amit a kellemes dohányillat, a
megnyugtató félhomály keltett. Erzerumi szőnyegek fedték a padlót,
takarták a falakat, kirajzolódtak még a derengésben polcok, asztalkák,
ládák körvonalai, amelyek a lakó választékosságát mutatták.
Ferhat az ablakkal szemközt terpeszkedő alacsony ottománra bökött,
amely kék-vörös mintájú szövettel volt leterítve.
− Oda tedd.
− Erősen szennyes… meg véres is − közölte merő jóindulatból a
férfi.
− Akkor tedd a szőnyegre.
Ferhat a férfi kezébe nyomott egy akcsét, amelyet az mély meghajlással
köszönt meg, aztán már rohant is hanyatt-homlok. Attól
tartott, meghalt a leány, és még neki lehet belőle valami kellemetlensége,
jobb innen sietve eltűnni.
Ferhat odament az egyik asztalkához, amelyen egy száraz gyökérből
kialakított formátlan faragvány feküdt. Arra gyakorlott mozdulattal
ráhelyezte a sólymot. Küküllő érezte, hogy ez már nem gazdája
ökle, hanem élettelen fa, helyezkedett kicsit rajta, majd karmával
erősen megkapaszkodott. Gazdája nehéz, harangszerű vasrácsozatot
borított rá. Ezt meg kellett tennie, mert a karja majd’ leszakadt,
azon fölül pedig egy sólyom nem játék, veszedelmes dúvad, nagyon
fontos biztonságba helyezni.
Ferhat egyre nagyobb szorítást érzett a gyomortájékán, amikor körüljárta
a szőnyegen heverő beteg leányt. Gyanakvás támadt benne:

megvan ennek minden része? Megnyitotta az ablakrostélyt, hogy jobban
lásson. Színes, mintás cigánykendőbe volt bugyolálva a gyermek
törzse, meg az egész feje. Eddig még azt sem látta, milyen a haja,
hogyan néz ki az arca. Csak két vékony, csupasz lábszára kandikál ki
rongyaiból.
− Efendi! − hallotta az asszony hangját.
− Jöjj csak fel!
Nyekergett a falépcső ebben a tétova csendben, ahogy Armut fölfelé
lépkedett. Lent a konyhában már több ízben, de itt fönt még
sohasem járt az asszony. Látszott is rajta az elfogódottság, arcán hevület,
ami mutatta, hogy ennyire zárt helyen kettesben lenni férfival
valójában illetlenség. De hősiesen följött, hiszen már régen ezt
akarta, ezért kapva kapott az alkalmon, tettét enyhítendő, hogy még
sincsenek kettesben, hiszen valami magatehetetlen gyereket hoztak
az imént.
− Armut asszony, vettem egy gyermeklányt a rabszolgapiacon…
− Ferhat úgy döntött, elmondja a majdnem igazságot, hogy ezzel
elejét vegye a szóbeszédnek. A fölösleges magyarázkodásoktól is
megóvja magát, hiszen a nő rövid időn belül úgyis mindenkinek
elpletykálja a történteket. − Nem tudom, mi ütött belém, megsajnáltam
ezt a szerencsétlent…
Az asszony először körbenézett, tetszett neki a hely, főképp az ő
koszos kis kulübéhez képest. Lerítt róla, hogy itt a nyugalmazott
janicsár emeleti szobájában, ennél a szűkszavú, sejtelmes embernél
lenni megtiszteltetés számára. Csak a hűvös ellen támadt kifogása:
miért nem gyújt be szinte soha ez a magának való remete.
− Hiszen jó szíved van neked, efendi, de mire való ez a visszahúzódó
élet? − Ahogy kimondta, meg is ijedt. − Jaj, ne haragudj,
kicsúszott a számon… Kegyes szolgálatodra állok mindenben.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: JEAN-PIERRE MONTCASSEN-MELIKI/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »