1. fejezet

Edinburgh, Skócia
Hosszasan néztem a műalkotást, és azon töprengtem, vajon
mi a fenét ábrázolhat. Én csak egy rakás színes vonalat meg
négyzetet láttam, itt-ott némi árnyékkal tarkítva. Ismerősnek tűnt.
A fejemet tettem volna rá, hogy valamelyik fiókom mélyén ott lapul
egy kísértetiesen hasonló kép, amit még Cole rajzolt nekem hároméves
korában. Azt viszont nem tartottam valószínűnek, hogy bárki
is háromszázötven fontot fizetne Cole rajzáért. Ahogy azt sem, hogy
létezik épeszű ember, aki képes háromszázhetvenöt fontot adni egy
vászonért, ami úgy néz ki, mintha egy kisiklott festékszállító vonat
borult volna rá a töltés oldalában.
Ám amikor óvatosan körbesandítottam, láttam, hogy a galéria közönségét
nagyon is elbűvölte a mű. Lehet, hogy az én ízlésemmel van
a gond? A barátom kedvéért persze erőt vettem magamon, és töprengő
arckifejezéssel léptem a következő vászon elé.
– Na jó, én feladom – csendült fel mellettem a halk, rekedtes hang.
Ezer közül is felismertem volna. Az amerikai akcentussal kiejtett
szavak vége kissé felkunkorodott, és néhol a mássalhangzók is


erősebben kopogtak, ami egyértelműen arra utalt, hogy a hang tulajdonosa
már majdnem hat éve él Skóciában.
Megkönnyebbülten fordítottam oldalra a fejem, és a legjobb barátnőmön,
Josson állapodott meg a tekintetem. Elmosolyodtam,
az este folyamán először. Jocelyn Butler szókimondó, tökös amerikai
csaj volt, akivel együtt töltögettük az italokat a puccos Club 39
pultja mögött. A pinceklub a belváros egyik leghíresebb utcáján, a
George Streeten működött, és mi már öt éve dolgoztunk ott együtt.
Joss, akit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna magasnak
nevezni, dögösen festett a kis fekete ruhájában meg a méregdrága
tűsarkújában. Ahogy a barátja, Braden Carmichael is. Bradenről,
aki Joss mögött állt, és féltőn kulcsolta a kezét szerelme dereka köré,
sugárzott az önbizalom. Évek óta ilyen barát után csorgattam a nyálamat,
és ha nem szeretem annyira Josst, vagy nem látom, Braden
milyen őrülten imádja őt, gondolkodás nélkül átgázolok rajta, hogy
megszerezzem a pasit. Braden kis híján kétméteres volt, vagyis tökéletesen
illett volna a magasságomhoz. Súroltam a száznyolcvan centit
– ez magas sarkúban legalább száznyolcvanötnek felelt meg. Joss
barátja emellett szexi, gazdag, humoros pasi volt. És megszállottan
ragaszkodott Josshoz. Már majdnem másfél éve jártak együtt. Éreztem,
hogy közeledik a lánykérés ideje.
– Jól nézel ki – siklott végig a tekintetem Joss domborulatain.
Ő, velem ellentétben, hatalmas dudákkal büszkélkedhetett, és a csípőjén
meg a fenekén is volt mit fogni. – Kösz, hogy eljöttetek! Rendesek
vagytok.
– Sokba fog ez még kerülni neked – dünnyögte Joss, miközben
felvont szemöldökkel tekintett végig a többi festményen. – Nem is
tudom, mit hazudjak, ha a művésznő a véleményemről kérdez.
Braden gyengéden megszorította a derekát, és rámosolygott.

– Hát, ha a művésznő is olyan sznob, mint a munkái, minek hazudozni,
amikor brutálisan őszinte is lehetsz?
– Ez igaz – vigyorodott el Joss.
– Ne! – vágtam közbe, mert tudtam, ha nem szólok, Joss pontosan
ezt fogja tenni. – Becca Malcolm excsaja, és még mindig jóban
vannak. Az én seggemet fogják szétrúgni, ha Robert Hughes nyomdokaiba
léptek.
– Ki az a Robert Hughes? – értetlenkedett Joss.
– Híres műkritikus volt – sóhajtottam fel.
– Pedig olyan jó lenne – felelte Joss ördögi vigyorral. – A mondás
is azt tartja, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a
béna kutyát.
– A sánta kutyát, kicsim.
– Jó-jó, de ez a kiállítás akkor is béna.
Joss makacs tekintete láttán gombóc nőtt a torkomban. Jossnak
mindenről határozott véleménye volt, és ha egyszer belelendült, nehezen
lehetett eltántorítani a szándékától. Amikor megismertem,
hihetetlenül zárkózott volt, és jobbnak látta nem beleártani magát a
többiek magánügyeibe. De mióta összejött Bradennel, teljesen megváltozott.
Barátnők lettünk, és én mindenbe beavattam őt. Örültem,
hogy lett egy bizalmasom, de néha azt kívántam, bárcsak viszszavedlene
a régi Joss-szá, aki nem kürtöli világgá a gondolatait meg
az érzelmeit.
Akkor már három hónapja jártam Malcolm Hendryvel. Ő volt a
tökéletes férfi. Kedves, laza, magas – és gazdag. Malcolm volt a legidősebb
az összes „cukros bácsim” közül, ahogy Joss nevezte őket. Bár
a maga harminckilenc évével valójában még nem számított öregnek.
Viszont tizenöt évvel volt idősebb nálam. De én nem zavartattam
magam. És mivel meg voltam győződve arról, hogy ő az igazi, nem

akartam, hogy Joss vérig sértse Malcolm legjobb barátnőjét, és ezzel
veszélybe sodorja bimbózó románcunkat.
– Jocelyn! – ragadta meg Braden a barátnőm derekát, látván,
hogy úrrá lesz rajtam a pánik. – Jobban örülnék, ha ma inkább a
diplomáciai érzékedet csiszolgatnád.
Végül Jossnak is leesett a tantusz, és vigasztalóan fogta meg a karomat.
– Csak vicceltem, Jo. Rendesen fogok viselkedni. Ígérem.
– Most… olyan jól alakulnak a dolgok – bólintottam.
– Malcolm jó fejnek tűnik – helyeselt Braden.
Joss tompán felnyögött, de úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna.
A barátnőm már a kezdet kezdetén világosan megmondta, mi a
véleménye a pasimról. Azt hajtogatta, hogy kihasználom Malcolmot,
ahogy ő is csak kihasznál engem. Igaz, ami igaz: Malcolm bőkezűen
gondoskodott rólam, és nekem szükségem is volt erre a gondoskodásra.
De ettől függetlenül is ragaszkodtam hozzá. Az „első szerelmem”,
John óta, akivel még tizenhat évesen jöttem össze, mindig a
gáláns lovagokra buktam, akik biztos hátteret nyújthatnak nekem és
Cole-nak.
Johnnak elege lett abból, hogy csak másodhegedűs lehet a családom
mellett, és fél év múlva dobott. Tanultam az esetből. És persze
a férfiakkal kapcsolatos elvárásaim is megnőttek: jó állás, céltudatosság,
szorgalom, magas fizetés. Én hiába húztam az igát, tudtam,
megfelelő képesítés és mindennemű tehetség híján soha nem fogok
annyit keresni, hogy stabil jövőt biztosítsak a családomnak. Viszont
elég csinos voltam ahhoz, hogy bevonzzak egy jól képzett, tehetséges
pasit.
Évekbe telt, mire sikerült túltennem magam Johnon meg a kudarcba
fulladt románcunkon, de aztán feltűnt Callum, a harmincas,

pénzes, jóképű, művelt, finom modorú ügyvéd. Kétségbeesésemben
mindent elkövettem, hogy én legyek a tökéletes barátnő. Nem esett
nehezemre megjátszanom magam, főleg mert sokáig úgy tűnt, ez a
célravezető módszer. Callum egy darabig tényleg elhitte, hogy tökéletes
vagyok. Két évig voltunk együtt, de a titkolózásom és a bizalmatlanságom
miatt olyan mély szakadék támadt köztünk, hogy
Callum végül elhagyott.
Hónapokba telt, mire összekapartam magam… és amikor végre
sikerült, egyenesen Tim karjaiba futottam. Rosszul tettem. Tim egy
befektetési társaságnál dolgozott. Olyan botrányosan önző volt,
hogy végül én dobtam őt. Aztán jött Steven. Steven egy házalással
foglalkozó cég értékesítési igazgatója volt. Rengeteget dolgozott,
ami akár még a javunkra is válhatott volna, de nem így történt.
Joss szerint Steven azért ejtett, mert semmit sem tudtam rugalmasan
kezelni a családi kötelezettségeim miatt. Holott valójában én
adtam ki Steven újtát. Selejtesnek éreztem magam mellette. Folyton
arról szónokolt, mennyire tehetségtelen vagyok, amivel régi sebeket
tépett fel, és bár én magam is azon a véleményen voltam, hogy a külsőmön
kívül semmit sem tudok felmutatni, amikor már a pasid is
úgy viselkedik, mintha egyszerű kitartott lennél, ideje továbbállni.
Sok mindent lenyelek az emberektől, de azért nekem is van tartásom,
és ahogy idősebb leszek, rohamosan csökken az ingerküszöböm.
Malcolm más volt. Ő soha nem alázott meg, és egyelőre szépen
alakult a kapcsolatunk.
– Hol van Mr. Pénzeszsák?
Hátrapillantottam a vállam fölött, figyelmen kívül hagyva Joss
epés megjegyzését.
– Nem tudom – motyogtam.

Malcolmmal szó szerint megütöttem a főnyereményt, mivel három
évvel ezelőtt telitalálata volt a lottón. Rögtön fel is adta az ügyvédi
állását – és vele együtt az egész karrierjét –, hogy milliomosként
új életet kezdjen. Mivel nem szerette a tétlenséget, úgy döntött, az
ingatlanfejlesztésben próbál szerencsét, és mostanra már jó pár ingatlant
tudhatott a magáénak.
Egy régi, vörös téglás épületben álltunk, amit a kicsi, piszkos, lőrésszerű
ablakai miatt inkább lehetett raktárnak nézni, mint művészeti
galériának. A belső rész persze teljesen más tészta volt. A parkettának,
a pazar megvilágításnak és a válaszfalaknak köszönhetően
ideális kiállítási helyszínnek számított. Malcolm egy évvel a lottónyeremény
előtt vált el, de jóképű, gazdag férfiként természetesen
mágnesként vonzotta a hozzám hasonló fiatal nőket. Hamarosan
össze is jött Beccával, a talpraesett, huszonhat éves ír festőnővel.
Csak pár hónapig jártak, de a szakítás után is jó viszonyban maradtak.
Malcolm anyagilag is támogatta Beccát, és saját galériát bérelt
neki, alig néhány háztömbnyire a régi leithi lakásomtól.
El kellett ismernem, hogy a galéria és a kiállítás is lenyűgöző. Még
akkor is, ha nem sok mindent tudtam kihámozni a képekből.
Malcolmnak sikerült összecsődítenie egy csomó magángyűjtőt
Becca új kiállításának a megnyitójára, és ők szerencsére értették a
dörgést. Alighogy megérkeztünk, máris magamra maradtam. A metálszínű
macskanadrágot és túlméretezett pulóvert viselő Becca rögtön
elénk sietett, meztelen talpa hangosan cuppogott a jéghideg parkettán.
Ideges mosollyal karon ragadta Malcolmot, és ráparancsolt,
hogy mutassa be a megjelenteknek. Ekkor indultam felfedezőútra
a galériában, miközben azon morfondíroztam, vajon nekem nincs
ízlésem, vagy a képek szörnyűek.

– Gondoltam, veszek valamit a lakásba, de… – füttyentett halkan
Braden, amikor meglátta a vászonra ragasztott árcédulát. –
Nem adok ki ennyi pénzt ezért a szarért.
Joss egyetértően horkant fel. Úgy döntöttem, legjobb, ha témát
váltok, mielőtt végképp elszalad velük a ló.
– Hol van Ellie és Adam? – kérdeztem.
Ellie igazi tündér, az a fajta ember, aki mindig pozitívan áll a dolgokhoz.
Még a legjobb barátnője és a bátyja nyelvét is sikerült megfékeznie:
tulajdonképpen ezért hívtam meg ma estére.
– Otthon maradtak – felelte Joss ijesztő komorsággal. – Ellie ma
kapta meg az MRI-vizsgálat eredményeit. Persze minden rendben,
de előjöttek a régi emlékek.
Ellie agyából több mint egy éve távolították el a fizikai tüneteket
és rohamokat okozó jóindulatú daganatokat. Akkoriban még nem
nagyon ismertem őt, de Joss egyszer felugrott hozzám, amikor Ellie
még lábadozott, és tőle tudom, hogy az eset mindenkit megviselt.
– Majd valamikor benézek hozzá – motyogtam, de közben az járt
a fejemben, hogyan fogok időt szakítani a látogatásra.
A két állásom, anya és Cole gondozása meg Malcolm kísérgetése
mellett elég hektikus volt az életem.
Joss aggodalmasan ráncolta a homlokát. Jobban aggódott Ellieért,
mint bárki más. Oké, lehet, hogy ez nem teljesen igaz, gondoltam,
miután Bradenre pillantottam, aki szintén nyugtalanul vonta össze
a szemöldökét. Nem ismertem még egy embert, aki ennyire féltette
volna a kishúgát, de mivel jól tudtam, milyen az, amikor valaki halálra
aggódja magát a testvére miatt, nem volt jogom gúnyolódni.
Hogy kiragadjam őket a sötét gondolatok fogságából, nevetve előadtam,
milyen szar napom volt a melóhelyen. Kedden, csütörtökön

és pénteken este a Club 39-ben dolgoztam. Hétfőn, kedden, és
szerdán a Meikle & Young számviteli cégnél töltöttem a napot
Thomas Meikle könyvelő úr személyi asszisztenseként. Mr. Meikle
igazi hangulatember volt, és mivel nála a „személyi asszisztens” tulajdonképpen
a „csicska” elegánsabb megfogalmazása, nem győztem
kapkodni a fejem a főnököm változékony temperamentuma
láttán. Amikor normális volt, egész jól kijöttünk egymással, de
akadtak napok, amikor – a főnököm szavaival élve – a seggemet
sem tudtam megkülönböztetni a könyökömtől, és mindent összekavartam.
Ma a jelek szerint új rekordot döntöttem: kispóroltam a
cukrot a kávéból, többszöri kérésre sem tudtam elérni, hogy a lány
a pékségben kivegye a paradicsomot a szendvicsből, és nem adtam
postára egy levelet, amit Mr. Meikle elfelejtett az asztalomra tenni.
Hálát adtam az égnek, hogy másnap megmenekülök a fickótól meg
a vitriolos nyelvétől.
Braden megint próbált rávenni, hogy hagyjam ott Meikle-t, és
dolgozzak inkább az ingatlanirodájában, de Joss ajánlataihoz hasonlóan
az ő segítségét sem fogadtam el. Hálás voltam az igyekezetükért,
de jobb szeretem önállóan megoldani a problémáimat. Ha
az ismerőseidre támaszkodsz, pláne egy ilyen nagy horderejű dologban,
a végén úgyis megszívod. Márpedig én nagyon nem akartam,
hogy Joss és Braden csalódást okozzon.
Braden, aki láthatóan nem akarta annyiban hagyni a dolgot,
hosszasan ecsetelte, milyen előnyökkel járna, ha neki dolgoznék.
Hirtelen arra ocsúdtam, hogy feláll a hátamon a szőr. Az izmaim
megfeszültek. Alig észrevehetően oldalra fordítottam a fejem, és
miközben Braden szavai egyre elmosódottabban értek el hozzám,
körülnéztem, hogy ki vagy mi kelthette fel a figyelmemet. A pillantásom
a helyiség túlsó végébe vándorolt, és még a lélegzetem is

elakadt, amikor egy fiatal srácon állapodott meg a tekintetem. Engem
bámult. Összefonódott a pillantásunk, és valami teljesen bizarr oknál
fogva olyan érzés fogott el, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk
egymás láttán. Felgyorsult a szívverésem, a vér a fülembe tolult.

 

Oldal: SAMANTHA YOUNG- LONDON ROAD/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat