FOLYTATÁS.

– Nincs rá szükségem, fiú – felelte Caderousse –, eltart a mesterségem…
Igaz is, hát jól áll a szénád Morrel-nél?
– Morrel úr nagyon jó hozzám – válaszolta Dantès. – Azzal biztat,
hogy kineveztet kapitánynak.
– Nagyszerű! Minden régi jó barátod örülni fog, és ismerek valakit
ott a Saint-Nicolas erőd mögött, aki szintén nem fog haragudni
érte.
– Mercédès? – kérdezte az öreg.
– Igen, édesapám – felelte Dantès –, Mercédès, és most már, hogy
tudom, egészséges vagy, nagyon kérlek, engedd meg, hadd látogassak
el a katalánokhoz.
– Eredj, fiam – válaszolta az öreg Dantès –, és kívánom, Isten
éppúgy áldjon meg a feleségeddel, mint ahogy engem megáldott a
gyermekemmel.
– Máris megyek – felelte Edmond.
Megcsókolta apját, elbúcsúzott Caderousse-tól és távozott.
Caderousse maga is elment, és csatlakozott Danglars-hoz, aki a
rue de Sénac sarkán várta.
– Mit mondott? – kérdezte Danglars. – Említette azt a reményét,
hogy kapitány lesz?
– Úgy beszél róla, mintha máris az volna.
– Türelem! – jegyezte meg Danglars. – Úgy látom, kissé elhamarkodja
a dolgot.
– Hát bizony jó volna, ha nem is lenne az – tette hozzá Caderousse
–, hiszen akkor már nem is lehet majd beszélni vele… Még mindig
szerelmes a szép katalán lányba?
– Őrülten szereti. Épp odament hozzá. De ha nem csalódom, ott
bosszúság éri. A leendő kapitány kissé mérgelődni fog a chemin des
Vieilles-Infirmeries környékén. Valahányszor Mercédès a városba
jön, egy fekete szemű, piros arcú, igen barna és tüzes, magas katalán
legény kíséri, akit unokabátyjának nevez.
– Igazán? És gondolod, hogy ez a rokon csapja neki a szelet?
– Feltételezem. Mert mi az ördögöt is keresne egy huszonegy éves
magas legény egy tizenhét esztendős szép lány körül?
– Nos, ha Dantès a katalánokhoz ment, induljunk oda mi is. Megpihennénk
a Réserve-kertben egy pohár bor mellett. Ott talán megtudhatnánk
egyet-mást.

Útnak eredtek.
Odaérve, a két férfi helyet foglalt a lombosodó platánok és szikomorfák
alatt.

3. A katalánok
Száz lépésre attól a helytől, ahol a két jó barát szürcsölgette a
gyöngyöző La Malgue bort, egy csupasz domb mögött terült el a
katalánok telepe.
Valamikor régen egy titokzatos kivándorló csapat kerekedett fel
Spanyolországban, és kikötött azon a földnyelven, ahol ma is él.
Három hónap múlva kicsiny telep épült a kopár hegyfokon. A jövevények
leszármazottai most is e furcsa és festői, félig mór, félig spanyol
stílusú telepen laknak. Apáik nyelvét beszélik. Három vagy
négy évszázadon át egymás között házasodtak, és megőrizték ősi
hazájuk szokásait, viseletét és nyelvét.
A kis telep egyetlen utcájában az egyik ház falát hervadt levélszínűre
festette a napfény, belül pedig csak a fehér árnyalatú fal díszítette,
akárcsak a spanyol posadákban, lakóépületekben.
Koromfekete hajú, szép fiatal lány állt ott egy falnak támaszkodva;
bársonyos szeme a gazelláéra emlékeztetett. Karcsú, szép
ujjai egy harangvirág szirmait tépdesték. Könyökig mezítelen, barna
karja lázas türelmetlenséggel remegett; szépen ívelt kecses lábával
úgy topogott, hogy jól látszott lábszárának tiszta, büszke és merész
vonala.
Tőle három lépésnyire egy húsz-huszonkét esztendős legény ült.
Idegesen hintázott a székén. Arca nyugtalanságot és bosszúságot
árult el. Kérdően nézett a fiatal lányra, aki azonban parancsolóan
szegezte a legényre bátor és határozott tekintetét.
– Hát, Mercédès – mondta a fiatalember –, ismét közeledik a húsvét,
a lagzi ideje. Mit gondolsz?
– Már százszor megmondtam, Fernand!
– Ismételd el hát, hogy visszautasítod szerelmemet! Istenem,
Mercédès, most el kell veszítenem a reménységet!
– Nem én bátorítottalak fel, Fernand! – válaszolta Mercédès.
– Soha életemben nem kacérkodtam veled!

– Igen, tudom, Mercédès – mormolta a fiatalember. – De elfelejtetted,
hogy a katalánok közt él egy szent törvény: csak egymás
között házasodnak?
– Tévedsz, Fernand, ez nem törvény, csak szokás! Ne hivatkozz
erre a magad érdekében. A sorozáson kiestél, az a szabadság, amelyet
meghagytak neked, nem végleges, egyik percről a másikra
behívhatnak. Ha pedig katona lettél, mihez kezdesz velem, szegény,
szomorú, vagyontalan árva lánnyal, akinek semmije sincs, csupán
egy majdnem romokban álló kunyhója, benne mindössze néhány
rongyos halászháló? Gondold csak el, Fernand, egy esztendeje,
mióta anyám meghalt, jóformán az emberek könyörületességéből
éltem. Te úgy tettél néha, mintha hasznomat vennéd, csak azért,
hogy megosszad velem halászzsákmányodat. És én elfogadtam ezt,
Fernand, hiszen apám testvérének fia vagy, és mert együtt nevelkedtünk.
Jól érzem azonban, hogy ez a hal, amelyet eladni viszek,
és amelynek árából megveszem a fonáshoz szükséges kendert, ez
könyöradomány.
– Mit bánom én, Mercédès, bármilyen szegény és magányos
vagy! Így is többet érsz nekem, mint Marseille legbüszkébb hajótulajdonosának
vagy leggazdagabb bankárjának a lánya! Mi kell
egyéb a magunkfajtának? Becsületes feleség és jó háziasszony. Találhatnék-
e nálad különbet?
– Fernand – válaszolta Mercédès, fejét rázva –, érd be a barátságommal…
– No jó, igazad van, Mercédès, hát tengerész leszek. Apáink öltözéke
helyett, amit te úgy megvetsz, díszes kalapot, csíkos inget és
olyan kabátot veszek, melynek gombjait vésett horgonyok díszítik.
Ugye, csak azért vagy olyan szigorú és kegyetlen hozzám, mert arra
a valakire vársz, aki ezt az öltözéket viseli.
– Fernand! – kiáltott fel Mercédès. – Azt hittem, jó ember vagy,
de csalódtam benned! Gonosz vagy, Fernand, hogy féltékenységedben
Isten haragját hívod segítségül! Hát jól van, nem titkolom,
várom és szeretem azt a férfit!
Fernand felugrott és sötét tekintettel, ökölbe szorított kézzel megállt
Mercédès előtt.
– Mercédès – mondta –, még egyszer kérdezlek: ez a végső elhatározásod?

– Szeretem Edmond Dantèst – felelte hidegen a fiatal lány –, és
nem leszek a felesége senki másnak.
Fernand lehajtotta fejét, mint aki mélyen elcsüggedt, nyögéshez
hasonló sóhajt hallatott, majd hirtelen felkapta fejét, fogát összeszorította,
orrcimpája kitágult, és ezt mondta:
– De hátha hűtlen lett hozzád?
– Mercédès! – kiáltott egy vidám hang kívülről. – Mercédès!
– Ah! – kiáltott a fiatal lány, és felsikoltott örömében. – Nem lett
hozzám hűtelen, hiszen itt van! … – Gyere, Edmond, itt vagyok!
Ezzel az ajtóhoz rohant, kitárta.
Fernand sápadtan, remegve húzódott hátra, mint aki útjában
kígyót pillant meg, azután visszadűlt székébe.
Edmond és Mercédès egymás karjába borultak. Eleinte semmit
sem láttak abból, ami körülöttük van, végtelen boldogság választotta
el őket a világtól.
Edmond hirtelen megpillantotta Fernand sötét alakját, amint
sápadtan és fenyegetőn feltűnt a homályban. Az ifjú katalán szinte
öntudatlanul az övében viselt késhez kapott.
– Ó, bocsánat – mondta Dantès, és most már ő húzta össze szemöldökét
–, nem vettem észre, hogy hármasban vagyunk.
Azután Mercédèshez fordult:
– Ki ez az úr? – kérdezte.
– Ez az úr a te legjobb barátod lesz, Dantès, mivel az én barátom
is, és unokatestvérem, testvérbátyám. Fernand… Nem ismered
meg?
– Ó, csakugyan – mormogta Edmond.
És anélkül hogy elengedte volna Mercédès karját, a másik kezét
barátságos mozdulattal a katalán felé nyújtotta. Fernand azonban
nem fogadta el a baráti kezet.
Ekkor Edmond kutató pillantást vetett az izgatott és remegő
Mercédèsre, utána Fernand-ra, akinek sötét és fenyegető tekintetéből
mindent kitalált. Harag ült ki homlokára.
– Amikor annyira siettem hozzád, Mercédès, nem sejtettem, hogy
ellenséget találok nálad.
– Ellenséget! – kiáltott Mercédès, dühösen tekintve unokabátyjára.
– Ellenséget nálam, Edmond, azt mondod? Ha így gondolnám,
felmennék a Morgion-hegyfokra, és fejjel ugranék a sziklákra!…

Fernand szörnyen elsápadt.
– De tévedsz, Edmond – folytatta a fiatal lány –, nincs itt semmiféle
ellenség. Nincs itt más, csak Fernand, a testvérem, aki mindjárt
kezet szorít veled, mint jó barátjával.
E szavaknál Mercédès parancsolóan a katalánhoz fordult, az
pedig – mintha e tekintet megbabonázta volna – lassan közelebb
lépett Edmond-hoz, és kezét nyújtotta neki. Gyűlölete, akár valami
tehetetlen, de haragos hullám, megtört a lány kisugárzásán. Ám alig
érintette Edmond kezét, úgy érezte, hogy többet nem bírna ki, és
kirohant a házból.
– Ó! – kiáltotta; úgy futott, mint valami eszeveszett, és a haját
tépte. – Ki szabadít meg ettől az embertől?!
– Ej, katalán! No, Fernand! Hová futsz? – kérdezte egy hang.
A fiatalember hirtelen megállt, körülnézett, és megpillantotta
Caderousse-t, amint egy lugas asztalánál Danglars-ral üldögélt.
– No, hát miért nem jössz ide, a barátaidhoz? – kérdezte Caderousse.
Fernand megtörülte verejtékes homlokát, és lassan a lugas felé
indult. Az árnyas lombok alatt valósággal lezuhant az egyik székre.
– Nohát, Fernand – folytatta Caderousse –, olyan vagy, mint egy
kikosarazott kérő!
Hangosan nevetett a tréfáján.
– Kutya bajom – jelentette ki Fernand. Ökölbe szorította a kezét.
– Mercédès azt szeretheti, akit akar!
– Ha te így fogod fel a dolgot, az már más! – mondta Caderousse.
– Úgy tudtam, a katalánok nem engedik, hogy vetélytársuk üljön a
nyeregbe.
– Szegény fiú! – tódította Danglars; azt színlelte, hogy őszintén
sajnálja a fiatalembert, akinek szívére oly súlyosan nehezedtek
Caderousse szavai, mint az ólom.
– És mikor lesz az esküvő? – kérdezte.
– No, ott még nem tartunk! – mormogta Fernand.
– Mindegy, meglesz, olyan bizonyos, mint az, hogy Dantès lesz a
Pharaon kapitánya, ugye, Danglars? – tette hozzá Caderousse.
Danglars megremegett e váratlan támadásra, és Caderousse felé
fordult, de társa ittasságtól bárgyú arcáról irigységen kívül semmit
sem olvasott le.

– Hát rajta – mondta, teleöntve a poharakat –, igyunk Edmond
Dantèsnek, a szép katalán nő férjének egészségére!
Caderousse elnehezült kézzel vitte a szájához poharát, és egy hajtásra
kiitta. Fernand fogta a magáét, és földhöz vágta.
– Ej, ej! – jegyezte meg Caderousse. – Nini, mit látok a domb tetején?
Nézd csak, Fernand, neked jobb a szemed. Úgy rémlik, mintha
két szerelmes tartana erre egymás mellett, kéz a kézben. Uram,
bocsá’! Ezek most csókolóznak!
Danglars jól látta, hogy Fernand arca mennyire eltorzult.
– No lám csak! – jegyezte meg Caderousse. – Hé, Dantès! Hahó,
szép kislány! Jöjjenek ide egy kicsit, és mondják el, mikor lesz az
esküvő…
– Nem hallgatsz! – szólt közbe Danglars, és úgy tett, mintha vis�-
szatartaná Caderousse-t, aki a részegek makacsságával hajolt ki a
lugasból. – Végy példát Fernand úrról, ő milyen okosan viselkedik.
– Hé! – kiáltott ismét Caderousse, félig felállva és öklével az asztalra
támaszkodva. – Hé, Edmond! Hát meg se látod barátaidat,
vagy máris büszkébb lettél, semhogy szóba állj velük?
– Dehogy, kedves Caderousse barátom – válaszolta Dantès. –
Nem büszke vagyok én, hanem boldog…
– Így hát az esküvő hamarosan meglesz, Dantès úr? – kérdezte
Danglars, üdvözölve a fiatal párt.
– Amilyen hamar csak lehetséges, Danglars úr. Még ma megtartjuk
az eljegyzést Dantès papánál, és holnap vagy legkésőbb
holnapután
megüljük a lakomát a Réserve-kertben. Remélem, eljönnek
barátaink is. Önöket is meghívjuk, Danglars úr, Caderousse úr.
– Hát Fernand? – kérdezte Caderousse erőltetett nevetéssel. –
Fernand-t is meghívják?
– Feleségem testvére nekem is testvérem – jelentette ki Edmond –,
és Mercédès is meg én is nagyon sajnálnánk, ha nem jönne el a lakodalmunkra.
Fernand felelni akart, de a hang megakadt a torkán.
Az ördögbe is, kapitány, ön ugyancsak siet! – jegyezte meg Danglars.
– Azért is olyan sürgős, mert Párizsba kell mennem. Teljesítenem
kell szegény Leclère kapitányunk végső akaratát.
– Értem, értem – felelte Danglars jó hangosan. De magában hoz20
zátette: „Párizsba megy, hogy átadja a megadott címre azt a levelet,
amelyet a főmarsalltól kapott. A mindenségit! Erről a levélről
kitűnő ötletem támadt! Ohó, Dantès barátom, a te neved még nincs
a Pharaon névsorának élére írva.”
– Hát jó utat! – kiáltotta a távozó fiatalember után.
– Köszönöm – válaszolta Edmond, és barátságosan intett.
A szerelmespár vidáman és nyugodtan folytatta útját.

4. Cselszövés
Danglars ekkor visszafordult, és látta, hogy Fernand sápadtan,
remegve visszahanyatlott a helyére.
– Nocsak, kedves uram – mondta Danglars Fernand-nak –, úgy
látom, ez a házasság nem mindenkit tesz boldoggá.
– Engem kétségbe ejt – jelentette ki Fernand.
– Na és, csak sopánkodik? Az ördög vigye el, nem hittem volna,
hogy így viselkedik egy katalán!
– Hát mit csináljak? – kérdezte Fernand. – Le akartam szúrni azt
az embert, de a lány azt mondta, hogy megöli magát, ha valami baj
éri a vőlegényét. És ha Mercédès meghal, én is meghalok!…
– Maga derék fiúnak látszik – jegyezte meg Danglars –, és megpróbálom
kihúzni a csávából! Hiszen ez a házasság Dantès halála
nélkül is pompásan füstbe mehet. Ha Edmond és Mercédès közé egy
börtön fala ékelődik, csakúgy szétválasztja őket, akár egy sírkő!…
– No de mit eszelt ki? – kérdezte Fernand. – Mondjon hát valami
jó ötletet…
– Pincér – mondta Danglars –, tollat, tintát, papirost ide!
A pincér a lugas asztalára tette a papírt, tintát és tollat.
– Nos? – kérdezte a katalán.
– No, hát azt mondom – jelentette ki Danglars –, ha például azok
után, hogy Dantès útközben kikötött Nápolyban és Elba szigetén,
valaki feljelentené a királyi ügyésznek, hogy bonapartista ügynök…
– Én feljelentem! – kiáltotta izgatottan a fiatalember.
– Nos, akkor – kezdte el újra Danglars –, legjobb egészen egyszerűen
fogni ezt a tollat, és hogy rá ne ismerjenek az írásra, bal kézzel
megírni a kis feljelentést.

Ezzel Danglars megmutatta, hogyan képzeli el a dolgot: bal kézzel
és megszokott írásától teljesen elütő, balra dűlő írással papírra
vetett és Fernand-nak nyújtott néhány sort. Fernand félhangon olvasta:
A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy
a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett
Szmirnából, miután hajójával kikötött Nápolyban és Porto
Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át Napóleonnak,
a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi
bonapartista bizottság számára.
Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert
ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő
fülkéjében található.
– Ez rendjén volna – fűzte hozzá Danglars –, így józanul áll bos�-
szút, nem árulja el magát, és a dolog simán halad előre. Nincs más
tennivaló, mint összehajtogatni ezt a levelet, mint ahogy én teszem,
és megcímezni: „A királyi államügyész úrnak.” Így rendben is lesz
az egész.
Danglars könnyedén megcímezte a levelet.
– Hohó! – kiáltott fel Caderousse, aki ösztönösen megértette,
milyen nagy szerencsétlenséget
okozhat ez a feljelentés. – Csakhogy
alávalóság lenne.
Kinyújtotta karját a levélért. Danglars elkapta előle a levelet, és
fölnevetett.
– Mindez merő tréfa. Magam sajnálnám legjobban, ha valami baj
találná érni Dantèst,
ezt a jó Dantèst! Ide nézzetek…
Fogta a levelet, összegyűrte, és a lugas egyik sarkába dobta.
– Így már rendjén van – motyogta Caderousse –, Dantès az én
barátom, és nem akarok rosszat neki…
– Ugyan már, ki az ördög akarná bajba keverni? Sem én, sem
Fernand! – mondta Danglars. Felállt és szemmel tartotta a fiatalembert,
aki ülve maradt, de tekintetével mohón követte a sarokba
dobott feljelentést.
– Hát akkor – kezdte ismét Caderousse – bort ide! Inni akarok
Edmond és a szép Mercédès egészségére!…
– Máris nagyon sokat ittál, te részeges kancsó – felelte Danglars
–, hiszen meg sem tudsz állni a lábadon. Itt az ideje, hogy hazamenj!
Add ide a karodat, és gyerünk!
– Gyerünk! – mondta Caderousse. Visszajössz velünk Marseillebe,
Fernand?
– Nem – felelte Fernand –, hazamegyek a katalánokhoz.
– Ahogy tetszik! Gyere, Danglars…
Danglars arra használta fel Caderousse-nak ezt az engedékeny
pillanatát, hogy Marseille felé vonszolja. De mintegy húsz lépés után
hátrafordult, és látta, amint Fernand megragadja a papírt, és zsebre
teszi. Azután kisiet a lugasból, és Pillon felé indul.
– Ugyan, mit csinál? – kérdezte Caderousse. – Hiszen hazudott
nekünk! Azt mondta, a katalánokhoz megy, most pedig a városnak
indult.
– Gyerünk már – mormogta Danglars –, azt hiszem, most már
megy a dolog, megy a maga útján…
 

Oldal: ALEXANDER DUMAS-MONTE CRISTO GRÓFJA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat