Első fejezet

Ahogy a tó vizébe nyúló mólónál üldögéltem, tudtam,
hogy mindez valóságos: a nevem Buddy, és jó kutya vagyok.
Lenéztem a lábamra; ahogy múlt az idő, fekete bundám a mancsomnál
már egészen őszre váltott. Hosszú, boldog élet állt mögöttem,
amit egy Ethan nevű fiú mellett töltöttem a Farmon. Sokszor
megfordultunk itt ráérős délutánokon, fürödtünk, vagy egyszerűen
csak azzal ütöttem el az időt, hogy megugattam a kacsákat.
Ez már a második nyaram volt Ethan nélkül. Amikor meghalt,
olyan fájdalmat éreztem, mint még soha. Azóta valamelyest enyhült
a fájdalmam, de a torokszorító érzés még most is gyötör. Csak
az álom hoz rá gyógyírt – olyankor Ethannel szaladok a réten át.
Öreg kutya voltam már, és jól tudtam, hogy hamarosan hosszú és
mély álomba szenderülök, ahogyan eddig már többször is. Először
akkor történt meg velem, amikor még Tobyként éltem első, bohókás
életemet. Nem is volt más dolgom, mint a többi kutyussal játszani.
Aztán Bailey voltam, akkor találkoztam először a gazdimmal, és ő
lett a mindenem. Utána Ellie kutyaként az lett a feladatom, hogy


megtaláljam és megmentsem a bajba jutott embereket. Mostani, negyedik
életemben Buddy a nevem, teljesítettem a küldetésemet, így
aztán beletörődve vártam a következő mély álmot. Akár az idén következik
be, akár jövő nyáron, nem számít. Ethan, a drága Ethan
volt életem értelme, többé már nem is akarok kutya lenni. Minden
tőlem telhetőt megtettem. Igazán jó kutya voltam.
És mégis…
Mégis, ahogy itt ültem, láttam, hogy Ethan népes családjából
az egyik gyerek bizonytalan léptekkel totyog végig a mólón. A kislány
csak nemrég tanult meg járni. Fehér, buggyos nadrágot viselt,
és szellős kisinget. Ha beleesne a vízbe, a felsőjénél fogva rángatnám
ki. Örültem, hogy ilyen találékony vagyok, azért nyüszítettem
egy keveset.
A gyermek anyját Gloriának hívták. Ő is a stégen tartózkodott;
mozdulatlanul feküdt egy nyugágyban, arcát és szemeit zöldségdarabok
borították. A kezében afféle pórázt tartott, aminek a másik
vége a kicsi derekához volt rögzítve. Csakhogy Gloria kezéből kicsúszott
a póráz, a gyerek pedig húzta maga után, miközben a móló
végéhez, a tó felé igyekezett.
Emlékszem rá, kölyökkoromban, ha azt éreztem, hogy lazul a póráz
a nyakamon, rögtön felfedezőútra indultam – akárcsak most ez
a kislány.
Gloria másodszor látogatott el a Farmra. Előző látogatása télvíz
idejére esett. Ethan akkor még élt; Gloria nagypapának szólította,
és a kezébe adta a kisbabát. Miután elmentek, Ethan és a barátnője,
Hannah, esténként sokszor emlegették Gloriát, és mindig bánat
ült a szemükben.
Clarity nevét akkoriban hallottam először. A kisbabát hívták így,
bár Gloria inkább Clarity June-nak nevezte.

Úgy éreztem, Ethan is azt akarná, hogy tartsam szemmel a kicsit,
aki amúgy folyton bajba keveredett. A minap is ott üldögélek
magamba roskadva, mikor arra leszek figyelmes, hogy a baba bemászik
a madáretető alá, és marokszám tömi magába a leszóródott
magokat.
Fő feladataim közé tartozik, hogy ne engedjem, hogy a mókusok
magot lopkodjanak – na de mihez kezdjek Clarityvel? Persze tudom,
hogy a gyerekek nem ehetnek madáreleséget, így aztán kötelességtudóan
csaholni kezdtem. Gloria, aki addig hason fekve heverészett
egy törülközőn, felült, és nagyon mérges volt.
Most is Gloriára pillantottam. Vajon kezdjek el megint ugatni?
A gyerekek gyakran beugrálnak a tóba a stégről, de nem az ilyen
pindurok, mint Clarity baba. Márpedig ő nyílegyenesen haladt a
víz felé. A kicsik csak a felnőttek karjaiban mehetnek a tóba. Vis�-
szanéztem a ház felé. Bár Hannah kint a kertben, a felhajtónál térdelve
a virágokkal foglalatoskodott, így túl messze volt ahhoz, hogy
tegyen valamit, ha a baba a vízbe pottyanna. Biztos voltam benne,
hogy Hanna is azt szeretné, hogy figyeljek oda Clarityre. Ez lett az
én új feladatom.
Clarity egyre csak közeledett a stég széléhez. Nyüszíteni kezdtem,
de most már úgy igazából.
– Css! – szólalt meg Gloria, és továbbra sem nézett fel. Nem értettem,
mit akart ezzel mondani, de a hanghordozása barátságtalan
és elutasító volt.
A baba megállás nélkül száguldott a móló végéhez. Amikor odaért,
megtorpant, de aztán belesett a tóba.
Karmaimat a stég deszkájába mélyesztve nagy lendületet vettem,
és beleugrottam a langyos vízbe. Clarity apró végtagjaival kétségbeesetten
kapálódzott, és megpróbált a felszínen maradni, de a feje

egyre-másra a víz alá került. Másodpercek alatt értem oda hozzá. Az
ingét gyengéden a fogaim közé vettem, majd kiemeltem a fejét a vízből,
és a part felé vettük az irányt.
Gloria kiáltozni kezdett.
– Ó istenem! Clarity! – Körbeszaladt, és belegázolt a vízbe, pont
akkor, mikor a lábam talajt ért a tóban.
– Rossz kutya! – kiáltott rám, és megragadta Clarityt. – Nagyon,
nagyon rossz vagy!
Szégyenkezve hajtottam le a fejem.
– Gloria! Mi történt? – kiáltotta Hannah, ahogy futva érkezett
a ház felől.
– A kutyátok belelökte a tóba a babát. Clarity akár meg is fulladhatott
volna! Be kellett ugranom, hogy megmentsem, és tessék,
most csuromvíz vagyok!
Éreztem a fájdalmat a hangjukból.
– Buddy? – mondta Hannah.
Nem mertem ránézni. Kicsit megcsóváltam a farkam, amitől felkavartam
a víz felszínét. Nem értettem, mi rosszat tettem, de azt láttam,
hogy mindenki megijedt.
Mindenki, kivéve Clarityt. Félénken vetettem rá egy pillantást.
A kicsi a mamája karjában izgett-mozgott, és felém nyújtogatta apró
kezeit.
– Bubby – gagyogta Clarity. A nadrágjából csöpögött a víz, és végigfolyt
a lábszárán. Újból lesütöttem a szemem.
Gloria kifújta a levegőt.
– Hannah, átvennéd a babát? Teljesen átázott a pelenkája, nekem
viszont most hasra kell feküdnöm, hogy egyenletesen lebarnuljak.
– Hát, persze – felelte Hannah. – Gyere, Buddy!

Szerencsésen túlestünk az egészen, kiugrottam a vízből, és megcsóváltam
a farkam.
– Ne fröcsköld rám a vizet – mondta Gloria, és arrébb szökkent.
Kihallottam a hangjából a figyelmeztetést, csak éppen nem tudtam,
miről van szó. Így aztán jól megráztam magam a fejemtől a farkamig,
hogy minél hamarabb megszáradjak.
– Juj, ne! – visította Gloria. Mutatóujjával felém bökdösött, és
alaposan lehordott. Alig értettem belőle valamit, habár néhányszor
használta a „rossz kutya” kifejezést. Lehorgasztott fejjel nagyokat
pislogtam.
– Gyere, Buddy! – mondta Hannah kedvesen. Engedelmesen követtem
a házig.
– Bubby – ismételgette folyvást Clarity. – Bubby.
Amint a házhoz vezető lépcsőhöz értünk, megtorpantam, mert
a számban különös ízt éreztem. Ismerős volt; emlékszem, egyszer
előkotortam a szemétből egy lapos fémserpenyőt, és lenyaltam róla
az édes ételmaradékot, aztán kíváncsiságból beleharaptam magába
a serpenyőbe is. Olyan rossz íze volt, hogy azonnal kiköptem. De
attól a különös íztől sehogy sem tudtam szabadulni, és még sokáig
éreztem a számban és az orromban.
– Buddy? – Hannah megtorpant az elülső verandánál, és figyelmesen
megszemlélt. – Mi a baj?
Megcsóváltam a farkam, felszökkentem a verandára, és mikor
Hannah ajtót nyitott, elsőként mentem be a házba.
Valahányszor átléptük a küszöböt – akár kimentünk, akár bejöttünk
–, elfogott az izgalom, mert tudtam, hogy valami új vár rám.
Bent a házban buzgón őrködtem, míg Hannah és Clarity kipróbáltak
egy új játékot. Hanna felvitte a kislányt a lépcső tetejére,

aztán figyelte, ahogy Clarity megfordul, és hátrafelé lemászik. Ezalatt
Hannah biztatgatta, én pedig csóváltam a farkam. Mikor a lépcső
aljára ért, végignyaltam az arcát, mire a kicsi felkacagott, aztán
Hannah felé nyújtogatta a karját.
– Még, mama, még!
Hanna ekkor felkapta, adott neki egy puszit, majd a lépcső tetejére
vitte, és újból kezdődött a játék.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem eshet bajuk, bevonultam
kedvenc helyemre a nappaliban. Megfordultam párszor körülötte,
aztán nagyot sóhajtva lefeküdtem.
Kisvártatva megjelent Clarity; a takaróját maga után húzta a földön,
a szájában pedig volt valami, amit folyton rágott, de sohasem
nyelt le.
– Bubby – mondta, aztán négykézlábra ereszkedett, és odamászott
hozzám. Hozzám bújt, és apró kezével magára húzta a takaróját.
Megszimatoltam a feje búbját – senkinek sem volt hozzá fogható
illata. Nyugalmat és megelégedettséget éreztem, amitől hamarosan
álomba szenderültem.
Békésen szundikáltunk a babával, amikor hirtelen kivágódott a
veranda ajtaja, és Gloria viharzott be a nappaliba.
– Ó, Clarity!
Résnyire nyitottam a szemem, és láttam, hogy a nő lehajol, és elragadja
mellőlem a kicsit. Azon nyomban hiányozni kezdett: valahogy
olyan üres és rideg lett minden nélküle.
Hannah kijött a konyhából.
– Éppen süteményt sütök – mondta.
Az ismerős szavak hallatán felemelkedtem a fekhelyemről, és
Hannah-
hoz somfordáltam. Megcsóváltam a farkam, aztán megszimatoltam
az édes illatot árasztó kezet.

– A baba a kutya vackán aludt – mondta szemrehányóan Gloria.
Abból, ahogy kiejtette a „kutya” szót, nem sok jóra számíthattam –
talán még sütire sem.
– A baba a kutyához bújva aludt – felelte Hannah.
– Nem örülök neki, hogy a gyerekem a kutya mellett alszik. Még
a végén Buddy ráfekszik, és agyonnyomja.
Kérdőn néztem Hannah-ra, mert nem értettem, miért emlegetnek
folyton.
– Én… – kezdte, majd a szájára tette a kezét. – Persze, rendben
van. Többé nem fordul elő.
Clarity még mindig aludt; kicsi feje Gloria vállára hanyatlott, aki
átadta a babát Hannah-nak, aztán sóhajtva leült az asztalhoz.
– Van itthon jeges tea? – kérdezte.
– Hozom. – Kezében a babával, Hannah a konyhapulthoz ment.
Kirámolt ezt-azt, de sütit nem láttam sehol, pedig éreztem a cukros,
meleg illatot. Így aztán engedelmesen ültem, és vártam tovább.
– Szerintem, mikor Clarityvel látogatóba jövünk hozzátok, Buddyt
ki kellene zárnod az udvarra – jegyezte meg Gloria, majd belekortyolt
az italába. Hannah is asztalhoz ült, és időnként megveregette
Clarity hátát, amikor az mozgolódni kezdett az ölében.
– Nem tehetem, Gloria.
Felnyögtem, aztán leheveredtem, és eltűnődtem: az emberek vajon
miért hozzák szóba a sütit, ha mégsem adnak belőle a jó kutyáknak?
– Buddy a családhoz tartozik – folytatta Hannah. Vetettem felé
egy álmos pillantást, de a sütinek még mindig semmi nyoma. – Elmeséltem
már neked, hogyan hozott össze minket Ethannel?
Ethan nevének hallatán összerezzentem. Alig emlegették már a
házban, pedig én rögtön fel tudtam idézni a szagát, és kezének érintését
a bundámon.

– Azt akarod mondani, hogy egy kutya hozott össze benneteket?
– visszhangozta Gloria.
– Ethannel gyermekkorunk óta ismertük egymást. A középiskolában
szerelmespárként tartottak minket számon, de a tűz után –
hallottál a tűzről, ami nyomorékká tette őt, ugye?
– Nem is tudom, mintha a fiad említette volna. Bár Henry leginkább
önmagáról beszélt. Tudod milyenek a férfiak.
– Nos… a tűz után Ethan valahogy megváltozott, mindent sötéten
látott, én pedig nem voltam elég idős és érett ahhoz, hogy kezelni
tudjam az új helyzetet.
Éreztem a Hannah-ból áradó szomorúságot, és tudtam, hogy
szüksége van rám. Az asztal alatt odamentem hozzá, és fejemet az
ölébe fektettem. Hannah gyengéden simogatni kezdte a bundámat,
Clarity
meztelen lábacskái pedig ott harangoztak felettem.
– Ethannek is volt akkoriban kutyája, Bailey, egy gyönyörű golden
retriever. Imádta.
Megcsóváltam a farkamat, mert jól tudtam, kiről beszélnek. Valahányszor
Ethan Bailey-nek becézett, éreztem a felém áradó szeretetét.
Ilyenkor megölelt, én pedig viszonzásképp megnyaltam az arcát.
Úgy fájt most nekem Ethan hiánya, mint már régóta nem, és éreztem,
hogy Hannah is szenved tőle. Megnyaltam az engem simogató
kezet, mire Hannah letekintett rám, és a szemembe mosolygott.
– Te is jó kutya vagy, Buddy – mondta. Boldogan csóváltam a farkam,
mert jó kutyának nevezett. Felcsillant előttem a remény, hogy
a végén még akár finom sütit is kaphatok.
– Úgyhogy, elváltak útjaink. Aztán találkoztam Matthew-val, ös�-
szeházasodtunk, és megszületett Rachel, Cindy, meg persze Henry.
Gloria felszisszent, de én rá sem néztem. Hannah még mindig simogatta
a fejem, én pedig nem akartam, hogy abbahagyja.

– Matthew halála után úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm a városba.
Hiányoztak a gyerekek. Egy nap, mikor Buddy talán egyéves
lehetett, a kutyafuttatón szaladgált, aztán valamiért hazáig követte
Rachelt. A nyakörvén fityegett egy címke, és legnagyobb meglepetésemre
Ethan nevét olvastam rajta. De az ő meglepetése az enyémnél
is nagyobb volt, mikor felhívtam. Korábban már gondolkodtam
rajta, hogy be kellene hozzá ugranom, de valószínűleg sohasem tettem
volna meg. Tudom, butaság volt tőlem, de nem szépen váltunk
el egymástól annak idején. És hiába telt el azóta sok idő, mégis valahogy…
szégyelltem az egészet.
– Na, én aztán tudnék mesélni szakításokról. Volt részem elégben,
az biztos – horkant fel Gloria.
– Elhiszem – felelte Hannah. Lenézett az ölébe, és rám mosolygott.
– Amikor annyi év után újból találkoztam Ethannel, olyan
érzésem volt, mintha sohasem váltunk volna el egymástól. Mi ketten
összetartoztunk. Persze a gyerekeimnek nem mondhattam el,
de Ethannel lelki társak voltunk, ő volt számomra az igazi. De
ha Buddy nem hoz össze bennünket, talán sohasem találkozunk
többé.
Valahányszor meghallottam a nevemet vagy Ethanét, mindig elöntött
a hála, Hannah mosolyából pedig kiéreztem a szeretetét, és
a szomorúságát is.
– Ó, nézd csak, hogy elment az idő! – kiáltott fel Hannah. Felpattant,
és átadta Clarityt Gloriának. A baba fészkelődni kezdett, apró
ökleivel a levegőbe bokszolt, és nagyokat ásított hozzá. A sütikkel
teli tepsi zörögve jött ki a forró sütőből, az orromat pedig megcsapta
a finom, édes illat, de Hannah nem adott nekem belőle.
Ami engem illet, a napom már el volt rontva, hiszen kínzó közelségben,
az orrom előtt volt a süti, mégsem kóstolhattam meg.

Oldal: W BRUCE CAMERON-EGY KUTYA NÉGY ÚTJA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat