A történetből 1959-ben készült a film.
1
MR. SHERLOCK HOLMES
Mr. Sherlock Holmes, aki rendszerint igen késõn kelt,
kivéve, ha – mint az gyakran megtörtént – egész éjszaka
fönnmaradt, éppen a reggelizõasztalnál ült. Én a kandallószõnyegen
álltam, és fölszedtem a földrõl a sétabotot, amelyet
múlt éjszakai látogatónk ottfelejtett. Remek darab volt,
vastag nyéllel és gömbölyû fogantyúval, az a fajta, amellyel
könnyedén el lehet intézni vitás ügyeket. Közvetlenül a fogantyú
alatt széles, csaknem egy hüvelyk átmérõjû ezüstszalag
futott körbe. „James Mortimernek, a seborvosok királyi
testülete tagjának, C. C. K.-beli barátaitól” – ezt vésték bele,
és a dátumot: „l884”. Az a fajta bot volt, amilyet a régi vágású
háziorvosok szoktak hordani – méltóságteljes, megbízható
és megnyugtató.
– Nos, Watson, mi a véleménye?
Holmes háttal ült nekem, én pedig semmi jelét nem adtam,
mivel foglalkozom éppen.
– Honnét tudja, mit csinálok? Azt kell hinnem, hátul is
van szeme!
– Az nincsen éppen, viszont van egy fényesre tisztított,
ezüstberakású kávéskannám, amelyik itt áll elõttem az
asztalon – felelte. – De mondja csak, Watson, mit okoskodott
ki a látogatónk sétabotjából? Mivel balszerencsénkre
elszalasztottuk, és sejtelmünk sincs róla, mit akarhatott, ez
az itt felejtett emléktárgy bizonyos fontosságra tett szert.
Hadd hallom, most, hogy megvizsgálta a botot, milyennek
képzeli a tulajdonosát?
– Azt hiszem – mondtam, igyekezve tõlem telhetõleg társam
módszereit alkalmazni –, hogy dr. Mortimer sikeres,
idõsebb orvos lehet, aki köztiszteletnek örvend, hiszen ezt a
botot tisztelõitõl kapta ajándékba.
– Jó! – mondta Holmes. – Remek!
– Továbbá úgy vélem, erõsen valószínû, hogy vidéki körorvossal
van dolgunk, aki gyakran keresi fel gyalogosan a
betegeit.
– Ezt meg mibõl gondolja?
– Abból, hogy ez a bot, jóllehet új korában igen csinos darab
lehetett, meglehetõsen ütött-kopott, és nemigen tudom
elképzelni, hogy egy városi orvos ilyet hordjon magával.
A vastag védõvas teljesen elkopott, tehát nyilvánvaló, hogy
a botot a tulajdonosa jó sokat használja.
– Nagyon helyénvaló következtetés! – bólintott Holmes.
– Aztán itt van a feliratnak ez a része: „a C. C. K.-beli barátai”.
Fölteszem, a C. C. K. valamilyen kórusnak a rövidítése:
az emberünk alighanem valamilyen orvosi segítséget
nyújthatott a kórus tagjainak, õk pedig ezzel a kis ajándékkal
hálálták meg a fáradságát.
– Istenemre, Watson, ma fölülmúlja önmagát! – kiáltott
föl Holmes. Hátralökte a székét, és cigarettára gyújtott. –
Azt kell mondjam, hogy az írásaiban, amelyekben az én
szerény eredményeimet méltatta, rendszeresen alábecsülte
a tulajdon képességeit. A maga elméje, ha önmagában talán
nem is ragyogó, mindenesetre jól vezeti a fényt. Akadnak
emberek, akik maguk nem zsenik ugyan, mégis, figyelemre
méltó mértékben képesek stimulálni egy zsenit. Bevallom,
kedves barátom, hogy én igen sokat köszönhetek magának.
Eddig ilyet sose mondott, és nem tagadhatom, hogy szavai
nagyon megörvendeztettek, mert korábban gyakran
bosszantott, hogy olyan közönyösen fogadja csodálatomat
és azt az igyekezetemet, hogy megpróbáljam megismertetni
a nagyközönséget a módszereivel. Arra is büszke voltam,
hogy nekem is sikerült valamennyire elsajátítanom ezeket
a módszereket, olyannyira, hogy képes vagyok mesterem
megelégedésére alkalmazni õket. Holmes most kivette a
botot a kezembõl, és néhány percig szabad szemmel vizsgálgatta.
Aztán arcán fölvillant az érdeklõdés, letette a cigarettáját,
az ablakhoz vitte a botot, és ott újra szemügyre
vette, ezúttal nagyítólencsén keresztül.
– Érdekes, bár könnyû feladat – mondta, miközben vis�-
szaült kedvenc helyére, a pamlag sarkára. – Kétségkívül
van néhány érdekes jelzés a boton, amelyek alapján számos
következtetést vonhatunk le.
– Van valami, amit én nem vettem észre? – kérdeztem
kissé fontoskodva. – Remélem, semmi lényeges nem kerülte
el a figyelmemet.
– Attól tartok, kedves Watsonom, hogy szinte valamen�-
nyi következtetése hibás volt. Amikor az elõbb azt állítottam,
hogy jó ötleteket adott, õszintén szólva arra gondoltam,
hogy a tévedéseivel akaratlanul is az igazság felé vezetett
engem. Nem mintha ezúttal teljességgel hibásan következtetett
volna. A bot tulajdonosa kétségkívül vidéki körorvos.
És jó sokat gyalogol.
– Vagyis igazam volt.
– Bizonyos mértékig.
– De hát ez volt minden.
– Nem, nem, kedves Watsonom, nem ez volt minden – ó,
korántsem! Én például úgy vélem, hogy a K. betû inkább kórházat
jelent, mint kórust – mert nem sokkal valószínûbb-e,
hogy egy orvos egy kórháztól, mint hogy egy kórustól kapjon
ajándékot? Ha pedig a C. C. kezdõbetûk egy kórház neve
elõtt állnak, igen természetesen adódik a következtetés, hogy
a szóban forgó intézmény a Charing Cross-i Kórház.
– Igaza lehet.
– Legalábbis nagyon valószínû. Ha pedig ezt elfogadjuk
munkahipotézisnek, akkor egészen új alapról kezdhetjük
meg ismeretlen látogatónk személyazonosságának kikövetkeztetését.
– Nos, tegyük föl, hogy a C. C. K. betûk csakugyan a
Charing Cross-i Kórházat jelentik – miféle további következtetést
vonhatunk le ebbõl?
– Hát nem jut eszébe semmi? Ismeri a módszereimet: alkalmazza
õket!
– Mindössze arra a kézenfekvõ dologra tudok következtetni,
hogy az emberünk valaha Londonban praktizált,
mielõtt vidékre költözött volna.
– Ennél, azt hiszem, egy kicsit tovább is merészkedhetünk.
Nézze csak meg itt, ahol világosabb van! Milyen alkalomból
szoktak valakinek efféle holmit ajándékozni? Vajon
mikor gyûlhettek össze dr. Mortimer barátai, hogy jókívánságaikat
valami kis ajándékkal is kifejezzék? Természetesen
akkor, amikor dr. Mortimer fölmondta kórházi állását,
hogy magánpraxist indítson. Tudjuk, hogy dr. Mortimert
megajándékozták. Föltételezzük, hogy elhagyta a városi
kórházat, hogy vidéken folytassa mûködését. Túlságosan
messzire mennénk, ha levonnánk ebbõl azt a következtetést,
hogy ebbõl az alkalomból kapta ajándékba ezt a botot?
– Kétségkívül valószínûnek látszik.
– Mármost nyilvánvaló, hogy az emberünk nem lehetett
osztályos orvos, mivel ilyen pozícióba csak olyasvalakit
szoktak kinevezni, akinek régi és jól menõ praxisa van
Londonban, márpedig nem valószínû, hogy egy ilyen ember
csak úgy fogja magát, és elmegy vidékre. De akkor vajon
mi lehetett? Ha a kórházban dolgozott, de nem volt osztályos
orvos, akkor csakis bentlakó kórházi orvos lehetett
– alig több, mint egyszerû gyakorló orvos. Öt évvel ezelõtt
hagyta el a kórházat – a dátum ott áll a boton. Tehát az ön
megállapodott, középkorú háziorvosa, hipp-hopp, máris
köddé vált, kedves Watsonom, és helyette itt van nekünk
egy rokonszenves, kevéssé becsvágyó, szórakozott, harminc
év alatti fiatalember, akinek van egy kutyája, amelyet
nagyjából úgy jellemezhetnék, hogy nagyobb, mint egy terrier,
de kisebb, mint egy masztiff.
Hitetlenkedve fölnevettem. Sherlock Holmes hátradõlt a
pamlagon, és hullámzó kis füstkarikákat fújt a mennyezet
felé.
– Ami ezt az utóbbi állítását illeti, azt nincs módomban
ellenõrizni – mondtam –, de ami az emberünk életkorát és
pályafutását illeti, azokkal kapcsolatban könnyen utánanézhetünk
egy-két adatnak.
Azzal arról a polcról, ahol az orvosi könyveket tartom, levettem
az Orvosok Névjegyzékét, és felütöttem a Mortimer
névnél. Egész sor Mortimert találtam, de csak egy volt köztük,
aki azonos lehetett a mi látogatónkkal. Felolvastam a
rövid életrajzot.
„Mortimer, James, 1882-tõl a seborvosok királyi testületének
tagja, lakhelye Grimpen, Dartmoor, Devon. 1882
és 1884 között a Charing Cross-i kórház bentlakó orvosa.
„Regresszió-e a betegség?” címû tanulmányával megnyerte
a Jackson-díjat az összehasonlító patológia kategóriájában.
A Svéd Patológiai Társaság levelezõ tagja. Mûvei: „Az atavizmus
néhány furcsasága” (Lancet, 1882): „Létezik-e haladás?”
(Pszichológiai Szemle, 1883. március). Grimpen,
Thorsley és High Barrow községek tisztiorvosa.”
– A helyi kórust nem említik, Watson – jegyezte meg
Holmes gonoszkodó mosollyal –, de az emberünk csakugyan
vidéki orvos, amint ezt nagyon helyesen kikövetkeztette.
Azt hiszem, a következtetéseim nagyjából helytállónak
bizonyultak. Mármost ami a jelzõket illeti, amelyekkel a
barátunkat jellemeztem: rokonszenves, szerény és szórakozott,
ha jól emlékszem. Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy
e világon kizárólag a rokonszenves emberek szoktak búcsúajándékokat
kapni, ezenkívül, ha valaki föladja londoni karrierjét
a vidék kedvéért, az nem lehet túlságosan becsvágyó,
és csak egy szórakozott ember hagyhatta itt a botját a névjegye
helyett, miután egy órát várt rám a szobámban.
– És a kutya?
– A kutyának az a szokása, hogy a gazdája után viszi a sétabotot.
Mivel a bot nehéz, a kutyának erõsen kell tartania a
közepe táján, ahol tisztán látszik a fogainak a nyoma. A kutya
álla, a nyomok közti távolságból ítélve, véleményem
szerint szélesebb, mint egy terrieré, de nem olyan széles,
mint egy masztiffé. Lehet, hogy – igen, hát persze, mi más
lehetne? Egy göndör szõrû spániel!
Mialatt beszélt, fölpattant a pamlagról, és föl-alá járkált a
szobában. Hirtelen megtorpant az ablakfülkében. A hangjában
olyan szilád meggyõzõdés csengett, hogy meglepetten
fölpillantottam.
– Na de öreg fiú, hogy lehet olyan biztos ebben?
– Mi sem egyszerûbb: látom a kutyát, mert odalenn áll a
kapuban, és már csönget is a gazdája. Ne menjen még, Watson,
nagyon kérem! Az emberünk orvos, akárcsak maga, és
sokat segíthet, ha maga is itt van. És most, Watson, eljött
a drámai, végzetes pillanat, amikor közeledõ lépteket hallunk
a lépcsõházból: valaki mindjárt besétál az életünkbe,
és nem tudjuk, jót hoz-e vagy rosszat. Vajon mit akar dr.
James Mortimer, a tudomány embere, Sherlock Holmestól,
a bûnügyek szakértõjétõl? Tessék, jöjjön beljebb!
Meglepetten vettem szemügyre a látogatónkat: nem is
emlékeztetett arra a tipikus vidéki doktorra, akire számítottam.
Nagyon magas, vézna ember volt, az orra hosszú
és elõreugró, akár a madárcsõr, közel ülõ, élénk és figyelmes
pillantású, szürke szeme aranykeretes szemüveg mögül
ragyogott elõ. Orvoshoz illõen, de meglehetõsen hanyagul
volt öltözve, szalonkabátja viseltes volt, nadrágja kirojtosodott.
Bár még fiatal volt, sovány háta már meghajlott,
nyakát elõrenyújtva, jóakaratúan pislogva közeledett felénk.
Amint belépett, pillantása a sétabotjára esett, amelyet
Holmes még mindig a kezében tartott. Fölkiáltott örömében,
és futva megindult feléje.
– Hát itt van! Nagyszerû! – kiáltott föl. – Nem voltam
biztos benne, hogy itt hagytam-e vagy a Tengerészeti Hivatalban.
A világért sem szeretném elveszíteni ezt a botot!
– Látom, ajándékba kapta – mondta Holmes.
– Igen, uram.
– A Charing Cross-i Kórháztól?
– Igen, egy-két ottani barátomtól kaptam, nászajándékba.
– Ajjaj, hát ez bizony baj! – jegyezte meg Holmes a fejét
csóválva.
Dr. Mortimer kissé meglepõdve pislogott rá a szemüvege
mögül.
– Már miért lenne baj?
– Csak azért, mert ezzel ön összezavarta a mi kis következtetéseinket.
Tehát nászajándékba, azt mondja?
– Igen, uram. Amikor megházasodtam és otthagytam a
kórházat, és vele a professzori karrier minden esélyét. Ezt
kellett tennem, hogy saját otthonra tehessek szert.
– Jó, jó, hát akkor mégsem tévedtünk olyan nagyot –
mondta Holmes. – Most pedig, James Mortimer doktor...
– Csak Mortimer úr, uram. Nem doktor, csak egyszerû
seborvos.
– És szemlátomást olyan ember, aki sokat ad a pontosságra.
– Kicsit belekontárkodtam a tudományba, Mr. Holmes,
fölszedegettem egyet-kettõt a nagy, ismeretlen óceán partján
heverõ kagylók közül. Remélem, csakugyan Mr. Sherlock
Holmeshoz beszélek, nem pedig...
– Nem, nem, ez itt a barátom, dr. Watson.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram. Már hallottam
emlegetni az ön nevét a barátjáéval kapcsolatban. Ön rendkívül
érdekel engem, Mr. Holmes. Megvallom, egyáltalán
nem számítottam ilyen dolichokephalikus koponyára, sem
pedig ilyen feltûnõ szupra-orbitális fejlettségre. Megengedné,
hogy végighúzzam az ujjamat a parietális nyílásán? Az
ön koponyájának gipszmásolata, uram, addig is, amíg az
eredeti hozzáférhetõvé nem válik, bármely antropológiai
múzeumnak díszére válna. Nem akarok mohónak mutatkozni,
de be kell vallanom, hogy fáj a fogam a koponyájára.
Sherlock Holmes hellyel kínálta különös vendégünket.
– Látom, maga éppannyira megszállottja a saját tudományának,
uram, mint én az enyémnek – mondta. – A mutatóujján
látom, hogy maga sodorja a cigarettáit. Ne zavartassa
magát, gyújtson rá nyugodtan!