A Whitechapel
réme



–Mit visz a kis hajó S-sel? – kérdezte George.
– Slájmot, igaz? – tippelt Simon. Hanyatt feküdt az
ágyon a szobájukban. Lakótársa, George, a szemközti ágyat foglalta
el. Mind a ketten elgondolkodva meredtek a félhomályba, ami
óhatatlanul is azzal járt együtt, hogy a plafont bámulták. Ebben
nem igazán lelték örömüket, mivel a plafon förtelmes volt. – Minden
csupa slájm.
– Nem is – tiltakozott George. – Penészből sincs hiány.
– Nem tudom, meg lehet-e egyáltalán különböztetni a slájmot
a penésztől, és már a gondolatát is rühellem, hogy ilyesmivel egyáltalán
foglalkoznunk kell.
– Különben sem a slájmra gondoltam.
Simon egy pillanatra elgondolkodott.
– Akkor talán… sikló? Mondd, hogy nem valami kígyóra gondoltál!
Simon önkéntelenül is felhúzta a lábát.
– Nem sikló, de most, hogy említetted, én is csak a kígyókra
fogok tudni gondolni. Vannak kígyók Idrisben? Olyan helynek tűnik,
ahonnan elkergették az összeset.

– Az nem inkább Írország? – kérdezte Simon.
– Nem hiszem, hogy a kígyóűzésnek lennének korlátai. Egészen
biztosan kiebrudalták a kígyókat. Garantálom neked. – George
hangja remegett kissé, ahogy halvány skót akcentusával tovább elmélkedett.
– Jaj, istenem, de hát kizárt, hogy itt ne legyenek kígyók…
– No, de mosómedvék vannak-e Idrisben? – igyekezett témát
váltani Simon. Próbálta kényelembe helyezni magát a kemény,
szűkös ágyon. Fölöslegesen strapálta magát. Minden egyes testhelyzet
éppen olyan kényelmetlen volt, mint a többi. – Nálunk
New Yorkban vannak mosómedvék. Bárhová bejutnak. Ki tudják
nyitni az ajtót. A neten olvastam, hogy még a kulcsokat is tudják
használni.
– Nem bírom a kígyókat. A kígyóknak kulcs sem kell.
Simonnak egy pillanatra elakadt a szava, ahogy hirtelen rádöbbent,
hogy A kígyóknak kulcs sem kell nagyszerű lemezcím lenne:
egy pillanatra mélyenszántónak hatott, aztán meg sekélyesnek és
közönségesnek, amitől végül az ember automatikusan visszatért
az előző gondolathoz, és arra jutott, hogy mégiscsak mélynek kell
lennie.
– Szóval mi volt az? – kérdezte Simon.
– Mi mi volt?
– Mit vitt a kishajó S-sel?
– Simont.
Az efféle játékokban akkor merült el az ember, ha egy jóformán
dísztelen szobában lakott az Árnyvadász Akadémia alagsorában –

vagy ahogy újabban nevezték, a végtelen nyálka szintjén. George
gyakorta megemlítette, milyen kár, hogy nem születtek csigának,
mert ez a hely tökéletesen alkalmas volt a csigák életviteléhez.
Kénytelen-kelletlen beletörődtek, hogy számos állat az otthonának
nyilvánította az Akadémiát, miután annak idején bezárták. Már
nem is estek pánikba, ha mocorgást hallottak a fal mögül vagy az
ágy alól. Ha a zajok az ágyból jöttek, azért megengedtek maguknak
egy kis pánikot. Márpedig ez utóbbi is megtörtént párszor.
A mondénokat (vagy a resztlit, ahogy gyakorta nevezték őket)
elvileg azért az alagsorban szállásolták el, mert ez volt a legbiztonságosabb
szint, és Simon gyanította, hogy némi igazság voltaképpen
lehetett is a dologban. Ennél azonban sokkal nagyobb igazságnak
tűnt, hogy az árnyvadászoknak a vérében volt a természet
adta sznobizmus. Simon viszont maga kérte, hogy itt lehessen,
egyrészt eleve az Árnyvadász Akadémián, másrészt idelent a resztlivel,
így hát nem lett volna értelme panaszkodni. Wifi, telefon és
tévé nélkül igen hosszúak tudtak lenni az esték. Miután elaludtak
a fények, Simon és George gyakran beszélgetett egymással
így a sötétben. Néha kedélyes csendben feküdtek az ágyukban,
és egyszerűen tudatában voltak a másik jelenlétének. Ez is volt
valami. Illetve igazából a világot jelentette, hogy George is ott
volt a szobában. Simon el sem tudta képzelni, nélküle hogyan
bírná ki. Nem csak a hideget, a patkányokat vagy az egyéb hasonló
kellemetlenségeket – a legnehezebben azzal küzdött meg, ami
odabent volt a fejében, az egyre erősebb zajokkal, az emlékfoszlányokkal.
Mint elfeledett dalok többé semmihez sem köthető

taktusai, úgy fészkelték be magukat a fejébe. Hátborzongató boldogság
és félelem pillanatait idézte fel, de általában sem eseményekhez,
sem emberekhez nem tudta kötni őket. Csak testetlen
érzések támadtak rá újra meg újra a sötétben.
– Feltűnt már – kérdezte George –, hogy még a takaró is tiszta
olyan, mintha nedves lenne, hiába tudod, hogy száraz? Pedig
Skóciában nőttem fel. Mindent tudok a gyapjúról. Mindent
tudok a birkákról. De ez a gyapjú? Van benne valami démoni.
A minap megvágtam vele az ujjamat, amikor reggel beágyaztam.
Simontól csak hümmögés telt válasz gyanánt. Nem volt rá
szükség, hogy különösebben odafigyeljen. Minden este lefolytatták
ugyanezeket a beszélgetéseket George-dzsal. A slájmról, a
penészről, a falban élő állatokról, a durva takarókról meg a hidegről.
Minden este ezek szolgáltattak témát. Simon gondolatai
másfelé terelődtek. Nemrégiben ketten is eljöttek hozzá az Akadémiára,
és egyik látogatás sem sikerült valami fényesen.
Isabelle és Clary, a két legfontosabb ember az életében (már
amennyire meg tudta állapítani), mindketten eljöttek hozzá az
Akadémiára. Isabelle be akarta jelenteni, hogy igényt tart Simonra,
ő pedig maga sem értette, miért, de elküldte. Úgysem lehetett
minden olyan, mint régen. Nem lehetett olyan, mert Simon
nem is emlékezett rá, milyen volt. Aztán a lány megjelent a gyakorlaton
is, és megölt egy vámpírt, aki éppen Simonnal akart
végezni, de olyan ridegen tette. Volt valami élettelen hűvösség a
hangjában, amikor beszélt. Aztán megjelent Clary. „Vigyázz vele!
– mondta. – Törékenyebb, mint látszik.”

 

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 3/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat