Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

boszormenyigyu321.jpg



A lány alacsony volt, karcsú, ördögien érzéki és vérszomjas. A négy csatornajárat valahol az Istenhegyi és a Nógrádi út találkozásánál, mélyen a komor, emeletes bérkaszárnyák alatt futott egymásba. A vörös téglával kirakott boltíves folyosók alján bokáig érô, lomha szennyvíz csobogott, fehér párafelhôt lehelve. Odafönn, a felszínen fagypont körül járt a hômérséklet, de itt lenn, a csatornamélyben az erjedô mocsok kellemes, bár bûzös meleget árasztott. A lány lassú, kígyózó mozgással közlekedett. Cseppet sem érdekelte, hogy magas talpú, fehér holdjáróit nyálkás víz folyja körbe, s a bokájához idônként lustán bucskázó, szilárdabb dolgok ütôdnek, melyekrôl jobb nem tudni, pontosan honnan származnak. Mikor a csatornajáratok találkozásához ért, megállt, és két kezét a csípôjére támasztotta. A kerek, alig három lépés átmérôjû „terem” teteje elvékonyodó kürtôben szökött a felszín irányába, s végül egy rácsos csatornafedél zárta le. A bérházak elôtt futó járda fölött halkan zümmögô gázlámpák sorakoztak, melyek Kilenc

fényébôl – miután a rácsok megszûrték – némi derengés a föld alá is jutott. Ahhoz épp elég, hogy a lány rafinált, fehér ruhája és vállára omló, szintén fehér rasztahaja már-már ragyogni lássék a párás félhomályban. – Miért itt? – szólalt meg hirtelen. Szenvtelen, tizenhét éves lányhoz kissé túlságosan is mély, izgatóan búgó hangját felerôsítette s lágyan tovagördülô visszhanggá sokszorozta a csatornajáratok téglafala. – Miért kellett egészen idáig eljönnöm, csupán azért, hogy beszéljünk? A csillagvizsgáló közelében sem… – Biztos akartam lenni abban, hogy egyedül jössz. Csontos, kissé görbe hátú alak lépett elô az árnyak közül. A férfi az a fajta jellegtelen, szürke figura volt, aki hiába ülne akár órákon át velünk szemben a gôzbuszon, egyetlen perccel késôbb már képtelenek lennénk felidézni az arcvonásait. – Te követtél engem?! – a lány hitetlenkedve nevetett. – Ezt aligha hiszem. Kevesen akadnak a Városban olyanok, akik képesek volnának rá, s te aztán végképp… – Hagyjuk ezt! – szólt közbe nyugodt, csendes hangon a férfi. Épp a csatornaterem közepén, a rácsos nyílás alatt állt, így aztán gyér fény vonta körül nyeszlett alakját. – A válaszodat akarom hallani. A lány sápadt arcán gunyoros mosoly suhant át, s az alsó ajkába fûzött ezüstgyûrû megcsillant. Tudta magáról, hogy szép. Huszonöt éve halott, és mégis szép. – Nehéz döntés – sóhajtotta, nem is titkolva, hogy csupán játszik. – Elárulni a bandát, és fôleg azt, akit szeretek. – Ugyan, kislány! – a férfi hangja rekedten gurgulázott. Megköszörülte a torkát, és közben mindkét kezét a nadrágja zsebébe dugta. – Régóta ismerlek, és jól tudod, mennyire gyûlölöm a fajtádat. Te képtelen vagy a szeretetre. Amit Slomó iránt érzel, az csupán éhség, semmi több. A lány egyetlen szemvillanás alatt változott meg. Csípôre tett, vékony kezei lehullottak, vörös lakkos körmöket meresztgetô, karcsú ujjai ökölbe szorultak. Kissé elôrehajolt, oly fürgén, hogy fehér rasztahajának hurkái ostorként csaptak a levegôbe, és eltátva a

száját, tûhegyes tépôfogakat villantott a férfira, miközben torkából sziszegô hörgés szakadt ki. – No látod, ez vagy te valójában! – mondta a vékonydongájú fickó jeges nyugalommal és leheletnyi megvetéssel. – Oly könnyû elôcsalogatni az igazi lényedet, hogy még csak örömöt sem szerez, mikor megtörténik. A lány elrejtette vámpírfogait, s látszólag teljesen megnyugodott. Csupán gyönyörû szemének mélyén parázslott tovább némi démonfény, ám ez csak még szebbé tette. – Miért én? – kérdezte a férfitól. – Miért engem szúrtál ki a csapatból, hogy eláruljam ôket? Megtehetted volna egyedül is, hisz legalább annyit tudsz a gruftik terveirôl, mint én. – Ez igaz – biccentett a fickó, tekintetével a csatornalében úszó matéria egy különösen gusztustalan darabját figyelve. – Csakhogy én nem lehetek jelen, mikor megtörténik. Máshol lesz dolgom. Kell valaki, aki vigyáz, hogy miközben a démonok elfogják a gruftikat, senki se haljon meg. – Oh, milyen megható! – sóhajtott a lány, s ez a sóhaj végighullámzott egész testén. Szexi miniruhája, melyet vörös szegélyû hasítékokkal raktak tele, némelyiket cipzárral is ellátva, hogy a tulajdonosa maga döntse el, a testébôl mikor, mennyit szándékszik feltárni másoknak, érzékien követte minden mozdulatát. – Szóval számodra az is fontos, hogy a gruftik életben maradjanak?! – Természetesen! – Akkor miért játszod ôket a Fenevad kezére? – Ez legyen az én dolgom – a férfi homlokára vízcsepp hullt, s úgy gördült le az arcán, mintha könnyezne. Mire felnézett, már legalább fél tucat újabb csepp érkezett, telepettyezve a két vállát és a bôrét. – Odafönn már megint esik. Sosem hó, mindig csak esô, pedig tél van. – Unlak! – a lány holdjárója dühösen cuppant a csatornalében, szennyes vizet fröccsentve szét. – Végezzünk gyorsan! – Ahogy óhajtod – a férfi ismét a lányt nézte. – A Mamutban mûködô démonoltóban holnap éjjel nagy buli lesz. Slomóék le

akarnak csapni, mert azt remélik, hogy néhány középkasztos démonúr is jelen lesz. – Már holnap? – egyetlen szemvillanásig úgy tûnt, a lány megrémült. – Azt hittem… – Azt hitted, hagyok neked néhány nap, esetleg hét gondolkodási idôt, hogy közben átrághasd a dolgot – mormogta a férfi. – A véredben van az árulás, épp ezért választottalak téged. S azzal is tisztában vagyok, hogy ha módot kapsz rá, még a saját árulásodat is elárulnád, egyszerûen csak azért, mert élvezed a káoszt. A lány ismét rásziszegett a csatornarácsról csepegô esôben álló alakra, bár most sokkal kevesebb meggyôzôdéssel, mint korábban. – Tehát holnap elmész Slomóékkal a Mamutba, és vigyázol, hogy ne legyen módjuk komoly ellenállásra, mikor a csapda rájuk csukódik – beszélt tovább a férfi. – Már rég a véredet kellett volna vennem – lehelte fagyosan a lány, s dühösen megrázta rasztafürtjeit. – Slomóék akcióra elôkészített Exijeit, szenteltvizes és asztrálgéles palackjait, valamint az amuletteket már mind hasznavehetetlen másolatokra cseréltem vagy semlegesítettem. A szavakkal aktiválható varázslatok ellen azonban… – Velük leszel! – a férfi most elôször tûnt kissé ingerültnek. – Mellettük és a hátuk mögött! Intézd úgy, hogy ne legyenek képesek… – Ezt vágom, oké, de… – emelte fel megadóan mindkét karját a lány. – Mi lesz, ha a grammatonok mégis bevadulnak, és meg akarják ôket ölni? Tudod, hogy a sargatanasokban nem lehet bízni. – Ez a kockázat valós – ismerte el a férfi komoran. – Ebben az esetben lesz majd néhány halott gruftink és… ha magadra sem tudsz vigyázni, akkor egy csinos testétôl megfosztott vámpírdémonunk. – Igazán kedves vagy – fintorodott el a lány.

– Nem azért jöttem a Városba, hogy bárkivel is kedves legyek – a férfi hátat fordított neki és távozni akart, de a hóraszta hajú megállította. – Lilith nincs a csillagvizsgálóban! Ma délután lelépett, és nem hiszem, hogy az akció elôtt visszatérne. – Ennek így is kell lennie – felelte a férfi anélkül, hogy a lány felé fordult volna. – Az ô sorsáról majd én magam gondoskodom, s ha mégis kellenél, üzenni fogok. – Rendben. Úgy tûnt, már minden szó fölösleges, a háttal álló alak mégis tovább beszélt. Szavait halkan, szinte csak önmagának mormolta. – Lilithnek nem szabad a Fenevad kezére jutnia. Még nem. Ha Slomóékkal együtt bukna, akkor nem volna képes beváltani a hozzá fûzött reményeimet. Egyelôre fogalma sincs róla, kicsoda is ô valójában, és mekkora veszélyben van. A háború, mely Lilith születése elôtt kezdôdött, s aminek mára ô maga vált a kulcsfigurájává, hamarosan eldôl. – Szerintem a csajt jelenleg semmi más nem érdekli, csak az, hogy megtalálja Enochot – vélte a hóraszta. – Meg is fogja találni – a férfi halk, rekedt nevetést hallatott. – Ám elôbb el kell végeznie azt, amit várunk tôle! Halk csobbanás hallatszott, s a nyeszlett alak eltûnt. Silver Ivy, a hóraszta hajú lány felemelte jobb kezét, és középsô ujjával a csatorna plafonja felé bökött. – Ezt neked, baromarc! – eresztette végre szabadjára visszafojtott dühét, majd sarkon fordult, s jellegzetes, kígyózó mozgással imbolygott el a Svábhegy irányába. *** Farkasok gyülekeznek az éjben… Épp erre gondoltam, mikor a Barkas megcsúszott. Erôsen szorítottam, a kormány valahogy mégis kipattant a kezembôl, és önálló életre kelve fordult jobbra. A fényszórók ragyogó pászmái elôbb még a szürke, síkos aszfaltot simogatták, most azonban a járda peremét, majd azon túl egy sárgára festett villa magas,

vaslándzsás kerítését világították meg. A pillanat töredékéig azt hittem, képtelen leszek megállítani, de aztán a Barkas elsô kerekei a járdaszegélynek csapódtak, és maguktól fordultak vissza. Fém sikoltott a kövön, szikrákat hányt az alváz. – A fenébe! – kiáltottam dühösen, miközben megragadtam és egyenesbe rántottam a kormányt. A Barkas részeg sargatanasként kóválygott az Eötvös úton, egyenesen a kettéváló aszfaltsávok közötti betonszigeten magasodó, 1913-ban épült, gyönyörû víztorony felé. Micsoda mázli, hogy a Városban szinte már senki nem közlekedik gôzjárgányokkal! Karambolozni már csakis az egy helyben álló épületekkel lehetne; amihez viszont jó adag felelôtlenség és hülyeség kell. Hát, nekem az elôbb majdnem összejött. – Koncentrálj, Lilith! – csikorgattam a fogam, miután a fékre lépve sikerült óvatosan lelassítanom a járgányt, anélkül hogy az újra megcsúszott volna. Tök szabálytalanul, tehát balról kerültem ki a víztornyot, és mentem tovább az Eötvös úton. Kétoldalt, titokzatos parkjaik mélyén csodás villák sorakoztak, amiket jó ideje nem lakott senki. Legalábbis nem olyanok, akikkel szívesen találkozna az ember lánya, ha már görcsösen ragaszkodik az afféle formalitásokhoz, mint hogy a feje a nyakán maradjon, a vére pedig a saját ereiben csörgedezzen. Farkasok gyülekeznek… Kényszerítenem kellett magam, hogy az úttesten kívül semerre se nézzek. A folyamatosan lefelé haladó út két oldalán néhol kiégett, félretaszított, kormos verdák álltak. Volt, amelyiket felborították, vagy épp torz graffitikkel mocskolták össze. A Svábhegy környéke emberi életre alkalmatlanná vált. A Várban lakó Fenevad az éjszaka legförtelmesebb, alsó kasztokból származó szörnyetegeivel népesítette be Buda egykor talán legszebb vidékét. A fogaskerekû hátborzongatóan néptelen, sötét állomását elhagyva a Diana utcára fordultam rá. A Barkas traktorhoz méltó pöfögéssel, de legalább hörgés, fulladozás nélkül, üzembiztosan vitt a célom felé. A fûtés persze pocsék volt, és a rozsdás kaszni is ezer résen át engedte

be a kinti, dermesztô levegôt, de mindez nem érdekelt. A hidegnél sokkal inkább a kocsit körbeölelô, vigasztalan sötétség zavart, amivel odakinn csupán a fényszórók, idebenn pedig a mûszerfal hunyorgása igyekezett megküzdeni. Még a visszapillantóba se mertem belenézni, mert tudtam, hogy a hátam mögötti nagy térben, a Barkas belsejében hívatlan utasként terül szét a sötétség, mintha arra várna, hogy végre lefulladjon a motor, s ô rám vethesse magát. A Szent Orbán téren csikorgó gumikkal vágtam át. – Hé, kislány, fogd vissza magad! Hangosan kimondott szavaimtól elôször csak idegesebb lettem, aztán mégis folytattam a dumát: – Semmi értelme, hogy fejre állj ezzel a csotrogánnyal! Lassíts szépen… Úgy, ügyes lány vagy. Végre oldódni kezdett bennem a pánik és a düh okozta görcs. A lábfejem feljebb engedte a gázpedált. A Barkas hörgése csitult, a kaszni se zörgött már olyan fülsiketítôen. Az Istenhegyi út szélesen, üresen és sötéten várt rám. Kétoldalt a házak ablakai vakon meredtek az éjszakába. Még világos volt, mikor otthagytam a többieket. Emlékszem Szürke döbbent, kétségbeesett arcára. Láttam rajta, hogy szeretne velem tartani, de fél Salamontól és a többiektôl. – Állítólag egy csapat vagyunk! – kiáltottam hirtelen, s mivel ez nem volt elég, beleöklöztem a Barkas mûszerfalába. – Bizony! Mi vagyunk a rettenthetetlen grufti démonvadászok, igaz-e?! Hát ha tényleg egy csapat vagyunk, akkor miért nem vagytok képesek hinni nekem? Tudtam, hogy magamban beszélni – sôt, üvöltözni – közel áll a teljes elmezavarhoz, mégsem voltam képes abbahagyni. – Nézzétek a Várost! Mit szólsz a látványhoz, Slomó? És te, Dorisia? Oh, kicsi, ijedt Dorisia, neked muszáj a többiekkel tartanod, hisz egyedül már rég szétmarcangoltak volna a démonok, nem igaz?! Na de Gitta asszony, Susy Omega és persze Silver Ivy…? Ôk legalább olyan kemények, mint akármelyik sargatanas, még sincs annyi merszük, hogy ODA… FIGYELJENEK… RÁM!

A három utolsó szót már a letekert ablakon kihajolva üvöltöttem a Városra. Az arcomba csapó fagyos levegô könnyeket csalt a szemembe. Legalábbis azt akartam hinni, hogy a menetszél tette. – Tudjátok, mit mondok? – szûrtem fogaim közt a szavakat, miután ismét egyenesen ültem, és a fényszórók pásztázta utcára meredtem. – Bármit gondoltok rólam, én igenis tudom, hogy a Fenevad nekem köszönheti a hatalmát, mert… Mert én így döntöttem! És azért… A fenébe, csakis azért dönthettem így, mert Enoch hatalmat adott hozzá. Akkor is ez az igazság, ha ti odafönn, a csillagvizsgálóban egyetlen szavamat se hiszitek el! Most pedig… Épp a Nagyenyed utcára fordultam rá, mikor elém ugrottak. A fényszórók három tovasuhanó alakot világítottak meg, s az egyik nem volt elég fürge. Fekete hajú, kissé tömzsi, alacsony lány. Tisztán láttam az arcát, amint döbbenten felnéz rám, aztán jött a csattanás. A vén Barkas egész kasznija belerázkódott, pedig csak a bal elsô lámpával sodortam el a csajt, aki az irtózatos ütéstôl felpattant a levegôbe, pördült néhányat, majd az aszfaltra zuhant. Fájdalmasan sikítottak a fékek, s a tehetetlenségi erô rápréselt a kormányra. Kirúgtam az ajtót, fûzôs csizmám talpa hangosan csattant a nedves úttesten. Egyetlen csepp vért sem láttam, de ez ugyan miért lett volna gyanús? A szétdobott végtagokkal heverô lányhoz léptem, lehajoltam hozzá, és fekete körmû ujjaimmal félresimítottam a haját, hogy az arcába nézhessek. Ekkor kezdtek vonyítani. Miután elütöttem a társukat, a lendület még jó húsz lépésen át vitte ôket, így már a járdáról fordultak vissza. Szerencsére a motort nem állítottam le, s bár a járgány egyetlen, épen maradt jobb oldali fényszórója az Alkotás utca felé ontotta sugarát, mégis elég fényt adott ahhoz, hogy kivegyem a körvonalaikat. Gyorsan és egyre görnyedtebben futva közeledtek. Aztán meghallottam a mordulást, méghozzá egyetlen arasznyira a kezemtôl. Ujjaim közül lassan siklott ki az elütött lány

haja, mely érdes volt és ragacsos. Ránéztem, mire ô eltátotta a száját és felém kapott. A förtelmesen nagyra nôtt, sárga tépôfogak üresen csattantak a levegôben; még túlságosan kába volt ahhoz, hogy elkaphasson. Ösztönösen szorítottam ökölbe a kezem, mire az ujjgyûrûmbôl halk pendüléssel lökôdött ki az apró, mérgezett tû. Célzás nélkül döftem. Válaszul fájdalmas vinnyogás érkezett; a Dorisia által kutyult asztrálgél-méreg igazán gyorsan hatott. A két fiú immár teljesen négykézlábra ereszkedett. Farkaskörmeik hangosan csattogtak az aszfalton, megnyúlt pofájukból fröccsenô nyál és dühödt morgás tört elô. Gyorsan közeledtek. Túl gyorsan. – Sztafil! – fel sem álltam a guggolásból, úgy dobtam feléjük a gris-gris zacskót. A szerterobbanó villámvarázs kétfelé repítette a srácokat. Égett szôr bûze és keserves vinnyogás töltötte be az utcát. Ezután kezdtem futni. Még csupán a fél fenekem került az ülésre, de már a gázpedált tapostam. A Barkas persze sosem a gyorsulásáról volt híres. Épp berántottam az ajtót, mikor egy félig ember, félig farkas végtag nyúlt utánam. A lány ismét elvétette. Ruv1 démonok – gondoltam, miközben a botváltót recsegtetve raktam sebességbe a kocsit. – Biztos most indultak az elsô portyájukra, miután rátaláltak erre a három szerencsétlenre, és befészkelve magukat a testükbe, elkezdték ôkett farkasemberré formálni. Igen, megint ôrült mázlim volt… A Déli pályaudvar mellett már biztonságban érezhettem magam. A sebességmérô mutatója lassan, de biztosan kúszott a nyolcvanas felé. Belenéztem a bal oldali visszapillantóba. A két ruvnak és a ruvnyinak, akit elütöttem, nyoma sem volt. A Moszkva térnél lassítottam. Itt már világítottak a gázlámpák, és a házak ablakaiból is fény áradt. A Mamut üzletház üveg-acél monstruma fényreklámokat villogtatott, a járdákon démonszállta emberek és vágyakozó tekintetû apagék bóklásztak. A grammatonoktól cseppet sem tartottam; akadt nálam néhány remek, bár természetesen hamis fôdémoni menetlevél.
1 ruv – farkas, ruvnyi – nôstény farkas (roma).

Csak mikor a Margit hídra értem, akkor döbbentem rá, hogy a ruvok épp azon a környéken kerültek az utamba, ahol valaha, réges-rég éltem. Apu… Anya… a tízemeletes és a pince, ahol oly sok idôt… Kapkodva tekertem fel az ablakot. Rohadt menetszél! Már megint könny csípte a szememet… *** A ház éppoly nyomasztóan csendes volt, ahogy a Kunhalom utca és az egész kerület. A Barkas megmaradt lámpájának magányos sugara óvatosan tapogatta a komor sötétséget, de most legalább segítsége is akadt, mivel itt a köztéri világítás valahogy még kitartott. Minden harmadik-negyedik gázlámpa épen maradt, gyenge fényszigetet rajzolva maga köré. A járda mellé álltam, és a kormányra hajolva kémleltem a házat. Az utcára nézô, kicsiny ablakok betörve, fénytelen tekintettel meredtek rám. A házinénink már rég halott, ezt tudtam jól, valahogy mégis egész úton abban reménykedtem, hátha… Ostobaság. Ha a motorzajra valóban megnyílna az ajtó, és a néni lépne ki rajta, karján hatalmas tálca friss, porcukros rétessel… akkor meg kéne ôt ölnöm. Fogtam a slusszkulcsot, és leállítottam a kocsit. Amint a fényszóró kihunyt, és a már megszokott, monoton gépzaj is megszûnt, a csend dermesztô ölelésétôl kirázott a hideg. – Démonvadász vagy, kislány! – suttogtam magamnak. – Fogát vacogtató, alaposan betojt, de azért mégis csak démonvadász, úgyhogy nyomás! Valahol kutya ugatott. Megnyugtató volt a gondolat, hogy a Fenevad uralta városban még léteznek kutyák. Úgy értem, teljesen hétköznapi, szeretnivaló, bátor vagy hamis, hûséges és a mennydörgéstôl nyüszítve ágy alá menekülô, normális kutyák. Kiszálltam a kocsiból, és a fejemre borítottam, majd a mellemen szorosan összefogtam a vastag, kötött nagymamakendôt. A levegôben fehér párát bodorított a lélegzetem, de még a cipôm talpán át is éreztem, hogy a talaj meleg.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: BÖSZÖRMÉNYI GYULA: 3...2...1 /RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »